Hárman, kapitányok– Majd én becsukom a kocsi ajtaját! – Nem te, majd én. Odacsípi a kezed. És Dávid még ki sem szállt. – Szállj ki, Dávid, papa hadd csukja be az ajtót. Bezárod? – Be. – Most már gyalog megyünk? – Most már gyalog. De megvárjuk, amíg kikecmereg a kisöreg. – Dávid nem kisöreg. Még csak kétéves. Én vagyok kisöreg. – Te is. Mind a ketten. Na, gyere, kisöreg! – Kiszállok – mosolygott szelíden Dávid. Átmászott az ülésen, megkapaszkodott a kormánykerékbe, óvatosan lecsúszott a földre. – Kiszálljak? – kérdezte még mindig kapaszkodva. – Arra várunk. – Jó. – De ne szaladjatok előre! Hé! Nem arra megyünk! – Hé! Nem arra megyünk, nem hallod, Dávid, nem arra, azt mondta a papa! – kiáltott a kicsire Gergő. A férfi bezárta a kocsit. A kövesút végén parkolt, egy ház kerítése előtt. A fiúk már a földúton botladoztak; Gergő lehajolt egy száraz ágért, felmutatta: – Ez a puska! – Puska is kell? – ért melléjük a férfi. – Hát kell puska! – mondta Gergő. – Az erdőben kell puska, mert jön a farkas! – Aha. Ezt ki mondta? – Hát Dzseklondon bácsinak is van puskája! – Nekem is kell, nekem is! Kérem a puskát! – rontott a bátyjára Dávid. – Ez nem a tied, ez az én puskám, ne vedd el! Naaa! Papa! Dávid verekszik, szólj rá! – Azt hiszem, jobb lesz, ha te is eldobod! – De nekem kell! – Ej, Dávid! Na, látjátok, csak veszekedtek miatta!… – Itt van neked ez! – Gergő nagylelkűen egy gyökérdarabot nyújtott az öccsének. – Tessék! – A kicsi megnyugodott, hálásan, ragyogó arccal elkapta. Már nevetett. – Na, jó. De add a kezed, mert elesel. – Nem! – De elesel, csupa gödör az út… – Nem, én már nagy vagyok! – Nem te vagy nagy! Én vagyok a nagy – pörölt vele a bátyja. – Én már három és fél éves vagyok. És a papa is három és fél éves! – Ha nem több! – nevetett az apja. – Ha nem több – ismételte Gergő. – És ő a kapitány. De azért én is kapitány vagyok, ugye? – Te is. – És én is. Én is kapitány vagyok – mondta Dávid. – Te nem, csak én meg a papa. – De, de, ő is. Miért ne lehetne kapitány ő is? Mind a hárman kapitányok vagyunk. És most felmegyünk ezen az úton, be az erdőbe, és megkeressük az őzikéket. – Az őzikét nem kell lelőni – állapította meg Gergő. A kicsi utána mondta. – Csak a farkast. – A kicsi ezt is utána mondta. – A farkast sem kell okvetlenül – mondta a férfi. – Hát kit kell? – Alighanem senkit. – És így kell tartani a puskát – mutatta nagy komolyan Gergő. – Te is tartsd így, Dávid! A föld felé. – Úgy, bizony! – És emberre sem szabad tartani – folytatta oktatóan Gergő. – „Emberre nem fogunk puskát”, ugye, papa? – Hát nem, emberre aztán egyáltalán nem… Na, itt vannak a fák. Ugye, milyen szépek? Most bemegyünk az erdőbe. Itt csend van, és béke, és nyugalom… – Megnézzük a rókalyukat? – Mindent megnézünk. – Hú, ott a rókalyuk! – Az nem az – mondta a férfi. – De, az a rókalyuk! Gyere, Dávid, nézzük meg! Abban a gödörben lakik a róka! Ott a róka! Látom! Csak bebújt! Dávid, gyere már! – Csak hasra ne… Na, tessék! Gergő, segítsd fel Dávidot! Ne úgy! A karját… na! – Megfogtam! – nézett fel a földről Dávid széles mosollyal. – Megfogtam a nyulat! – El ne ereszd! – nevetett az apja. – Jól fogod? – Jól! Puff! Gergő is elvágódott, hogy ki ne maradjon valamiből. – Én is megfogtam! – Akkor már van két nyulunk. Na és a róka? Azzal mi lesz? – Előre, kapitányok! – kiáltott Gergő, s persze Dávid is. – Előre, kapitányoook!… – Futottak be a fák alá. Napos délután volt, de a lombok alatt zöldes homály. A férfi megállt, hagyta a fiúkat szaladgálni az avarban. Beszívta az erdő nyers illatát. Valamikor, ifjúkorában sokat járta az erdőket, tavasztól őszig sok napot és éjszakát töltött a sűrűben meg az erdei tisztásokon. Azt kívánta, hogy a fiai is szeressék az erdőt. – Nézd, mit talált Dávid – állt meg mellette a nagyobbik. – Egy kígyót! – Kígyót találtam! – Nyögve, boldogan jókora száraz gallyat cipelt a kicsi. A gally görcsös vége beakadt a bozótba, Dávid rángatta, nem tudta kiszabadítani, s menten sírva fakadt. – Nem tudom, nem tudom, nem tudom… – Nocsak! – segített neki az apja. – Hát ne sírj! Aki kígyót cipel, az ne sírjon! Hű, mekkora dög! Ez egy óriáskígyó! Na, tegyük le ide szépen. Nehéz ez neked. – Nem tesszük le, haza kell vinni! – Ja, persze – mondta a férfi. – El is felejtettem. – Ezt is haza kell vinni! – emelt fel Gergő egy nagy darab mohás követ. – Ez a teknősbéka! – Talán a teknősbékát most ne – kérte óvatosan az apja. – Nem tudom, otthon hogyan élne meg, esetleg jobb neki itt, az erdőn. Azonkívül valószínűleg ez egy sün! – Sün? Nekem kell teknősbéka, otthon nincs teknősbéka… – Hát nincs, az biztos. – És vigyünk haza egy fát is! – Fát? Egy egész fát, teljes terjedelmében? – Mutassuk meg a mamának! És nagy tüzet gyújtunk belőle, és lefekszünk melléje aludni. Mint Dzseklondon bácsi! – Hm! Gondolod, hogy a mama örülne, ha hazacipelnénk egy nagy fát? – Gondolom. – Gondolom – mondta Dávid is. – Hát akkor nincs más hátra, kapitányok, ki kell egyet húznunk, tövestül. Ez is jó lesz, ez itt! Segítsetek! Rajta! Kapaszkodjatok a törzsébe! Úgy, úgy! Na! Egy, kettő, három! Már kinn is van! Nyögve, szuszogva markolták egy gyertyán törzsét, a legvastagabbét, amit a közelükben csak találtak. Aztán az apjuk után ők is lehuppantak nevetve a földre. – Hát ezt kirántottuk! Hű, micsoda erősek vagyunk! – Én is erős vagyok! – Hát persze! – Én is! – Mi az hogy! Mind nagyon erősek vagyunk! Csodálkozhat a mama, mekkora nagy fát cipelünk haza a vállunkon. Haj, haj! Dolgozni kell, hiába, másként nem él meg az ember! – Sokat dolgozunk, ugye, papa? Dávid is meg én is meg te is! – Ajaj, de mennyit! Hanem a neheze még hátravan. Fel kell venni a vállunkra ezt a ménkű nagy fát! Hadd lássam, hogy tudjuk felvenni a vállunkra? Álljunk libasorba! Elöl a kicsi, aztán a nagyobb, végül a legnagyobb! Rajta! Úgy. Most pedig leguggolunk… Dávid, te is! Na! Megmarkoljuk jó erősen… jó erősen! Hoooó! Ide! Föl, a vállunkra! Már meg is van. Felállunk szépen… – De a sünt is viszem! – Micsodát? – Én viszem a sünt – kapott a mohás kőért Dávid. – Szóval akkor mégsem teknősbéka? Vigyázat! Leesik a vállunkról a fa, elcsapja a bokánkat! A követ Gergő viszi, te meg az óriáskígyót, ha már ragaszkodtok hozzá. – Ragaszkodunk hozzá – mondta Gergő. – És a puskákat is visszük… – Akkor hát indulás! Csendben, figyelmesen mentek egy darabig. De Gergő hirtelen meglátott egy odvas fát, odafutott: – Ott lakik a bagoly! Gyere, Dávid, ott lakik a bagoly! – Hé! Hát csak így itthagytok ezzel a ménkű nagy fával?! – Papa, emelj fel, emelj fel, hadd nézzük a bagolyot! – Baglyot. Így kell mondani. – Bagolyot – próbálta Gergő. – Mutasd meg a bagolyot! – türelmetlenkedett Dávid. – Baglyot! Na, gyertek! Felemelte mindkettőt; a fiúk belekapaszkodtak az odú peremébe, nyújtogatták a nyakukat. A fa üres volt. – Ott a bagoly! Én látom! – Én is látom! – utánozta a bátyját Dávid. – Szervusz, bagoly – mondta udvariasan Gergő. – Dávid is itt van, meg a papa is, csak a mama maradt otthon, de viszünk neki egy nagy fát. Itt dolgozunk az erdőben… sokat dolgozunk, hogy megéljen az ember… – Nem látom a bagolyot – nyafogta Dávid. – Hát ott van! – mutatott a sötét lyukba Gergő. – Hát nem látod? Ott van! Szép, barna szőre van! – Tolla. A bagolynak tolla van – figyelmeztette az apja. – Nem látom a tollát – nyafogta Dávid. – Gyere ki, bagoly, nem lát téged Dávid. Kijön a bagoly, papa? – Csak este. Sötétben. Nappal nem lát. – De én látom. Alszik. Be van takarózva. – Én is látom a takaróját – utánozta Dávid. – Akkor hagyjuk is aludni. Gyertek… – A bagolyot… – Baglyot! – A baglyot nem lövöm le, ugye, papa? – kérdezte Gergő már ismét a földön. – Nem, nem, isten őrizz! – Mit kell lelőni? – Senkit és semmit. – Mert akkor meghal? – Aj, nem is jó róla beszélni – mondta az apja. – De a tévében mindenkit lelőnek! – Jobb lesz, ha felemeljük a fánkat és visszük a mamához. Már biztosan vár bennünket. Gergő, Dávid! Emeljük fel, és… – A tévében mért lőnek le mindenkit? Így: pakkk! Páá-pakk! Így. És elesnek… így! – Páá-pakkk! – utánozta a kicsi is. – És így, elesnek! – Na, keljetek fel szépen a földről. Fiúk! Keljetek fel! Nem kell ilyen butaságot játszani! – Páá-pakk! Pakkk! Pááá-pakkk-pakkk!… – Hallottátok?! Álljatok fel, ne lövöldözzetek itt nekem! Van más dolgunk is! Haza kell cipelni ezt a nagy fát. Meg az óriáskígyót. Meg a teknősbékát… vagy sünt, vagy mi is ez, itt? Na, kinek beszélek?! – Páá-pakkk-pakkk! – nevettek, visítoztak és gurultak a földön. – Ejnye már! Hagyjalak itt benneteket? Nézze meg az ember! Hát jó! Szevasztok! Viszontlátásra! Majd írjatok! Én megyek! – Várj, papa, várj! – Nem, nem! Nem bírom ezt a lövöldözést! – Már nem lövünk, papa, várj, gyere, Dávid, elmegy a papa! – Hát el is! – Már jók vagyunk! Emeljük fel a fát! Papa! Újra a vállukra vették a képzelt terhet. Elindultak a kövesút felé. – A puskákat pedig dobjátok el. Semmi szükség rájuk! – De a bácsiknak is van puskájuk – mondta Gergő. – Milyen bácsiknak? – Hát a katona bácsiknak, meg a rendőr bácsiknak, meg minden-minden bácsinak a tévében! – A fene azt a tévét! És te különben sem vagy bácsi! – De bácsi vagyok. És Dávid is bácsi. Meg te is bácsi vagy. Csak a mama nem bácsi. – Bácsi vagy nem bácsi: nekünk nem kell puska! – De kapitányok vagyunk! – Bácsi-kapitányok – mondta Dávid. – Ide figyeljetek – sóhajtott a férfi tehetetlenül. – Mi olyan kapitányok vagyunk, akiknek nem kell puska. Puska nélküli kapitányok. Na? Mit szóltok hozzá? Nem szeretem ezt a puskaügyet. Beszéljünk komolyan, mint kapitány a kapitánnyal. Egyezzünk meg: a fenébe a puskákkal! Na? Sem a mamától, sem tőlem soha nem kaptatok és nem is fogtok kapni puskát. Nem is tudom, hogyan szoktatok rá erre? Rendben van: fiúk vagytok, de akkor sem kell! Ígérjétek meg nekem, hogy mától kezdve nincs pakk! Nincs lövöldözés! Megígéritek? Hadd halljam! – Nekem van puskám. – Nekem is. – Igen, de éppen azt magyarázom, hogy nem kell, dobjátok el! – De kell! – Ne feleselj! – De kell, de kell, de kell! – Ezt hagyjátok abba, mert… – Dávid, fussunk, a papa mérges! Fussunk!… Viháncolva futottak, hadonásztak a botokkal: pakkk! Pakkk! Kis kantáros nadrágjaikban, színes frottírsapkáikban aprók voltak, vidámak; a kicsi a bátyja minden szavát, mozdulatát utánozta: elhasaltak, hempergőztek, visongtak: pááá-pakkk! Pakkk!… Istenem, gondolta az apjuk, mi a csudát csináljak velük? Mennyire akartam, hogy legalább ezt ne ismerjék meg. Úgy látszik, semmit sem tehetek azért, hogy felnőttkorukra ne olyanok legyenek, mint mi. Semmit. Vagy csak nagyon keveset. Égi csoda lesz, ha tehetek valamit. – Haszontalanok vagytok! – kiáltotta. – Várjatok meg! Kimerülten lehuppantak az avarra, bevárták. – Uraim, hozzák rendbe az öltözékeiket – mondta, amint leguggolt melléjük. – Pisilni kell – nevetett Gergő. – Nekem is! – gurgulázta Dávid. – Hát csak sorjában… Hogy néztek ki?! Ajaj! Nyakig piszkosan!… – Mint a kapitányok – kacagott Gergő. |