DixielandLemez lehet vagy kazettás magnó. Pozaun, dob. Dobok. Éles trombitafutamok. Zongora. Mikor is? Hol is? Ritmus. Ritmus, ritmus. A bendzsó meg a zongora. A klarinét. És megint a trombita, élesen. De mire a hang kiér ide a teraszra, már elcsendesül. Mégis. Hol és mikor is? A platánok törzséről hámlik a szürke kéreglap. Meg a levelek – ázottan, de rikító sárgán hullanak a sétányra, útra, asztalokra. Az üres székekre. Színesen, de halálosan. Mint egy néptelen város. A kihalt presszó meg a terasz. A folyó színtelen. Párába oldódik a túlpart. Az a nő ott csak körmöl, körmöl a pléhasztal lapján. Még csak újságot sem tett a levélpapír alá. Fut a golyóstoll; fel sem pillant az írásból. Ül feketén; fekete ballonban, fekete csizmában és szétázott, fekete hajjal. Milyen sápadt. A pozaun. Meg a dobon a seprő. Hol? Milyen teremben? Nincs vendég rajtunk kívül. Csak a nő meg én. Odabenn, a bolthajtásos kis presszóban a kávéfőzőnő meg a pincérlány. Támasztják a pultot, diskurálnak. Már mentem volna, de megszólalt ez a zene. A part néma. A teraszon ködtől nedves, kopott pléhasztalok. Rácsos székek. Falevelek. Lehet, hogy esni fog. Terem, drapériákkal. A zenekar a színpadon. Szálkás padló. Vörös függönyök az ablakon. Tél. Vagy késő ősz. Piszton meg szaxofon. A szaxofon mélabús altja. Meg a dob. Megbillen a székem, csendül a pohár a hamutartónak ütődve. A sötét bolthajtás alól előjön a pincérlány. Van az arcában valami közönséges, már amikor beültem ide, megfigyeltem. És erős a hasa meg a combja. A szűk szoknyában. De a feszes pulóver meg a kis, fehér kötény mégis izgat. A fényesre kopott szövetszoknya meg a harisnyás láb. Minden pincérlány kívánatos. De ha záróra után végig kellene mennem vele a parti fák alatt? Ha jönne velem, várakozva, a sötétben? Fűízű csókja volt! A fogak. A száj puha meleg. És az a fűíz! – Parancsol? – Hogyan? Ja… egy konyakot még. Hozzon. – Elmosolyodom, hogy szövetséget kössünk. De nem veszi a lapot. Fázósan megdörgöli a karját, odabenn meleg volt. Indul vissza. Elmegy a nő mellett, lassít, közönnyel nézi. A nő nem tekint fel. A haja eltakarja az arcát, amint előredőlve ír. Újabb szám a kazettáról. Ének. Yes Sir, that’s my Baby… Autó közelít az úton. Megáll a fák alatt. Ketten kiszállnak. Két férfi. Öltönyben. Az egyik visszahajol a kocsiba, beszél valakihez. Nevetés. Távol vannak, nem értem őket. Nevetés. A férfi ellép a kocsitól, kiszáll egy szőke lány. Hosszú combok. Fehér bunda, fehér csizma. Hatalmas szőke haj. Kocsiajtó csapódik, jönnek. A lány hangosan nevetgél, siet, a férfiak loholnak mellette. Bemennek a bolthajtásos helyiségbe. A fekete nő fel sem pillant. Látom a kocsit a fák alatt. Ezüstszínű. Lapos. Hazai rendszám. Peregnek a falevelek, befedik a tetejét. Befedik a sétányt. Zongora, bőgő, bendzsó. A szaxofonos a színpad szélén állt, hátradőlt, ívben, felzúgott a taps, amikor befejezte a szólót. Aztán a dob. Dobszóló. A vörös drapériákon felírás. Fehér, kivágott betűk. Három olajnyomat a falon, három portré. És a dobszóló. A táncosok addig várakoztak. Hol is volt ez? Melyik kerületben? Lustán bújik elő a sötétből a pincérlány. Leteszi a konyakomat. Nem szól. Nem iszom. A pincérlány feszes szoknyája. Milyen vastag a combja! Magas szárú cipőt hord, persze. Végigsétál az avarral teli teraszon. A fekete nő feltekint, a hajába túr, meglátja a lányt, s mintha csodálkozna. – Egy teát! A lány bólint, eltűnik. A nő hátradől a széken, keresztbe veti a lábát, átolvassa a levelet. Javít, olvas. A hajába túr. Nyolc, tíz méter lehet köztünk. Szép a térde. Rám néz. Nézzük egymást. Nem veszi le rólam a tekintetét, mégsem biztos, hogy igazán engem figyel. Tartja a kezében a levelet, s néz felém. Keskeny szemrés. Sápatag bőr, vékony, de színes rajzolatú száj. És vékony orr. A taps. És a tánc, amikor újra az egész zenekar játszott. Szállt a por. Fellocsolták a padlót, de szállt a por. Yes Sir, that’s my Baby… Rettenetes sovány volt. Csontos. Magas, csontos. Fehér blúzban, kék szoknyában. Azt mondta, kalauznő. Izzadt a tenyere. Visszamentünk a többiekhez, a nagy falitükörből látni lehetett a termet. A fehér abroszon bortócsák. Valaki azt mondta, ideje távozni. Mindenki a párjával. A zaj meg a szaxofon mélabúja. A dixieland. Összekulcsoltuk a kezünket. A csontos ujjai szorítottak. Sima haja volt. Odahajtottam a fejem a vállára, éreztem a bőrét. Sokat ittam. A blúzon át is megcsapott a teste párája. Nem használt kölnit. Mindenki menni akart, egymásba kapaszkodtunk, kiértünk a kultúrház elé az útra. A nők sikongva nevettek, a férfiak tapogatták őket, mi csak szorítottuk egymás kezét. Felágaskodott, és megcsókolta a szám sarkát. Nekidőltünk a falnak, csókolóztunk. Fűíze volt a szájának. De nem hagytam abba. Nagyon szenvedélyesen csókolt, nem akartam megbántani. Hazakísértem, felmentem vele, az előszobában a nővére fogadott, terhes volt, talán a nyolcadik hónapban, a nyakán meg az arcán májfoltok. Örült, hogy a húgának van egy fiúja. A férje a konyhában vacsorázott, beköszöntünk, ruhák lógtok a fregolin, mosottruha- meg főzelékszag volt. És egy gyenge körte fényénél… A pincérlány hozza a nőnek a teát. Leteszi, de a nő szakadatlan engem néz. Nézzük egymást. A megírt levél a kezében, de engem figyel. Gyenge körte égett a lámpában. Menjünk a szobába, mondta a nagy hasú nővér. Likőrrel kínált, császárkörtével, nem bírtam meginni. Magunkra hagyott a csipkék, ágyneműk meg szekrények között. Még a kályhát is megrakta. A díványon ültünk, s miután a nővére kiment, ő megint elmondta, hogy kalauznő, villamoson, de ez cseppet sem érdekelt, átöleltem, engedte a szoknyáját is meg a blúzát. Rettenetesen vézna volt, kis mellű; a combja sem volt formás, de forró; a hasán a felgyűrt szoknya, kombiné, harisnyatartó. Hevesen ölelt, olyan vadul, ahogy az utcán csókolózott. Valamilyen iskolára akarják küldeni, azt mondta, hogy tanuljon, mert tervük van vele a központban, kérdezte, menjen-e? Ezt sokszor megkérdezte, minduntalan, amint csak közben-közben megpihentünk. Soha nem adtam rá feleletet, ő pedig egyre kétségbeesettebben faggatott, aztán azt kérdezte, szeretem-e? Erre is csak mosolyogtam, mint aki nem akar kitérni, csupán elodázza a választ. Később a nővére bekopogott, hogy ő most már lefeküdne. Fogtam a kabátomat, elköszöntem. A kapuban még csókolóztunk, nyaggatott, hogy nem beszéltünk meg semmit a jövőjéről, én vajon hogy akarom, mit tegyen? Csontos kezével simogatta az arcom… Teázik. Összehajtja a levelet, borítékba teszi, ázik a tea a forró vízben. Megkavarja a gőzölgő italt. Kortyint. Az ezüstszínű kocsit belepi az ősz. Klarinét, dob. Black Eyes… A dixieland kiúszik a bolthajtások alól. Hol lehet a pincérlány? Másnap megírtam egy lapot, odaadtam egy Győrbe utazó ismerősömnek, hogy adja fel, ha megérkezik a városba. Pár sorban közöltem, mekkora bosszúság, hogy a cégem áthelyezett a Dunántúlra. Nem is tudhatom, mikor találkozunk. A szőke lány meg a két férfi. Diskurálva, nevetve. Kavarog utánuk az avar. Megint ketten maradtunk. Fizetnék. A kocsi felbúg. Üres a táj. Csak odabentről a dixieland. Flying on Sledge… Egyszer a Moszkva téren utánamkiáltott. Boldogan, meglepetten, szerelmesen. Tudtam, hogy megkapta a képeslapot. És várt. De hátra sem néztem, felugrottam egy 59-es villamosra, eltűntem a szeme elől. A nő megint engem néz. Kibontja, kihajtogatja a levelet, olvas néhány sort, javít. Iszik a teából. Meg kell keresnem a pincérlányt. Fizetnék. A nő leteszi a csészét. Összeszorított szájjal olvas, aztán hirtelen fél kézzel összegyűri a papírt. És maga mögé hajítja. Rám tekint. Fogva tart a szemével. Felállok. Elmegyek mellette, hogy bemenjek a bolthajtásos terembe. A nevemet hallom. Megfordulok. – Nekem szólt? – Tessék?! – A nő arcán kis ijedtség, kis zavar. Meglepetés. – Mit mond? Hogy én?!… – Nem, semmi, semmi!… – intek. Benn harsog a dixieland. A pincérlány a pultnál leteszi a cigarettáját, bemondom a fogyasztásomat, várja a pénzt. A kávéfőzőnő szórakozottan figyel. – Új felvétel? – kérdem, csak úgy mellesleg, a zenére. – Új. A legújabb. A dixieland-band. Szereti? |