Reggeli a teraszon

A konyha kis kabinablakát kinyitotta; az apácarácsra felfutott rózsaágak a ház délkeleti oldalát hűvösben tartották a kora reggeli melegben; bogarak dongtak a levelek közt. Margit vizet tett fel forrni a teához; kivett négy tojást a jégszekrényből, húsos angolszalonnát vágott vékony szeletekre, kis, fonott kosárkába kenyeret készített, tálcára szalvétákat, evőeszközöket; friss konyharuhával megtörölgette a piros pettyes fajanszkészletet. A konyhában rend és tisztaság volt. Naphosszat takarította a házat, a tűzhely körüli csempét is állandóan vegyszerekkel mosta, sikálta csillogóra. A mosogató fémmedencéje ragyogott; soha nem hagyott piszkos edényt a csap alatt, még egy sebtiben használt poharat sem, mindent azonnal kiöblített; képes volt az egész ablakot újra tisztogatni egy agyoncsapott légy szétmázolt tetemének pacnija miatt. Akkor kapott rá erre a tisztaságmániára, amikor két éve szívbillentyű-rendellenességek miatt leszázalékolták. Negyvenhat éves volt akkor, s húszegynéhány munkában töltött esztendő után nehezen tudta elviselni a tétlenséget. Vilmos nem sokkal azelőtt vette feleségül, s hozta ide, ebbe a gödöllői házba; akkoriban, de különösen a betegeskedése után úgy vélte, ez lesz a végleges otthona (most már!), hát mindent beleadott, berendezkedett kedve szerint, jóformán kisajátította a férfi asszonyi gondoskodás után kiáltó odúját – ahogy az elárvult lakást, a gaz felverte kertet Vilmos nevezte. A férfi esztendők óta élt egyedül, a felesége még a ház építését követő nyáron autóbaleset áldozata lett; Vilmos ezerszer megmutatta már Margitnak azt a helyet, ott, Kerepes előtt az országúton, ahol egy cementszállító teherautó elébük vágott, s ők az árokba borultak. Vilmos homlokán még most is látható egy erős forradás; sebesülése szerencsés volt; az agyrázkódás miatt azonban nem emlékszik a részletekre, mire a kórházban feleszmélt, már özvegy volt.

Voltaképpen ez volt az első történet, amit Vilmostól hallott annak idején, amikor egy este a HÉV-en, Pest és Gödöllő között megismerkedtek; akkoriban jó néhányszor látták már egymást utazás közben vagy a végállomáson; a férfi nemegyszer Margiton felejtette a tekintetét, vagy felszálláskor udvariasan előreengedte a nőt; ám azon az estén véletlenül egymással szemközt foglaltak helyet a kocsiban. A kistarcsai állomás után valami csődületre lettek figyelmesek, néhány autó keresztben állt az úton; Margit a baleset látványától akaratlanul is felkiáltott. – Veszélyes útszakasz – mondta a férfi –, lakott terület, de nem lassítanak. – És elmesélte a történetet a cementeskocsival. Beszédbe elegyedtek. Margit elmondta, hogy kávéfőzőnő egy pesti presszóban, Gödöllőn lakik albérletben, de csak rövid ideje, mert azelőtt Gyulán élt, annak előtte meg Debrecenben, de még előbb Hajdúböszörményben, szóval ahová a férjét helyezték. A férje tanár volt, de nem tudott ellenállni az italnak, így aztán mindenütt botrányokba keveredett, emiatt is helyezgették ide-oda, hogy talán majd az új környezet… Na és ő, Margit is folyvást reménykedett, hogy valahol majd csak megemberli magát, de aztán nem győzte tovább a sok veszekedést, és otthagyta. Egy barátnője, aki tudta róla, hogy már dolgozott a vendéglátóiparban, már tudniillik a tanárral kötött házassága előtt, Szegeden, ahol egyébként a tanárral megismerkedett, aki abban az időben az egyetemre akart bejutni adjunktusnak, de aztán, ugye, az ital… hiszen ha ő, mármint Margit, tudta volna, hogy alkoholista! – de csak akkor derült ki, amikor már a felesége volt… na, szóval ez a régi barátnője hívta, hogy szerez neki állást és lakást, de a lakás nem sikerült, aztán valaki ajánlotta ezt a gödöllői albérletet…

Mindezt akkor egy szuszra elmondta, meg még azt is, hogy egy szál ruhában hagyta ott az iszákost, akivel most már, sajna, nem képes törődni, bármi lesz is a szerencsétlennel, hiszen agyonkínozta a duhajkodásával, csakhogy ő, mármint Margit, még nem akarja befejezni az életét, még fiatal (valamennyit letagadott évei számából), ő hálaisten nem ment tönkre, pedig nem volt könnyű az élete, már tizennyolc éves korában férjhez adták a szülei egy öreg ügyvédhez, aki nagyon aranyos volt, de azért rettenetes öt évet élt le mellette! Szegény pasast valami jogi botrány miatt kirúgták a kamarából, attól fogva elviselhetetlenné vált, mindenkiben ellenséget gyanított, hát ő azt nem bírta, megszökött tőle, hosszú ideig a saját erejéből tartotta fenn magát, pedig kérték a kezét katonatisztek, orvosok; volt egy hajós is, az pláne azt mondta, nem való ő, mármint Margit, a presszógép mögé, de annyira félt a csalódástól, de annyira!… hogy sokáig senkinek sem mert igent mondani. Csupán annak a tanárnak. A tanár rendkívül intelligens volt, csak hát… de hiszen mondta már! Nincs többé bizodalma, senkihez sem köti az életét, meghúzódik abban a kis albérletben, igen, így lesz jó ezentúl…

Talán ez rendítette meg a férfit, ez a nagy magányosság; Margitból áradt az otthontalanság szomorúsága; bár jól öltözött, hiszen a keresetéből tellett rá, mégis, mintha a fehér lakk kézitáskája, a sötétkék kosztümszoknyája meg a csíkos blúza fölé vett gombolatlan kardigánja, a mogyorószín harisnyába bújtatott lába, a pántos szandálja, a dauerolt szőke haja, a festett körme csak a nyomorúság álcázását szolgálta volna.

Vilmos a gödöllői végállomáson lesegítette a nőt, aztán szótlanul elindult mellette a sötétben. Talán nem is akarta elkísérni, csak éppen egyfelé vitt az útjuk. Margit valamitől megriadt az éjszakában, Vilmos átfogta a vállát; egy pillanatig bátorítón magához szorította – meglehet, ez volt a kezdete mindennek.

Másnap újra találkoztak, harmadnap megint; Vilmos egy faárugyár asztalosműhelyének a főnöke volt; a baleset óta nem járt autóval, nem is vett új kocsit. Ráért HÉV-vel utazni, egyedül élt, mindegy volt, mikor keveredik haza az Üllői út végéből Gödöllőre. Nem szokott a késői vonattal járni, de akkoriban valami sürgős munka miatt állandóan túlóráztak.

Később kijárt Margit elé az állomásra. A nő hajának cigarettafüstszaga volt; a szvetteréből kellemetlen izzadságszag áradt, de erősen kölnizte magát. Vilmost zavarták ezek a szagok. De arra gondolt, hogy Margit egész nap ott pácolódik a presszóban. Talán máskülönben tiszta… – reménykedett; s efelől azután valóban meg is győződhetett…

Margit irányította az eseményeket. Kierőszakolta a meghívást, otthonosan vendégeskedett a házban, odavetett néhány ötletet, hogy miként kellene rendben tartani ezt a kis fészket. Összeházasodtak. Ketten szépen kerestek, különösen addig, amíg Margit beteg nem lett. De még azután is gyarapodtak. Margit takarékoskodott; összegyűjtött valamennyi pénzt is egy használt Wartburgra. Vilmossal elhitette, hogy ha vigyáz, többé soha nem érheti baj. A férfi visszanyerte a biztonságát.

A nő akkor már, a leszázalékolása után, a napokat otthon töltötte. A maga kedvére rendezte át a házat. A kert is az övé volt, a férfira csak a nehezebb munkákat bízta. Délutánonként kipihenten várta haza az urát. Az egész napi magány után társaságra vágyott; féltékeny volt a férje újságjaira, a televízióra; azt akarta, hogy Vilmos faggassa ki, hogy telt a napja; mint ahogy ő kérdezgette a benti munkák felől; aztán türelmetlenül várta a műsor végét, hogy a tévéhíradó után végre összebújhassanak. De Vilmos rendszerint addigra már elbóbiskolt a fotelban, aztán már csak bevánszorgott az ágyba.

A hétvégeken néha kirándultak. A férfi ugyan inkább a kertben szöszmötölt volna, egész héten arra várt, hogy ezt-azt babrálgat majd a gyümölcsfák körül vagy a műhelyében. De Margit mozgásra vágyott. Eleinte autózgattak a környéken, vagy felmentek a Mátrába, Vilmos nem találta fel magát, türelmetlenül indult vissza, hogy a forgalmat elkerülje; vendéglőkbe sem akart beülni, hiszen ott csak megvágják az embert. Később a kirándulások abból álltak, hogy kimentek autón a temetőbe, a kert virágaiból vittek Vilmos elhunyt feleségének a sírjára; ezeket a temetőlátogatásokat Margit egy darabig tűrte, bár már az első alkalommal látta, hogy Vilmos a sírkövessel kettős nyughelyet csináltatott; a műkőre ragasztott márványlapra a saját nevét is felvésette, születési dátuma után egy kötőjellel a bizonytalan jövőt kísértve. Idők múltával Margitnak volt rá alkalma, hogy a sűrű temetőjárások egyikén kifejtse, mennyire kétségbe ejti őt a Vilmosra váró sírhely. A férfi megnyugtatta, hogy a házasságkötésük után már őt is foglalkoztatta a helyzet visszássága, sőt mi több, arra az elhatározásra jutott, hogy a hant végül is mindhármójukat takarhatja majd.

Ez volt az első veszekedésük oka. Mégpedig elég csúnya veszekedés kerekedett belőle, az indokoltnál hangosabb és hisztérikusabb. Margit csaknem eszeveszetten tiltakozott a gondolat ellen, hogy őt akárkivel összefektessék holta után; egészen betege lett a gondolatnak; Vilmos ugyan a legelső felháborodott szóra megsértődött, de – és főleg a temetőben! – megpróbálta csitítani a nőt. Ám mindhiába. Borzalmas, borzalmasan hülye ötleteid vannak! – kiabálta Margit a sírokat gondozók és a hangra mindenhonnan odafigyelő idegenek füle hallatára. Csak nem képzeled, hogy ide fekszem közétek?! A férfi sápadtan, leszegett fejjel, hogy a bámulók tekintetét elkerülje, a foga között szűrve a szavakat akarta hallgatásra bírni. De Margit, mint egy hárpia! Tudom is én, kiféle-miféle volt, hármasban henteregjek vele?! Vilmos elvesztette a türelmét. Menj, takarodj a szemem elől! – s olyan indulattal taszította meg, hogy Margit a sírok közé esett.

Egész este szótlanul kerülgették egymást, egyikük indulata sem szállt el. Kis híja, hogy Margit, féktelenül növekvő haragjában, az elhunyt asszony képét le nem akasztotta a falról. Vilmos, bár forgatta fejében Margit igazát, nem tudott dűlőre jutni, a sértés és gyalázkodás mélyen megsebezte. Önző, önző! – gondolta keserűen. S minthogy némán jöttek-mentek a házban, Vilmosnak volt ideje számvetést végezni a kettejük dolgáról. Úgy vélte, az asszony csak ráakaszkodott, neki eszébe sem volt újranősülni, Margit szorgalmazta és erőszakolta ki az egészet, ráadásul azt a látszatot keltve, mintha kegyet gyakorolna, hogy egy ügyvéd meg egy tanár után egy kis művezetővel is hajlandó élni. Az asszony rendezkedését is más színben látta. Idejött, felforgatott mindent; egy szép napon talán még azt is kitalálná, hogy adják el ezt a viskót! Aztán belefáradt, s csendesen megkérdezte, hogy eszünk-e vacsorát? Margit mintha elengedte volna a füle mellett a kérdést, majd Vilmos újbóli megszólalására odavetette: Tudod, hol az étel! Ez volt a lavina elindítója, ez a hetyke mondat. Mindaz, ami a férfi fejében kavargott, kusza vádakban csapódott ki; az asszony leginkább azt értette meg a szidalmakból, hogy itt neki semmihez sincs jussa, úgy gondolkodjon a jövője felől. Persze, őt sem kellett félteni. Felhánytorgatta áldozatosságát, azt a rengeteg munkát, amivel kivakarta Vilmost a piszokból, amihez bizonyára az első felesége mellett szokott; megbetegedését is a férfi terhére rótta, megrokkant, mert túlhajszolta magát, s mit kapott cserébe? Fásult közönyt, unalmat, mert Vilmos nem férjnek való, fogalma sincs, mi kell egy nőnek, milyen törődés, milyen gyengédség, de Vilmosnak abszolúte nincs szerelmi kultúrája, még annyi képessége sincs, amivel egy frigid nő megelégedne; márpedig ő igazán nem egy frigid nő! Még az öreg ügyvéd is értett hozzá, hogy neki örömöt szerezzen! Még az a részeges tanár is!… Már üvöltöztek féktelenül. A ringyólkodásod alatt jól megtanultad, ki mennyit ért a szerelmeskedéshez, te presszós szajha! A férfi már rikácsolt; Margit még soha nem látta sem ilyen ingerültnek, sem ilyen elszántnak; ezt a hangját nem ismerte. Rémülten hátrált a konyhaasztalig; az asztalfiók gombját kereste reszkető kézzel a háta megett. Vilmos fröcskölte felé a sértő szavakat, vékony arcán megfeszültek az inak. Ki tud téged hazavágni, senki, a tanárod is azért ivott, te, te!… A férfi keze ütésre lendült, de ő addigra kirántotta a fiókot, kikapta a nagykést, megöllek, ha hozzám érsz! Vilmos megtorpant, az asszony kezére meredt, de nem a késre, hanem a vércsíkra, ami gyors patakban csordult ki ujjai közül; látta a vért, és megszédült. Tedd le – mondta hihetetlenül megszelídült, elcsitult hangon. Elvágtad magad. Margit a saját markára bámult; amint előkapta, ujját megsebezte a penge éle. Letette a kést az asztalra, a vízcsaphoz ment, lemosta a vért. Nem volt mély vágás, leszorította a sebet, elment a férfi mellett a szobába, kitárta a szekrényt, és sápadtan, reszketve elkezdte egyre gyorsabban a heverőre dobálni a ruháit. A férfi követte a szobaajtóig, ott erőtlenül a falnak támaszkodott, egy darabig nézte Margit kapkodását. Tudta, hogy okosabb lenne elengedni; az asszony minden mozdulattal távolabb került tőle; túl messzire mentek el mindketten. Megalázták egymást, ellenségekké váltak, de miért? Nem élhetek egy halottal, gondolta Vilmos. És ő sem élhet egy halottal, igaza van. De mégis – gyűlölöm, gondolta. Érzem, hogy meggyűlöltem. Gyűlölöm, gyűlölöm, gyűlölöm…

Aztán észrevette, hogy Margit sír. Sír némán, a hajladozás közben sír és sír. Vilmos megdöbbent ettől a néma sírástól. Margitból egyszer csak feltört a zokogás. Meggörbedt, a halomba szórt holmik fölé hajolt és jajongva zokogott. Vilmos melléből forróság tört fel, tűz égette a torkát, amint nézte a jajongva zokogó asszonyt. Megijedt; mintha egy gyerek sírt volna; és ez rémisztő volt. Nem ment oda hozzá, nem mert odamenni. Félelemmel töltötte el a keserves, jajongó sírás.

Soha nem beszéltek erről. Sem akkor éjjel, sem másnap, sem később. Soha.

 

*

 

Elkészült a reggelivel, tálcára rakta a tojást, a szalonnát, a kenyeret; aztán még egyszer fordult a fajanszcsészékért meg a kannáért – a teraszon terített. Úgy gondolta, fürdőruhába bújik, de még hűvös volt a reggel. Kivett a szekrényből egy könnyű kartonruhát, a tükör elé állt, kibújt a pongyolájából, kis ideig nézte magát a félhomályos szobában. A nap már lebarnította; így kreolra sülve nem volt olyan szembetűnő izmainak petyhüdtsége, s mintha a melle sem nehezedne oly tehetetlenül a gyomra fölé; a combja is karcsúbbnak tetszik, a dereka körüli hurkák is elfogadhatóbbak.

– Nézed magad?

– Öltözöm! Öltözöm, nem látod?!

– Na, jó, csak azért, mert reggeliznék…

S máris fordult ki a férje a szobából, maga mögött hagyva az olajfesték meg a hígító csípős szagát, meg az izzadságszagot, ami az itthoni rongyaiból: a csupa olaj-maszat ósdi szövetnadrágból meg a kőkeményre piszkolódott ingből terjengett.

– Jól van, jövök már, jövök!

Önmagát is meglepte, hogy férje váratlan betörése, de főleg követelődző sürgetése mennyire idegessé tette. Le akarta gyűrni ezt az ingerültséget. Felöltözött, nyugalmat erőltetett magára, csakhogy amint kiment a teraszra, azonnal szemet szúrt neki az ordenáré szín, amivel Vilmos bemázolta a kerítést, s erre ismét érezte a hevesen feltörő indulatot. A férfi már ott ült az asztal mellett; várta, hogy Margit kiporciózza a reggelijét, s az, mialatt ezt szokásához híven megtette, közben azt is észrevette, hogy férje a sárga festékkel összecsöpögtette a terasz kövét.

– Remélem, azt a sok mocskot feltörölgeted onnan?!

Rideg, piszkálódó volt a kérdés, pedig elhatározta, hogy nem szól, nem rontja el a napját, de úgy látszik, a dühe nagyon mélyről támadt. Vilmos nem válaszolt. Ült a kis asztalka mellett, vajat kent a kenyerére, feltört egy lágy tojást, szalonnát vágott kis kockákra. Falatozott. Margit keze megremegett, csészéjéből kilöttyent a tea. Fékezte magát, de hiába.

– Ezeket a festékcseppeket! Hallod?! Remélem, még felszedi a hígító?! Vagy nem?!

A férfi éppen csak felpillantott; találkozott a tekintetük. Margitot meglepte, hogy Vilmos menynyire nyugodt.

– Kérdeztem valamit!

– Reggelizzünk – mondta csendesen Vilmos. – Most reggelizzünk szépen.

– Ki nem állhatom, amikor mindent összemaszatolsz! Nem győzök takarítani, rendet tartani, te meg…

– Talán…

– Tessék?! – Margit hangja megbicsaklott az idegességtől. Maga sem értette, mi sarkallja, de nem tudott lecsillapodni. A férfi rendíthetetlen egykedvűsége is bőszítette.

– Talán elmehetnénk valahová.

– Nem értem – mondta elhűlve Margit –, nem értem, miféle elmenetelről beszélsz, amikor én…

– Kocsin. Beülünk az autóba, és elhajtunk valamerre. Szabadságon vagyok, ráérek, az idő is jónak mutatkozik.

– Ma?! – Kutatón nézte a férfit, de az fel sem pillantott.

– Ma.

– A kerítést fested, vagy nem?

Nem kapott választ. Vilmos újabb kenyérszeletet vajazott nagy nyugalommal. Teát kortyolt. Kanalazta a lágy tojást. A nap elérte a teraszt, a szemükbe tűzött. Margit is evett egy-két falatot, csend volt.

– Ma van a balesetem évfordulója…

Margit összerezzent. A férjére tekintett, de az most sem nézett rá. Ha azt akarja, hogy kimenjünk a temetőbe annak a sírjához… – Kis híja volt, hogy nem csapta le a csészét az asztalra.

– Na és?! – kérdezte ellenségesen.

– Eszembe jutott – mondta csendesen Vilmos, és végre felemelte a fejét. – Semmi, na. Csak eszembe jutott.

Szemük összevillant.

 

*

 

Margit, mint később – amikor a sokkos állapotából éppen csak felocsúdott, de a tragikus történtekről már képes volt beszélni – az őt kérdezgető rendőrtisztnek mondta: sárga villanást látott Vilmos szemében, s ettől rettenetesen megijedt. Ember szemében még soha nem látott ekkora gyűlöletet – magyarázta a rendőrtisztnek, aki nagyon gyengéden bánt vele, cigarettával kínálta, a legnagyobb kíméletességgel faggatta, és szinte a karjaiban vitte minél távolabb a roncstól – ha egy szemvillanással ölni lehetne, ő, mármint Margit, ott esett volna össze a reggelizőasztalnál, a teraszon. A rendőrtiszt – őszülő, derék férfi, akit azonnal, mihelyt a baleset helyszínére ért, meghatott az asszony elárvultsága, cseppet vérző homloka, elhasadt szoknyája és olajfoltos, szakadt blúza – miután meggyújtotta, és elnézést kérve a látszólagos bizalmaskodásért, úgy adta át, már égve a cigarettát, óvatosan megkérdezte Margittól, vajon észrevett-e valami gyanúsat a férje (ugyebár a kedves férje… volt?…) vezetés közbeni viselkedésén? Nem gyanúsat, tört ki könnyek közt az asszony, hanem kimondottan szándékosságot! Vilmos szántszándékkal kapta a felezővonal felé a kormányt abban a pillanatban, amikor a szemközti forgalomban az a nagy teherautó melléjük ért. Többre nem emlékszik, de arra igen, hogy még rá is kiáltott: megölsz! – aztán az ütközést követően… alighanem azonnal elájult, vagy nem? Isteni csoda, hogy életben maradt. Reá volt kimérve a halálos ítélet, s lám, ő mégis életben maradt, Vilmos pedig… A rendőrtiszt finoman figyelmeztette, hogy ne legyen elhamarkodottan ítélkező, főleg semmi esetre se legyen igazságtalan, a megboldogult aligha cselekedhetett úgy, ahogy Margit mondja, talán csak elvesztette uralmát a gépkocsi fölött. – Nem, nem, nem! – kiáltotta Margit –, hát maga sem hisz nekem?! – Elaléltan a rendőrtiszt széles mellkasára zuhant; oda kellett hívni az orvost; Margit megadóan tűrte, hogy nyugtató injekciót fecskendezzenek a karjába. Némán sírt, a fejét rázogatta: – Nem, nem, nem, soha többé senki, soha többé!… – fakadt ki belőle aztán; belecsimpaszkodott az orvosba, majd a rendőrtiszt karját kereste. – Mi lesz velem?! Mi lesz velem?! – jajongott. A rendőr csitította, az asszony feje felett kérdőn tekintett az orvosra. – Le kell ültetni – mondta az orvos –, leültetni… Mindjárt hat a nyugtató! – Otthagyta őket. A tisztet hívták, dolga lett volna az autóroncs körül; Margit utánakapott, a férfi megtorpant; intézkedni akart, végezni akarta a feladatát, de a nő markoló ujjai visszatartották. – Ne hagyjon itt!… – Könnyek gördültek elő Margit sötét pillái alól, nagy, kék szeme könnyárban úszott. – Asszonyom – dadogta a rendőrtiszt zavartan. – De, asszonyom!… Hiszen még úgyis… – Úgyis?! – Úgyis találkozunk, hiszen a… – Elakadt a szava, nem akarta elhinni, amit látott: az asszony meg-megremegő ajkán mintha különös, hódító mosoly bujkált volna.