Emberek az utcán

Forróság van, fullasztó hőség. Perzselnek a pesti házfalak, az utca végét mintha elrekesztették volna, semmi léghuzat; szikráznak a kirakatok, éles színekben virítanak a boltajtók fölé feszített ponyvák; delelőn a nap, süti az utca mindkét oldalát. Sehová sem menekülhetsz. Tikkadtan, kigombolkozva vánszorognak az emberek, egykedvűen ácsorognak a trolimegállóban. A közeli fagylaltosnál hosszú, epekedő sor; a presszóból füst, gőz, áporodott meleg árad.

Macskanyávogás.

Kurta, fájdalmas, panaszos, mégis lustán elnyújtott.

Akkor látom, egy butik kirakata tövében, a kőlépcsőn sovány, vöröses hajú, szeplős férfi ül, ölében – két inas karja szorításában – vörhenyes, dús bundájú macska. Az nyivákol.

A férfi részeg. Pislog; káprázhat szeme a szesztől meg a kánikulai fénytől. Homlokáról verejtékcseppek csordulnak, s végigfutnak orrán, szája szegletén, mint pergő könnyek. Nem néz senkire, a szürke, poros járdát bámulja, öleli a macskát, s néha vadul magához szorítja. Kínzón. Ilyenkor nyávog fel élesen, hátborzongatón az állat. De csupán ennyire ellenkezik, nem próbál kiszabadulni az ember öleléséből. Les, várja tehetetlenül az újabb, fájdalmas szorítást. Kibírhatatlan a nyári dél melege, aki teheti, árnyékba húzódik, ők mégis kitartóan, egykedvűen, reménytelenül, egymást elviselhetetlenségig melegítve, egymástól szenvedve, de szabadulásra mégsem gondolva ülnek a tűző napon valami titokzatos bűnhődésben.

Összefonódva – ember és állat.

A bankfiókba éppen pénzszállítmány érkezik. Zöld, tömpe orrú furgon áll a járdán az OTP bejárata előtt. Géppisztolyos őrök vigyázzák a rakodást. Tömött zsákokat cipelnek be egérszín köpenyes férfiak.

Pénzügyeimet intézni jöttem, de a bejáratnál is géppisztolyos őr áll.

– Most nem lehet? – kérdem, mielőtt még ő tartóztatna fel.

– Most nem!

– Á, igen – okvetetlenkedem azzal a furcsa, alig leplezhető zavarral, ami fegyveresekkel szemben azonnal rám tör. – Persze. Majd ha végeztek. Igaz? Nagyon helyes…

Nem válaszol, figyel.

– Várni fogok, semmi baj, sétálok addig egy kicsit…

Be sem fejezem, érzem, gyanút keltő lehet ez a fecsegés. Aki ennyire fitogtatja megértő jóindulatát, könnyen lehet, hogy tilosban jár. Az őr nem is titkolja rosszallását, végigmér. A pénzszállítók kifelé tartanak újabb rakományért, sietve, túlságosan is készségesen félreállok. Miért nem megyek a csudába? – gondolom izzadva. Hebegek: – Úgyis van egy kis dolgom, elintézem addig… – Most már aztán tényleg különösen viselkedem. Az őr tekintete rajtam. – Ide járok, ebbe a bankba, évek óta, úgyhogy… – Az őr mind nyíltabb gyanakvással lesi minden mozdulatomat. Könyörgő pillantást vetek rá, megértést remélve. Legfőbb vágyam, hogy arcomról leríjon teljes jóindulatom, lojalitásom, szeretném, ha látná rajtam, mennyire helyeslem a biztonsági intézkedéseket. Nálunk nincsenek látványos bankrablások, mint amilyeneket az angol krimikből ismerünk, de az ördög nem alszik, igenis, rendjén való a fegyveres őrség. Ráadásul az én pénzecském is ebben a bankban van letétben, közös érdekünk az éberség. Mégsem sikerül felülkerekednem gyanút keltő zavaromon. Ugyanis a fegyver… nos, a fegyver ennek az embernek a kezében szándékom ellenére is alakoskodóvá tesz; felettébb igyekvő, alkalmazkodó, locsogó, barátkozó, alázatos vagyok, hogy még véletlenül se tarthassanak titkos terveket szövögetőnek, netán valamely banda tagjának, aki igyekszik lekötni az őr figyelmét, amíg bűnös szándékú társai támadnak. Holott éppen túlbuzgóságom kelthet feltűnést. Jobb lenne elszelelni. De most már se menni, se maradni nem tanácsos kínossá vált helyzetem tisztázása nélkül. Elég egy szerencsétlen mozdulat, s az őr kénytelen a kötelességét teljesíteni. Na, nem! Helyesebb, ha nem mozdulok. Ha már így belebonyolódtam ebbe az ügybe. Hogy miért is nem tudtam korábban jönni vagy későbben érkezni!

Végre! A pénzszállítók elintézték a dolgukat, a fegyveresek ellenőrző jelenlétében bezárják a furgon ajtaját, kocsiba szállnak.

Úgy érzem, a bejárattól távozó őr még mindig engem les, az autóból is. Igyekszem könnyedén, fesztelenül bemenni a bankba. Ismernek itt már régen! Most mégis, mintha tisztáznom kellene magam, jó hangosan köszönök a hölgyeknek, hadd lássák, bátran járok-kelek én itten. Ők, ahogy mindig is, barátságosan kiszolgálnak.

Semmi baj. Minden a régi.