Igazi kikapcsolódás

A dús sörényű, zömök, fekete férfi keresztben-hosszában felmérte a lakást, aztán sebesen nyomogatni kezdte a zsebszámológép gombjait; a zöld fényű számocskák egyre nagyobb összeget mutattak. – Hetvenöt négyzetméter. Csiszolás, lakkozás kétszer… – Háromszor – vágtam közbe –, szeretném, ha három réteg kerülne a parkettára. – Ahogy óhajtja. Tehát az annyi mint… – És kimondott egy magas számot. – Rendben van – bólintottam szemrebbenés nélkül. Megszoktam, hogy minden sokba kerül. Az egész élet. Rengetegbe. – Csak szép munkát végezzenek! – Amilyen anyagot kapok – vont vállat a férfi. – A múltkor ötven kiló bedöglött lakkot sóztak rám. De reménykedjünk! Húsz doboz elsőrendű Geminit ígértek valahol, talán megkapom. Holnap még úgysem kezdhetünk, nem érek rá, felszállok… – Hogy mit csinál? – Startolok. Repülök. – Á, vagy úgy! Elutazik valahová? – Nem, nem, nekem a repülés a hobbim. – Értem – mondtam csüggedten, mert nem bántam volna, ha minél előbb rendbe teszik a lakásomat. De azért érdeklődést színleltem: – Vitorlázó vagy motoros? – Sárkány – mondta az emberem. – Ó, igen, tudom, milyen az, már hallottam róla! – Igen? És látta is? – Nem, valójában még nem láttam, de… – Nahát, itt az alkalom, meghívom, nézze meg a startunkat. Ide megyünk csak, a budai hegyekbe.

Mit tehettem? Engedtem a hívásnak. Másnap reggel értem jött a kocsijával.

– Nem gondolta meg magát? – Derűs volt, kissé izgatott, és mondhatni: boldog. Láttam rajta, hogy csak a repülés érdekelheti igazán. – A legtöbb ember ki nem dugná a képét a természetbe! Nézze, én dolgozom, anyagért szaladgálok, szállítom a gépeket, javítom a hibás masinákat, hivatalokban rostokolok, szóval megállás nélkül hajtok, de azért adok magamnak esélyt a regenerálódásra. Jó, jó, szórakozni is járok, művelődöm is, de az az igazi, ha kijutok a hegyekbe! Ha felszállhatok a levegőbe! Szállni, repülni, nem ám gépi energiával, hanem a puszta, testi erőnkkel, tudja, mekkora gyönyörűség? Milyen ősi boldogság? Csak ez segít; valami teljes, igazi kikapcsolódás…

Közben kihajtottunk a zöldbe, felkanyarodtunk egy hegyi útra. Napsütés volt, a mennybolt, mint valami forró égövi tenger, halványkék, áttetsző, vonzó.

– Tudja – folytatta emberem –, munkából élünk, de hányan mondhatják el, hogy a munkájuk minden tekintetben kielégíti őket? Csak nagyon kevesen. Bosszúsággal, kudarccal jár minden, meg kell alkudni a körülményekkel, a lehetőségek korlátozottak, és az a stressz, amit mindezek hatására naponta elszenvedünk, testi-lelki egészségünk kárára lehet, hacsak nem törekszünk valami igazi változatosságra. Ami egyensúlyt biztosit. Márpedig a változatosságot, következésképpen a gyógyulást csakis a természettől remélhetjük…

Felértünk egy sziklás emelkedőre, egy barlangokkal teli hegytetőre. Az út végén emberem megállította az autóját; azt tanácsolta, maradjak én is azon a helyen, onnan majd jól láthatom a felszállásukat. Ugyanis már jó néhányan gyülekeztek ott, a szikláknál; mint megtudtam, különböző foglalkozású emberek; volt köztük orvos, gyári munkás, szobafestő, mérnök, még katona, sőt rendőr is, aztán két tanár, egy tudományos kutató és néhány adminisztrátor. Izgatottan, kis csoportokba verődve diskuráltak, hol az eget, a szél irányát kémlelték, hol felém lövelltek gyanakvó pillantásokat. Amikor azonban az emberem közéjük ment, megnyugtathatta őket jelenlétem oka felől, mert többé ügyet sem vetettek rám. Nemsokára eltűntek a barlangokban. Csodálkoztam, hogy egyik sem vitt magával semmit, de, gondoltam, felszereléseiket talán a sziklaodúkban tárolják.

Sokáig csend volt, senki sem mutatkozott, untam magam, már bántam, hogy engedtem a meghívásnak. De ami azután következett, mindenért kárpótolt. A tufabarlangokból egyszeriben különös, sziszegő, süvítő hangok hallatszottak, majd erős lábdobaj – aztán huss! huss!… alig hittem a szememnek: lángot okádó, pikkelyes, nagy karmú sárkányok szálltak fel a légbe. Megrettentem, de oktalanul; csakhamar kiderült, szelíd, barátságos sárkányok emelkedtek a magasba, s köröztek kitárt szárnnyal, szinte játszadozva, kergetőzve, vidáman a csúcs körül. Már nem fújtak lángot, csendesen, hol lejjebb ereszkedve, hol feljebb emelkedve röpködtek, boldogan, szabadon. Aztán mind kisebbek és kisebbek lettek; eltűntek a szemem elől.

Ámuldoztam. Magamra maradva sokáig vártam, hogy visszatérjenek, de eltelt a délelőtt, s nem mutatkoztak sehol. Kezdtem nyugtalankodni, aztán, amikor csodálkozásom elült, bosszankodni is azon, hogy emberem ilyen illetlenül egyedül hagyott. Firkantottam néhány sort, a cetlit odaszorítottam a kocsi ablaktörlője alá, s duzzogva, gyalogosan nekivágtam a városba vezető útnak.

Másnap, amikor már csiszolta a parkettámat, a fülsiketítő zajban, amihez a nyitott ablakon át az utca fertelmes zaja is hozzájárult, megkérdezte, hogy szórakoztam. Biztosítottam, hogy kellőképpen sikerült meglepnie: eleinte azt hittem, valódi sárkányokat látok, de bizonyára valami érdekes technikai trükk szemtanúja lehettem… – Na, na! – szakított félbe megütközve. – Miféle technikai trükkre gondol? Hiszen megmondtam, hogy csak az igazi kikapcsolódás segít. Csak az igazi!… – Jó, jó! – bólogattam nevetve, hogy értem én a tréfát! De ekkor megcsillant valami a nyakánál, az inge gallérján, zölden, ezüstösen…

Egy pikkely volt.