Egy férfi felnéz

– Nézd – mondta apám, amikor már nem bírta a füstös éttermeket, a zsivajos kocsmákat, a késő éjszakai zárórákat, és felhagyott a hétvégi kisegítésekkel is a régi gebineseknél –, nézd, most már nyugdíjban vagyok, igazán bevihetnél statisztálni. A filmhez. A tévéhez. Mindegy. Szólnál valakinek, ismered őket, felvennének a listára. Kényelmes munka. Jártak oda hozzánk, a Jóbarátba ilyenek. Ilyen statiszták. Söröztek, fröccsöztek, ettek egy kis adagot, beszélgettem velük. Ők mondták. Megkapják az értesítést, néha még azt is, hogy ilyen meg ilyen ruhában kell megjelenni. Korhűben. Tudod, történelmi vagy csak olyan századelő… érted! Nekem vannak ruháim. Van nekem mindenféle ruhám. Van zsakettnadrág is, fekete szalonkabát, de régi nyakkendők is, minden. Fel tudnék nekik öltözni. És egy kis pénz, az is jól jönne. Szórakozásból. Tudod, hogy én mindig szerettem az ilyet… a színészeket! Tudod…

Igyekeztem lebeszélni. Á, mondtam, nem olyan érdekes az! És fárasztó. Várakozni kell, sokszor egész nap semmi sem történik, csak vacakolnak…

– Na és? Diskurálgatnánk. Azt hiszed, nem tudnék elbeszélgetni a többiekkel?

– De rossz időben is… Meg éjszaka. Hidegben!

– Rossz idő! Éjszaka! Hideg! Nem tudsz újat mondani! Amit én már kibírtam az életben! Éjjel kettőkor zártunk a Budai Vigadóban! Három óra is volt, amikorra leszámoltunk, és utána mindig, minden hajnalon gyalog mentem haza a Rottenbiller utcába. Na? Hogy mást ne mondjak!

– Csakhogy az régen volt!

– Régen! Persze hogy régen! De azután is! Még tavaly is! Tíz órákat lótottam-futottam az üzletben… Hajaj! De mennyit kibírtam!

Sokat. Az biztos. Két háborút, hatvan év munkát – majdnem egy egész évszázadot. Talpalást, cipekedést, mindent.

– De nem sokat fizetnek – mondtam a végső érvet.

– Ha majd sokszor hívnak, mégiscsak összejön valamennyi. Engem érdekel. Ha történelmi vagy régi, dzsentri… esetleg vidéki téma. Falusi. Mondd meg nekik, hogy értek a paraszti munkákhoz is. De lehetek főpincér is. Csapos! Hoteligazgató! Ügyvéd! Arisztokrata! Tudnának használni…

– Jó, majd szólok.

– Vannak rendező barátaid…

– Nem azoknak kell szólni.

– Mindegy. Akiknek kell. Jóban vagy velük, vagy nem? Mindig azt mondod, szeretnek. Szólsz nekik, hívnak, a többit bízd rám…

Húztam, halasztottam a dolgot. Talán elfelejti, gondoltam. Láttam munka közben a statisztákat. Nem könnyű élet. Kiabálnak velük. Félrelökik őket. („Maga kicsoda?! Miért nincs magán rendes paróka, ember! Ne csellengjenek, azt mondtam, várjanak! Nem azt mondtam?! Asszisztencia! Terelje be őket!”)

De makacskodott. – Vagy szégyelled talán? Szégyellnéd, hogy statisztálok?

– Csodákat! Csak… Szóltam már, csak…

Aztán forgatni kezdtük a Francia tanyá-t. Műtermi felvételek, aztán „eredeti helyszínek” Pest megyében: a lotharingiai tanya. Egy francia falu temploma. Nyári és téli képek.

Persze, nyár volt. Kevés pénzt kaptunk, de lelkes stáb dolgozott; két diplomázó: a rendező Radó Gyula és az operatőr Nemescsói Tamás.

Találtunk Pest közelében egy szép kis falusi templomot. Fal vette körül; a táj franciás volt. Elképzelhető volt franciának. Legalábbis Jean Badal (Badal János), amikor megnézte az elkészült filmet, mindent hitelesnek érzett. Ide, ebbe a templomocskába jön vasárnapi misére Swetz, történetem főhőse a környékbeli tanyáról, Amèlie-vel, a fiatal özveggyel, a kis Étienne-nel és Mme Bertinnel, egy derűs, nyári napon. De még a karácsonyi jelenetet is fel kellett vennünk, délután. A karácsonyi misét. Amikor a fiú már a szökésen töri a fejét; hátul, a padok mögött állva, titkon tárgyal Babaival, egy másik francia fogollyal az útitervről. Amèlie elöl ül, az oltár közelében, de megérzi, hogy Swetz, akit szeret, forral valamit; hátrapillant, találkozik a tekintetük, Swetz zavartan elhallgat.

A felvevőgép végigsvenkel a híveken. A színészeken meg a statisztákon. S közben egy férfi felnéz. Közelkép. Egy pillanatra.

Megbeszéltem a gyártással, hogy a jelenetben apám is benn lehessen. Küldtek neki diszpót, hogy ekkor meg ekkor statisztálásra…

– A te filmedben!

Kora reggel kellett a helyszínen lenni. Apám már este kikészítette a holmiját. Fekete télikabát, selyemsál, kalap. Korabeli ing és nyakkendő. Igen, korabeli. Olyat keresett elő a szekrény mélyéről, ami még a negyvenes évekből volt meg neki.

– Felesleges, az nem fog látszani – mondtam.

– Dehogynem!

– Nagykabátban kell ülni. Talán alulra nem is kellene zakó. Nagyon meleg lesz. Hőség…

– De ha félrecsúszik a sál? Mit gondolsz, az a filmben micsoda illúzióromboló! Nem ülhetek ott mai nyakkendőben! A mese a háború után játszódik, vagy nem? Negyvenhatban. Na ugye?

Teát főzetett, hogy viszi magával a termoszban.

– Minek? Van ott büfé!

– Nem fogok költekezni! Azt mondtad, nem sokat fizetnek.

– Akkor is! Majd eszünk, iszunk… És szendvicseket sem kell berakni a táskába!…

– A többiek is visznek. Egész napra. Mesélték nekem a Jóbarátban. Ebédidő meg minden. Ismerem, hogyan csinálják…

Kinn, a helyszínen készítettek neki maszkot. Kis kecskeszakáll, bajusz. Igazítás a szemöldökön. Egy kis festék. Komolyan tűrte, komolyan viselte. Meg-megtapogatta az állát, hogy jól tapadjon a tüllbe szőtt szakállka, fogjon a masztix. Sütött a nap, nagykabátban ült az árnyékban.

– Még nem szükséges a télikabát, le kellene vetni…

– Á, bármikor szólíthatnak. Te csak intézd a dolgodat.

– Semmi dolgom, az író csak akadék ilyen helyen…

– Nem baj, menj, ne törődj velem, én most közéjük tartozom…

És a statiszták közé vegyült, kinyitotta a táskáját, falatozott. Csak arra ügyelt, hogy a szakálla le ne essen.

Jó néhányszor elpróbálták a jelenetet. A templomban eleinte hűvös volt, de aztán a reflektorok befűtöttek. Mindenki verejtékezett a téli holmijában. Féltettem apámat, nehogy rosszul legyen, mégsem fiatal már! Odamentem hozzá. – Minden rendben?

– Hát persze!

– Nagyon meleg lesz a felvétel alatt!

– Ugyan! Tél van, karácsony van, nem fogok izzadni. Csak nem képzeled?!

És tényleg nem izzadt. Tűrt, engedelmeskedett, feszülten figyelt az asszisztensre, hogy mikor int, mert akkor már nem szabad semerre sem nézni, csak előre, majd lassan felemelni a fejét…

Néhány pillanatig látszik a filmen.

Svenkel a gép, s amikor ráfordul a lencse, megmozdul, felnéz. Látom a profilját. Látom mozogni, látom élni.

Néha adják a filmet. Tudom, mikor következik a jelenet. Ott ül a karácsonyi templomban. Aranyszárnyú angyal – játsszák az orgonán. Árad, árad a francia dal. Peregnek a kockák, s ő egyszer csak megjelenik.

Hálás vagyok a makacsságáért. Talán azt érezhette, hogy elérkezik majd az idő, amikor már csak így láthatom mozdulni, felnézni.

Újra és újra – és mindig ugyanúgy. Egy örökkévalóságig.