Egyszer egy király, messzi útról hazatérőben nagy viharba keveredett, hintaja tengelyig süppedt a sárba. Veri a lovakat a kocsis az ostorával, de csak nem jutnak semmire. Már-már szakad az istráng, törik a rúd, és mégsem. Hű, meg van ijedve a király, hogy itt éri az éjszaka; fáradtság, éhség is kínozza; s menne is már igen a palotájába, azt sem tudja, mi várja odahaza, rend-e, rendetlenség-e; hogy is állhat a helyzet, amíg ő odajárt a másik királlyal tárgyalni a nemzetközi helyzetről. Nógatja a kocsist, de az a szegény ember mit tehet egymagában? Fogja be magamagát is a hámba? Inkább némi köntörfalazás után kiböki, hogy itt már csak a csoda segíthet! – Á, menj a pokolba az ósdi ötleteiddel! – torkolja le a király, de ebben a pillanatban meglát egy csúf varangyos békát a sártengerben. Menten eszébe jut a bevált formula: panaszkodni kell, csak úgy a vakvilágba, ezt meghallja, mondjuk, egy béka, felajánlja segítségét, cserébe kér valamit, s ha meg tudnak egyezni, a királyi hintót kirántja a kátyúból.
Na, el is kezd jajgatni, siránkozni azon nyomban a király. Számít rá, hogy soká kell sopánkodnia, de mit ád az ég, máris csobban a pocsolya, s ott meresztgeti szemét a hintó előtt az a csúf jószág. – Kimentelek én a bajból, fenséges úr, mert ha nem tudnád, éppen egy ilyen alkalomra várok, hogy a magam sivár helyzetén javítsak. De nem ingyen teszem, azt megmondom jó előre! Jó tett helyébe…
– …jót várj! – vágja rá a király sietve. – S megtudhatnám, mi a segítség pontos ára?
– Hát a lányod keze meg a fele királyság!
A fenséges úr reménykedett ugyan, hogy olcsóbban megússza, de egy szava sem lehetett, általában ez a bevált szokás. Csak az vigasztalta, hogy jó üzletet szimatolt a dologban: azon túl, hogy jelenlegi szerencsétlen helyzetéből kiszabadul, feltehetően a lányának is gazdag vőlegényt szerez, hiszen a mesefordulatok szerint, a lagzi után, a királykisasszony első csókjától gyönyörű szép, jómódú, nemes ifjakká változnak vissza az efféle elvarázsolt teremtmények.
A rusnya béka állta a szavát, nekiveselkedett, hipp-hopp, a hintó máris folytathatta sürgős útját a királyi udvar felé. A koronás úr mellett persze ott feszített a varangy is. – Csak holnap kellene megjelenned a várban – emlékeztette a király a jótevőjét a mesebeli szokásokra, de a béka csak mosolygott. Biztos, ami biztos!
Mondanom sem kell, mennyire el volt keseredve a királylány, de jártas lévén az udvari, diplomáciai viselkedésben, elfojtotta csodálkozását és érzelmeit; engedelmeskedett az apjának. Ha a felsőbb érdekek úgy kívánják, kész áldozatot hozni. Meg aztán a királyi papa is vigasztalta, várja csak ki a dolog végét, még boldog is lesz, hogy nem ellenkezett! Szintúgy a vár népét is biztatta az uralkodó: várjanak csak, várjanak, lesz itt meglepetés és öröm!
Azok meg vártak. Ahogy ő meg a lánya is. Megülték a fényes lakodalmat, elérkezett a nászéjszaka, felvirradt a másnap reggel. Megy nagy izgalommal a király a lánya lakosztályához, fülel, hát uramfia! Békabrekegés meg a lánya zokogása hallatszik! Beront, leteremti a varangyot:
– Hát te?! Miért nem változtál át?!
– Ki mondta, hogy át fogok változni?
– Senki, de így szokás. Ez benne van az alkuban!
– Miféle alkuban? – ugrál ott le és fel nagy dölyfösen a béka a zokogó királylány körül. (Aki talán már nem is lány, a mindenét neki!) – Semmi ilyenről nem volt szó köztünk, ha jól emlékszem!
– Csakhogy én számítottam a konvenciókra!
– Ugyan, ne tréfálj! Kihúztam a hintódat a kátyúból, te rendesen megfizettél érte, kvittek vagyunk. Nem nyelt el a sár, uralkodhatsz továbbra is – persze csak a fele királyságban, de mi mást akartál még? Miért vagy telhetetlen?
– De hisz’ a mesékben mindig minden jóra fordul! Most hogy nézzek a lányom szemébe? Mit mondjak a népemnek?!
– Hja, a mesék! A mesékben nem olyan számító királyok szerepelnek, mint te, kedves apósom! Aki egyszer tengelyig süppedt, elégedjen meg ennyi szerencsével is, fenséges úr!
Történt egyszer, hogy híre járt a jólelkű aranyhalacskának. Biztatja hát a halászt a felesége, hogy menjen ki a folyóra, fogja ki ő is a csodatévő jószágot. A környéken már mindenki beszéli, hogy azoknak, akik kifogták, de megkegyelmeztek neki, és visszadobták a habokba, három kívánságukat teljesítette. Nosza, szalad a halász, beveti horgát a vízbe, érzi, van kapás, tekeri az orsót, hát, uramfia, ott ficánkol, csillog, villog a zsinór végén a szerencséje! A halnak ocsúdni sincs ideje, hallja, hogy a halász máris rákezdi: – Az én három kívánságom, hogy…
– Na, na, csak lassan a testtel! – inti le ingerülten a fénylő-ragyogó aranypikkelyes. – Szó sem lehet semmiféle három kívánságról!
– Márpedig akkor nem vetlek vissza a folyóba! – mérgeskedik az ember, s ránt egyet a zsinóron.
– Ha nem, hát nem! – mondja egykedvűen a hal.
– Csakhogy tovább megyek a dologban! – fenyegetődzik a halász. – Hazaviszlek, megsütlek!…
– Ha megsütsz, hát megsütsz! – legyint uszonyával a halacska. – Én több embert nem teszek boldogtalanná! Már annyinak teljesítettem a kívánságát, aztán mi lett belőle? Újabb és újabb kívánságokkal ostromoltak. Eleinte boldogok voltak, aztán ismét elégedetlenkedtek. Hiába juttattam őket bármihez, egy idő múltán kevesellték. Tele van a környék a panaszukkal. Ha látnád, milyen boldogtalanok. Nem, én ezt nem veszem a lelkemre! Úgyhogy te, szegény halász, vagy visszadobsz, vagy megsütsz és megeszel, de tőlem ne várj semmit!
– Éppen velem bánsz így?! – sopánkodik az ember. – Éppen most akarsz változtatni a szokásodon, amikor végre az én horgomra akadtál?!
– Sajnálom, barátocskám, de így van, megelégeltem a dolgot. Nincs több csoda, mindenki boldoguljon a maga szerencséje szerint. És magára vessen. Most pedig döntsd el, mit akarsz tenni, mert kényelmetlen ezen a horgon hintáznom, nem gondolod?
Nagy gondban van a halász! Őszintén beszélt-e a hal, vagy csak őt akarja átejteni? Töpreng, hazavigye és megsüsse-e, hogy legalább ennyi hasznuk legyen belőle, vagy minden nyereség nélkül visszadobja a folyóba? Végül visszadobta.
Hátha egyszer még kedve szottyan az aranyhalacskának a csodákhoz.