Egy igazi proletár

Lenke telefonált kora reggel a hivatalából. Csak onnan hívhatta, otthon nincs telefonjuk. – És amíg az utcai fülkékben egy használható készülékre találsz!… – Ferenc éppen a villanyborotvájával bajlódott, valami érintkezési hiba miatt állandóan megakadt. Ha megrázta, újra zümmögött. Odavitte a telefont a fürdőszobában a tükörhöz, feltartott állal beszélt, közben járatta a gépet a nyakán. – Mi van, fáj a torkod? Olyan erőltetett a hangod! – Semmi, csak mondd, mi újság, sietnem kell! – Ferenc kilenckor már a bankban akart lenni, onnan rohanás egy szakmai vetítésre, délben ebéd a bolgár delegációval a Mátyás pincében. – Szóval? Jól vagytok? – Jakab meghalt – mondta színtelen, kissé ijedt hangon Lenke. – Ki tudnál ugrani? Mindjárt én is hazamegyek, de a főnökömmel kellett beszélnem egy iratról. Bandi otthon maradt. Ő most ott van… vele. – Meghalt?! – hüledezett Ferenc. Kikapcsolta a borotvát. – Hogyhogy meghalt? Hát mi történt? Nem mondtátok, hogy valami baja van… – Te, én nem tudom, képzeld, hétkor már kinn szokott gyöszötölni valamit az udvaron, most meg… Az este… szóval csak arra gondolhatunk, hogy… – Mire?! – Az este panaszkodott, hogy rettenetesen fáj a feje. Adtunk neki Quarelint. Azt mondta, szétpattan a feje. De még behozta a szenet meg a fát, tudod, mindig ragaszkodik hozzá… – kis csend, pillanatnyi meghatottság –, ragaszkodott hozzá… szegény… hogy segítsen. Ivott nálunk, fenn, a verandán egy pohár sört, na, igyál, Jakab bácsi, mondja neki Bandi, tudod, mennyire szereti… szerette a sört. De még azt a poharat sem itta ki egészen. Hogy fáj a feje. Hogy elmegy lefeküdni. Reggel aztán Bandi, amikor kiment a kertbe, hogy megkösse a kutyát, sietett hátra Jakabhoz, de nem gondolt semmi rosszra… Te gondoltál volna? – Nem, én sem! – Na ugye… Annyiszor fájt a feje. Mindig fájt a feje. Valamije mindig fájt. A sérve, a karja, a sebesülése a lábszárában. Meg a feje. Hát éppen ezért. Furcsa, nem? Nyitva volt a kisház ajtaja, úgy értem, nem volt bezárva. Képzeld, nem volt bezárva. Talán kinn járt az éjjel… szegény! Szóval… feküdt az ágyán, Bandi azt hitte, alszik. Ki tudnál ugrani? – Hát… Hát persze! – Dolgod van, mi? – Nem baj, megyek… – Mindig van valami. Ebben a családban mindig van valami baj… – Mit csináljunk? Intézkedni kell. Összekapom magam, és…

 

*

 

Hamar kiért, szembehajtott a város felé áradó forgalommal. A kertkapu előtt parkolt, az árokpart peremén, hogy helyet hagyjon az úton másoknak. Járdát már építettek, de a kocsiút most is gödrös földút volt, mint gyerekkorában. Pedig a telepet már harminc éve a fővároshoz csatolták.

Bandi várta; egy halom deszkát rakosgatott el a nyári konyha üvegezett ajtaja elől. – Ezeket a léceket, pallókat legalább rakjuk el. Meg a baltát is… A lombot is össze kéne seprenem a kertben, annyi a munka, szegény Jakab tegnap még mondta is, hogy összehúzkodja a nagyját… most meg. Hát mit szólsz? – Bejelentettétek a körzeti orvosnak? – kérdezte Ferenc. – Elmentem érte biciklivel, majd kijön – mondta Bandi. Bekecsben volt, sapkában, de papucsban. Sápadtan nézett a sógorára, megviselte ez a mai reggel; az a pillanat, amikor költögetni akarta Jakabot, de rá kellett jönnie, hogy egy halottat élesztget. – Még nem hűlt ki, amikor benyitottam – magyarázta, miközben elrakták az ajtóból a korhadt deszkákat. – Hajnalban halhatott meg, képzeld, ki volt fordulva a tenyere, a feje, szegénynek, a falnak vetve, a szája kitátva. Az este még sört ivott nálunk… – Igen, Lenke említette… Hogy kerültek ide ezek a deszkák? – Talán ma akarta felhasogatni gyújtósnak. Panaszkodott, hogy nincs fája. De hát én mindig adtam neki! Amikor vettem, hozattam neki is. Meg itt ez a sok kacat… – Ez mind a szaletli deszkája volt. – A szaletlié? – Régebben volt itt egy szaletli. Itt, a nyári konyha előtt. Zöldre volt festve. Látod? Itt, ezen a kis betonozott négyzeten egy kis szaletli… Nyáron itt ebédeltünk meg vacsoráztunk. Hogy a felső házba ne menjenek be a legyek… – Igen – mondta Bandi, de nem értette, nem is figyelte Ferencet. – Amíg az orvos nem látta, nem nyúlunk hozzá. – Nem, addig nem – mondta Ferenc. – De azért bemegyek. – Tessék? – Bemegyek hozzá. Megnézem… – Menj be, persze. Még úgy van, ahogy találtam. Éppen úgy fekszik. Nem nyúltam hozzá. Amíg az orvos nem látta…

Ferenc kinyitotta az üvegezett ajtócskát, meg kellett rántani, mert leszállt a sarka. Karistolta a betont. Behúzott nyakkal lépett be. Balról, a kamrából, ami már évek óta Jakab bácsi szobája volt, áporodott szag csapta meg a sötétből. – Nem vettem le a rongyot az ablakról – hallotta maga mögött a sógora hangját. Ott álltak a parányi konyhában. – Nézd, tegnap még főzött magának csirkelevest… – A vézna, régi tűzhelyen egy fedetlen láboskában, megsűrűsödött lében csirkeaprólék. Nyeles edényben sötétbarna tea. A stelázsin néhány tányér, mosatlan poharak, bögrék. Kendőbe takart kenyér…

– Ez a kád mindig itt volt – mondta halkan Ferenc, mintha alvót zavarna a hangos beszéddel –, ez már gyerekkoromban is… Ebben fürödtünk szombatonként… – Ez volt az asztala – mondta Bandi. – Le van fedve deszkákkal. Nem használta a kádat. Csak a lavórt. Mindig hívtuk, hogy jöjjön fel hozzánk a házba fürödni, de soha… – Zsírral főzött. – Tessék? – Zsírral főzött. Itt az a kis zsírosbödön. Az anyámé volt. Itt, ez a bödön, a kádon… vagyis az asztalán. Meg szalonna… – Ferenc nem tudott kiegyenesedni, hajlott háttal kémlelt be a kamra sötétjébe. – El sem lehet hinni, ugye? Járt orvoshoz? – Bandi megélénkült: – Tudod, miket mondott az orvosokra! Hiszen tudod! Hiába győzködtem, hogy Jakab, azért mégiscsak ők tudják jobban! A sintérek?! Sintéreknek nevezte őket. A tablettákat kidobta a szemétre. Várj! Félrehúzom a rongyot…

Az ablak csak afféle kis kamraablak, beeresztett némi fényt. Ferenc megállt az ajtóban, a pincelejárat vasalt deszkáin. Most is tele lehet a pince vízzel. Hajdanán, ha lementek, bokáig jártak a talajvízben. – Én meszeltem ki neki – mondta Bandi. – Meg hoztuk ezeket a szőnyegeket, hogy mégse csak a csupasz föld legyen… – Jakab mintha csak elszunyókált volna, félig nyitott szájjal, elejtett végtagokkal, falnak vetett vállal, hátrabillent fejjel. Ingben volt, nyakig betakarva. A dunna alól bal lábfeje kilátszott. Viaszsárga bőr, viaszsárga körmök. – A szemét lefogtam – suttogta Bandi. – A szemét azért…

Ferenc nem mozdult, nézte a halottat, apja öccsét, a kis, vidám Jakabot, a hirtelen haragút, a makacs, önfejű kis öreget. Hát itt végezte! Az ő hajdani kamrájukban. Egy szekrény, egy szék, egy kimustrált, de megjavított Pacsirta rádió, dívány, jancsikályha. Odakinn a konyhában néhány edény. Bödönöcske zsírral. Szemüveg, óra, egy kockás zakó Ferenc ruhatárából. – Mennyi idős is? – kérdezte Bandi. – Mennyi volt most? Ha az orvos kérdezi… – Kilencszázban született – fordult meg Ferenc. Nem bírta tovább nézni ezt a mozdulatlanságot. A halál viaszszínét s ugyanakkor Jakab ősz hajának borzasságát. A gyűrt, félrecsúszott ágynemű közt heverő tetemet. – Kilencszázban… – tűnődött Bandi. – Azért körül kellene nézni, elő kellene készíteni az iratait…

Az igazolványa. Nyugdíjszelvények. A szekrény polcán néhány fénykép. Ótagon, a diófa alatt, kecskelábú asztal körül a három fivér: Ferenc apja meg Gyula bácsi és Jakab. Még fiatalok. Kártyáznak, az asztalon boroskancsó. Aztán egy kép a háború előtti évből: Jakab bácsi a cséplőgép mellett, a zsákoknál. Meg egy kalapos kép az ótagi templom előtt, Gyula bácsi temetése napján. – A következő őszön jött fel ide, Pestre – mondta Ferenc. – Miután az unokaöccsei eladták az ótagi házat. Akkor aztán már nem volt hol laknia. – Sohasem volt igazán hol laknia – mondta Bandi. – Eleget mesélte… – Hát… nem nagyon – nézett Ferenc a mozdulatlan Jakabra. – Kilencszázhuszonhatig a Zichy-birtokon volt cseléd a szüleivel. Aztán nagyapa halála után nagyanya meg ő átköltöztek Gyula bácsiékhoz. Ott kapott munkát a tejgazdaságban. Amikor Gyula bácsiék a háború után épültek, fürdőszobát is akartak az új házban, de soha nem szerelték fel, csak kicsempézték. Az lett a Jakab kuckója. Mindaddig, amíg egyedül nem maradt, s a Gyula bácsi fiai el nem adták a házat. Akkor már csak mi maradtunk neki, megkapta ezt a nyári konyhát meg ezt a kamrát… – Nézd csak – szakította félbe Bandi –, ez valami hivatalos papír Ótagról. – Az, az, a földjáradék… – A micsoda? – Na, nem valami nagy összeg. A földje után. – Hát mégis volt valamije? – Negyvenötben mint családtagnak igényeltek neki is két holdat. Hogy mire hazajön a fogságból… Azt adta be később a téeszbe. Onnan kapta ezt a pénzt a nyugdíj mellé…

Lenke jött; az orvos a buszmegállóban vette fel az autójába. – Merre? – kérdezte a doktor. – Csak erre, itt, tessék vigyázni, alacsony az ajtó. – Innen is jó lesz – mondta az orvos. Bekukkantott a sötét kamrába. – Tóth Jakab?… – Nem. Horváth… – Igen, persze. Horváth. – Így találtuk. Panaszkodott, hogy fáj a feje… – Az orvos szó nélkül kitöltött egy cédulát. – Ezt majd oda kell adni a hullaszállítóknak, az engedély, hogy elvihetik… – Mennyivel tartozunk? – Ugyan, kérem – mondta fakó hangon az orvos. Ferenc kétszáz forintot adott át a kézfogásnál. – Őszinte részvétem – biccentett a doktor. Lenke pityergett; Bandi átfogta a felesége vállát, bólogatott. Ferenc a szakmai vetítésről már lekésett, de fél kettőre a Mátyás pincébe akart érni, a bolgár delegációt nem hagyhatja magára. – Ráérsz még? – kérdezte szipogva Lenke. – Fel kell öltöztetni, ha egyáltalán van valami rendes ruhája! – Kinyitotta a szekrényt. – Talán ez a sötétkék… Lehet sötétkék? Nem is tudom. De más nincs. Barnába azért mégse… – Úgy is van, most csináljuk, amíg nem olyan merev – mondta Bandi. – És talán mosdatni is kell… Lenke, hozzál odafentről meleg vizet! Feri! Ugye tudsz segíteni? Egyedül nem bírom… – Bandi összehajtogatta az ágyneműt, megpróbálta kiegyenesíteni Jakab lábát. Már nehezen ment. – Hát nem lesz könnyű feladni rá a nadrágot! Az arcát lemossuk és megberetváljuk…

Lenke műanyag lavórban hozott vizet. – Csak mi voltunk már neki, senki más… – Bandi mintha félelmében beszélt volna. – Gyere, Feri, emeld meg a derekát. Nem kell irtózni tőle, semmi olyan betegsége nem volt… Lenke, gyűrd be az ingét a nadrágjába. Nehéz, mi? Rettenetesen nehéz egy ilyen test… – Volt egy lánya is – jutott eszébe Lenkének; mosdókesztyűvel óvatosan törölgette a halott arcát. – Lánya?! – nézett rá Bandi. – Úgy tudtam, sohasem nősült meg! – Nem, nem volt nős, de azért volt egy lánya – mondta Ferenc, visszafogott lélegzettel, mert kellemetlen szag csapta meg. – Én egyszer láttam a lányát – folytatta aztán –, láttam vagy jó negyven éve. Egy vasárnap délután, Ótagon. Húszéves lehetett akkor, szép nő volt, gyalog jött át a határon, Burgenlandból… – Hogy tudnánk értesíteni? – kérdezte Lenke. – Hogyan? Sehogyan! A nevét sem tudjuk, nemhogy a címét! A temetést majd én intézem. – Á, majd közösen – vetette oda sietve Bandi. Habot pamacsolt egy tálkában a borotváláshoz. – Nem, nem, én vagyok a legidősebb – állt félre Ferenc –, s engem mindig kedvelt. – Minket is! – De ti eleget fáradoztatok vele… – Hirtelen, először azóta, hogy megérkezett, keserű ízt érzett a torkában. – Emlékszem az ótagi nyarakra – mondta. – Amikor megjött a mezőről, éppen így aludt mindig a konyhai dikón. Így… Éppen így…