Az a fickó a konyhában

Reggel negyed hétkor szólt az ébresztő, ahogy mindig is, de nem ám vekker, mint a mi időnkben, hanem a kis komputer, ami egyben digitális óra, csipogó játék, számítógép meg quartz alarm clock: tilili-talala-talalalla-tilili-talala-talala… (Ezerkétszáz, ha szerencsésen választod meg a magántrafikost, de van, ahol kétezerért árusítják; Made in Hongkong; a srácok kikönyörögték a fiamtól, azaz az apjuktól, mert „már mindenkinek van az osztályban”) – alig hallgat el az alarmírozó zene, máris bekapcsolják a rádiót, úgy értem, az, aki az ágyából kimászva éppen arra támolyog; de én már minden hajnalon fenn vagyok, ma is álmatlanul forgolódtam jó ideje, felébresztettek a szemetes autók, a huppogó kukák meg a légszelepek, azok a sziszegő, csattogó hangok, csakhogy nem kelhettem fel; nem csoszoghatok negyed hét előtt a lakásban, várnom kell a kvarcóra muzsikáját, különben könnyen megkaphatom, hogy mit zörömböl itt a nagypapa! Hanem aztán a kis tilili-talalára pillanatok alatt kitör a pánik. – Na, keljetek, keljetek, negyed hét! – Ajtók csapódnak, harsog a vécé vízöblítője, redőnyök nyikorognak, belobbannak a gázbojlerek (a fürdőszobai meg a konyhai), a rezsón egyszerre ég minden láng. Közben a rádió is bömböl, szól a reggeli krónika, a mikrofonnál ez meg ez, borús idő várható, az utak síkosak, autósok időben induljanak, szót kér valaki a kötvényakció magyarázatára, hogy micsoda remek pénzbefektetés, aztán a palesztin helyzet meg a Pershing-rakéták, nincs kibontakozás, a londoni lapok, hallgassunk rockot, szovjet vélemény, mi a helyzet az idei karácsonyfa-felhozatallal, Bonnban a tiltakozó háziasszonyok – ma is, mint általában. Én akkor már magamra kanyarítottam a köpenyemet, és irány a konyha, hogy ne legyek láb alatt, persze a feladatok is ott várnak rám. Ma, miközben előszedtem az edényeket, eszembe jutott a tegnap este, hogy miben reménykedtem én tegnap, mire számítottam, ami aztán, sajnos, nem következett be, mert senki még csak egy szóval se… Így hát az üveg, amit tartogattam az alkalomra, még bontatlan. Ott lapult a kredencben, hátul; visszacsuktam rá az ajtót. Ha nem, hát nem! Igyekeztem könnyedén átsiklani az ügy fölött; felraktam a tűzre a kávéfőzőt, a zománcos nyelesben meg a tejet, forralni, egy másik edényben vizet a teához. A menyem, Linda, angolosan készíti, az a véleménye, hogy a magyarok (mi) nem értünk a teafőzéshez, ő, mint külkeres sokfelé megfordult a világban, van egy bizonyos módszerük az oroszoknak, egy másmilyen az indiaiaknak és megint csak másféle a kínaiaknak, az angolokét a legegyszerűbb elsajátítani, és mi mégsem… Borzalom, mondja Linda, hogy mi (a magyarok) mit csinálunk a teával, kilúgozzuk, így hát teljesen mindegy, hogy hagymahéjat, kamillát, hársfát, plantát áztatgatunk és fortyogtatunk a meleg vízben vagy Earl Grey-t. Meg kellett tanulnom az angol szisztémát, hogy elkészíthessem a reggelijét. („A nagypapa egyébként kitűnően csinálja!”…)

Ezen a reggelen, miközben a lobogó víz fölé állítottam a máztalan fenekű kancsót, benne a néhány vízcsepptől nedves tealevelekkel (persze lefedve, hogy az aroma ki ne szökjön!), odakacsintottam a „fickónak”: – Hát semmi, öregem, ezektől egy szót sem, eszükbe sem jutott! Se Mihálynak, a fiamnak, se Lindának, se Ivánnak, a nagyobbik unokámnak, de még a kisebbiknek sem, a Nórinak! Leshettem, pajtás! De nem baj, várd ki a végét! Csak várd meg, hogy elmenjenek, akkor majd mi, ketten!…

A „fickót” rajtam kívül senki sem nevezné annak, csak én szólítom így, mert ha hunyorítva nézem, mindig valami mafla alaknak a képére emlékeztet. A homloka alatt sötét rés, kétujjnyi, mint egy bunker figyelőnyílása – a szeme. Lejjebb az orra, csonka háromszög, mint egy többszörösen bevert pofájú bokszolóé. Még lejjebb tojásdad alakú lyuk – a szája. Ha akarom, szemölcs is van az állán: az a fekete, műanyag csillagkerék, amivel meg lehet indítani és el lehet zárni a vizet. Merthogy a mosogató fölé szerelt, gázrendszerű bojlerről van szó. Egy ilyen reggelen, amilyen ez a mai is, ahogy néztem, egyszer csak kisütöttem, hogy olyan ez a kis, ötliteres vízmelegítő, mint egy fura fickó pofája. Egy kelekótyáé, félbolondé, ártatlan marháé. Megörültem neki, ahogy így kiszúrtam magamnak, végre valaki, gondoltam, akivel szót érthetek. Neki magyaráztam most is, a gáztűzhely mellől: – Azért, mert nem kerek szám, még eszükbe juthatott volna! Hatvankilenc! Éppen egy híján hetven!…

– Hát ez meg kivel beszélget?! – hallottam Lindát a konyhaajtóból. Felbukkant, kócosan, pongyolában. Körülkémlelt, aztán a teásedényt nézte: – Remélem, idő előtt nem nyitja fel a fedelét? – Már ment is. Mihályba ütközhetett: – Apád a frászt hozza rám! Beszélget! – Aztán más hangon: – Mi van? Miért bőg Nóri?! – És távolabbról: – A környezetet? Miféle környezetet? – Mihály dörmögése: – Elfelejtette! Tegnap este ezt is elfelejtette! (Mit még? Mire célozhat a fiam?) Mert az ellenőrzőjét is!… (Aha! Már azt hittem, én kerülök szóba. A „fickóra” néztem: – Látod, pajtás, rám nem jut idejük!) – És mi az, hogy a környezetet?… – dohogott tovább Mihály. – Jaj, hát az egy tantárgy, de figyelsz is te a gyerekekre! – Apu idejében még nem volt környezet – csapta ki a fürdőszobaajtót Iván; áradt körülötte az illat, amióta egy kislány megszólta, hogy izzad a hónalja, magára szór egy fél doboz sprét. – Apu csak azt ismeri, ami már az ő idejében is volt! – Humoros vagy, kora reggel, kisfiam! – De Iván, válasz helyett: – Lukas a zoknim! – Az lehetetlen! – Apu miért szólsz bele, anyunak mondom! – Akkor is lehetetlen, a nylon nem tud kiszakadni! – Na, mit mondtam? Apu idejében még nem szakadtak ki a nylonok, tehát most sem szakadhatnak!… – Hát igenis, a nylon, amikor a háború után elterjedt, tökéletes volt! – Hogyne! Valamikor minden tökéletes volt! Tudom! Ismerem! – Te, ne hozz ki a sodromból! És micsoda frizura ez?! Mi vagy te?! Kakadu?! Mi ez a felfésülés? Ez a tengerészgyalogos felnyírás? – Most ne kezdjétek ezt, telik az idő, mindannyian elkésünk! – Így menjek neki a mai napnak! – dohogott tovább Mihály. – Fél kilenckor már a minisztériumban kell lennem! – Díjazás? – ujjongott fel Linda bűbájosan. – Díjazás!? Mert engem díjazni szoktak, mi? Valami letolás. Valaki valamit elrontott, de én vagyok a felelős! – Na, látjátok! Szegény apátok a felelős, ti pedig idegesítitek! Nóri! Ne bőgj itt nekem! Csináltad volna meg este a leckédet! Senki sem mondta, hogy nézd azt a vacak krimit! Krimit néznek!…

– Hallod, öregem? – kacsintottam a „fickónak” a konyhában. – Mintha nem mind ott ültek volna a tévé körül! Amikor pedig én azt vártam, hogy eszükbe jusson…

De azért Nóri nem hagyta őket: – Muszáj megrajzolni! – De mit? Micsodát? – A műemlékeket… – Műmellékletet? – Dehogy, anyu, hát nem érted? Hogy mi van a kerületben… – Az egészben? – Csak ahol lakunk! – Mi egy házban lakunk! – Golyónyomok vannak a falban, azok is műemlékek, vagy nem? – Ivánkám, szellemeskedni azt tudsz, de a húgodnak segíteni?!… – Mihály kiabált át a másik szobából: – Pirítósra kérem a vajat! – Jó, jó, pirítósra! – Linda feltűnt a konyhaajtóban: – Nagypapi, két szelet pirítóst gyorsan! De csak éppen hogy… tudja, a Mihály foga!… – Máris visszament a többiekhez. Sivított a kávéfőző, a teáskannát is figyelnem kellett, a tejet már kétszer levettem, mert ki akart futni, és akkor most a pirítós!…

– Szóval műemlékeket?… – Persze, közben szólt a rádió is, hogy tudják a pontos időt. – Munkásmozgalmi kell. – Még válogatnak is? Jaj, mi ez a szag? Mégis megégett a pirítós? Papa! Nagypapa! Figyeli a pirítóst? – Figyelem hát! – Nagypapi, hallja? Figyeli a… – Figyelem, hogyne figyelném! Ez a dolgom! – Írd be, kislányom – ez már megint Mihály ideges hangja volt –, írd be, hogy Erzsébet-híd meg Nemzeti… – Színház? – Dehogy! Múzeum! A Nemzeti Múzeum. És Arany! Ott az Arany szobra. A Toldival! Az csak elég, nem? – Az munkásmozgalmi? – kérdezte óvatosan Nóri. Erre aztán Linda: – Hát volt itt… van itt valami munkásmozgalmi a Belvárosban? Mihály! Neked tudnod kell! – Nekem?! – Hát persze, te benne voltál! – Nóri, hallgass rám, írd be, hogy a Rab Ráby börtöne a Vármegyeházán… – Elment az eszed? Hogy megbuktassák a lányodat?! És kapcsoljátok ki a rádiót, az ember nem hallja a saját szavát! – Ne, anyu, ne! Ez a legmenőbb szám. A szív teljes napfogyatkozása! – Nem segítenél inkább a húgodnak? – Jó, mit kell izgulni? Ott a tábla a Duna-korzón, hogy onnan lőtték a vöröskatonák a monitorokat… – Mihály már az előszobából üvöltözött: – Ki húzta meg úgy a vécét, hogy nem akar elállni?! A papa majd nézze meg! Nóri, te voltál? – Csitt, most ne zavard, leckét ír!…

Persze, mondtam bólogatva a „fickónak”, a papa majd nézze meg! A papa készítse a tízóraikat! Tessék! Meg a reggeliket! Tessék! Kávé cukorral, tea cukor nélkül, tej mézzel, tejeskávé két cukorral… Pirítós vajjal, éppen csak megkapatva… – Mikor jöttök? – kérdeztem ártatlan képpel, hogy talán kibökik; ha tegnap nem is, drága papa, majd ma!… Ám ehelyett: – Jaj, hát mikor, mikor?! A szokásos időben! – Mihály, te? – Intenzív angol lesz, úgyhogy csak hét felé. – Linda? – Kiugrom a Skálába, a gyerekek csinálják a leckét! – Nóri? – Nekem gitárórám lesz, utána szakkör… – Iván? – Mit tudom én?! – Aztán már csak az apjának: – Nem néznéd meg végre azt a Proper tizenhatost, irtó menő, a japánoknál már minden háztartásban van ilyen számítógép… – Mást nem akarsz? – De, apu, ez nem játék, ez a jövő… – Na, hagyjál, kisfiam a jövővel, fél kilencre a minisztériumban kell… Nóri! Nóri, elviszlek kocsin, kiteszlek az iskolánál. Nóri! – Mindjárt kész lesz, csak még beírja az Engels teret. – Az Engels teret? Minek? – Jaj, hát hogy mégis beírjon valamit, nem bukhat meg!…

Hát így! Amikor végre elmentek, amikor végre csend lett, visszamentem a konyhába, intettem a „fickónak”, hogy na, most! Ha már így alakult, üljük meg kettesben! Elővettem az üveget, örmény konyak százhatvanért, előkelő akartam lenni, de ki volt rá kíváncsi? Az enyéim nem, az biztos! Töltöttem egy decis pohárkába; még nem is reggeliztem, de annyira kívántam már, hogy nem tudtam várni. Az este óta fentem rá a fogam. Felhajtottam, volt ereje; jóízű ital, meg kell hagyni! Na, mondtam a „fickónak”, most a te egészségedre! A harmadikkal kicsit vártam, átjárta testemet a tűz, kezdtem jól érezni magam. Hunyorogtam a „fickóra”, hogy jobban kiadja egy barátságos alak képét. Elég jól sikerült. Rántottát szalonnával, gondoltam. De inkább ittam.

Azért később mégis feltápászkodtam, elraktam a szennyes edényt a „fickó” alá, a mosogatóba. – Jól van, cimbora, mindjárt jövök! – azzal bementem ágyazni, összecsapni egy kicsit a szobákat. Aztán lehuppantam az egyik fotelba. Akkor láttam, hogy elmúlt nyolc óra, gyorsan benyomtam a gombot, már ment az Élővilág, majmok meg minden, jól szórakoztam. Utána a technika. Az mindig érdekelt. Böngésztem a műsort, hogy még mire számíthatok. Adni, kapni jó. Na, ezt megnézzük, gondoltam. De elaludhattam. Jócskán alhattam, mert csak sistergett a képernyő, és olyan kásás volt az egész.

Fájt a fejem. Éhomra ittam, meg ez az alvás a fotelban – legjobb lesz, ha a levegőre megyek. Szépen megberetválkoztam, felöltöztem, levitettem magam a lifttel. Hideg volt, száraz idő, kicsit ködös, de a nap is próbált sütni. Nagyon sokan voltak az utcán. Elindultam a Duna felé, aztán inkább a mellékutcákat választottam, csakhogy nem voltam képes a járdán parkoló autók miatt haladni. Visszafordultam a Kiskörútnak. Egyszer csak lassítottam, megálltam. Nem tudtam, hova akarok menni.

Persze, sehová.

Nem álldogálhattam az utca közepén. Vagy járkálni kell, vagy hazamenni. De ahhoz nem volt kedvem.

Hirtelen megehültem. Egy jó zónapörkölt! Az, az, egy jó, friss pörkölt. Sós burgonyával. Rá egy savanykás fröccs!

Néztem, hova ülhetnék be, de nagyon drága helynek látszott mindegyik. Csendes kis vendéglőre vágytam, barátságos vendéglősre, aki fehér kötényében megáll az asztalomnál, és azt mondja, igenis, kérem, most lett kész a sertéspörkölt, máris hozom!… És az ember érzi a konyha felől a szaft étvágygerjesztő illatát.

Ehelyett egy bódé előtt álltam; az üvegablak mögül égetthús-szag áramlott hagymabűzzel keveredve. Színes betűkkel volt kiírva: Hamburger, Cheeseburger, Newburger, Maxburger, Hot dog…

Vettem egy ilyen vacakot, mert éhes voltam. Csupa ragacs lett a kezem attól a paradicsomkulimásztól. A sarkon volt egy bormérés, gondoltam, iszom két deci fehéret. Talán nem kellett volna oda bemennem. De láttam ott néhány magamfajta alakot, meg egy éppen olyan maflaképű fickót, mint akit otthon hunyorogva nézek a konyhában. Mintha az a „fickó” jött volna utánam ebbe az ivóba. Kértem két decit a pultnál, s mielőtt felhajtottam, kicsit megemeltem a maflaképű felé a poharamat. Biccentett, el is mosolyodott cseppet. Ettől jó kedvem kerekedett. Eszembe jutott egy cimborám, még a gyárból, a galvanizáló műhelyből, az a Schilling nevű. Az mesélte mindig, hogy amikor még önálló volt, óránként átballagott a közeli vendéglőbe, csak úgy munkaköpenyben, maszatosan, s már amint belépett az ajtón, feltartotta két ujját, és azt mondta: – Zwá deci! – De anélkül is eléje tették volna a szokásos adagját. Megiszogatta, visszacammogott a műhelyébe, hanem egy óra múlva újra ment. Zwá deci… Felírásra. Havonta fizetett vagy ahogy adódott. Nevettem magamban, amint eszembe jutott az öreg Schilling. És most én is azt mondtam a csaposnak: – Zwá deci! – És feltartottam a mutató- meg a középső ujjamat. – Meg neki is – tettem hozzá, a maflaképűre mutatva –, a haveromnak is! – Intettem feléje, ő meg újra biccentett mosolyogva, közelebb jött, nekitámaszkodott mellettem a pultnak, s attól kezdve kettesben ittunk. – Zwá deci! – mondta később ő is. Nevettünk, újra meg újra elmeséltem neki az öreg Schilling papát. Végül már a csapos is kívülről fújta az egészet. – Zwá decit? – kérdezte, amikor kiürültek a poharaink.

Nem tudom, hogyan kerültem a padra. Az aluljáró fölött, a templomnál, ott, a téren, ahol a kút van, az egyik padon ébresztett a rendőr. – Az igazolványát! – Micsodát?! – Körbefogtak, néztek, annyian voltak, hogy megijedtem. – Na, öregúr, mozgás, mozgás! A személyit! – De én csak az embereket bámultam riadtan. – Hol vagyok?! Mi ez?! – Ugye, ugye? – Nem keresik otthon? Van egyáltalán lakása?

Kicsit kótyagos voltam, amikor hazaértem, de eléggé kiszellőzött a fejem. Már sötét volt. A lakásban is sötét volt, pedig azt hittem, hazajöttek, mert bömbölt a televízió. Én hagyhattam nyitva. Valami kabaré volt, hahotázott a közönség. Kikapcsoltam. Kimentem a konyhába, ittam egy kis kávét. Jót tett. Leültem a konyhaasztalhoz, leginkább ott szeretek üldögélni, megszoktam, még a régi lakásban, úgy értem, a magaméban, amikor még a feleségem élt, és még nem cseréltük el azt a Mester utcait, a gyerekekével együtt, erre a nagyobbra, hogy ők kényelmesebben elférjenek. Hunyorítottam, hogy lássam a „fickót”. Azt a marha, jóságos pofáját.

Barátságosan bámult.

– A fene a józan mindenedet! – mondtam neki, de úgy, hogy értse, nem haragszom rá. – Könnyű neked!

Észre sem vettem, megjött Nórika. Hagymaszagot árasztott, ahogy ette azt a hamburgert, amit hazafelé jövet vett az utcán. – Szia! – kukkantott be a konyhába. – Senki? – Senki – mondtam. – Büdös vagy. Büdös a hamburgered. – Büdös? – nézett rám meg a hamburgerére csodálkozva, aztán felhúzta a vállát. – Ha nem tetszik, ne szagold!

Eltűnt, de visszajött, tejet vett ki a jégszekrényből.

– Mi volt? – kérdezte, anélkül hogy felém fordult volna.

– Semmi. Csak ülök itt, a haverommal.

– Kivel?

– A haverommal. Azzal a fickóval. Hát nem olyan, mint egy valódi fickó?

Nórika a hátam mögé állt, jobbra-balra billegette a fejét, úgy nézte a vízmelegítőt. – Ez? Nem. Cseppet sem olyan. Ez egy bojler.

– Pedig nekem olyan.

– A te dolgod!… – A bögre tejjel kiment a konyhából.

Én meg néztem továbbra azt a pofát. De egyszeriben csak nem akart annak látszani. Sehogy sem rajzolódott ki, bárhogyan is hunyorogtam. – Na, jól van, mondtam magamban, most már azért eltelik ez a nap is…