Ülünk a tévé előtt

Huszonkét óra tízkor – öt perccel azután, hogy a tévében véget ért a krimi – már ki is szállt a gyilkossági csoport; nyomokat biztosítottak, fényképeztek, megvizsgálták a holttestet; a felügyelő kérdéseket tett fel az asszonynak – immár az özvegynek; a helyettese kikérdezte a lakókat, mit hallottak, mit tudnak az esetről. Az egész ház összecsődült, mindenki rettenetesen csodálkozott, a házaspárnál szolidabb, békésebb, aranyosabb embereket senki sem ismert a környéken; nem éltek feltűnően, senki sem járt hozzájuk, soha nem civakodtak, a televízió hangján kívül semmiféle nesz, zaj nem hallatszott tőlük egyetlen estén sem. Ahogy ma sem. – Nem hallottak veszekedést? – Nem. Igaz, mindenki a tévét nézte.

– Mi is ment ma? – Huszonegy óra öttől a Bérgyilkosok című krimi. – Ahá, igen. És annak mikor volt vége? – Pontosan egy óra múlva. – A felügyelő az áldozat feleségére nézett: – Ön huszonegy negyvenkor telefonált, tehát még az adás ideje alatt. Nos, mondjon el mindent. Járt-e valaki más is a lakásban ma este? – Dehogy! – Jól be volt zárva az ajtó? – Mindig három kulccsal zárjuk. – Talán különleges értékeket féltenek? – Ugyan! Én, kérem, egy áruház cipőosztályán dolgozom, a férjem művezető a textilgyárban. Tessék körülnézni, egyszerű lakás ez, semmi más értékünk nincs, csak ez a színes televízió. Csupán ezt féltjük… – Az ablakon sem hatolhatott be valaki? – Kérem, ez a harmadik emelet… – Á, igen! Nos, tehát? Megvacsoráztak? És? – A tévéhíradó alatt szoktunk vacsorázni; a férjem megnézi… vagyis hát megnézte… mindig a tornát és a mesét is, azalatt én elkészítettem a teát meg a szendvicseket, az a félórás híradó éppen elég a vacsorázáshoz. Utána már csak teáztunk. – A főműsor idején? – Igen. Ma csak a nyolc órakor kezdődő revüfilmet akartam megnézni… – Szeszes italt is fogyasztottak? – mutatott a felügyelő az asztalon hagyott konyakospoharakra. – Igen, néhány kortyot. – A férje kívánságára? – Az enyémre. Megkínáltam, hogy kedve legyen… – Mire? – Hogy ma este velem foglalkozzon. – Tehát nem szokott magával foglalkozni? – Nem, soha, mi mindig a tévét nézzük, nincs időnk másra. Pedig én néha óhajtanám… – Óhajtaná! Persze. És adódtak ebből konfliktusok? – Ritkán. Ha megjegyeztem. De nem szítottam a parazsat. Ma sem. Csak reménykedtem. Bevallom, különösen kívántam, hogy a nyolcas műsor után a krimit már ne nézzük meg, hanem diskuráljunk, vagy feküdjünk le együtt, bújjunk össze az ágyban. És babusgasson… Tetszik érteni, ugyebár? – Hogyne. – Ő azonban hallani sem akart erről. „Amikor a krimit várom a legjobban!” Ezt mondta. Nem először hallottam ezt tőle, de ma… szíven ütött. Elvesztettem a fejemet… – És?! Mit tett? – Hogy mit tettem?! Kikapcsoltam a készüléket! – Mire ő? – Mire ő dühösen bekapcsolta. Erre én ismét kikapcsoltam, ő ismét be… – Amire ön?! Na, ne sírjon, asszonyom, beszéljen nyugodtan. Mit tett erre ön? – Erre én felpattantam a helyemről, és azt vágtam a fejéhez, hogy jól van, akkor dögölj meg! – És?! – És? Átmentem a hálószobánkba, nyitva hagytam az ajtót, mert még mindig reménykedtem. Felvettem az átlátszó hálóingemet, és vártam… vártam… de hiába. Elkezdődött a krimi… és ő nézte. Mocorogtam, szólítgattam, de az őt nem érdekelte. Láttam az ágyból a fotel támláját, a támla fölött a fejét, kétoldalt a könyökét, ahogy ott terpeszkedett. Gondoltam, kimegyek, ha meglát abban a hálóingben, talán hatással leszek rá. Nemsokára fel is keltem az ágyból, de csak néhány lépést tettem, valami visszatartott. Éppen premier plánban mutatták annak a férfinak az arcát. A bérgyilkosét. Fekete, markáns fickó. Kezében revolver. Mintha felém nézett volna. Ott álltam a szobaajtóban, az állólámpa átvilágította a hálóingemet, a férjem meg ott ült, csak a hátát láttam meg a tarkóját. Ő is a bérgyilkost nézte. „Gyere – mondtam neki –, kérlek, feküdj le!” Közben az az alak, a bérgyilkos, felkapta a pisztolyát, és lőtt. Idegesített ez az egész. „Gyere, elég volt ebből, úgy szeretném, ha hozzám bújnál!…” A férjem nem válaszolt, odamentem hozzá, megérintettem a vállát, hát csak eldőlt, mint egy zsák. A szeme nyitva, az ajka olyan furcsán… „Mi van, mi bajod, mi, történt?!…” Rögtön azt hittem, a szíve. Mindig annyi gondja volt, azért is ült mindig a tévé elé, azt mondta, a krimi kimossa az agyából a problémákat. Szívroham, gondoltam, de akkor megláttam a homlokán… a homlokán azt a vörös pontot… a homloka közepén… Nem értettem. A tévében még folyt a lövöldözés, a bérgyilkost üldözték, megint premier plánba került, megint láttam az arcát, rám nézett, elkezdtem sikoltozni, csakhogy a tévében is sikoltoztak… Majdnem rosszul lettem, de még volt annyi erőm, hogy telefonáljak. Semmit sem értek. Semmit. Nem tudom, mi történt, hogyan történt, annyira hihetetlen…

– Tessék, egy korty víz… tessék! – A felügyelő nézte a meggyötört asszonyt, az özvegyet. Az járt az eszében, hogy az orvos szerint a lövést közelről adták le az áldozatra. Másfél, két méter távolságból. De nem hátulról. Szemből. Szemből és közelről. A képernyőre pillantott; hirtelen magához intette a helyettesét meg a fegyverszakértőt. – Nézzétek csak!

Nem vették észre azonnal, de aztán valamennyien látták, hogy a képernyő üvegén parányi lyuk sötétlett.