A tenger utcája

A tenger utcájában lakom; ablakomból látom a vizet, a templomdomb alatti kis öbölben veszteglő sárga halászbárkákat, a kőgátnak csapódó hullámokat, a kötelekben fennakadt moszatok lengő fekete zászlait; késő estében nézem a himbálódzó fényeket, hallgatom a víz felett messzire szálló neszeket: a távoli motorok zúgását-dohogását; hallom a traktort, amint bekanyarodik a kikötő kapuján, megáll a rakodónál – csetten a pótkocsi, lábak dobognak, kiáltások úsznak a sötétben; a bárkákat, csónakokat várják odakintről a partiak.

A csónakot várom én is, Janek csónakját, az uramét.

Ilyenkor nem szól nálunk a rádió, a televíziót sem nézhetik a gyerekek, beparancsolom őket az ágyba a korai vacsora után, mert nekem ott kell állnom az ablaknál, lesnem és figyelnem kell – és várnom.

Janek kinn van a tengeren.

Az éjszaka tele van hangokkal; ismerem mindet; ismerem Władysław motorjának köhögését, ismerem Dominikét, tudom, hogy Tadeusz még a móló előtt kikapcsol, s tudom, ki farol be hangos berregéssel az öbölbe; ismerem mindegyiket, mióta csak itt állok, hosszú évek óta ilyenkor, az ablaknál, az uramra várva.

Janek motorja csendes, új motor, a tavaszon vette hatezer zlotyért, mert a régi kiszakadt a tatból, és elsüllyedt a tengerbe.

Akkor megrémültem, hogy már megint…

Janek bosszankodott, meg kell javítani a csónakot, mondta, korhadt a dongája, nem szabad sajnálni a pénzt. Ebből élünk, Andrzej, meg mi, mondta. A csónak a mienk, de Andrzej Janek társa, együtt halásznak a tengeren. Mind a ketten bosszankodtak, csak én hálálkodtam kéztördelve, csak én tudtam, hogy nagyobb baj is történhetett volna. Megint.

Hiszen ismerem a tengert.

Két hétig nem mentek ki a vízre. Lejártak a kikötőbe, segítettek az ácsoknak; aztán kátrányozták, festették a friss deszkákat: a flotta színére, szép sárgára mázolták; s amint meglett az új motor, egy ideig csak keringtek vele reggeltől estig, hogy megszokja a járást.

Sima hangja van az új motornak, csónakjuk szeli vele a vizet.

Amikor Janek itthon volt, nem kellett ideállnom az ablakba, úgy éltem, mint azok az asszonyok, akik még nem ismerik a tengert. Eljártunk a Fő térre, beültünk a kávéházba, Janek Andrzejjal vodkázott, én meg teát ittam, gyümölcsös süteményt rendeltem, s zenét hallgattunk; este néztük a televíziót. Szép lakásunk van, szépen élünk. Janek nyolc hónapon át járja a tengert, hét-nyolcezer zlotyt is megkeres havonta, semminek sem vagyunk híján. Öt éve emeletet húztunk a házra; a fenti szobákba nyaralókat fogadunk; a bútorokat is kicseréltük újakra; az ablakokon nejlonfüggöny, selyemkárpit; a fürdőszobában fehér csempék.

Hiszen már Puck sem a régi. Blokkházak állnak a halászviskók és a kátránnyal kent deszkapalánkok helyén, csak itt-ott árválkodik még egy régi pajta, gerendás kőház; a piros téglás homlokzatokat is bevakolták. A park fái közt hatalmas, zöld tank áll betonalapzaton – oldalán vörös csillag. A Fő tér öreg házait az idegenek gyönyörködtetésére színesre festették; és fényreklámok égnek az üzletek fölött.

Csak a tenger nem változott.

Ismerem a tengert.

Találkoztam vele, s szólt hozzám.

Akkor még nem ez az uram volt. A másik. Az első.

Kicsi gyerek az időtt is volt a háznál. De azok már megnőttek; az egyik Malborkban él, a másik Łódźba ment férjhez. Messzire vannak.

Azt az uramat is Janeknak hívták.

Régen volt. Nyár volt. Szép idő járta napok óta, jó volt a fogás. Annak az uramnak is volt egy társa; minden csónakkal ketten szállnak vízre, csak a bárkákon szolgálnak többen. Jön haza az uram, az a másik Janek, s mondja, hogy beteg lett Karol. Nem dolgozhat, nem engedi az orvos, pedig milyen jó fogás ígérkezik! Már nem tudom, milyen baja támadt annak a szegény embernek, kiment a fejemből, éppen amiatt, ami történt. Sehogy sem jut eszembe azóta sem; talán meg se kérdeztem Karoltól, amikor aztán eljött hozzám, hiszen úgysem tudtam volna rá figyelni. Nem tudtam én akkor figyelni semmire.

Kimegyek veled én, álltam Janek elébe.

Az uram, az az első, csak nevetett. Asszony nem jár a tengeren. Asszonyt nem visz magával senki. Emberfia még nem hallott ilyet. Asszony csak akkor jut a vízre, ha hajóra száll, ha dolga akad odaát Helen, a félszigeten vagy Jasterinában. Mi dolga asszonynak a tengeren?

Csak nevetett, s vacsoráztunk. Áthívtam a gyerekekhez Hankát, mondtam. Ő majd vigyáz rájuk.

Kijön velem valaki az emberek közül, Alicja, mondta erre. Henryk is ráér. Van ráérő ember a flottánál, Alicja.

Hiszen úgy is lehetett volna. De én menni akartam. Most már tudom, miért, akkor nem tudtam. Most már jól tudom. Mennem kellett.

Lefeküdtünk, nem szóltunk róla többet. De másnap, amikor készült, hogy hívja Henryket, megint eléje álltam.

Én megyek veled, Janek, mondtam.

Szerettem. Mindig nevetett, ha szóltam hozzá; kék szeme volt, jól tudott nevetni, kedvesen. Vastag szvetter volt rajta meg kék kabát, nadrágja a csizmájába gyűrve; a haja nem állt sehogy sem, mindig simítgatnia kellett a homlokából.

Most nem nevetett. Megijedt valamitől, ahogy ott álltam előtte, s mondtam, hogy én megyek, Janek.

Jól van, azt mondta nehéz szívvel. Nem mozdult, mint aki nem hiszi az egészet. Csak tipródott a házban. Nem szánta rá magát az indulásra, de nem merte mondani, hogy maradj, Alicja. Nem mondta, hogy menjünk, de azt sem, hogy maradjunk.

Most már tudom, nem mondhatta.

Nem volt bennem semmi, csak az, hogy hadd menjek vele én. Csak ott akartam lenni vele a vízen. Szép nyár volt. Szerettem. Hiányzott, ha kinn járt a tengeren. Mellette lenni, csak ez volt bennem.

Aztán mégis elindultunk.

Kivárta Janek, hogy senki ne legyen a parton, amikor kifutunk. Már az öböl torkánál pöfögtünk, a kikötőparancsnok mégis meglátott. Végigfutott a macskaköveken egész a móló széléig. Integetett, kiabált. Néztük a mozgó száját, a hadonászó karját, de szavát nem értettük a motor zajától.

Hát gyerünk csak, mondta leszegett fejjel Janek.

A vízen aztán nem is szóltunk semmit. Csak egy-egy kurta szó, fejmozdulat, hogy mit tegyek. Tudhatta, szegény, hogy nem sokra megy velem, pedig igyekeztem a hasznára lenni.

Messzire mentünk, amerre előző napon jártak. Eltűnt a part szegélye, csak a dombon álló templomunk szögletes tornya látszott még sokáig – ez a jel mutatja nekik az otthont a tengeren, gondoltam. Bal kézről Hel világítótornya tűnt fel, de nem arra tartottunk, hanem el a partoktól az öböl nyílt vize felé. Itt már csak a heringsirályok rikoltoztak, ez itt a tenger pusztasága volt. A flotta egyik bárkája ott halászott a szikrázó nap fénycsóváiban, távol tőlünk, de mégis közel: a sugarak ferdén verték a vizet, s a szem káprázatában elvesztek a mérföldek.

Janek kikapcsolta a motort, s mielőtt munkához látott volna, rám tekintett.

No, Alicja, hát itt vagyunk, mondta.

Nem jött szó a nyelvemre, annyira idegen volt itt a vízen kettőnknek együtt lenni. A kezét kerestem, hogy megérintsem, megszorítsam. Néztem szeme kékjét, s egyszeriben megláttam benne a zöld tengert; éppen mondani akartam neki, hogy szeme színe átváltozott, amikor hirtelen arcába csapódott haja, s már elkapott engem is a – szél.

Szél, vad szélvihar.

Úgy vágott végig a tengeren váratlanul, mint dühödt kézből az ostor.

Janek értem kapott, majd az evezőt kereste kaszálva, s a szélirányba fordította fejét. Szólni akart, de csak kiáltott rémülten: féktelen s hatalmas hullámok rohantak felénk. Közénk ugrottak, tátott számba vágták a vizet. Billentünk, süllyedtünk és emelkedtünk, s közben szavunk, lélegzetünk sem lehetett a ránk zúduló töméntelen vízben; a tenger oldalról támadta csónakunk. Kerestük egymást fuldokolva, meredt ujjakkal; Janek végre megragadott, Alicja! kiáltotta. Alicja!… s a fenékdeszkára rántott, hogy ott megkapaszkodjam, de ekkor a csónak megingott, s már nem volt idő, hogy szólhassunk egymáshoz. Nem. Már soha többé.

Láttam őt a borulás pillanatában, láttam riadt szemét, láttam a magasba csapott karjait, láttam, amint összezárult felette két hullám. Ekkor éreztem csak, hogy kapaszkodom; mint üvegen át, láttam a zöld, habos víz hártyája alatt a csónak sárga bordáit; ott kapaszkodtam a felborult lélekvesztőn – egy hullám lökött fel rá, az élének zuhantam, kezem görcsösen markolt valamit: fát? Vasélt? – hasmánt feküdtem rajta, fuldokolva.

Aztán felemeltem a fejemet – több hullám nem jött. Messzire szaladtak, bebuktak a mélybe.

A víz sima lett, az esti sugarak csillantak a hátán.

Láttam a fénylő napot.

De Janek nem volt sehol. Sehol.

A csónak megbillent, fara kiemelkedett a vízből – a motor leszakadt s alámerült; a terhétől szabadult tatról lefutott a zöld víz.

Ott hasaltam, kapaszkodtam a sárga bordákon. Dermedten, bénán.

Aztán felüvöltöttem. Janek! A nevét üvöltöttem. Janek! Velem vijjogtak a sirályok. Köröztek, lecsaptak, rikácsoltak.

A tengernek kiáltottam. Janek!

Hideg a Balti-tenger. Nyáron is hideg. A csontomig hatolt jeges hidege. De a rémület jegénél nincs hidegebb.

Janek! üvöltöttem. Hol vagy, Janek!? Veled akarok lenni, Janek!

S feloldottam markoló, kapaszkodó ujjaimat. Csúsztam lefele.

Egy hullám támadt hirtelen, s visszalökött. Kapaszkodnom sem kellett, a hullám felfektetett a csónak hátára.

Nem, mondta a tenger. Úgy szólt, mint egy féltékeny szerető, hallottam a hangját. Nem! azt mondta a tenger, te nem kellesz! Az urad kellett! Az urad kellett nekem, téged elengedlek. Menj vissza a partra. Kijöttél vele – elvettem tőled! Nem kellett volna kijönnöd, de nem tudtad megállni. Mi dolgod itt? Csak őt tűrtem meg, ahogy a többi férfit. Asszony itt nem lehet velük, csak én. Menj haza. Megbüntettelek, de büntetésednek még nincs vége. Hazaküldelek a nyugtalanságodba. Nekem sincs nyugtom soha, neked se legyen. Ne legyen nyugtod soha!…

Ezt mondta a tenger. Hallottam. Fenyegető hangon szólt – aztán csend lett. Nem mozdult semmi. A sirályokat sem láttam többé.

A bárka vett fel. Nem emlékszem, miként, nem voltam magamnál. Hideg és kegyetlen a Balti-tenger. Sokáig nem lehettem a vízben, mert hosszan nem bírja senki. Nyár derekán is jeges dermedés öli a mélybe a hajótöröttet.

A bárka vitt ki a partra.

A halász özvegyét nem hagyják magára mifelénk. Ami jut a többi családnak, jut neki is. Így van ez már a régi idők óta. Segítik a haszonból valamennyien, mintha csak élne az ura, s járná a tengert a zsákmány után.

Míg csak férjhez nem megy újra.

Mert a legtöbb magára maradt asszony talál új férjet minálunk. Kell a halásznak az asszony, hogy amíg ő odavan, legyen ki a házban, a ház körül. Legyen család, ahová hazatér a tengerről.

Halász özvegyét meg kivált szívesen választják. Tudja az már a módját, tudja az már, mi kell az embernek. Imádkozni is jól tud az már érte a templomban.

Öreg a mi templomunk, századok óta áll; igaz, egyszer régen már lerombolták, másszor tűz pusztította, de felépült mindig azokból a piros téglákból; a kertjét kerítő fal is piros tégla itt a tenger utcája végiben, a dombon, ahonnan messzire látszik lapos tetejű, szögletes tornyával. Úgy járunk mi oda, mint az otthonunkba. A padokon, üveglapok alatt minden asszony neve megtalálható, hogy ki hol ül a korai, ki hol a kései misén. Az én nevem is ott van. Ott az én helyem a szélső sorban, a csupasz fehér oszlop mellett, ahol a férfiak állnak, ha otthon éri őket az ünnep.

S ott mutatta nekem Hanka egy könyörgéskor, délután, októberben – nem azon az éven, mikor az uramat elrabolta a tenger, hanem harmadévben – ott mutatta csendesen, összekulcsolt kézzel bökve feléje, hogy nézd csak, Alicja, az Jan, a halász.

Jan! És összerezzentem.

De akkor már láttam, kit mutat. Barna ember volt, az arcán kis szakáll, fejét a mellére horgasztotta, lábát kicsit szétvetette, ahogy állt barnán, feketében.

Amikor csengetett a ministráns, leborultunk, s én megint ránézhettem. Észrevett. Csak meghajtotta magát derékból a csengetésre, miként a többi férfi. Szemével felém vágott, a gyertya fényénél láttam, csillant a szeme. Nem olyan volt a tekintete, mint az én Janekomé, nem olyan vidám-kék, hanem metsző, fekete. Erős nézése volt. Aztán megint csilingeltek – elvitte rólam a tekintetét.

Másnap ő hozta a járandóságomat. Megkínáltam vodkával; állva hajtotta fel a félpohárnyi italt; töltöttem volna még, de keze fejével intett, hogy csak ennyi – s letette a poharat az asztalra. Úgy nézett körül. Nézte a konyha tisztaságát, a tűzhely feketére kormozott lapját, a gyerekek patyolat ruháját.

Hát, azt mondta, majd eljövök még.

Így aztán összekerültünk. Ide jött, ebbe a házba. Ez volt rendjén; neki még nem volt igazi otthona, az öregjeit hagyta oda az övékében.

A templomban nagy halászháló feszül a boltok alatt, ezüst halak csillognak benne a gyertyák világánál. Az oltár fölött meg városunk címere: csuka hátába mar az oroszlán. A címer alatt álltunk, mikor összeadott a pap, s mögöttünk ott voltak mind a halászok asszonyaikkal, gyerekeikkel. S midőn kijöttünk a kapun, s körénk sereglettek valamennyien, én csak a tengert néztem a domb hátáról, néztem, hogy a szemem fájdult belé. Vártam, hogy mond-e valamit? De most néma volt. Én pedig nem mertem feléje kiáltani, nem volt bátorságom hozzá, hogy odakiáltsam: Hát itt van, Janek, ismét!

Janeknak hívtam ezt az uramat is, most is így mondom neki. Gyerekeink lettek; itt alszanak mögöttem a szobában; amazok a gyerekeim meg szárnyra keltek, városokban élnek, elhagyták a tengert.

Én szemben állok vele itt az ablaknál, a tenger utcájában. Figyelem szívdobogva a fényeket, figyelem nyugtalanul a motorok hangját, hallom-e köztük a Janekét?

Csak innen nézem a tengert, a közelébe nem megyek soha. Ha odaát van dolgom Jasterinában vagy Helben, autóbuszra szállok, vagy vonattal megyek a part mentén.

Amikor ennek a mostani Janekomnak a motorja beleszakadt a tengerbe, megrémültem, hogy ismét… Nem mondtam Janeknak. Senkinek sem mondtam el soha, hogy mit mondott nekem a tenger fenyegető hangon. Soha nem is mondhatom el, azt hiszem. Félek a haragjától.

Itt állok az ablaknál, hogy lásson; hogy láthassa: nem megyek feléje. Így hát hazaengedi Janekot. Elengedi, de visszavárja. Janek visszamegy hozzá. Mindig. És így megtérhet hozzám is.

A tenger. Ismerem, jól ismerem.

Mögöttem a csend. A tenger utcája a régi házak között kanyargott azelőtt, most blokkházak állnak a partján. Azután a park következik, meg a kikötői kocsma. Hallom a bárból a zenét. Idegenek sétálnak a mólón, megállnak az esti fényben, fehér ruhájuk világít. Odább egymásnak borítva nyugszanak a strandszékek; ha felkel a nap, a fürdőzők végighevernek a parton, befutnak a habokba, lármáznak, nevetve fröcskölik egymást. Játszanak. Játszanak a tengerrel.

 

*

 

Naphosszat hevertünk a plázson, a puha homokban süttettük magunk, beúsztunk a bójákig; estefelé bementünk a kocsmába, hagymás heringet ettünk meg olajban sült dorsot – vodkát ittunk rá. Láttuk a közeli kis kikötőben a halászbárkákat: rozzant jószágok voltak, sárgák, kopottak. Vacak kis kikötő volt, annyi szent. Puck unalmas hely – lehet napozni, és a sekélyben a víz is kellemes, de ha Puckba mégy, ne várj tőle sokat, nem történik ott semmi. Még csak egy igazi mulató sincs.

Esténként, amikor hazamentünk a szállásunkra – kis, emeletes házban laktunk a Tenger utcája (ul. Morska) elején –, korán lefeküdtünk.

A ház csendes volt, nyugalmas. Mondták, hogy a férfi halász, de nem sokat törődtünk vele. Nem látszott halásznak – mármint olyannak, amilyennek a halászt mi elképzeljük. Gyári munkás is lehetett volna. És a ház? Mit is mondjak. Tisztes jólét, semmi romantika.

Az asszonyt Alicjának hívták. Kedves volt, szolgálatkész és szótlan.

Nyolcvan zloty volt egy napra a szállás.