Vendég a palotában

Nem mondom, hogy nem írtak már eleget erről az úgynevezett Buckingham-botrányról, mégsem állhatom meg, hogy ne tegyem közzé a magam változatát. A tényeket ugyanis apródonként ismerhettük meg; eleinte csak azt közölték a hírek, hogy egy férfi behatolt az angol királynő hálószobájába, s emiatt kitört az országos felháborodás, szidták a biztonsági szerveket stb. Majd megtudhattuk, ki volt a betolakodó, sőt, hogy nem aznap járt először a rezidenciában, az elcsent fél üveg bort is a rovására írták, ami miatt bíróság elé tudták állítani, hiszen a betolakodásért nem vonhatták jogilag felelősségre.

A tényeket is kíváncsian olvastam, de bevallom, amíg az ügy többé-kevésbé homályban maradt, jobban izgatta a fantáziámat. Valahogy úgy képzeltem el, hogy M. Fagan – így hívják a harmincéves férfit – félszendergésében lepte meg a királynőt. Erzsébet hirtelenjében kislánykora álomlovagját vélte feltűnni, ám a vérző kéz kijózanította. – Ha isten velem, ki ellenem?! – kiáltott fel rémületében, de a férfi nem rogyott térdre bocsánatot esengőn, csak tapintatosan finomított a fordításon, hogy a velem és az ellenem ugyanolyan szépen összecsengjen, mint a magyarban. Hozzátette, hogy a Szent István korában használt nyelv csak óangolra áttéve lenne igazán élvezhető. – Tehát maga nem terrorista? – könnyebbült meg a királynő. – Á! – mosolygott a férfi –, én csak a mosdót keresem. Megsérült a kezem, szeretném kimosni a sebet. – De hogy került ide?! – Most mondom! – De a palotába? – Ja, hát csak erre jártam, és benéztem. Még sohasem láttam belülről a Buckinghamet. – Szóval tudja, hogy ez az?! – Természetesen, asszonyom, de nem zavarom?

– Várjon csak, várjon csak! – mondta kissé nyugtalanul Erzsébet. – Senki sem tartóztatta fel? Nem szóltak, hogy tilos belépni ide? – Komolyan tilos? Ajaj! Pedig már vagy félórája csellengek idebenn. Nem viccel? Feltartóztathattak volna? – Hát… – bizonytalanodott el a királynő, s nyakát nyújtogatva igyekezett kilesni az ablakon –, ha nem történt valami hirtelen változás a világban, akkor bizony tilos!

– De miért? – Maga még nem hallott biztonsági intézkedésekről? A királyi családot őrség védi… – Persze, persze – mosolygott a férfi –, hallottam már, de sosem hittem el igazán, hogy van ilyesmi. Az ember, ugye, a saját helyzetéből ítél, s engem még soha életemben nem védtek… De minek is? – Mondja, maga nem olvas újságot? Nem néz tévét? Tudhatná, hogy milyen veszélyes az élet! – Á, ne higgye, asszonyom, hogy mindenki gonosztevő! Ha állandóan rettegünk, megette a fene az egészet! De ha már így megzavartam, nincs véletlenül egy doboz Hansaplastja? Beragasztanám a sebem… – Nem, nincs – sóhajtott a királynő –, már megint nem kapni a drogériákban. De üljön csak ide az ágyam szélére, bekötöm a kezét. – Fagan vigyázott, nehogy bevérezze a drága paplant, Erzsébet pedig egy batiszt zsebkendőt vett elő. – Nicsak! – kiáltott fel ekkor a férfi. – Ez a monogram! Csak nem?! – De, bizony – pirult el a királynő. – Én vagyok az, Erzsébet! – Hogy hova tettem a szemem! – ámuldozott Fagan. – De az igazat megvallva az éjszakai krémpakolástól az ember még a szeretőjét sem ismeri fel! Ó, igazán! – kapott észbe, s felpattant. – Én meg csak ülök itt az ágy szélén! – Sose zavartassa magát, ritkán nyílik alkalmam eldiskurálni ilyen közvetlen modorú úrral, mint maga.

Ha tudná, mennyire unom a protokollt, azt a sok mézesmázos hazugságot, azt a sok álkedvességet, azt a töméntelen előre gyártott szöveget. Az ember még egy viccet sem mondhat el úgy, hogy ne azt néznék, mi benne a politikai szimbólum. – Pedig szereti a vicceket? – Nagyon! – Nézze, elmondok egyet. A barátommal történt meg, kicserélte a kocsiját, de mint afféle angol, konzervativizmusból ragaszkodott volna a régi rendszámához. Megkérte a rendőrtisztviselőt, hadd tarthassa meg. „Tudja, annyira megszoktam már, kedélybeteggé tenne, ha le kellene mondanom róla!” A tisztviselő megengedte. „Rendben van, diktálja be!” Mire a barátom: „Ó, hálás köszönet! Máris kiszaladok a parkolóba, és megnézem…”

Erzsébet dőlt a kacagástól, de sajnos csak egy negyedóráig tudtak ilyen felhőtlenül eldiskurálni, mert akkor M. Fagan kért egy cigarettát, Erzsébet pedig meggondolatlanul becsöngette a szobalányát. Az persze sikoltva szaladt segítségért. – Az a gyanúm – mondta gondterhelten a királynő –, hogy itt semmi sem változott, úgyhogy egy kis kellemetlenségünk lesz. – Kompromittáltam?! – ijedt meg a férfi. – Á, az a legkevesebb. De akkora kormánybotrány lesz! – Egy ilyen kedélyes diskurzus miatt? – Kedves Fagan – mosolygott elnézően a királynő –, maga azt hiszi, csak úgy csellenghet, diskurálhat? Ki vannak jelölve a mozgási körletek, a közlekedési határok! – De hiszen semmi rossz nem származott abból, hogy áthágtam! – De, de! – bólogatott elszomorodva a királynő. – Ez a kis lazaság azt jelenti, hogy be fogják keríteni a palotát. Szögesdrót lesz erre a válasz. Meg mindenféle riasztóberendezés. Úgy, úgy, szögesdrót, kedves Fagan…