II. – Papa, meséljek egy…
– Papa, meséljek egy viccet?
– Halljam, kisfiam!
– Cseplin megy a járdán, egy kutyát vezet, egyszer csak megbotlik, és elesik.
– Ez a vicc?
– Ez.
– Mondd, tudod te egyáltalán, ki az a Chaplin?
– Egy bohóc. Egy vicces ember. Bukfencezik meg fejen áll.
– Úgy? És hol teszi mindezt?
– Hát… a tévében.
– Aha. És még mit tudsz róla?
– A Cseplin nagyon szereti, ha kinevetik.
– Vajon miért?
– Mert bolondozik.
– De miért bolondozik?
– Hogy nézzék!
Ülünk a tévé előtt
Huszonkét óra tízkor – öt perccel azután, hogy a tévében véget ért a krimi – már ki is szállt a gyilkossági csoport; nyomokat biztosítottak, fényképeztek, megvizsgálták a holttestet; a felügyelő kérdéseket tett fel az asszonynak – immár az özvegynek; a helyettese kikérdezte a lakókat, mit hallottak, mit tudnak az esetről. Az egész ház összecsődült, mindenki rettenetesen csodálkozott, a házaspárnál szolidabb, békésebb, aranyosabb embereket senki sem ismert a környéken; nem éltek feltűnően, senki sem járt hozzájuk, soha nem civakodtak, a televízió hangján kívül semmiféle nesz, zaj nem hallatszott tőlük egyetlen estén sem. Ahogy ma sem. – Nem hallottak veszekedést? – Nem. Igaz, mindenki a tévét nézte.
– Mi is ment ma? – Huszonegy óra öttől a Bérgyilkosok című krimi. – Ahá, igen. És annak mikor volt vége? – Pontosan egy óra múlva. – A felügyelő az áldozat feleségére nézett: – Ön huszonegy negyvenkor telefonált, tehát még az adás ideje alatt. Nos, mondjon el mindent. Járt-e valaki más is a lakásban ma este? – Dehogy! – Jól be volt zárva az ajtó? – Mindig három kulccsal zárjuk. – Talán különleges értékeket féltenek? – Ugyan! Én, kérem, egy áruház cipőosztályán dolgozom, a férjem művezető a textilgyárban. Tessék körülnézni, egyszerű lakás ez, semmi más értékünk nincs, csak ez a színes televízió. Csupán ezt féltjük… – Az ablakon sem hatolhatott be valaki? – Kérem, ez a harmadik emelet… – Á, igen! Nos, tehát? Megvacsoráztak? És? – A tévéhíradó alatt szoktunk vacsorázni; a férjem megnézi… vagyis hát megnézte… mindig a tornát és a mesét is, azalatt én elkészítettem a teát meg a szendvicseket, az a félórás híradó éppen elég a vacsorázáshoz. Utána már csak teáztunk. – A főműsor idején? – Igen. Ma csak a nyolc órakor kezdődő revüfilmet akartam megnézni… – Szeszes italt is fogyasztottak? –
mutatott a felügyelő az asztalon hagyott konyakospoharakra. – Igen, néhány kortyot. – A férje kívánságára? – Az enyémre. Megkínáltam, hogy kedve legyen… – Mire? – Hogy ma este velem foglalkozzon. – Tehát nem szokott magával foglalkozni? – Nem, soha, mi mindig a tévét nézzük, nincs időnk másra. Pedig én néha óhajtanám… – Óhajtaná! Persze. És adódtak ebből konfliktusok? – Ritkán. Ha megjegyeztem. De nem szítottam a parazsat. Ma sem. Csak reménykedtem. Bevallom, különösen kívántam, hogy a nyolcas műsor után a krimit már ne nézzük meg, hanem diskuráljunk, vagy feküdjünk le együtt, bújjunk össze az ágyban. És babusgasson… Tetszik érteni, ugyebár? – Hogyne. – Ő azonban hallani sem akart erről. „Amikor a krimit várom a legjobban!” Ezt mondta. Nem először hallottam ezt tőle, de ma… szíven ütött. Elvesztettem a fejemet… – És?! Mit tett? – Hogy mit tettem?! Kikapcsoltam a készüléket! – Mire ő? – Mire ő dühösen bekapcsolta. Erre én ismét kikapcsoltam, ő ismét be… – Amire ön?! Na, ne sírjon, asszonyom, beszéljen nyugodtan. Mit tett erre ön? – Erre én felpattantam a helyemről, és azt vágtam a fejéhez, hogy jól van, akkor dögölj meg! – És?! – És? Átmentem a hálószobánkba, nyitva hagytam az ajtót, mert még mindig reménykedtem. Felvettem az
átlátszó hálóingemet, és vártam… vártam… de hiába. Elkezdődött a krimi… és ő nézte. Mocorogtam, szólítgattam, de az őt nem érdekelte. Láttam az ágyból a fotel támláját, a támla fölött a fejét, kétoldalt a könyökét, ahogy ott terpeszkedett. Gondoltam, kimegyek, ha meglát abban a hálóingben, talán hatással leszek rá. Nemsokára fel is keltem az ágyból, de csak néhány lépést tettem, valami visszatartott. Éppen premier plánban mutatták annak a férfinak az arcát. A bérgyilkosét. Fekete, markáns fickó. Kezében revolver. Mintha felém nézett volna. Ott álltam a szobaajtóban, az állólámpa átvilágította a hálóingemet, a férjem meg ott ült, csak a hátát láttam meg a tarkóját. Ő is a bérgyilkost nézte. „Gyere – mondtam neki –, kérlek, feküdj le!” Közben az az alak, a bérgyilkos, felkapta a pisztolyát, és lőtt. Idegesített ez az egész. „Gyere, elég volt ebből, úgy szeretném, ha hozzám bújnál!…” A férjem nem válaszolt, odamentem hozzá, megérintettem a vállát, hát csak eldőlt, mint egy zsák. A szeme nyitva, az ajka olyan furcsán… „Mi van, mi bajod, mi, történt?!…” Rögtön azt hittem, a szíve. Mindig annyi gondja volt, azért is ült mindig a tévé elé, azt mondta, a krimi kimossa az agyából
a problémákat. Szívroham, gondoltam, de akkor megláttam a homlokán… a homlokán azt a vörös pontot… a homloka közepén… Nem értettem. A tévében még folyt a lövöldözés, a bérgyilkost üldözték, megint premier plánba került, megint láttam az arcát, rám nézett, elkezdtem sikoltozni, csakhogy a tévében is sikoltoztak… Majdnem rosszul lettem, de még volt annyi erőm, hogy telefonáljak. Semmit sem értek. Semmit. Nem tudom, mi történt, hogyan történt, annyira hihetetlen…
– Tessék, egy korty víz… tessék! – A felügyelő nézte a meggyötört asszonyt, az özvegyet. Az járt az eszében, hogy az orvos szerint a lövést közelről adták le az áldozatra. Másfél, két méter távolságból. De nem hátulról. Szemből. Szemből és közelről. A képernyőre pillantott; hirtelen magához intette a helyettesét meg a fegyverszakértőt. – Nézzétek csak!
Nem vették észre azonnal, de aztán valamennyien látták, hogy a képernyő üvegén parányi lyuk sötétlett.
Vendég a palotában
Nem mondom, hogy nem írtak már eleget erről az úgynevezett Buckingham-botrányról, mégsem állhatom meg, hogy ne tegyem közzé a magam változatát. A tényeket ugyanis apródonként ismerhettük meg; eleinte csak azt közölték a hírek, hogy egy férfi behatolt az angol királynő hálószobájába, s emiatt kitört az országos felháborodás, szidták a biztonsági szerveket stb. Majd megtudhattuk, ki volt a betolakodó, sőt, hogy nem aznap járt először a rezidenciában, az elcsent fél üveg bort is a rovására írták, ami miatt bíróság elé tudták állítani, hiszen a betolakodásért nem vonhatták jogilag felelősségre.
A tényeket is kíváncsian olvastam, de bevallom, amíg az ügy többé-kevésbé homályban maradt, jobban izgatta a fantáziámat. Valahogy úgy képzeltem el, hogy M. Fagan – így hívják a harmincéves férfit – félszendergésében lepte meg a királynőt. Erzsébet hirtelenjében kislánykora álomlovagját vélte feltűnni, ám a vérző kéz kijózanította. – Ha isten velem, ki ellenem?! – kiáltott fel rémületében, de a férfi nem rogyott térdre bocsánatot esengőn, csak tapintatosan finomított a fordításon, hogy a velem és az ellenem ugyanolyan szépen összecsengjen, mint a magyarban. Hozzátette, hogy a Szent István korában használt nyelv csak óangolra áttéve lenne igazán élvezhető. – Tehát maga nem terrorista? – könnyebbült meg a királynő. – Á! – mosolygott a férfi –, én csak a mosdót keresem. Megsérült a kezem, szeretném kimosni a sebet. – De hogy került ide?! – Most mondom! – De a palotába? – Ja, hát csak erre jártam, és benéztem. Még sohasem láttam belülről a Buckinghamet. – Szóval tudja, hogy ez az?! – Természetesen, asszonyom, de nem zavarom?
– Várjon csak, várjon csak! – mondta kissé nyugtalanul Erzsébet. – Senki sem tartóztatta fel? Nem szóltak, hogy tilos belépni ide? – Komolyan tilos? Ajaj! Pedig már vagy félórája csellengek idebenn. Nem viccel? Feltartóztathattak volna? – Hát… – bizonytalanodott el a királynő, s nyakát nyújtogatva igyekezett kilesni az ablakon –, ha nem történt valami hirtelen változás a világban, akkor bizony tilos!
– De miért? – Maga még nem hallott biztonsági intézkedésekről? A királyi családot őrség védi… – Persze, persze – mosolygott a férfi –, hallottam már, de sosem hittem el igazán, hogy van ilyesmi. Az ember, ugye, a saját helyzetéből ítél, s engem még soha életemben nem védtek… De minek is? – Mondja, maga nem olvas újságot? Nem néz tévét? Tudhatná, hogy milyen veszélyes az élet! – Á, ne higgye, asszonyom, hogy mindenki gonosztevő! Ha állandóan rettegünk, megette a fene az egészet! De ha már így megzavartam, nincs véletlenül egy doboz Hansaplastja? Beragasztanám a sebem… – Nem, nincs – sóhajtott a királynő –, már megint nem kapni a drogériákban. De üljön csak ide az ágyam szélére, bekötöm a kezét. – Fagan vigyázott, nehogy bevérezze a drága paplant, Erzsébet pedig egy batiszt zsebkendőt vett elő. – Nicsak! – kiáltott fel ekkor a férfi. – Ez a monogram! Csak nem?! – De, bizony – pirult el a királynő. – Én vagyok az, Erzsébet! – Hogy hova tettem a szemem! – ámuldozott Fagan. – De az igazat megvallva az éjszakai krémpakolástól az ember még a szeretőjét sem ismeri fel! Ó, igazán! – kapott észbe, s felpattant. – Én meg csak ülök itt az ágy szélén! – Sose zavartassa magát, ritkán nyílik alkalmam eldiskurálni ilyen
közvetlen modorú úrral, mint maga.
Ha tudná, mennyire unom a protokollt, azt a sok mézesmázos hazugságot, azt a sok álkedvességet, azt a töméntelen előre gyártott szöveget. Az ember még egy viccet sem mondhat el úgy, hogy ne azt néznék, mi benne a politikai szimbólum. – Pedig szereti a vicceket? – Nagyon! – Nézze, elmondok egyet. A barátommal történt meg, kicserélte a kocsiját, de mint afféle angol, konzervativizmusból ragaszkodott volna a régi rendszámához. Megkérte a rendőrtisztviselőt, hadd tarthassa meg. „Tudja, annyira megszoktam már, kedélybeteggé tenne, ha le kellene mondanom róla!” A tisztviselő megengedte. „Rendben van, diktálja be!” Mire a barátom: „Ó, hálás köszönet! Máris kiszaladok a parkolóba, és megnézem…”
Erzsébet dőlt a kacagástól, de sajnos csak egy negyedóráig tudtak ilyen felhőtlenül eldiskurálni, mert akkor M. Fagan kért egy cigarettát, Erzsébet pedig meggondolatlanul becsöngette a szobalányát. Az persze sikoltva szaladt segítségért. – Az a gyanúm – mondta gondterhelten a királynő –, hogy itt semmi sem változott, úgyhogy egy kis kellemetlenségünk lesz. – Kompromittáltam?! – ijedt meg a férfi. – Á, az a legkevesebb. De akkora kormánybotrány lesz! – Egy ilyen kedélyes diskurzus miatt? – Kedves Fagan – mosolygott elnézően a királynő –, maga azt hiszi, csak úgy csellenghet, diskurálhat? Ki vannak jelölve a mozgási körletek, a közlekedési határok! – De hiszen semmi rossz nem származott abból, hogy áthágtam! – De, de! – bólogatott elszomorodva a királynő. – Ez a kis lazaság azt jelenti, hogy be fogják keríteni a palotát. Szögesdrót lesz erre a válasz. Meg mindenféle riasztóberendezés. Úgy, úgy, szögesdrót, kedves Fagan…
Manapság
– Papa! Mit jelent az, hogy puskavégre kerül?
– Ez afféle vadászmondás. Például puskavégre került egy szép dámvad! Egy vadkan! Róka! Puskavégre került néhány nyúl, fácán, fogoly…
– Ponty.
– Pintyet akartál mondani. De a pinty csak véletlenül kerülhet puskavégre. Rá nem vadásznak.
– Én pontyot mondtam.
– Ja, vagy úgy! Az horogra. Így mondják. A halak nem puskavégre kerülnek, hanem horogra akadnak.
– Mint az ember is.
– Mi van az emberrel?
– Bemondta a rádió, hogy valaki horogra akadt.
– Ez csak olyan képes beszéd.
– Szóval az nem létezik, hogy egy ember tényleg horogra akadjon?
– Nem.
– És az, hogy puskavégre kerüljön?
– Hát…
– Igen vagy nem?!
– Igen. Az sajnos előfordul. Elég gyakran előfordul.
Tegnap a késő délutáni órákban súlyos szerencsétlenség történt a háborús térségben. Szolgálat közben N. N., az egyik hadviselő fél közlegénye a parancsnak megfelelően kiugrott a fedezékből, hogy annak rendje és módja szerint rohamra induljon. Ekkor, bár teljesen szabályosan, mégis végzetes katasztrófát előidézőn a másik hadviselő fél lövészárkából X. Y., ugyancsak közlegény, egy tömegesen gyártott típusú, hatóságilag rendszeresített géppisztolyból tüzet nyitott. A sorozat három lövedéke N. N. testébe hatolt. Nevezettet életveszélyes állapotban szállították a vonalak mögötti kötözőhelyre. Lapzártakor még nem érkezett hír arról, hogy mindezek után X. Y.-t őrizetbe vették volna; jóllehet a jogi szakértők szerint várhatóan (és nem kis eséllyel) önvédelemre fog hivatkozni. Az eddigi, előzetes vizsgálatok annyit már felderítettek, hogy a felek között soha semmiféle nézeteltérés, harag vagy gyűlölség nem volt, sőt, minthogy különböző nemzetek állampolgárai, a szerencsétlenség pillanatáig nem is ismerhették egymást. Az érthetetlen cselekedet okát a feltételezések alapján a világpolitikában kell keresni.
– Nézd, micsoda pompás hajó!
– Melyikre mondod?
– Arra, ott! A konvoj közepén. Az a gyönyörű!
– Na, várjál csak! Valamelyik repülőgép-anyahajóra mutatsz, vagy a fregattok közül arra a szélsőre? De ha jól látom, van itt nukleáris tengeralattjáró is!
– Úristen! Egy vagyont érhetnek ezek! És mekkora vagyont! Azért valamelyiket megvehetnéd nekem!
– Még mit nem?! Hová gondolsz?!
– Megérdemelném a jó bizonyítványomért…
– Hát te csak ezért tanultál, kölyök?!
– Nem, de úgy szeretnék egy ilyen csodálatos játékot! Na, jó, akkor csak egy kis dízelmotorost! Esetleg egy könnyű cirkálót!
– És az a repülő? Ahhoz mit szólsz? Nem egy Mirage?
– Inkább repülőt vennél nekem? Ha választhatok, nézd azt az ultramodern Harriert. Hát nem tökéletes?
– A mindenét! Micsoda kirakat! Az a kékség ott lenn, pontosan, mint a valóságban! Ahogy a hajók szelik a tengert. És fenn a gomolyfelhők. Igazán megtévesztő.
– Van itt A-4-es Dagger is. Na?
– Magam sem tudom. Bevallom, még én is eljátszadoznék velük.
– Aha! Szóval igazából magadnak akarsz valami szórakozást!
– Mert én legalább vigyáznék ezekre a holmikra! De ti! Mindjárt mindent tönkretesztek! Meddig tart nálatok egy játék?! Ripsz-ropsz! Máris dobjátok a szemétbe! Nem nézitek, mennyit kell érte dolgozni, mennyi pénz, fáradság! Egy ilyen jószágot meg kell őrizni! Még soha nem jutott eszedbe, milyen szép lenne majd annak idején megmutatni az unokádnak: látod, fiacskám, ez a nagypapa játéka volt!
– Mert te már annyi hajdani játékodat megmutattad!
– Nem tehetek róla, hogy elpusztultak, mi olyan időket éltünk, hogy…
– Vigyázz!!! Hasra! Fedezd magad!!!…
– A fenébe! Mi volt ez?!
– A hajó! Az a pompás hajó! Hogy lángol!…
– És a repülő is! Nicsak! Most zuhan a tengerbe! Micsoda füstcsóva! Hát megáll az ész! Komolyan mondom, megáll az ész!
Emberek az utcán
Forróság van, fullasztó hőség. Perzselnek a pesti házfalak, az utca végét mintha elrekesztették volna, semmi léghuzat; szikráznak a kirakatok, éles színekben virítanak a boltajtók fölé feszített ponyvák; delelőn a nap, süti az utca mindkét oldalát. Sehová sem menekülhetsz. Tikkadtan, kigombolkozva vánszorognak az emberek, egykedvűen ácsorognak a trolimegállóban. A közeli fagylaltosnál hosszú, epekedő sor; a presszóból füst, gőz, áporodott meleg árad.
Macskanyávogás.
Kurta, fájdalmas, panaszos, mégis lustán elnyújtott.
Akkor látom, egy butik kirakata tövében, a kőlépcsőn sovány, vöröses hajú, szeplős férfi ül, ölében – két inas karja szorításában – vörhenyes, dús bundájú macska. Az nyivákol.
A férfi részeg. Pislog; káprázhat szeme a szesztől meg a kánikulai fénytől. Homlokáról verejtékcseppek csordulnak, s végigfutnak orrán, szája szegletén, mint pergő könnyek. Nem néz senkire, a szürke, poros járdát bámulja, öleli a macskát, s néha vadul magához szorítja. Kínzón. Ilyenkor nyávog fel élesen, hátborzongatón az állat. De csupán ennyire ellenkezik, nem próbál kiszabadulni az ember öleléséből. Les, várja tehetetlenül az újabb, fájdalmas szorítást. Kibírhatatlan a nyári dél melege, aki teheti, árnyékba húzódik, ők mégis kitartóan, egykedvűen, reménytelenül, egymást elviselhetetlenségig melegítve, egymástól szenvedve, de szabadulásra mégsem gondolva ülnek a tűző napon valami titokzatos bűnhődésben.
Összefonódva – ember és állat.
A bankfiókba éppen pénzszállítmány érkezik. Zöld, tömpe orrú furgon áll a járdán az OTP bejárata előtt. Géppisztolyos őrök vigyázzák a rakodást. Tömött zsákokat cipelnek be egérszín köpenyes férfiak.
Pénzügyeimet intézni jöttem, de a bejáratnál is géppisztolyos őr áll.
– Most nem lehet? – kérdem, mielőtt még ő tartóztatna fel.
– Most nem!
– Á, igen – okvetetlenkedem azzal a furcsa, alig leplezhető zavarral, ami fegyveresekkel szemben azonnal rám tör. – Persze. Majd ha végeztek. Igaz? Nagyon helyes…
Nem válaszol, figyel.
– Várni fogok, semmi baj, sétálok addig egy kicsit…
Be sem fejezem, érzem, gyanút keltő lehet ez a fecsegés. Aki ennyire fitogtatja megértő jóindulatát, könnyen lehet, hogy tilosban jár. Az őr nem is titkolja rosszallását, végigmér. A pénzszállítók kifelé tartanak újabb rakományért, sietve, túlságosan is készségesen félreállok. Miért nem megyek a csudába? – gondolom izzadva. Hebegek: – Úgyis van egy kis dolgom, elintézem addig… – Most már aztán tényleg különösen viselkedem. Az őr tekintete rajtam. – Ide járok, ebbe a bankba, évek óta, úgyhogy… – Az őr mind nyíltabb gyanakvással lesi minden mozdulatomat. Könyörgő pillantást vetek rá, megértést remélve. Legfőbb vágyam, hogy arcomról leríjon teljes jóindulatom, lojalitásom, szeretném, ha látná rajtam, mennyire helyeslem a biztonsági intézkedéseket. Nálunk nincsenek látványos bankrablások, mint amilyeneket az angol krimikből ismerünk, de az ördög nem alszik, igenis, rendjén való a fegyveres őrség. Ráadásul az én pénzecském is ebben a bankban van letétben, közös érdekünk az éberség. Mégsem sikerül felülkerekednem gyanút keltő zavaromon. Ugyanis a fegyver… nos, a fegyver ennek az embernek a kezében szándékom ellenére is alakoskodóvá tesz; felettébb igyekvő, alkalmazkodó, locsogó, barátkozó,
alázatos vagyok, hogy még véletlenül se tarthassanak titkos terveket szövögetőnek, netán valamely banda tagjának, aki igyekszik lekötni az őr figyelmét, amíg bűnös szándékú társai támadnak. Holott éppen túlbuzgóságom kelthet feltűnést. Jobb lenne elszelelni. De most már se menni, se maradni nem tanácsos kínossá vált helyzetem tisztázása nélkül. Elég egy szerencsétlen mozdulat, s az őr kénytelen a kötelességét teljesíteni. Na, nem! Helyesebb, ha nem mozdulok. Ha már így belebonyolódtam ebbe az ügybe. Hogy miért is nem tudtam korábban jönni vagy későbben érkezni!
Végre! A pénzszállítók elintézték a dolgukat, a fegyveresek ellenőrző jelenlétében bezárják a furgon ajtaját, kocsiba szállnak.
Úgy érzem, a bejárattól távozó őr még mindig engem les, az autóból is. Igyekszem könnyedén, fesztelenül bemenni a bankba. Ismernek itt már régen! Most mégis, mintha tisztáznom kellene magam, jó hangosan köszönök a hölgyeknek, hadd lássák, bátran járok-kelek én itten. Ők, ahogy mindig is, barátságosan kiszolgálnak.
Semmi baj. Minden a régi.
Maradjunk a tényeknél
– Esni fog.
– Nem biztos.
– De nézze, beborult, lóg az eső lába.
– Mégsem biztos, hogy esni fog.
– Márpedig igazam lesz, meglátja. Én mindig megérzem. Különben is, csak fel kell nézni az égre. Mekkora felhők!
– És ha a felhők ellenére sem lesz eső?
– Nem értem magát! Azt kívánja, jelentsem ki, hogy nem fog esni?
– Semmit se jelentsen ki!
– Akkor minek akadékoskodik?
– Én akadékoskodom?! Más se hiányozna nekem!
– De valaminek csak köszönhetem ezt az állandó ellenkezést?
– Pusztán a megrökönyödésemnek. Honnan merít bátorságot a kijelentgetéseihez?
– Következtetetek. Borús az ég, tehát esni fog!
– És egy csepp kétely sincs magában? Ne legyen ennyire magabiztos. Csak az ostobák magabiztosak. Ne legyen ilyen meggondolatlan, ilyen hányaveti!
– Nézze, legyen meg az akarata: nem fog esni!
– Ejnye, ejnye, most meg azonnal a másik véglet! Csak akkor boldog, ha jóslásokba bocsátkozhat? Ha kijelentéseket tehet? Senki sem tudhatja, milyen lesz az idő! Csupán sejtéseink lehetnek. De azokkal óvatosan kell bánni! Egyelőre azzal vagyunk, azzal lehetünk tisztában, hogy most nem esik. Ez tény. S mivel mindannyian éppen elégszer tévedtünk már, javaslom, maradjunk csak a tényeknél.
– Tudja, én nem hiszek a babonákban, az égi jelekben, a misztikus históriákban. Ki nem állhatom, ha valaki messzemenő következtetéseket von le véletlenül egymásba kapcsolódó történetekből. Nem, ez ostobaság! De, tudja, amikor itt, nálunk, a néni meghalt… a néni, akivel eltartási szerződést kötöttünk… öreg volt, szegény, nagyon öreg és beteg, ápoltuk, hol a férjem, hol én, persze legtöbbször én, mert a férjem állandóan éjszakás, ott dolgozik a bárban, mixer, hiszen tudja, Józsi, a mixer, maga is ismeri… Nappal aludnia kell, már amennyire tud a drágám a két gyerektől… De nem is ezt akarom mondani, hanem a rádiót. A JVC-t. Józsi vette egy külföldi vendégtől, jó rádió, Józsi nagyon megszerette, kazettás meg minden. És a néni éppen ezt kérte el… Vagyis hát kérte, kérte, de mi nem adtuk. A férjem hallani sem akart róla. Nincs semmim, csak ez a kis JVC, mondta, mit képzel ez az öregasszony?! Így titulálta, de ne tessék félreérteni, kedvelte ő a nénit, mindig hozott neki valami jó italt a bárból, egy kétdecis üvegben hozta, ledugaszolva, egy kis whiskyt, Martinit vagy ezt-azt… a néni hálálkodott is érte, már nem élnék, mondta, ha nem kapnám Józsitól ezt a néhány kortyot. Az tartotta benne a lelket, a szesz. De a rádiót, azt nem adta Józsi. Ha reggel megjött az
üzletből, zenét hallgatott rajta, meg a híreket. Egészen halkan, mert ha a szomszéd szobában a néni meghallotta a JVC hangját, rögtön követelődzni kezdett, én nem is tudom, miért volt úgy oda érte, hiszen egész nap csak szundikált, mindig aludt, mert már fekvő beteg volt, én tettem tisztába, képzelheti! Na, elegem volt; ne is mondjam, igaz? A két kisgyerek, a néni meg Józsi azzal a nappali alvásával! De a rádiót akarom mondani…
Én is féltettem tőle. Száz dollárért láttunk ugyanilyet konzumboltban. Hogyisne! Dolláros rádiót neki! Na, és aztán… amikor meghalt… szóval, amikor már elvitték, hát akkor történt. Józsi elment az üzletbe dolgozni, a gyerekeket megvacsoráztattam, lefektettem, fáradt voltam, leültem egy percre, végre csend volt, és akkor… akkor egyszer csak megszólalt a rádió! De teljes erőből! Senki sem nyúlt hozzá, senki sem kapcsolta be – és mégis! Csak bámultam dermedten. Nem viccelek. Így volt, ha hiszi, ha nem. A frász jött rám. Mert mindjárt kombináltam, ugye! Mondom Józsinak reggel, képzeld, mondom, önmagától megszólalt a rádió! Miket beszélsz?! Talán be volt dugva a konnektorba véletlenül, a hálózatban pedig valami feszültség támadt… De néztük, hát nem volt az bedugva sehová! Józsi elemmel működtette, hogy cipelhesse mindenhová a lakásban. Na, ahogy mondom neki ezt a dolgot, mindjárt benyomja a gombot, hogy kipróbálja, hát meg se mukkan, kiveszi az elemeket, megnyaldossa, nincs azokban semmi erő. Igaz is, azt mondja, kimerültek az elemek, újakat akartam venni. Álmodtad te ezt az egészet! Dehogy álmodtam, felelem erre, bizony megszólalt, csakhogy nem magától! Az öregasszony kapcsolta be, soha nem engedtük neki, hát most már megtehette. Józsi kinevetett, én komolyan néztem rá, erre elhagyta a nevetést, néztük egymást. Így
volt. Most aztán nehogy babonásnak higgyen ezért, mert én jól tudom, hogy mindenre akad okos magyarázat, és ha az embernek van sütnivalója, bele is nyugszik az okos magyarázatokba, hacsak nem akarja, hogy minduntalan a frász jöjjön rá! Erre a rádiós dologra is van magyarázat, nem is kétlem, de így volt, ahogy elmondtam, én csak a tényekről beszélek, félre ne értsen…
Mesefordulatok
Egyszer egy király, messzi útról hazatérőben nagy viharba keveredett, hintaja tengelyig süppedt a sárba. Veri a lovakat a kocsis az ostorával, de csak nem jutnak semmire. Már-már szakad az istráng, törik a rúd, és mégsem. Hű, meg van ijedve a király, hogy itt éri az éjszaka; fáradtság, éhség is kínozza; s menne is már igen a palotájába, azt sem tudja, mi várja odahaza, rend-e, rendetlenség-e; hogy is állhat a helyzet, amíg ő odajárt a másik királlyal tárgyalni a nemzetközi helyzetről. Nógatja a kocsist, de az a szegény ember mit tehet egymagában? Fogja be magamagát is a hámba? Inkább némi köntörfalazás után kiböki, hogy itt már csak a csoda segíthet! – Á, menj a pokolba az ósdi ötleteiddel! – torkolja le a király, de ebben a pillanatban meglát egy csúf varangyos békát a sártengerben. Menten eszébe jut a bevált formula: panaszkodni kell, csak úgy a vakvilágba, ezt meghallja, mondjuk, egy béka, felajánlja segítségét, cserébe kér valamit, s ha meg tudnak egyezni, a királyi hintót kirántja a kátyúból.
Na, el is kezd jajgatni, siránkozni azon nyomban a király. Számít rá, hogy soká kell sopánkodnia, de mit ád az ég, máris csobban a pocsolya, s ott meresztgeti szemét a hintó előtt az a csúf jószág. – Kimentelek én a bajból, fenséges úr, mert ha nem tudnád, éppen egy ilyen alkalomra várok, hogy a magam sivár helyzetén javítsak. De nem ingyen teszem, azt megmondom jó előre! Jó tett helyébe…
– …jót várj! – vágja rá a király sietve. – S megtudhatnám, mi a segítség pontos ára?
– Hát a lányod keze meg a fele királyság!
A fenséges úr reménykedett ugyan, hogy olcsóbban megússza, de egy szava sem lehetett, általában ez a bevált szokás. Csak az vigasztalta, hogy jó üzletet szimatolt a dologban: azon túl, hogy jelenlegi szerencsétlen helyzetéből kiszabadul, feltehetően a lányának is gazdag vőlegényt szerez, hiszen a mesefordulatok szerint, a lagzi után, a királykisasszony első csókjától gyönyörű szép, jómódú, nemes ifjakká változnak vissza az efféle elvarázsolt teremtmények.
A rusnya béka állta a szavát, nekiveselkedett, hipp-hopp, a hintó máris folytathatta sürgős útját a királyi udvar felé. A koronás úr mellett persze ott feszített a varangy is. – Csak holnap kellene megjelenned a várban – emlékeztette a király a jótevőjét a mesebeli szokásokra, de a béka csak mosolygott. Biztos, ami biztos!
Mondanom sem kell, mennyire el volt keseredve a királylány, de jártas lévén az udvari, diplomáciai viselkedésben, elfojtotta csodálkozását és érzelmeit; engedelmeskedett az apjának. Ha a felsőbb érdekek úgy kívánják, kész áldozatot hozni. Meg aztán a királyi papa is vigasztalta, várja csak ki a dolog végét, még boldog is lesz, hogy nem ellenkezett! Szintúgy a vár népét is biztatta az uralkodó: várjanak csak, várjanak, lesz itt meglepetés és öröm!
Azok meg vártak. Ahogy ő meg a lánya is. Megülték a fényes lakodalmat, elérkezett a nászéjszaka, felvirradt a másnap reggel. Megy nagy izgalommal a király a lánya lakosztályához, fülel, hát uramfia! Békabrekegés meg a lánya zokogása hallatszik! Beront, leteremti a varangyot:
– Hát te?! Miért nem változtál át?!
– Ki mondta, hogy át fogok változni?
– Senki, de így szokás. Ez benne van az alkuban!
– Miféle alkuban? – ugrál ott le és fel nagy dölyfösen a béka a zokogó királylány körül. (Aki talán már nem is lány, a mindenét neki!) – Semmi ilyenről nem volt szó köztünk, ha jól emlékszem!
– Csakhogy én számítottam a konvenciókra!
– Ugyan, ne tréfálj! Kihúztam a hintódat a kátyúból, te rendesen megfizettél érte, kvittek vagyunk. Nem nyelt el a sár, uralkodhatsz továbbra is – persze csak a fele királyságban, de mi mást akartál még? Miért vagy telhetetlen?
– De hisz’ a mesékben mindig minden jóra fordul! Most hogy nézzek a lányom szemébe? Mit mondjak a népemnek?!
– Hja, a mesék! A mesékben nem olyan számító királyok szerepelnek, mint te, kedves apósom! Aki egyszer tengelyig süppedt, elégedjen meg ennyi szerencsével is, fenséges úr!
Történt egyszer, hogy híre járt a jólelkű aranyhalacskának. Biztatja hát a halászt a felesége, hogy menjen ki a folyóra, fogja ki ő is a csodatévő jószágot. A környéken már mindenki beszéli, hogy azoknak, akik kifogták, de megkegyelmeztek neki, és visszadobták a habokba, három kívánságukat teljesítette. Nosza, szalad a halász, beveti horgát a vízbe, érzi, van kapás, tekeri az orsót, hát, uramfia, ott ficánkol, csillog, villog a zsinór végén a szerencséje! A halnak ocsúdni sincs ideje, hallja, hogy a halász máris rákezdi: – Az én három kívánságom, hogy…
– Na, na, csak lassan a testtel! – inti le ingerülten a fénylő-ragyogó aranypikkelyes. – Szó sem lehet semmiféle három kívánságról!
– Márpedig akkor nem vetlek vissza a folyóba! – mérgeskedik az ember, s ránt egyet a zsinóron.
– Ha nem, hát nem! – mondja egykedvűen a hal.
– Csakhogy tovább megyek a dologban! – fenyegetődzik a halász. – Hazaviszlek, megsütlek!…
– Ha megsütsz, hát megsütsz! – legyint uszonyával a halacska. – Én több embert nem teszek boldogtalanná! Már annyinak teljesítettem a kívánságát, aztán mi lett belőle? Újabb és újabb kívánságokkal ostromoltak. Eleinte boldogok voltak, aztán ismét elégedetlenkedtek. Hiába juttattam őket bármihez, egy idő múltán kevesellték. Tele van a környék a panaszukkal. Ha látnád, milyen boldogtalanok. Nem, én ezt nem veszem a lelkemre! Úgyhogy te, szegény halász, vagy visszadobsz, vagy megsütsz és megeszel, de tőlem ne várj semmit!
– Éppen velem bánsz így?! – sopánkodik az ember. – Éppen most akarsz változtatni a szokásodon, amikor végre az én horgomra akadtál?!
– Sajnálom, barátocskám, de így van, megelégeltem a dolgot. Nincs több csoda, mindenki boldoguljon a maga szerencséje szerint. És magára vessen. Most pedig döntsd el, mit akarsz tenni, mert kényelmetlen ezen a horgon hintáznom, nem gondolod?
Nagy gondban van a halász! Őszintén beszélt-e a hal, vagy csak őt akarja átejteni? Töpreng, hazavigye és megsüsse-e, hogy legalább ennyi hasznuk legyen belőle, vagy minden nyereség nélkül visszadobja a folyóba? Végül visszadobta.
Hátha egyszer még kedve szottyan az aranyhalacskának a csodákhoz.
Igazi kikapcsolódás
A dús sörényű, zömök, fekete férfi keresztben-hosszában felmérte a lakást, aztán sebesen nyomogatni kezdte a zsebszámológép gombjait; a zöld fényű számocskák egyre nagyobb összeget mutattak. – Hetvenöt négyzetméter. Csiszolás, lakkozás kétszer… – Háromszor – vágtam közbe –, szeretném, ha három réteg kerülne a parkettára. – Ahogy óhajtja. Tehát az annyi mint… – És kimondott egy magas számot. – Rendben van – bólintottam szemrebbenés nélkül. Megszoktam, hogy minden sokba kerül. Az egész élet. Rengetegbe. – Csak szép munkát végezzenek! – Amilyen anyagot kapok – vont vállat a férfi. – A múltkor ötven kiló bedöglött lakkot sóztak rám. De reménykedjünk! Húsz doboz elsőrendű Geminit ígértek valahol, talán megkapom. Holnap még úgysem kezdhetünk, nem érek rá, felszállok… – Hogy mit csinál? – Startolok. Repülök. – Á, vagy úgy! Elutazik valahová? – Nem, nem, nekem a repülés a hobbim. – Értem – mondtam csüggedten, mert nem bántam volna, ha minél előbb rendbe teszik a lakásomat. De azért érdeklődést színleltem: – Vitorlázó vagy motoros? – Sárkány – mondta az emberem. – Ó, igen, tudom, milyen az, már hallottam róla! – Igen? És látta is? – Nem, valójában
még nem láttam, de… – Nahát, itt az alkalom, meghívom, nézze meg a startunkat. Ide megyünk csak, a budai hegyekbe.
Mit tehettem? Engedtem a hívásnak. Másnap reggel értem jött a kocsijával.
– Nem gondolta meg magát? – Derűs volt, kissé izgatott, és mondhatni: boldog. Láttam rajta, hogy csak a repülés érdekelheti igazán. – A legtöbb ember ki nem dugná a képét a természetbe! Nézze, én dolgozom, anyagért szaladgálok, szállítom a gépeket, javítom a hibás masinákat, hivatalokban rostokolok, szóval megállás nélkül hajtok, de azért adok magamnak esélyt a regenerálódásra. Jó, jó, szórakozni is járok, művelődöm is, de az az igazi, ha kijutok a hegyekbe! Ha felszállhatok a levegőbe! Szállni, repülni, nem ám gépi energiával, hanem a puszta, testi erőnkkel, tudja, mekkora gyönyörűség? Milyen ősi boldogság? Csak ez segít; valami teljes, igazi kikapcsolódás…
Közben kihajtottunk a zöldbe, felkanyarodtunk egy hegyi útra. Napsütés volt, a mennybolt, mint valami forró égövi tenger, halványkék, áttetsző, vonzó.
– Tudja – folytatta emberem –, munkából élünk, de hányan mondhatják el, hogy a munkájuk minden tekintetben kielégíti őket? Csak nagyon kevesen. Bosszúsággal, kudarccal jár minden, meg kell alkudni a körülményekkel, a lehetőségek korlátozottak, és az a stressz, amit mindezek hatására naponta elszenvedünk, testi-lelki egészségünk kárára lehet, hacsak nem törekszünk valami igazi változatosságra. Ami egyensúlyt biztosit. Márpedig a változatosságot, következésképpen a gyógyulást csakis a természettől remélhetjük…
Felértünk egy sziklás emelkedőre, egy barlangokkal teli hegytetőre. Az út végén emberem megállította az autóját; azt tanácsolta, maradjak én is azon a helyen, onnan majd jól láthatom a felszállásukat. Ugyanis már jó néhányan gyülekeztek ott, a szikláknál; mint megtudtam, különböző foglalkozású emberek; volt köztük orvos, gyári munkás, szobafestő, mérnök, még katona, sőt rendőr is, aztán két tanár, egy tudományos kutató és néhány adminisztrátor. Izgatottan, kis csoportokba verődve diskuráltak, hol az eget, a szél irányát kémlelték, hol felém lövelltek gyanakvó pillantásokat. Amikor azonban az emberem közéjük ment, megnyugtathatta őket jelenlétem oka felől, mert többé ügyet sem vetettek rám. Nemsokára eltűntek a barlangokban. Csodálkoztam, hogy egyik sem vitt magával semmit, de, gondoltam, felszereléseiket talán a sziklaodúkban tárolják.
Sokáig csend volt, senki sem mutatkozott, untam magam, már bántam, hogy engedtem a meghívásnak. De ami azután következett, mindenért kárpótolt. A tufabarlangokból egyszeriben különös, sziszegő, süvítő hangok hallatszottak, majd erős lábdobaj – aztán huss! huss!… alig hittem a szememnek: lángot okádó, pikkelyes, nagy karmú sárkányok szálltak fel a légbe. Megrettentem, de oktalanul; csakhamar kiderült, szelíd, barátságos sárkányok emelkedtek a magasba, s köröztek kitárt szárnnyal, szinte játszadozva, kergetőzve, vidáman a csúcs körül. Már nem fújtak lángot, csendesen, hol lejjebb ereszkedve, hol feljebb emelkedve röpködtek, boldogan, szabadon. Aztán mind kisebbek és kisebbek lettek; eltűntek a szemem elől.
Ámuldoztam. Magamra maradva sokáig vártam, hogy visszatérjenek, de eltelt a délelőtt, s nem mutatkoztak sehol. Kezdtem nyugtalankodni, aztán, amikor csodálkozásom elült, bosszankodni is azon, hogy emberem ilyen illetlenül egyedül hagyott. Firkantottam néhány sort, a cetlit odaszorítottam a kocsi ablaktörlője alá, s duzzogva, gyalogosan nekivágtam a városba vezető útnak.
Másnap, amikor már csiszolta a parkettámat, a fülsiketítő zajban, amihez a nyitott ablakon át az utca fertelmes zaja is hozzájárult, megkérdezte, hogy szórakoztam. Biztosítottam, hogy kellőképpen sikerült meglepnie: eleinte azt hittem, valódi sárkányokat látok, de bizonyára valami érdekes technikai trükk szemtanúja lehettem… – Na, na! – szakított félbe megütközve. – Miféle technikai trükkre gondol? Hiszen megmondtam, hogy csak az igazi kikapcsolódás segít. Csak az igazi!… – Jó, jó! – bólogattam nevetve, hogy értem én a tréfát! De ekkor megcsillant valami a nyakánál, az inge gallérján, zölden, ezüstösen…
Egy pikkely volt.
Talán még Sydney
– Jé, Béla! Magát is lehet még látni?
– Még? Kezét csókolom, hogyhogy még?!
– Mit csinál itt a postán? Bélyegeket vásárol?
– Hiszen tudja! Negyven éve gyűjtöm. Ahogy valamikor a maga szegény Gyulája…
– Jó erőben van. Látom. De telefonálni nem tud.
– Telefonálni?!
– Hagyjuk. Egészség? Rendben? Nem ül le?
– Egy kicsit. Itt pihenget? Vár valamire?
– Mire?! Lófrálok. Erre jártam. Magánál semmi probléma?
– Probléma? Semmi. Intézem az ügyeimet, mert utazom.
– Kivándorol?
– Á, csak Hollandiába megyek két hétre.
– Ja? Én Angliában jártam. Tavaly. A királynő éppen nem volt otthon. De láttam a koronaékszereket. Hajnali öttől sorban álltam, este hatra kerültem be. Megérte.
– Csak Londonban volt?
– Miket kérdez! Utazgattam Angliában! Piszok drága hely. Templomokat és hidakat néztem…
– Hidakat?
– Azokat gyűjtöm.
– Bélyegeken?
– Talán más nincs is a világon?! Képeslapokat gyűjtök. Mindenütt vannak partnereim. A föld minden táján. Levelezünk, csereberélünk. Templomok és hidak. Engem ezek érdekelnek.
– Én a tengert szeretem.
– Tengert nem gyűjtök.
– Kerülöm a városokat. Most is csak a tengerhez megyek.
– Egyedül?
– Egyedül nincs értelme. Társasággal. Befizetek.
– Én imádom a városokat.
– Én a tengert.
– Jól van, mondta már! De Hollandiában azért mást is érdemes látni.
– Tudom. Ott van Rembrandt. Majd megnézem.
– De nem a tengerparton.
– Akkor sem érdekelnek a városok. Hol sült le ilyen szépen?
– Lesültem? Talán leégtem! Az idén még nem is voltam strandon. Magának rossz a szemüvege. Hogy én és a lesülés! Most megyek szívszanatóriumba.
– Ajaj!
– Na, még semmi! De óvatos vagyok. Vigyázok magamra. Higgye el nekem, a mai fiatalok nem fogják annyi ideig bírni, mint mi. Elhiszi? Ezek már nem.
– Maga már nyugdíjban van?
– Hogy tud ilyeneket kérdezni!? Már hat éve! Nem látszik rajtam? Mondom, rossz a szemüvege. Tudja, hova szeretnék kijutni? Sydneybe.
– Ausztráliába? Minek?
– Maga viccel. Figyeljen ide! Beneveztem egy kiállításra. Ötezer lapom van. Templomok és hidak. A zsűri kiválaszt ezerötszázat.
– Képeslapokat fog kiállítani?
– Nemzetközi mezőny. Az első díj: repülőjegy Sydneybe. A második díj harmincezer, a harmadik meg tízezer…
– Forint?
– Naná! Persze kétezer is jól jönne.
– Miért nem ad el bélyegeket?
– Mert verébnek néznek! Ha beállít hozzájuk egy nő, azt hiszik veréb. Csalókkal nem tárgyalok. Tudja, milyen piszok stricik!
– Kicsodák?
– Kicsodák?! Mind! Mindenki!
– Pedig egyszerű. Katalógusár, plusz harminc százalék.
– Plusz negyven.
– Plusz harminc. Én úgy veszem.
– Annyiért nem adom! Pedig még Rooseveltem is van.
– Ezerkilencszáznegyvenkilencből?
– Negyvennyolcból.
– Negyvenkilencben bocsátották ki.
– Velem vitatkozik! Maga, aki még telefonálni sem bír!
– Miért ne bírnék?
– Ja, azt én honnan tudjam? Amíg szegény Gyulám élt, maga le nem szállt rólam. De azóta? Mitől fél? Önálló vagyok, semennyiért sem adnám a szabadságomat. Mit néz?
– Tényleg van Rooseveltje? Megadom érte a negyven százalékot. Adja el.
– Ha bolond volnék! Nem sürgős. Van időm. Még van. És magának? Látom, bottal jár. Sántít?
– Csak ha sokáig üldögélek.
– Így akar Hollandiába utazni? Na, jön? Segítek.
– Bírom egyedül is. Ha meggondolná… Negyven százalék.
– Hagyjon már! Megnyerem a kiállítást, utazom Sydneybe. Talán még Sydney!… Maga meg menjen szépen a tengerpartra. Menjen csak! Engem úgysem érdekel. Víz. Hol hullámzik, hol sima… Mit akar a tengertől?
– És maga a templomoktól meg hidaktól?! Csak nézze őket! Amíg bírja! Csak nézze!…
Tanuljunk nyelveket!
– Tudja, megmondom őszintén, a jó levegőn könnyebben fog az agyam, azért gondoltam a strandra, de ha nem, hát nem… akkor legalább ebben a kerthelyiségben. Mit szól hozzá, milyen szép lombú gesztenyék! Itt igazán kellemes, hangulatos… Nem kér maga is egy pohár sört? Én azt kérek, és néhány sós süteményt. Nincs? Mi az, hogy sosincs friss sós kifli délben? Azelőtt mindig volt! Mikor, mikor?! Nemcsak a harmincas években! Na, hozza azt a sört, a kisasszonynak meg… mit is parancsol?
– Én csak üdítőt.
– Semmi mást? Hát akkor hozza!
– Bizony, munka közben semmi szesz! Na, itt a könyv, a füzet, a szótár. Nézzük tehát az első leckét…
– Az első lecke, a legelső magával! Úgy értem, spanyolból! A spanyol eddig valahogy kimaradt. De tanultam latint, görögöt, németet… még annak idején. És angolul is pötyögök, hát gondoltam, jöhetne a spanyol! Jól ül ott? Eléggé az árnyékban?
– Köszönöm, itt megfelel.
– Nem akarna esetleg a napon?
– Nem. Nos, az a módszerem, hogy együtt átvesszük az olvasmányt, aztán kipreparáljuk…
– Együtt! Ez igen! Hanem maga már szépen lesült az idén.
– Széplakon voltam két hétig. Tehát az első lecke…
– Ó, micsoda két hét lehetett! Jól áll magának ez a barnaság! Ehhez a szép, szőke hajához! Remek kontraszt! És ez a kis, pántos ruha… Hány éves is maga?
– Huszonhárom. Az idén diplomázom.
– Huszonhárom! Minek az a napszemüveg? Vegye le, az is fontos, hogy lássam a szemét, a tekintetéből is olvasni akarok, nemcsak a könyvből… Úgy! Milyen gyönyörű! Úgy értem, milyen gyönyörű lesz együtt tanulni magával!
– Jó lesz nekilátni, mert letelik az óra.
– Ó, igen, csak szóljon rám! És tanítson!
– Spanyolországba készül?
– Ja, igen, talán majd egyszer. De nem az a fontos. Hanem a kommunikáció! Ahány nyelvet tudsz, annyi ember vagy… így tartják. Milyen igaz! Növekszenek a kapcsolatteremtés esélyei. A kapcsolat ember és ember között… érti, nem? Maga spanyolos? És még?
– Spanyol, olasz.
– Bravó! Pompás ötlet! Egy ilyen csodás szőke lány a mediterrán nyelvek területén! Óriási sikere lesz, óriási! Bolondulni fognak magáért!
– Most már valóban nézzük! Ez itt az első lecke…
– Á, meghozták a sört! Hideg legalább? Miért nem jegelik rendesen? És az üdítő? Megfelelő?
– Meg, meg. Lássunk dologhoz, mert hiába ketyeg az óra. És a nyugdíja bánja!
– Maga tolmácsol is?
– Néha. Meg az óraadás…
– Így keresi meg a jövő szezonra a pénzt?
– Meg a jelenlegi költségekre…
– Persze, persze. Egyedül él?
– Fontos ez?
– Jó, pardon, nem akarok tolakodó lenni. Igaza van, maga most a tanárnőm, bánjon velem úgy, mint egy diákkal, utasítson rendre… Egy kis koktélt?
– Délelőtt? Szó sem lehet róla.
– Csak gondoltam, hogy oldjuk a feszültséget.
– Bennem semmi feszültség sincs! Tessék! Olvassuk!
– Kicsit közelebb ülök. Így. Még. Hogy jobban lássam a szöveget… Ó! Mi is ez? Ühmm. Mi is? Várjon, kitalálom!
– Erre a szóra érti? Azt jelenti, hogy…
– Nem, nem! A kölni! Ez az illat! Csak nem Fidjit használ? Nahát! A kedvencem!
– Csak egyszerű spray.
– Majd kap tőlem egy üveg Fidjit! Pardon, igen. Figyelek.
– Akkor olvassuk!
– És… megbocsásson, de elfelejtem, ha most nem mondhatom meg. Véletlenül van két elsőrangú jegyem a szabadtérire. Holnap estére. Igazán csak figyelmességből ajánlom fel…
– Holnapra már van programom.
– De estére?
– Estére. És éjszakára is! Kezdhetnénk végre? Első lecke…
– Milyen szigorú! Tetszik nekem, hogy ilyen kis szigorú! Köszönöm! Köszönöm, hogy nem érezteti velem a koromat! Ki nem állhatom, amikor bácsinak tekintenek… különösen az ilyen csinos hölgyek, mint maga…
– Nézze, kérem…
– Egyébként, most jut eszembe, alighanem egy spanyol táncegyüttes lép fel. Gyakorolhatnánk a nyelvet. Tolmácsolhatna… Persze, rendes díjért!
– Tánc közben, úgy tudom, nem beszélnek. De látom, ön nem gondolja komolyan ezt a nyelvtanulást!
– De, de! Csakhogy mindjárt társalgási szinten szeretném. És ha nem spanyolul, hát magyarul legalább…
Egy nő meg egy férfi
N.: Hova csábít? Miért gondolja, hogy csak úgy szó nélkül magával megyek? Azért, mert válaszra méltattam a villamoson?…
F.: Én csak megemlítettem, hogy leszállhatnánk együtt…
N.: Megemlítette!… Olyan határozott volt, hogy én hamarjában nem is tudtam mit mondani! Mégis mit akar? Hogy képzeli azt, hogy sétafikáljunk?
F.: Csak ha magának is kedve van hozzá.
N.: Nekem?! Nézzenek oda! Minek néz engem?!
F.: Van errefelé egy szép kis út… gesztenyefákkal. Tudja, milyen szép ilyenkor ősszel egy allé? Gondoltam, eldiskurálunk közben…
N.: Nekem dolgom van, nem érek rá!
F.: Ahogy gondolja. Kár! Nagy kár!… Kár…
N.: Meg már sötétedik is. Mindjárt este lesz. Micsoda dolog lenne a sötétben, kettesben magával… – Jaj, ki az ott?!
F.: Hol?
N.: Valaki figyel! Magát követik? Mit gondol, követheti valaki?
F.: Engem? Engem ugyan nem!
N.: Akkor engem lesnek! Biztosan meglátott valaki a villamoson, figyelte, hogy leszállok magával… egy vadidegennel… Jöjjön! Siessünk, tűnjünk el a szeme elől! Jöjjön már! De ne karoljon belém! Huhh! De melegem lett! Igazán nem is tudom, hogy meséljem el a férjemnek!
F.: Miért akarja elmesélni?
N.: Olyan harmonikusan élünk. Még sohasem történt meg, hogy egy idegen férfival elmenjek valahová. Hová visz?
F.: Mondtam már. Sétálni.
N.: Sétálni!!
F.: Sétálni, beszélgetni… mi van ebben különös?
N.: Jaj, olyan furcsán érzem magam! Nem is tudom, miért szálltam le magával? De úgy megnézett.
F.: Maga is engem.
N.: Én csak magára pillantottam! Amikor felszállt a villamosra. Csak odanéztem. Gépiesen.
F.: Na, na!
N.: Az ember néz! Nem? De maga úgy… Maga le nem vette volna rólam a szemét. Szörnyen zavarba ejtett… – Forduljon hátra, de óvatosan, követ még minket?
F.: Kicsoda?
N.: Kicsoda, kicsoda?!
F.: Nem látok senkit.
N.: Bujkál! Bujkál, csak hogy kilessen!
F.: Ne törődjön vele.
N.: Csak tudnám, miért néznek meg úgy a férfiak?
F.: Mert csinos.
N.: Igazán?
F.: A szeme bolondító!
N.: Igazán? Annyira megnéznek. Szinte levetkőztetnek. Olyan pimasz mind! Maga miért nézett rám… olyan… tudja, hogyan! Szóval amit a szememről mondott, azon kívül. Miért?
F.: Kedvességet láttam az arcodon.
N.: Tessék?!
F.: Kedvességet láttam az arcodon.
N.: Az „arcodon?!” Mi a szösz! Tegeződünk? Én nem tegeződöm, ne várja! És ne is menjünk tovább. Sötét van. Nálam a vacsora.
F.: A vacsora?!
N.: A férjem várja a vacsorát. Egyedül éhen pusztul, olyan ügyetlen. Forduljunk vissza, semmi értelme…
F.: És az az alak? El kell tűnnünk előle, vagy nem?
N.: Látja valahol?
F.: Naná! Éppen az imént bukkant fel a sarkon! A fasorban jobban egérutat nyerhetünk…
N.: Gondolja?
F.: Ó, milyen kis ijedt hangod van! Na, ne reszkess… Te! Te, kedves!
N.: Mit akar?!
F.: Hogy dobog az a kis szíved!
N.: Na, ne! Ezt ne!
F.: Te kedves, kedves, kedves!…
N.: Valóban… olyan szívdobogás jött rám! Olyan heves…
F.: Ó, hogy kalimpál!
N.: Na! Azért… Naaa!
F.: Nőt kap eleget az ember, megfizeti őket ezzel-azzal, aztán jóccakát! Nekem nem a pillanat kell.
N.: Hühh! Menjünk…
F.: Gyere, bújj ide hozzám!
N.: Jó, megtörtént, itt vagyok, leszálltam, szóba álltam magával, de kész. Ez semmi. Ez még semmi, nem igaz? Megtörtént, nem tudom, miért, de ez semmi. Nincs folytatás! Érti? Semmi folytatás, hiába ügyeskedik… Mondom, hiába…! Na! Nincs szükségem kicsapongásra, szépen élek a férjemmel…
F.: Vigyem a szatyrot?
N.: Hogyan?
F.: A szatyrot. A vacsorával.
N.: Ja? Tessék. Vigyázzon, tej is van a csomagok közt, ki ne szakadjon. Mit csinál?
F.: Csak átfogom a vállad.
N.: Ez már a gesztenyeallé?
F.: Hát nem gyönyörű? Az őszt szeretem a legjobban! Ezek a sárguló levelek… Jó illata van a hajadnak. Hmm! És mi ez a bódító? Magie noire?
N.: Honnan vennék olyan drága kölnit?
F.: Majd kapsz tőlem. Hallgasd csak! Mekkora csend!
N.: A kezed!
F.: Nézz rám!
N.: Menjünk inkább. Sétáljunk szépen. Jaj! Megint! Mintha ott lopakodna! Az az alak, tudod?!
F.: Nézz rám! Csodás vagy. Gyönyörű vagy! Nekem nem a perc kell… ez a csoda!
N.: Be vagyok jelentve a fodrásznál. A lakótelepen. Te is…
F.: Ó, hogyan?
N.: Bocsánat. Úgy akartam kérdezni, hogy maga is a lakótelepen lakik?
F.: Van egy kis házam.
N.: Errefelé?
F.: Egy kis kertes ház.
N.: Ahol magát is várják!
F.: Engem nem. Engem senki. Engem csak egy kutya. Más senki. Senki.
N.: Már tizenkét éve vagyunk házasok, de még nem voltam senkivel.
F.: Majd meglátod. Kedves kis házikó. Parányi kert. Lugas. Fák. Itt, a végállomásnál. Elsétálunk odáig.
N.: Még csak az kéne!
F.: Olyan édes vagy! Olyan édes kis makacs vagy!
N.: Hogy hullanak a gesztenyék! Hogy koppannak!
F.: Úgyis meg fogsz szeretni.
N.: Sétáljunk. Sétáljunk szépen. Na!
F.: Csak egy pillanat. Fordulj felém…
N.: Mmmmmmm! Na! A rúzsom!
F.: Mmmm. Édes a szád! Kapsz szép anyagokat. Sok anyagom van. Selyem… szövetek. Kendők!
N.: És mi lesz érte?
F.: Semmi, ne viccelj, csak úgy odaadom neked. Van varrógéped?
N.: Aha. Szeretek varrni. Megvarrok mindent magamnak. Hah! Megint! A léptek!
F.: Semmi. Nem hallom.
N.: De, de!
F.: Semmi.
N.: Cigarettára gyújtott!
F.: Tényleg! Gyere, itt sötétebb van. Itt nem láthat. Gyújtsunk rá mi is?
N.: Jó. Kérek. De akkor…
F.: De akkor nincs megállás az én kis házamig.
N.: Nem, azt nem!
F.: Ott biztonságban lehetünk!
N.: Biztonságban?
F.: Hát persze! Köhögtet? Erős?
N.: Én nem… nem szoktam dohányozni…
F.: Soha?
N.: Most nem is mehetek haza egy darabig… a férjem megérezné, mit mondanék neki, miért gyújtottam rá? Nem igaz?
F.: Na, látod!
N.: A férjem el sem hinné, hogy itt sétálok valakivel, és…
F.: És csókolódzol.
N.: Nem tudom, mi van velem! Még soha…
F.: Ne törődj semmivel, rám számíthatsz.
N.: Számíthatok?
F.: Rám mindig. Úgyis meg fogsz szeretni. Szerbusz. Mondd, hogy szerbusz.
N.: Azt nem.
F.: Mondd, mondd, hogy szerbusz.
N.: Nem, azt nem.
F.: Szerbusz. Mondd. Na. Szerbusz.
N.: Szerbusz.
F.: Na ugye! Jól megleszünk. Nézz rám!
N.: Nézlek. Ő nem figyel?
F.: És ha figyel? Férj és feleség is lehetünk! Nem?
N.: Hátha ismer! Ismer és elárul…
F.: Letagadod.
N.: Az igaz. Letagadom. Mondd, tényleg úgy láttad, hogy a szemem… tudod, amit mondtál! Annyira néznek! Ha a piacra megyek, meg a metrón is. A férfiak. De én soha, senkivel…
F.: Édes vagy! Olyan édes vagy! Olyan helyes vagy! Olyan jó a modorod! Gyere hozzám! Most! Most gyere! Csak egy kis időre! Már nincs messze a házam. A kutyát kizárjuk a verandára. A büdös életben nem leszel ilyen boldog! Ne törődj semmivel, szeretlek, tetszel, éppen ilyen asszony kell nekem. Nem olyan csélcsap.
N.: Ki csélcsap?
F.: A volt feleségem. Elváltunk. Két éve. A kutya nálam maradt.
N.: Gyerek nem volt?
F.: Magával vitte. És neked? Van gyereked?
N.: Még nincs.
F.: Hát mikor akartok?
N.: Nem lehet.
F.: Nem lehet? El ne hidd, hogy te vagy a hibás! Ő a hibás!
N.: Gondolod?
F.: Ő a hibás, el kell válnod, neked gyerek kell, egy nőnek gyerek kell, az hiányzik a boldogságodhoz…
N.: Én boldog vagyok…
F.: Kell neked egy gyerek, hogy boldog lehess, hidd el.
N.: De olyan harmonikusan élünk…
F.: Nem maradhatsz boldogtalan! Gyere, most elmegyünk hozzám, mindent megbeszélünk. Mindent kapsz. Ha én valakit megszeretek, akkor az mindent kap. Ruhát, cipőt… szép anyagokat! Textilraktárban dolgozom. És te?
N.: Pénztáros vagyok a MÁV-nál.
F.: Nagyszerű! Éjszaka is meglátogathatlak. Kimegyek a Keletibe…
N.: Nem ott vagyok.
F.: Akkor a Délibe. Vagy a Nyugatiba?
N.: Nem, azt nem mondom meg, maradjon titok.
F.: Egyelőre! Rendben? Jó, nem erőltetem. Majd más lesz a véleményed. Csak bízzál bennem. Azért otthon tehetnél célzást. Már ma is, amikor vacsoráztok… hogy elválnál…
N.: De én nem akarok elválni. Mi volt ez?
F.: Talán az az alak! Siessünk!
N.: Azt hittem, egy lehulló gesztenye…
F.: Nem, nem, pontosan láttam, utánunk settenkedik! Itt, a fasor végén van a házam. Eltűnünk előle…
N.: De csak amíg el nem unja, s tovább nem megy!
F.: Majd meglátod! Majd meglátod, mennyire szeretlek. Mennyire tudok szeretni!…
N.: A férjem azt szokta mondani, mindent a szemnek, semmit a kéznek!
F.: Ő is a MÁV-nál van?
N.: Nem, ő borbély. Bélyegeket gyűjt. Ha látnád az albumait.
F.: Na, ez az én kis házam. Megérkeztünk!
N.: És a vacsora? Várja a vacsorát!
F.: Kicsoda?!
N.: A férjem!
F.: Majd igyekszünk. Úgyis hideg vacsorát adsz neki, nem?
N.: Mit tegyek, muszáj bemennem hozzád, ha nyomomban a leselkedő!
F.: Hát persze! Utána taxit hívunk, taxival mész haza. Küldök bélyegeket a férjednek. Külföldieket, jó? Gyere! Erre… tessék…
N.: Ha belegondolok, hogy már régen otthon mosogatok, ha nem szállok le veled…
F.: De leszálltál, te, drága! Mmmm…
N.: Na, ne itt! Mmmmm. Ne itt, majd benn! Mmmm… Csodálkozni fog a bélyegek miatt.
F.: Kicsoda?!
N.: A férjem. Soha nem szoktam kedveskedni neki.
F.: Hát most törődsz vele, na! Örülni fog.
N.: Vagy háborogni. Jaj, annyira bánt, hogy nem készítettem neki vacsorát.
F.: Kibírja! Siess, menjünk már be!
N.: Mmmm… Mondtam, hogy várj! Mmmm… Ha nem kap enni időben, olyan, mint a…
F.: Mint a háborgó tenger!
N.: Ó, pontosan! Nahát, hogy ez még sosem jutott eszembe róla!
F.: Mint a viharzó óceán…
N.: Jaj, de mulatságos! Tényleg!… Mmmm… Na, ne légy türelmetlen!
F.: Hát nem érzed?! A szenvedélyem! Mint a felkorbácsolt tenger…
N.: Mmmmmm… De! De, érzem!… Ó, de mennyire érzem!…
Testkultúra
Hosszú sor a gyógyfürdő pénztára előtt. Mindenki türelmes, de hirtelen mozgolódás támad: a sor végén két úr összekap, csak úgy zeng tőlük az előcsarnok. Bajszos, kefefrizurás az egyik, tar koponyájú a másik, nem mindennapi alakok, mulatságos, ahogy taszigálódnak: a bajszos alacsony, köpcös, a kopasz fölébe magasodik, szinte reákonyul, olyan hórihorgas. Az a vita oka, hogy a kefefrizurás besurrant a langaléta elé, mondván, hogy ő már ott állt, csak megkérdezett valamit a ruhatárostól, máris itt van újra, ez az ő helye! A tar koponyájú viszont nem engedi maga elé. A pénztárig lökdösődnek, egyszerre ugranak az ablakhoz, a hórihorgas nyer, ő nyújtja be gyorsabban, ügyesebben a jegy árát, boldog vigyorral távozik, a bajszos dühében a fémkorlátot csapdossa, átkozódik.
Benn, a fürdőmedencénél újra látom őket. Távolról méregetik egymást. Haragjuk elszállt, öltönyükkel mintha dühüket is a kabinban hagyták volna. A hórihorgason térdig érő bermuda, közelebb oldalog a köpcöshöz: – Elnézést, uram, ön valahonnan olyan ismerős… – Igen, magam is azt nézem, hogy ön is… De fogalmam sincs, hol találkoztunk. Természetesen nem arról van szó, hogy az imént, kinn, a pénztárnál… – Nem, nem, valahol máshol, de nem jövök rá… – Sajnos, én sem tudnám megmondani, de valahol… valahol…
Aztán már csak a zuhanyozóban akadok össze velük újra. Megpillantom őket a gőzgomolyagban, amint szembetalálkoznak teljesen pucéran. Egyszerre kiáltanak fel: – Ó, ó, ó! Most már világos! – Bizony! Bizony! A Tavaknál! A nudista strandon! Ott találkoztunk! – Nahát, hogy előbb nem jöttem rá! Pedig milyen jókat diskuráltunk ott, emlékszik? – Hogy a csudába ne?! Persze, így mindjárt más! Nincs magán az a sok gönc… meg a fürdőruha! – Hát csoda, hogy én is csak most ismerem meg magát?!…
– Mi az a kék folt a szemhéjadon, kisfiam?
– A tízpercben játszottunk.
– Elestél?
– Nem. Mondom, játszottunk.
– Szép kis játék, hallod? Jó, hogy nem verted ki a szemed!
– Nem ez volt a játék! Az volt a játék, hogy ki az erősebb. Vagyis, ki éri el hamarabb a labdát. És közben egy hatodikos nekilökött Matyinak.
– Csak úgy, egyszerűen? Nem te voltál a hibás?
– Nem, mert én vagyok a kisebb. A hatodikos a lábamba rúgott, s azt mondta: „Bocs’, nem fájt?” Erre én a könyökömmel megtaszítottam, és én is azt kérdeztem: „Bocs’, ugye, neked se fájt?!” Hát aztán ő nekilökött Matyinak. Összeütöttük a fejünket. Én itt, a szemem fölött…
– De miért bántott az a hatodikos?
– Mert nagyobb.
– Mert nagyobb? Csak azért?
– Persze! Aki nagyobb, az bántja a kisebbet, megteheti! Nem tudtad? Ők a nagyok és erősek, és azt hiszik, övék a világ!…
Milyen szépek ezek az őszi napok, langy meleg van, akárcsak szeptemberben, kinn lehet üldögélni a presszó teraszán, a Duna-korzón.
– Parancsolnak? – kérdi két testes, jó ötvenes úrtól a kávészín kabátos pincér.
– Én csak paradicsomlét.
– Én teát… meg egy adag… Különben nem, nem. Semmit. Nem szabad. – Fájdalmas pillantást vet a barátjára. – Fogyókúrázom.
– Sajnos, én is – bólint a másik. A karcsú, fiatal pincér megértően mosolyog, távozik. Emezek összenéznek:
– Szóval, te is? Nem is tudtam.
– De, de! Muszáj! Már hét kilót sikerült leadnom.
– Ne beszélj! És hogyan? Koplalsz?
– Számolom a kalóriákat. Meg edzést tartok. Rendszeresen.
– Torna? Úszás? Futás vagy kocogás?
– Nem, nem. Repülök!
– Repülsz?
– Csssss! Halkabban!
– De hogyhogy repülsz?!
– A harmadik emeleten lakunk. Semmi gond. Az erkélyről startolok.
– Viccelsz?
– Miért viccelnék? Kérdeztél, elmondom. Naponta másfél órát keringek a város fölött. Messzebbre egyelőre nem merészkedem. A repülés fizikai és szellemi kondícióban tart, mellesleg fejleszti a vállizmokat, de a hasizmot is. Ugyanis ajánlatos vízszintesen repülni a kémények miatt.
– És mi kell ehhez a repüléshez? Miféle felszerelés?
– Az égvilágon semmi más nem kell hozzá, csak elhatározás.
– Megpróbálom!
– Próbáld meg, de senkinek egy szót se! Ne terjeszd! Még tiszta a levegő! Ha megtudják, hogy csak úgy szabadon lehet repülni… Azt ajánlom, ha repülsz, tedd titokban! Titokban, barátom!
Furcsaságok
– Én beneveztem.
– Hova? Mire?!
– Amire kellett.
– De mire kellett?!
– Hát… jöttek, és összeírták. Jelentkeztünk.
– Te is? Ki mondta, hogy te is jelentkezz?
– Jött egy körlevél, osztályfőnökin felolvasták, erre elhatároztuk, hogy akkor mi is, egyöntetűen…
– Micsodát egyöntetűen?
– Beneveztünk.
– Jó, jó! Csak azt nem tudod, mire neveztél be! Igaz?
– Megmagyarázták, hogy senki sem vonhatja ki magát. Én sem.
– De mi alól?!
– A… hogyishívják alól…
– Tehát megint nem figyeltél!
– Figyeltem. Csak nem értettem.
– Nagyszerű! Azt sem tudod, mire nevezel be, téged az nem izgat, hogy sejtelmed sincs, miről van szó, csak benevezel?!
– Most mi a baj?
– Az, hogy ész nélkül beugrasz mindenbe!
– Nem mindenbe! Csak amibe mondják, hogy kell…
*
Átvágott a téren, sebtiben felpillantott, és ösztönösen, szórakozottan odaköszönt a – szobornak.
Csak akkor döbbent rá, mekkora ostobaságot művelt, amikor a mozdulatlan alak nem viszonozta az üdvözlését. Erre zavartan úgy tett, mintha csak a kalapját igazította volna a homlokára az imént.
De támadt a lelkében némi félszeg sértettség is.
*
Amerikai hölgy a társaságban:
– Hazahoztam a férjemet…
– Ő is itt van önnel, asszonyom?
– Nem. Nem itt. A hotelban.
– Az étteremben?
– A bőröndömben.
– Óóóó!…
– Szegény, itthon akart örök nyugovóra térni. De hirtelen érte a halál. Hamvasztattam. Most aztán hazahoztam egy urnában. Hadd pihenjen a szülővárosa temetőjében. – Kis sóhaj, néhány könnycsepp, némi csend. Aztán az özvegy ugyanolyan hangon: – Kivihetek helyette valamit. Talán egy szép herendi vázát. Éppen annyi hely szabadul fel a kofferomban, és még csak túlsúlyt sem kell fizetnem a repülőn.
*
– Véleménye?
– Nincs véleményem – mondja.
És büszke a bátorságára.
*
A baleseti sebészeten, szombat este, kilenc óra tájban. A kezelésre, kötözésre, gipszelésre várók tömegében egy bebugyolált fejű, felhasadt ajkú, pirospozsgás férfi. Körülállják néhányan, azoknak magyaráz rekedten, fel-felszisszenve a fájdalomtól, miközben párja, egy riadt kis asszony égő cigarettát dug egy-egy szippantás erejéig sebes, duzzadt ajkai közé.
– Nem mondom, kaptam, tetszik látni, de adtam is! Adtam én! – Hirtelen hangot vált, szinte fuldoklik, olyan egyszerre akarja kimondani: – Az idegek! Az idegek, ugye! Megmondtam én ott is, a mozipénztárnál, megmondtam én, hogy nem haragszom senkire, csak hát az idegek!…
*
A filozófusok és neurológusok tanácsára életbe lépő rendelet megszünteti az egyéni és magántulajdont. Megállapítást nyert, hogy a tárgyak és ingatlanok megszerzése és azok birtoklásának terhe, a velük való szüntelen törődés súlyos neurózist idéz elő, ezért a jövőben, az élelmiszereket és élvezeti cikkeket kivéve, többé semmit sem lehet megvásárolni, hanem mindent az állami kölcsönzőből lehet (kell) bérbe venni. A feleslegessé vált áruházak és boltok kölcsönzőkké átalakítása rövidesen megkezdődik. A mostani BELKER Kölcsönző Vállalat hálózata is bővül; már nemcsak bébimérleget, gyermekkocsit, kvarclámpát, televíziót stb.-t, de éppen így zoknit, teáskannát, cipőt, harisnyanadrágot, ékszert, karácsonyfát, télikabátot, melltartót, szemüveget, családi házat, lakást, borotvapengét, autót, pénztárcát (a kívánt bankjegyekkel) és az égvilágon mindent, amire az embernek szüksége van vagy lehet, bérbe adnak. A kölcsönzött áruk karbantartása a vállalat feladata. A honpolgárok így megszabadulnak a kereskedőkkel, iparosokkal, szervizekkel, ügyvédekkel, hivatalokkal való áldatlan huzavonáktól. Január elsejétől a legkisebb vasszög sem lesz személyes
tulajdon, ha tehát történetesen elgörbül vagy megrozsdásodik, a kölcsönzőben készséggel kicserélik. Éppen úgy a megrongálódott kávéfőzőt, a bedöglött Trabantot (Mercedest), az elszakadt pizsamát vagy huzatos lakást is. Például egy kedvezőtlen helyen fekvő lakás, családi ház megfelelőbbre cserélése mindössze egyetlen űrlap kitöltésébe kerül.
A rendelet végrehajtása felszabadítja az állampolgárokat a még meglévő (a magánvagyonnal kapcsolatos) egyéni felelősségük alól, és a magánéletükben is éppen olyan gondtalanná, elkötelezetlenné teszi őket, mint munkahelyeiken.
*
Apa és fia. Az apa újságot olvasna, de a gyerek minduntalan megzavarja, arról csacsog, hogy mi mindent tanult ő mostanában. Kilencéves. Lógázza a lábát, s csak mondja, mondja, ami az eszébe jut.
– Ma a Földről volt szó… apu! Hallod? Hogy milyen öreg a Föld. Szóval, hogy hány éves. Hát nagyon régóta megvan már, körülbelül több millió éve, de ez nincs bebizonyítva. Úgyhogy jobb, ha hagyjuk…
– Mi van? Mi az, amit jobb, ha hagyunk?
– Ha nem kezdjük keresni, hogy ki a felelős.
– Kisfiam, tisztában vagy vele, miről beszélsz?
– Hát persze! Ha valamit nem lehet bebizonyítani, megkérdezik, ki felel érte. De állítólag ezért nem felel senki.
– Micsodáért?!
– A Földért!
*
Egy ötvenéves férfi, akit vegetatív neurózisból eredő gyomorfekéllyel operáltak, a műtőben, az altatást megelőzően, a kábítóinjekció hatása ellenére megkérdezte, elég éles-e a szike, amivel majd felmetszik. A sértődött főorvos kérdésére, hogy miként is vélheti az ellenkezőjét, a beteg mentegetődzve felelte, eszébe sincs, különösen ilyen helyzetben, senkit sem gyanúsítani vagy megsérteni, de tapasztalatból tudja, ha nem saját maga ellenőriz mindent, könnyen valami feledékenység vagy nemtörődömség áldozata lehet.
Szoba erkéllyel
Nyár derekán, nyárutón Molnár, a tudományos munkatárs mást se hallott az intézetben meg a társaságokban, mint panaszt, panaszt – persze dicsekvésnek szánt panaszt, hogy milyen fáradságos volt egyhuzamban autózni Münchenig; milyen szeles idő volt Angliában; mekkora tömeg nyüzsgött a nudista strandon; Krk szigetén száz dinárt is elkérnek az almáért – ráadásul rétesalma! Aztán a vezetői bravúrok a szerpentineken! Harc egy erkélyes szobáért Szicíliában, a kis hotelban! A párizsi tülekedés, a benzinárak, a vendéglőkben az adagok, a tengeri út viszontagságai, a komp Svédországból… az indiai buszsofőrök, a legyek Ankarában, az a pisztolyos férfi, a felrobbant bank, a hőség Athénban… csupa, csupa szenvedés. – Hát ezért nem utazom – mondta Molnár minden alkalommal. Elég hallanom ezt a sok izgalmat, kellemetlenséget. Még fizessek is érte? – De menten lehurrogták: – Ó, hát azért megéri, de mennyire, felejthetetlen emlék, majd megmutatjuk a fényképeket, majd levetítjük a diafilmeket, jaj, ne haragudj, írtunk volna, de az is valuta, ugye… Majd levetítjük…
Molnár mégsem utazott. Évek óta a Balatonra sem vitte el a feleségét, nem mintha nem vakarhattak volna össze annyi pénzt (ahogy mások is), de semmi kedve sem volt a sok hercehurcához. A Balaton melletti két hét is belekerül ma már annyiba, mint egy külföldi út – s ha már arra nem költ, hogy utazási irodák szeszélyeinek vagy a maga gyámoltalanságának az áldozata legyen, hát nem akar kiütéseket kapni a fertőzött víztől, sem büfésekkel, kiszolgálókkal és felszolgálókkal veszekedni, boltokban sort állni. Egy külföldi út előkészületeitől meg egyenest irtózott. Papírokat kitölteni, útlevelet kérni, várni, valutával bajmolódni, hivatalokkal tárgyalni… Akkor már inkább egy kis kirándulás ide-oda az országban a Trabanttal. – És a benzin? – Hát az se olcsó mulatság, a szállodák is drágák, hat-hét- meg nyolcszáz forint egy kétágyas szoba, ha főszezonban egyáltalán hozzájut a belföldi vendég.
Hanem ez így nem mehetett tovább, világot kell látni, mondták szinte megrovóan az ismerősök. – Azt nem tudod elképzelni, milyen egy kis hotel Svájcban, meg ahogy az ember a kocsiján csak úgy átsuhan a francia határon, miközben, a tisztelgésen kívül, figyelemre sem méltatja a határőr. Meg az építészet csodái! A múzeumok! De akár csak egy kis vendéglő a tengerparton!…
Hát igen. Erre Molnár is vágyódott. De a hercehurca! Látta, hogy agyonnyúzva érkeznek meg a kollégák. Az idén mégis azt mondta a feleségének: – Utazunk! – Hová? – Ahová parancsolod! – Hazahozott két útlevélkérő lapot. Beírták: Görögország. – Törökországba is átugorhatnánk! – Ugorjunk! – Hát Jugoszláviába? – Írd be az egész Balkánt – mondta nagylelkűen Molnár. – Legfeljebb Albániát hagyd ki…
Az intézetben, miután megkapta az engedélyező aláírást és a pecsétet, pillanatok alatt elterjedt a hír, hogy Molnárék bejárják az egész Balkánt. Ez igen! Ő pedig fogta az útlevélkérő lapot, összehajtogatta, s ezzel elintézettnek vette a hivatalos részt.
Napokig a nagyobb ABC-üzletekben látták őket, konzerveket, tartós tejet, dobozos sört, fóliás húst vásároltak.
– Csak nem hosszabb túra?
– De, bizony! – Ó, Görögország! Ott mi már háromszor voltunk. Delphoiban van egy kis borozó…
A kollégák is ellátták néhány tanáccsal. Az újoncot. A zöldfülűt. Molnár udvariasan bólogatott. Hazamenet vett néhány pakli külföldi levelezőlapot.
Elérkezett a szabadság első napja. Mindenkitől elbúcsúztak – és bezárkóztak a harmadik emeleti lakásukba. A telefont pokrócokba csavarva a szekrénybe zárták. Az erkélyen rendezkedtek be. Szép nyári napok jöttek. Fogyott a készlet, de kitartott, bár ki sem mozdultak a két hét alatt a lakásból. Reggel hűs vízzel lezuhanyoztak, bőségesen reggeliztek, aztán a soros felolvasott a görög, a török meg a jugoszláv útikönyvekből. Megmutatták egymásnak a képeket. Elkészítettek egy-két ínyencséget az illető ország szokásai szerint. Lapokat írtak az ismerősöknek, mindegyikre odafirkantották: „Sajnos, nincs a közelben trafik, elnézést a portóért!” Pihentek, de főleg diskuráltak. Végre volt idejük egymással foglalkozni. És csakis egymással. Házasságuk szinte újjáéledt.
Fájó szívvel búcsúztak a napsütötte erkélytől. A kollégák csodálkoztak, milyen napbarnítottan, kigömbölyödve, kiegyensúlyozottan álltak munkába. Pedig mennyi utat bejártak, mennyi mindent láthattak, hiszen nem győztek mesélni!
– Jövőre északra megyünk… Norvégia, Svédország, Finnország… Aztán megint délre. A feleségem kíváncsi Afrikára is. Miért ne? Egyik évben meg átrepülünk a tengerentúlra… – Na, na! Csak legyen pénzetek! – Egy csendes kis szoba, napos erkéllyel csak adódik – nevetett kajánul Molnár.
Nyár, nyár, nyár…
– …Na és aztán Olaszország! Hát, tudja, asszonyom, az a kék ég! Azok a trattoriák!
– Olaszországban is voltak?
– Franciaország után. Mert, ugye, Ausztria, Svájc… na, Svájcon csak átvágtunk, aztán rohanás Franciaországba, és onnan… Bocsánat, nézzen egy pillanatra a tükörbe, így jó lesz? Ha ilyen rövidre vágom a haját? Nem sajnálja ezt a dús, szőke hajzuhatagot? Még meggondolhatja…
– Már a táborozás előtt le kellett volna vágatnom…
– Ahogy óhajtja. Ne csináljunk esetleg egy punk frizurát? Persze csak vicceltem.
– Punk frizurát?! Más se hiányozna a tantestületben! Gondolhatja, mit kínlódtam ezzel a nagy lobonccal három hétig a sátrakban, faházakban? És negyven gyerek! A végén már Eleniumot szedtem.
– A felelősség, ugyebár. Hja, nehéz pálya, de szép pálya! És azért mégis, egy pedagógusnak ott van a nyár!
– A nyár?! Nem mondom, szép vidéken voltunk… Tolnában, egy vadaskertben. Rettenetes volt a hőség.
– Firenzében is.
– Ó, Firenzében is voltak?
– Gondoltam, megnézzük.
– Látta az Uffizit?
– Hogy mit? Már nem is tudom. Annyi mindent láttam! Tudja, azok a kirakatok! A terek! A trattoriák! Bementünk például egy trattoriába, kértünk egy üveg frascatit, és miközben szopogattuk a borocskát, ott, a szemünk előtt sütötte a szakács a pecsenyét. Nyílt tűzön… Tessék várni, itt még nem vágtam le. Úgy, úgy, előre egy kicsit a nyakkal, úgy… Nem kellene már egy festés? Csak kérdezem…
– Nem, nem, most csak a hajvágás… Na, és a San Marco?
– A micsoda?
– A kolostor. Beato Angelico freskói. Azokat sem látta?
– Ja, biztosan láttam… De azt képzelje el! Azt a pirosas-barnára megsült, ropogós pecsenyét! És rá a zamatos frascatit! Persze, nem volt olcsó! Gyümölcsöt is ettünk meg puha, zsíros sajtokat… és fügét! Az egészért fizettünk… mennyit is?… Mindegy! Aztán felsétáltunk a Pizza Michelangelóra…
– Piazzale! Piazzale!…
– Ó, igen, persze, piazzale! A piazzale Michelangelóra… és azon a téren láttunk egy menyasszonyt és vőlegényt, nevetve sétáltak a nép között…
– A Ghiberti kapu?
– A giberti kapu?
– A Porta del Paradiso. A Paradicsom kapuja! Arra csak emlékszik!
– Lehet. Lehetséges. Egy Polaroid-gépet akartam venni, mondták, hogy van ott egy szaküzlet, ott olcsón megkapom. De nem találtam. Lehet, hogy nem Firenzében kellett volna keresnem… De hajmosás lesz, ugyebár? Príma shampookat hoztam, gyógyshamponok, nem olcsó egyik sem, de mind remek… Szóval mosás is. Nagyszerű!… És most hova tetszenek utazni?
– A Balatonra.
– Ott a kis házikó?
– Nem. A férjem révén kaptunk szakszervezeti beutalót. Kipihenem az iskolatábort. Rám fér.
– És miért nem tetszenek inkább a tenger mellé valahová…
– Akár a lányomat hallanám! Ő is ezt kérdezte, tavaly is. Tavalyelőtt is. Hogy miért nem a tenger mellé, miért a vállalati üdülőbe, a somogyi partra?! A lányom még sohasem látta a tengert. Én is csak egyetemista koromban… az Adriát meg a Baltit… és egyszer a Földközit. Ostiánál. De most már évek óta nem… Szóval faggatott, hogy milyen a tenger. Mit mondhattam neki? Hogy sós… meg végtelennek tetszik… vagyis nem látni a szemközti partot.
– Milyen igaza van! Éppen ilyen! Persze, ön földrajz szakos?
– Földrajz-történelem.
– Á, igen, igen. Szóval sós és nem látni a szemközti partot! Szellemes.
– És, képzelje, másnap nézem, hunyorít. Ülünk a strandon, már nem is süt szembe a nap, de ő hunyorít. Mondom neki, mi bajod, fáj a szemed? Erre azt mondja, anyu, hunyoríts te is, és akkor a Balaton túlpartját éppen úgy nem lehet látni, mint a tengerét. Pontosan olyan, s ráadásul olcsóbban megússzuk… Ó, mi ez itt? Ősz hajszálak? Talán mégsem ártana egy hajfestés… Nézze csak, nem magának zörögnek a kirakat üvegén?
– A néni a házból. Hogy nem kérek-e jegeskávét. Itt ül minden délután az üzletajtóm mellett, a falnál, termoszból jegeskávét kortyol, nézelődik. Így nyaral. Képzelje, ez neki a Lido, a Balaton, a strand… A földszinten lakik, azt mondja, a lakásban sötét van, itt meg süt a nap. Néha jegeskávéval kínál, de nem fogad el érte semmit…
Szünidei dolgozatok
A munka örömére nyáron is szükség van. Az utolsó tanítási napon megfogadtuk, hogy a vakációban sem feledkezünk meg róla, s legalább hetente írunk egy-egy szorgalmi dolgozatot. A munka öröme nélkül az ember szomorú. Az első szerszámok tették emberré az embert, s csak sajnálkozva gondolhatunk azokra az őseinkre, akik a munka felfedezése előtti, szörnyű időkben éltek. Ha nem akarjuk elveszteni emberi mivoltunkat, szüntelenül munkálkodnunk kell. A munka öröme abban rejlik, hogy be tudjuk fejezni azt, amit elkezdtünk. Ennél csak az nagyobb boldogság, ha valaki például látja, hogy mások már benn is ülnek abban az autóban, amit ő gyártott, vagy benn laknak abban a házban, amit ő épített. Talán ez a lehető legjobb érzés. Hogy mennyire szükség van a munka örömére, azt mi sem bizonyítja jobban, mint azok igyekezete, akik semmittevésüket is munkának nevezik, csak hogy részesüljenek az örömből.
Hálás vagyok osztályfőnökömnek, hogy szorgalmi dolgozatra biztatott, így a szünidőben sem veszítem el az öröm fonalát.
Nekünk, diákoknak egyik legfontosabb kötelességünk a tisztelettudás. Tisztelni kell szüleinket, az öregeket, tanárainkat – de leginkább feljebbvalóinkat. Csak a kimondottan velünk egykorúakat, valamint az alsóbb osztályosokat nem kell tisztelnünk. Az ilyesmi nevetséges lenne. Elképzelem, hogy én, a negyedikes például egy harmadikosnak vagy pláne egy másodikosnak előre köszönnék. Kinevettetném magam. Senki sem szereti, ha nevetségessé válik, mert a nevetséges ember el van veszve, ezt már most meg kell tanulnunk. De amilyen nagy hiba előre köszöntenem egy alsóst, éppilyen helytelen és kockázatos nem köszönteni valamely feljebbvalómat. A feljebbvalók igen jó megfigyelők, és minden tiszteletlenséget megtorolnak. Így is van rendjén, így tanulunk tisztességet! Oktatóink és feljebbvalóink értünk fáradoznak, becsüljük őket ezért, amiként hasonló posztra kerülve mi is megkapjuk másoktól ugyanezt.
Legjobb a madaraknak. Gyakran kinézhetünk az ablakon, és akkor láthatjuk a madarakat. Magasra szállnak, ki tudja, hova? Nagyon nagy szabadságot élveznek, ennek fejében persze rengeteg veszély leselkedik rájuk.
A madár szép és nemes. Az igaz, hogy a veréb meg a sas között óriási a különbség, de az ember mégiscsak elámul azon, amit tudnak.
Mind a levegőeget szeli csodálatosan.
Azt mondják, a tyúk is madár, meg a liba is, ez elég kiábrándító, kár, hogy igaz.
Nem tudom, szeretnék-e madár lenni, ezen még nem gondolkodtam eleget. Szabad szárnyalásukat irigylem, de hátha én leesnék?
Inkább az ablakon át nézem őket, innen.
A családban a legfontosabb a szeretet, a megértés, a türelem, mert együtt kell élni. A gyermek szereti szülőjét, a szülő a gyermekét, és mindannyian szeretik a rokonokat. De néha olyan sok a gond, hogy a legtöbb családtag elveszti a türelmét. Ilyenkor olyanokat mondogatnak egymásnak, amit máskor – például karácsonykor, vagy ha az egyik rászorul a másikra – a világért sem mondanának. Később kimagyarázzák magukat, és minden elcsitul. Ennek így kell történnie, hiszen a család mindennek az alapja, és ahogy a családok élnek, úgy él a nemzet is. Ezért leghelyesebb, ha a szülők, a gyerekek és a rokonok szemet hunynak egymás tettei fölött, és elhallgatják mindazt, ami viszályt szítana. Ugyanis a családnak mindenképpen fenn kell maradnia, mert a magány az ember legnagyobb ellensége.
A család már régóta van, és még sokáig lesz, és aki nem boldog, az magára vessen.
Szeretem a nyarat, de a legkedvesebb évszakom az ősz. Jó elmenni a hegyek közé egy kis házba, ahol deszkakerítés van, meg öreg fák, piros levelek hullanak, s minden olyan fanyar.
De mit tegyek, ha olyankor már nem lehet elmenni?
Pedig azt mondják, vannak emberek, mint például Normandiában, akik ködös reggeleken vadászni indulnak. Csizmás lábuk a magas fűben tapos, ismerik a szél zúgását, a vadak csapását meg minden gyönyörűséges dolgot. Este a tűznél sült húst esznek jóízűen.
Én még a diót is szeretem meg a szőlőt, ami igazán nem ártalmas, sőt!
Kis erdei csapáson szeretnék sétálni a kutyámmal, ennyi az én kívánságom a legkedvesebb évszakomtól. De sajnos ősszel már itt kell ülni az iskolapadban, szeptembertől az ember nem szabad. Persze, így van ez jól, mert így válik belőlünk hasznos ember.
Két fanyar
X. Y.-nét vezető beosztásba szánják, most végzi az esti egyetemet. Filozófiát, politikai gazdaságtant stb. tanul. Méghozzá szorgalmasan. Hazamegy a munkából, nekiül a könyveknek. A sokszorosított jegyzetben aláhúzkodja a szövegeket, oldalakat másol ki mások füzeteiből, magol, magol és magol. A család lábujjhegyen járkál a lakásban. A férje meg a gyerekek az első időkben követelődztek: meleg ételt akartak; zúgolódtak, hogy az ingek és a zoknik csak gyűlnek, gyűlnek a szennyeskosárban, de ő kioktatta őket: ezentúl el kell látniuk magukat. Azóta szó nélkül főzőcskéznek, ezt-azt kotyvasztanak a konyhában. Odaég az olaj, kifut a tej, szénné ég a hús, de mit lehet tenni? A mama tanul. Tévézni is csak módjával lehet. Társaság sem járhat hozzájuk.
Meg kell hagyni, türelmesek ebben a mama-kímélésben. De nem bánnák, ha már elérkezne a vizsga napja!
Addig azonban még el kell viselni egy-két hisztérikus kitörést. Tudomásul kell venni, hogy a mamának szétpattan a feje. Hogy gyomorgörcsei vannak. Hogy ájuldozik.
– Mit izgulsz? – bosszankodik a férj. – Ha megbuksz, hát megbuksz!
– Én?! – X. Y.-né egészen belesápad a férje nyegleségébe. – Minek nézel te engem?! Hogy képzeled ezt?! Talán az a fajta vagyok, aki csak úgy félvállról veszi a dolgokat?!
Igaz, ami igaz, X. Y.-né szorgalmas és rátarti. Róla ne mondják azt a vállalatnál, hogy már vén a tanuláshoz! Hogy csak kegyelemből engedték át! Vagy jelesre vizsgázik – vagy nyíljon meg alatta a föld!
Ámul-bámul az előadó. Kérdezhet akármit, lehet bármily nehéz a kihúzott tétel, X. Y.-né mindenre tudja a választ. Pontos, gyors, határozott. A vizsgáztató elégedetten bólogat. Ez igen! A tudás magja nem hullott meddő talajra!
– Mondana egy példát is az iméntiekre, elvtársnő?
– Példát? Miféle példát?
– Mondjuk egy gyakorlati példát. Hogy az elméletet hogyan értelmezi a gyakorlatban?
– Hogyan értelmezem?! – X. Y.-né gyanakodva tekint a tanárra. Mit akar ez?! Bele akar kötni, hogy ne kelljen jelest adnia? Izgatottság, félelem fogja el. Azt már nem! Ennyi tanulás, szenvedés, küzdelem, áldozatvállalás nem mehet veszendőbe! Elönti a méreg, kifakad: – Talán nem volt megelégedve a válaszaimmal?!
– Dehogynem…
– Hát akkor?!
– Csak tudni szeretném, mennyire érti mindazt, amit olyan precízen elmondott.
– Hogy mennyire értem?! Megtanultam! Jelesre tudom! Vagy nem?! Nahát akkor?! Még értsem is?!
*
Az író, bár ismerte egyik bölcs japán kollégájának a kijelentését, miszerint helytelen azzal az eltökélt szándékkal munkához látni, hogy most pedig remekművet fogunk létrehozni, hiszen a nagyravágyás csak fiaskót szülhet, mégsem száműzte szívéből a gőgöt. – Márpedig én most remekművet írok! – ült le íróasztalához. Azzal magabízón elhelyezkedett, de amint tenyere végigsiklott a szék karfáján, felszisszent: valami felsértette a bőrét. El is eredt a vére. Szitkozódott, ám a ragtapasszal bajlódva feledte, hogy megkeresse, majd szerszámot ragadva beverje vagy kihúzza a kezét felsebző szeget.
Hanem munka közben, mivel szokása volt a karfa időnkénti simogatása, ujjbegye ismét találkozott vele. Meg is ragadta, hogy kirántsa, de puszta kézzel nem boldogult, ahhoz meg lusta volt, hogy szerszámért menjen a kamrába.
Ettől kezdve az író, amikor regényírás közben a kezének csak egy kis pihenője is akadt, a szeget babrálta.
– A fenébe is! – szitkozódott ilyenkor –, hát nem tudok elbánni vele?! – Minthogy az írás közbeni elakadásai egyre gyakoribbá váltak, a szeg piszkálása szinte állandósult. – Emiatt a vacak miatt nem haladok a munkámmal! – bosszankodott az író. Bár közben kezdte azt is belátni, hogy a japánnak igaza volt: a remekmű létrejöttét nemigen lehet sürgetni.
Egy nap mintha a szeg meglazulását érezte volna. Vérszemet kapott, s most már rángatta, forgatta. A kezében maradt.
– Megvan, megvan! – kiáltott fel diadalmasan.
– Kész a mű? – kukkantott be a felesége a dohányfüstös dolgozószobába.
– Nézd! – mutatta fel az író a szeget. – Kirántottam! És csak úgy, puszta kézzel!
Valami különös, jó érzés kerítette hatalmába.
Igaz, hajnalban már a szokásos nyugtalansággal ébredt. De aztán eszébe jutott az eltávolított szegecske. – Senki sem állíthatja, hogy nincs értelme a fáradozásnak – gondolta. – Bár lassan, de mégiscsak előrehaladnak a dolgok!
Korszerű színházat!
Már nem éppen tegnap, de jobb is, ha nem firtatjuk, mikor, elszántam rá magam, hogy végre valakitől, aki ért is hozzá, megtudjam, milyen is a korszerű színház, ezért interjút akartam készíteni valamelyik színműbíráló hölggyel (mégpedig azért hölggyel, mert némelyikük felkészültsége és ítélőképessége messze meghaladja férfikollégáikét), ám csaknem mind visszautasított, szerényen szabadkozva, miszerint véleménye alapos kifejtésére alkalmatlan ez a forma, már csak azért is, mert netán híján lesz a pontosságnak, vagy – uram bocsá’! – félremagyarázom szavait; végre valaki közülük mégis vállalkozott rá, hogy felvilágosít, de ragaszkodott hozzá, hogy cikket írhasson a kérdésről. Elfogadtam a feltételét. A szóban forgó kritikusnő azért is hivatott szólni a korszerű színházról, mert módjában áll folyamatosan összemérni a külföldi és a hazai törekvéseket. Cikke bizonyos értelemben még ma sem befejezett, de ami belőle már a birtokomban van, engedélyével közreadom. Íme:
Hetek óta írógépemben a papír, hogy beszámoljak az idei HOL A FRÁSZBAN TARTUNK SZÍNHÁZI FESZTIVÁL tanulságairól. De amióta megjöttem, szakadatlanul tart őrjáratom, percnyi pihenés nélkül színházi életünk ütőerén tartom a kezem, még a háztartásomat is elhanyagolom, sőt férjem, gyermekeim gondozását is, ám a hivatás az első, nem pedig a főzés vagy teszem azt, egy kék harisnya kiöblítése. Nos, először is a fesztivál helyszínéről! Ennek az északi államnak a dél-tengeri nyaralóövezetében, egy munkáslakta villanegyed peremkerületének kis főterén, ahol a gleccserek tövében zöldellő pálmák és felhőkarcolók alatt, a sivatag kellős közepén, a teherhajók dokkjainak szomszédságában, egy pincehelyiségben összegyűlnek a profi és amatőr társulatok, igazi káosz uralkodik. Ez azonnal megragadja az embert, s fogva is tartja, miközben hajnali egy órától éjfél után egy óráig folyamatosan nézi a fellépő csoportokat, anélkül hogy akár csak a mosdóba is kimehetne. Némely előadás olyan felfokozottságot igényel színésztől, nézőtől egyaránt, hogy nemegyszer észrevétlenül felcserélődnek a helyzetek: mi, nézők játszunk, és a fellépő társulatok
tagjai szemlélnek bennünket. Az igazi színház lényege a színháztalanság, nem az számít, hogy ki a színész, és ki a néző, az a fontos, hogy együtt legyenek valami meghatározhatatlan alakzatban. Amikor a magyarokra került sor, legszívesebben a föld alá bújtam volna. Azonnal kiderült, mekkora távolságra vagyunk a világban uralkodó irányzatoktól! Nem ártana kideríteni, kik döntöttek úgy, hogy egy szövegileg pontosan lefektetett (ahogy régebben mondták: íróilag megalkotott!) és ezért meglehetősen kötött dialógusú színdarab – már egyáltalán az is, hogy színdarab! –, amelynek követhető cselekménye van, horribile dictu: figurák sorsával és jellemek fejlődésével megtűzdelve! egy eleje-vége történet kerüljön ki a fesztiválra!? Alig tudtam az újságírók előtt kimagyarázkodni. Szerencsére aznap a tolmácsgépek a fordítósztrájk miatt nem működtek, így azzal vághattam ki magam, hogy amit szövegnek hittek, az csupán hangok egymásutánisága, a történetet pedig úgy kell értelmezni, hogy nincs történet. Nyelvi elszigeteltségünk folytán könnyűszerrel elhitettem velük mindezt, de sajna, a prospektuson fel volt tüntetve jeles írónk neve, hosszan bizonygattam, hogy ő nem egyéb, mint önmaga átdolgozója, illetve átigazítója, mi több, társszerzője, de még ezt is rosszallották; ki
hallott ma már arról, hogy író is kell a színdarabhoz?
Lám, magam is hányszor leírtam már: színdarab, szerző és más efféle ócskaság ne nyűgözzön minket, ha korszerűek akarunk lenni! A legtöbb társulat szövege csupa magánhangzóból áll. Soha, egyetlen jelentősnek mondható együttestől sem hallottam például mássalhangzókat! Továbbá kötelező az arctalanság, a személytelenség, a teljes bábszerűség…
Sajnos, a cikkem a múltkor befejezetlen maradt, azóta bejártam Afrikát és Ázsiát; időközben ott voltam az idei Hol a frászban tartunk fesztiválon is. Az ember kétli, hogy érdemes-e tapasztalatairól itthon beszámolni?! Ott ültem a pincehelyiségben, a multimilliomosok villanegyedének szegényes proletármiliőjében, egy leégett kenyérgyár krumpliverméből átalakított, de évek óta elhanyagolt szerelőcsarnokában, ahol plédbe csavarva hol aludtam, hol a produkciókat néztem naponta huszonöt órán keresztül, s meg kellett állapítanom, hogy okosabb lett volna otthon maradni. Persze, nem nekem, hanem a fesztiválra benevezett társulatunknak. Ki választotta ki ezt a versenyprodukciót? Nincs szövege (talán szerzője sincs!?), a színészek csak a magánhangzókat ejtik ki, mégpedig olyan ügyetlenül, hogy ha nem érteném a nyelvet, az hihettem volna, mássalhangzók! És ki mondta, hogy maszkok kellenek? Arctalanság a mai világban (és bábszerűség?), amikor az individuum előtérbe törekszik?! Na, és mintha sohasem hallottunk volna mozgáskultúráról! Mondanom sem kell, az újságírók kínos kérdésekkel gyötörtek: Miért nem tudnak a magyar színészek fejen állva végigjátszani egy ötórás előadást? Miért nevezzük a sima hátrabukfencet kultikus kézenjárásnak? És így tovább. Egy szót sem
szólnék most, ha nem sürgettem volna magam is, kollégáim is: hátraszaltó, hátraszaltó! És kötéltánc! Beszélni, szavalni, játszani könnyű! De tessék felmenni a trapézra! –
Most látom, még mindig csonka ez az ígért cikk, pedig újra megjártam a Hol a frászban tartunk fesztivált. Mentségemre szolgáljon, hogy két órával ezelőtt még a repülőgépen ültem, útban hazafelé. Útitársam, egy afrikai származású ausztráliai diák, aki egy nyugat-európai amatőr színház ösztöndíjas főrendezője, de jelenleg külföldön turnézik – bejárta Távol-Keletet és Szibériát egy szuahéli nyelven előadott japán monodrámával –, felderült arccal vette tudomásul, hogy magyar vagyok, behatóan foglalkozott színházkultúránkkal, kérdezte, nem tudnék-e a kis Kabostól autogramot szerezni a részére…
Na de beszéljünk a fesztiválról! Sajnálattal kell megállapítanom, már csak nálunk hiszik, hogy Shakespeare drámáit légtornászva és fejen állva kell játszani! Manapság a test művészete a meztelenségben jelentkezik, ami pedig a klasszikusok értelmezését illeti, például éppen az angol drámaköltőnél: királydrámáinak csak minden második sorával utalnak a történelmi korokra, a közbenső sorokkal a modern fogyasztói társadalmat ostorozzák. Nálunk viszont…
Még mindig nem fejezhettem be ezt a cikkecskét; a napokban tértem haza a legutóbbi Hol a frászban tartunk fesztiválról, s most frissében szemlélve a honi színházakat, elönt az epe! Hányszor mondtam én is! ma már nem a színész a döntő tényező, hanem a rendező! A SZÍNHÁZ A RENDEZŐÉ! – olvashattuk a fesztivál transzparenseit a csupasz vastraverzek fölött, a sóraktár padlásteréből átalakított teherpályaudvar használaton kívüli remízében. A színház a rendezőé, és csakis az övé, ezt tudomásul kell venni egyszer s mindenkorra! Az idei találkozón, a befogadó ország nagy örömére, hiszen ők sem bújhatnak ki a világra nehezedő gazdasági nyomás alól, kizárólag rendezők vettek részt a produkciókban. Önmegvalósító törekvéseik feleslegessé teszik most már nemcsak az írót, hanem a színészt is a színházban. Nálunk még makacsul tartja magát a tévhit, hogy a publikum a sztárokért jár színházba. És ezt a mi színészeink el is hiszik! Nem ártana megjegyezni, hogy a korszerűség megköveteli…
Kötelezettségeim, amelyek elsősorban a hazai színjátszásért érzett folyamatos aggodalmaimból erednek, egyre hátráltatják e cikk befejezését. De ismét kinn jártam a Hol a frászban tartunk fesztiválon. Komolyan kérdezem, nem falra hányt borsó-e minden figyelmeztető, tanító szavam?! Amit kinn láttam, megerősített hitemben: színdarabokat kell íratni írókkal, s azokat kell eljátszani, mégpedig jellemábrázoló erővel! Egyéniségek kellenek a színpadra, nagy színészek, szuggesztív művészek, akik el tudnak hitetni egyszerű emberi történeteket, akik képesek érzelmi hatásokat kelteni a nézőben. Színész, színész és színész – hányszor mondjam még, ez kell a korszerű színházban! A rendező pedig – ezt sem először írom le! – maradjon a háttérben. Ne róla szóljon az előadás! A fesztivál színhelyén, egy ötszáz holdas park közepén, a fából és betonból épített gyerekjátszótér közelében sorakozó barakkok kultúrterméből sebtiben átalakított klubszoba szecessziós díszei között élvezet volt látni és hallani a profi és amatőr társulatok mélyen átélt, realista játékát, pontos szövegmondását. Ez a korszerű színház! Hát igen, bizony: egy
szobában hókuszpókuszok nélkül, járkálva, üldögélve, teázgatva, normál emberi hangerővel is el lehet játszani egy színdarabot! Nem szégyen a könny, nem szégyen a nevetés!
De alighanem könnyebb átjutni a tevének a tű fokán, mint egy kritikusnak értőkre találnia! Ez a mi hivatásunk keserűsége. Pedig időtlen idők óta írom, tántoríthatatlanul következetes koncepciómat a korszerű színházművészetről. Ha az eredmény nem is, de az méltán vigasztalhat, hogy soha nem hagytam magam befolyásolni…
Ha megjöttem, befejezem a cikket. Sietnem kell, vár a taxi, robogok a repülőtérre. Holnap kezdődik az idei Hol a frászban tartunk fesztivál…
Hódolat Csehovnak
Csinovnyik János köztisztviselőt egy nyár végi hajnalon, pontosan 06.40-kor magához rendelte a főnöke. Az időpont meglepő volt; a munka csak nyolckor kezdődött, ráadásul Csinovnyik fél hétkor még a jugoszláv tengerparton napozott, és bámulta a csinos, bikinis nőket. De a főnök hívta, menni kellett.
Ott állt tehát a széles, faragott íróasztal előtt, és alázatosan, türelmesen hallgatta a főnök kemény szavait. Kissé ugyan figyelmetlen volt, mert balsejtelme támadt, hogy miközben itt ácsorog, valahonnan el fog késni, de nem jutott eszébe, hogy honnan. S akkor egyszer csak megszólalt a telefon. Csengett, csengett, de a nagy ember hagyta; Csinovnyik már-már ott tartott, hogy felkapja a kagylót, amikor a főnök végre megelőzte. Téves kapcsolást emlegetett, aztán újra Csinovnyikra nézett. – Nos, akkor… – Barátunk igyekezett figyelni, de egyre makacsabbul gyötörte a sejtés, hogy elkésik, elkésik… Úristen, de honnan? – Nos, hát akkor nézzük – hallotta a főnök szavait. – Ezt mihamarább rendezni kell, ne húzódjanak el a dolgok, köt bennünket a határidő, már várják az összesítést, minden torlódik, ezért kérem, hogy mihamarább…
Ebben a pillanatban meglátta a nagy ember csuklóján a karórát; 06.43-at mutatott a kis számlapocska. Csinovnyikba belehasított a felismerés: nyugtalanságának oka nem más, mint az, hogy mindig hat negyvenre kér telefonébresztőt, csak így tud pontosan beérni a hivatalba, s az imént bizonyára neki csengetett a központ. Most mi lesz? Fel kellene kelni, készülődni, sietni, de a főnököt nem szakíthatja félbe. Beleizzadt a tehetetlenségbe, kérni kellene, hogy bocsássák el, de ki mer ilyet tenni?
Ekkor ismét megszólalt a telefon, megint hosszan csengett. Semmi kétség, ez az ébresztőszolgálat! De a főnök telefonját felkapni?! Nem, nem kell bajt bajra halmozni! A nagy ember belekiáltott a kagylóba, hogy tévedés, ne zavarják, így nem lehet dolgozni! – Na, menjen, kérem – intett dühösen Csinovnyiknak. – Vagy mondjam el még egyszer a teendőit?
Csinovnyik ott ült az ágyban, pizsamában, álomittasan. Aztán kapkodni kezdett, de hiába, elkésett, egyenest a főnök karjába szaladt.
– Önnél voltam - dadogta Csinovnyik.
– Hogyan? Mit beszél?!
– Ön ma hajnalban, hat negyvenkor hívatott…
– Elment az esze?! Hat negyvenkor az uszodában voltam!
– De igen, igen, szeretném megmagyarázni… Pont akkor hívatott, amikor fel szoktam kelni…
– Na, hagyjuk, kérem, az ízetlen tréfákat!…
Csinovnyik összeomlott. Emésztette magát, majd dél felé bátorságra kapott, házi vonalon bejelentkezett a főnöknél. – Szeretném megmagyarázni a késésem okát…
– Más kívánsága nincs?! – dörgött a nagy ember. – Kérem, kérem szépen, hallgasson meg! – De a főnök lecsapta a kagylót. Csinovnyik délután ismét próbálkozott. Berontott egy értekezletre, ahonnan kidobták. De megvárta a főnököt. – Kérem szépen, szó sincs ízetlen tréfáról! Ön félreért. A dolog úgy áll, hogy ön álmomban hívatott, éppen a telefonébresztésem idején… És én jóhiszeműen…
– Jóhiszeműen! – dohogott a főnök. Aztán megsajnálta. – Na, hagyjuk az egészet. A végén még úgy jár, mint az a bizonyos Csehov-figura. Tudja, amelyik a színházban a tábornok nyakába tüsszentett.
– Nem hallottam róla, kérem – mondta porig sújtva Csinovnyik. – De ha megkérhetem valamire! Megismételné a teendőimet? Bevallom, hajnalban kissé figyelmetlen voltam. Csak arra emlékszem, hogy mihamarább…
– Most már tűnjön el a szemem elől! – csattant fel a főnök. – Menjen, ne tartson fel az ostobaságaival!
Csinovnyik távozott. Jól nézek ki, gondolta, felbosszantottam, mert összekeverem a dolgokat. Jó lesz vigyázni!
Aznap este, bár kimerült volt, nem mert elaludni. Félt, hogy álmában megint különös ügyekbe bonyolódik. Virrasztott, de így töltötte a következő éjszakákat is. Kávékat ivott, hideg vizet csurgatott a nyakába, csipkedte magát, csak hogy kitartson. Szédült, székekbe botlott, ajtóknak ment neki, de bírta. Pontosan beért a munkahelyére, s bár mozdulatai lelassultak, ügyintézése bizonytalanná vált, senki sem vett észre semmi különöset a viselkedésében.
Csak akkor figyeltek fel rá, amikor ötödnap a hivatal folyosóján állva elaludt. Szólították, ő riadtan felhorkant: – Igenis! Itt vagyok! Halló! Csinovnyik-lakás! Máris! Igen, máris és mihamarább…
Amikor a főnök meghallotta, hogy Csinovnyikot beszállították az idegklinikára, nem tudta, sajnálkozzék-e vagy nevessen.
– Hát igen – mondta sóhajtva, s legyintett. – Az a Hogyishívják abban a Csehov-novellában, az meg belehalt a lelkifurdalásba. Azért haladunk, haladunk, de mulatságos, hogy mennyire hasonlatos ez az eset. Na, persze, hála az égnek, ez csak egy kis idegösszeomlás, nem pedig olyan végzetes tragédia, mint annak a… na, hogy is hívták… csinovnyiknak a halála… De mondják csak – kapta fel fejét a főnök –, nem így hívják a mi barátunkat? Nem Csinovnyik a neve? Nahát! Mulatságos! – Harsányan nevetni kezdett, aztán hirtelen elkomorodott, maga elé bámult, és úgy hajtogatta szórakozottan: – Mulatságos! Felettébb, felettébb mulatságos…
Karácsony havában
Alkonyat. Országúton. Az M3-ason Budapest felé tartok. Bekapcsolom a világítást. Már erősen szürkül, amikor egy kanyar után, a padkán veszteglő rendőrautó mellől a betonra lép egy rendőr, zseblámpájával köröz, megállít.
Fékezek.
A rendőr az ablakhoz lép, tiszteleg. Kedvesen figyelmeztet, hogy nem ég a bal reflektorom.
– Ajaj! – mondom –, már megint kiégett! Már megint, már megint! Az ördög vigye el! Szörnyen bosszantó!…
– Ugyan, kérem, ne tessék mérgelődni…
– Már hogyne mérgelődnék, amikor állandóan tönkremegy ez a vacak! Szétdurranok a méregtől!
– Á, igazán nem kell ilyen nagy ügyet csinálni ebből!
– De hiszen nemrégen volt a szerelőnél!
– A szerelő biztosan jól megcsinálta.
– Gondolja?
– Persze. Semmi oka sem lett volna rá, hogy ne legyen lelkiismeretes.
– Igazán?! Nézze, egyszer kalapáccsal fogom szétverni ezt a tragacsot! Annyi baj van vele!
– Sajnálom, hogy kihoztam a sodrából, de kénytelen voltam megállítani, ugyebár…
– Ja, magát is figyelik, igaz?
– Engem? Senki! A kötelességemet végzem. Többek között az a dolgom, hogy ügyeljek a közlekedés biztonságára.
– Persze, persze, értem én…
– Nem olyan nagy dolog kicserélni azt az égőt.
– Legalábbis annak, aki ügyes – mondom sóhajtva.
– Ön talán idegenkedik a szereléstől?
– Idegenkedem – mondom, miközben azért kiszállok, hogy nekilássak a cserének. – Idegenkedem, mert az ilyesmihez elég balkezes vagyok.
– Alábecsüli a képességeit!
– Dehogy becsülöm alá! Ez az igazság! Ráadásul annyira szorul az a vacak lámpakeret.
– Na, hát ha csak ez a baj, ezen segíthetünk. Ha megengedi…
– Tessék?!
– Ha szíveskedne átadni nekem a szerszámokat. És egy új égőt.
– Csak nem maga akarja megcsinálni?
– Miért ne? Ha önnek ez fáradság…
Kábán átadom a szerszámokat, előhalászom a kesztyűtartóból a pótégők dobozát.
– Az a nagyobbik lesz az – mutatja tapintatosan, mintha csak arról lenne szó, hogy hamarjában nem látom, melyik körtére is volna szükség. – Szabad?
Nézem, amint szorgosan, türelmesen dolgozik. Hálálkodom: – Nem is tudom, mit mondjak?…
– Semmiség – mondja szerényen. – Mindenki ott segít, ahol tud. Ez erkölcsi kötelesség, nem gondolja?
Tiszteleg, barátságosan int, hogy mehetek tovább.
– Nahát! – Még mindig nem térek magamhoz. – Ez valami új divat? Most ez már így megy?
Nem válaszol, csak titokzatosan mosolyog. Indítok. A visszapillantó tükörből látom: megfordul, megy a kocsijához. Azaz… olyan furcsán… olyam lebegve ér oda. Valami van a hátán! Valami fehér… különös alakzatú… amit eddig nem is vettem észre!
Lassítok, egészen közel hajolok a tükörhöz. Valóban! Szárnyak! Nagy, fehér tollú szárnyak!…
Édességboltban. Persze, csúcsforgalomban, délután öt óra körül.
– Mondja, kérem, van zselés szaloncukor? – kérdi egy középkorú hölgy.
– Van, kérem. Mennyi legyen?
– Ja? Hát mennyi is? Legyen két dobozzal?
– Ahogy óhajtja, asszonyom.
– A gyerekek zseléset akarnak. De nem tudom, ne desszerteset vegyek?
– Abból mennyi?
– Abból? Persze, megfelel a zselés is. Ez, ugye, csokoládébevonattal van?
– Csokoládébevonattal. Tehát? Hány dobozzal?
– Ez az! Csokoládébevonat! Ezért vannak oda. Mondom nekik, láttátok volna csak, hogy miféle szaloncukrot készítettünk mi, otthon, gyerekkoromban! Maga sem emlékezhet rá, kedves, maga akkor talán még nem is élt. Szirupot kevertünk kristálycukorból, tepsibe öntöttük, megfagyasztottuk, az is zselé volt, végeredményben, nem igaz? De, tudja, egészen lapos volt! Késsel vagdaltuk fel kis darabokra…
– Asszonyom! Mások is szeretnének vásárolni!
– Hát persze, csak tessék! De, tudja, annak is nagyon tudtunk örülni. Annak a kis vacak, semmiségnek! Fehér papírba csomagoltuk, megvagdostuk ollóval a két végét a papírnak, hogy olyan legyen, mint az igazi. Mint ez, itt! Látja?
– Akkor hát zseléset vagy desszerteset?
– Hol volt akkor ilyen választék! A háború körüli időkben! Állandóan gyűjtögettük a sztaniolt, hogy majd legyen mibe csomagolni. Mármint a házi szaloncukrot. Később aztán már, az ötvenes években volt az a bolti, kemény… az embernek kitörte a fogát, vagy az ínyére tapadt… Ó, vannak itt, akik még emlékeznek rá, igaz?
– Asszonyom! Itt most mindenki siet! Ne tartson fel minket!
|