Talán még Sydney

– Jé, Béla! Magát is lehet még látni?

– Még? Kezét csókolom, hogyhogy még?!

– Mit csinál itt a postán? Bélyegeket vásárol?

– Hiszen tudja! Negyven éve gyűjtöm. Ahogy valamikor a maga szegény Gyulája…

– Jó erőben van. Látom. De telefonálni nem tud.

– Telefonálni?!

– Hagyjuk. Egészség? Rendben? Nem ül le?

– Egy kicsit. Itt pihenget? Vár valamire?

– Mire?! Lófrálok. Erre jártam. Magánál semmi probléma?

– Probléma? Semmi. Intézem az ügyeimet, mert utazom.

– Kivándorol?

– Á, csak Hollandiába megyek két hétre.

– Ja? Én Angliában jártam. Tavaly. A királynő éppen nem volt otthon. De láttam a koronaékszereket. Hajnali öttől sorban álltam, este hatra kerültem be. Megérte.

– Csak Londonban volt?

– Miket kérdez! Utazgattam Angliában! Piszok drága hely. Templomokat és hidakat néztem…

– Hidakat?

– Azokat gyűjtöm.

– Bélyegeken?

– Talán más nincs is a világon?! Képeslapokat gyűjtök. Mindenütt vannak partnereim. A föld minden táján. Levelezünk, csereberélünk. Templomok és hidak. Engem ezek érdekelnek.

– Én a tengert szeretem.

– Tengert nem gyűjtök.

– Kerülöm a városokat. Most is csak a tengerhez megyek.

– Egyedül?

– Egyedül nincs értelme. Társasággal. Befizetek.

– Én imádom a városokat.

– Én a tengert.

– Jól van, mondta már! De Hollandiában azért mást is érdemes látni.

– Tudom. Ott van Rembrandt. Majd megnézem.

– De nem a tengerparton.

– Akkor sem érdekelnek a városok. Hol sült le ilyen szépen?

– Lesültem? Talán leégtem! Az idén még nem is voltam strandon. Magának rossz a szemüvege. Hogy én és a lesülés! Most megyek szívszanatóriumba.

– Ajaj!

– Na, még semmi! De óvatos vagyok. Vigyázok magamra. Higgye el nekem, a mai fiatalok nem fogják annyi ideig bírni, mint mi. Elhiszi? Ezek már nem.

– Maga már nyugdíjban van?

– Hogy tud ilyeneket kérdezni!? Már hat éve! Nem látszik rajtam? Mondom, rossz a szemüvege. Tudja, hova szeretnék kijutni? Sydneybe.

– Ausztráliába? Minek?

– Maga viccel. Figyeljen ide! Beneveztem egy kiállításra. Ötezer lapom van. Templomok és hidak. A zsűri kiválaszt ezerötszázat.

– Képeslapokat fog kiállítani?

– Nemzetközi mezőny. Az első díj: repülőjegy Sydneybe. A második díj harmincezer, a harmadik meg tízezer…

– Forint?

– Naná! Persze kétezer is jól jönne.

– Miért nem ad el bélyegeket?

– Mert verébnek néznek! Ha beállít hozzájuk egy nő, azt hiszik veréb. Csalókkal nem tárgyalok. Tudja, milyen piszok stricik!

– Kicsodák?

– Kicsodák?! Mind! Mindenki!

– Pedig egyszerű. Katalógusár, plusz harminc százalék.

– Plusz negyven.

– Plusz harminc. Én úgy veszem.

– Annyiért nem adom! Pedig még Rooseveltem is van.

– Ezerkilencszáznegyvenkilencből?

– Negyvennyolcból.

– Negyvenkilencben bocsátották ki.

– Velem vitatkozik! Maga, aki még telefonálni sem bír!

– Miért ne bírnék?

– Ja, azt én honnan tudjam? Amíg szegény Gyulám élt, maga le nem szállt rólam. De azóta? Mitől fél? Önálló vagyok, semennyiért sem adnám a szabadságomat. Mit néz?

– Tényleg van Rooseveltje? Megadom érte a negyven százalékot. Adja el.

– Ha bolond volnék! Nem sürgős. Van időm. Még van. És magának? Látom, bottal jár. Sántít?

– Csak ha sokáig üldögélek.

– Így akar Hollandiába utazni? Na, jön? Segítek.

– Bírom egyedül is. Ha meggondolná… Negyven százalék.

– Hagyjon már! Megnyerem a kiállítást, utazom Sydneybe. Talán még Sydney!… Maga meg menjen szépen a tengerpartra. Menjen csak! Engem úgysem érdekel. Víz. Hol hullámzik, hol sima… Mit akar a tengertől?

– És maga a templomoktól meg hidaktól?! Csak nézze őket! Amíg bírja! Csak nézze!…