A szép hadnagyné

Amint beléptem a boltjába, s megláttam a pultnál, ahogy – meglehet, csupán üzleties kíváncsisággal, de kedvesen – felém fordult, azonnal tudtam, hogy ismerem valahonnan. Nem a városból, mert csak vendég voltam ott; máshonnan, régebbről. Nagyon jó az arcmemóriám. Az arcokat sosem felejtem el, csak a neveket, meg azt, hogy hol is találkoztam az illetővel.

Nem hiszem, hogy én is ugyanígy ismerős lehettem ennek az asszonynak, a butik tulajdonosnőjének. Persze az utóbbi időben sokat öregedtem. Megkopaszodtam; néhány éve, ostoba hiúságból bajuszt viselek. Csak az tűnhetett fel neki, hogy hosszan rajta felejtettem tekintetemet. Habár mások is éppily érdeklődő pillantást vethetnek feléje, mert szép nő. Feltűnően szép. Bár nem fiatal.

Egy lány jött velem a színháztól, őt kaptam asszisztensnek a kellékesektől; ő kalauzolt idáig. Otthonos lehetett a butikban. Gréti – így hívták a lányt – vastag szvetterének ujjába dugott kézzel megállt a pultnál (csípőtől lefelé csak egy kopott farmer feszült rajta; tornacipője meg teljesen elázott a kinti, decemberi latyaktól), unottan, ahogy odabenn a színházban is viselkedett, csupán a könyökével bökött felém, hogy itt vagyok, elhozott vásárolni.

Alig voltak az üzletben. A falakat fenyőzöldre pácolt lambéria fedte. Fiatal pár nézelődött a szecessziós sublótokra meg a mennyezetről aláfüggő polcokra kirakott kerámiák, zsákszövetből varrott topánkák, festett selymek között; egy diáklány pedig, magánosan, egymás után emelgette le a csillogó fémrudakról a drágábbnál drágább ruhákat, és a földig érő tükör előtt mindet maga elé próbálta forgolódva, egyre türelmetlenebbül. Rejtett hangszórókból zene szólt, talán a Pink Floyd valamelyik felvétele, vég nélkül.

– Mivel szolgálhatok, uram?

A hangja nem volt ismerős, kicsit rekedtes alt hang, egy javakorabeli nő hangja. De a szájmozgása, a cseppet oldalra billentett feje meg egy alig észrevehető mozdulat a vállában – az igen.

– Néhány holmi kellene az új darabhoz. Én terveztem a díszletet s lényegében a berendezést is. A kellékeket magam szeretném összeválogatni. Néhány kerámia, egy tükör, falikar… Körülnéznék.

– Csak nézzen körül, uram. De segíthetek is, ha óhajtja… – Követett, kezembe adott egy-egy tárgyat. Gréti, a színházi kellékes magamra hagyott vele; ő már csak a hangszórókból áradó zenére figyelt. – Valami jó darab? – kérdezte az asszony, a cserépfigurák közt válogatva.

– Mai történet. Egy modern lakásban játszódik. Jár színházba?

– Hogyne, hogyne! Mindig is érdekelt a színház.

– Közelebbről is? – próbáltam kutakodni a múltjában.

– Úgy érti, hogy néha visznek tőlem holmikat? Gréti talán mondta magának, nem? Az én butikomban mindent megtalálnak…

Megszólalt a boltajtó fölötti csengettyű, odapillantott, nyájasan üdvözölte a betérőket. – Válogasson csak – szólt oda nekem –, azonnal visszajövök…

Az új vevők ismerősei lehettek, két bőbeszédű nő, bundákban, divatos csizmákban, csomagokkal megpakolva. Bizalmasan, de kellő tisztelettel tárgyalt velük. Szórakozottan nézelődtem a holmik között, kiszemeltem néhány darabot; Gréti ott sündörgött mögöttem, végre kihúzta kezét a szvettere ujjából, és egy jegyzékről sorra kipipálta azt, amit megtaláltam. Nem igazán figyeltem a dolgomra, bosszantott, mint ilyenkor mindig, hogy nem jövök rá, hol láttam már ezt a nőt. Így, távolabbról nézve testtartása, gesztusai, arcéle, vállára omló haja kétségtelenül ismerősnek tetszett. Nem festette magát, de színesen öltözött: tengerkék blúzt, hasonló tónusú szoknyát viselt, ami még mindig, most is formás csípőre feszült. Bizsukat mutogatott a hölgyeknek. – Hiába, hiába – jutott el fülemig dicséretük –, ilyen aranyos holmikat csak nálad lehet kapni, édesem, a Paméla butikban…

Hát persze! Hát persze, hát persze!… – jutott eszembe végre.

– Mondott valamit? – kérdezte mögöttem Gréti.

„Sziget az óceánban!” – mondtam magamban, s az asszonyra pillantva ismét, megpróbáltam felidézni akkori alakját. Az akkori arcát. Vajon ő volt-e valóban? – Egy szót sem szóltam – feleltem Grétinek.

 

*

 

– Sziget az óceánban – mondta Beck hadnagy. – Nagyon szép és tanulságos darab…

Az iroda ablakánál állt, fogta az ablak kilincsét, és a szögesdrót kerítés mögött elterülő cserjés, füves domboldalt figyelte. A hegylábból mindenütt kövek ütköztek ki, s nem sokkal feljebb a fenyves kezdődött. Szép vidék volt, s a laktanya miatt teljesen kihalt.

Ott álltam az íróasztal előtt, bal kezemmel a sapkát szorítottam a combomhoz, az előírás szerint. Vártam, hogy Beck végre felém forduljon. Az íróasztal sima, fényes lapján nem volt semmi; Beck szerette a rendet. Az iroda sarkában vitrin, polcain vörösesbarna műbőrbe kötött könyvek, gerincükön arany betűk és számok. A vitrin tetején Sztálin mellszobra fehér porcelánból. A falon, a címer alatt három olajnyomat: Marx, Sztálin, Rákosi. Az állófogason a hadnagy tányérsapkája és derékszíja a pisztolytáskával.

– Ilyenkor egészen a kerítésig jönnek – mondta Beck hadnagy. – Nézze csak! – Udvariasan közelebb léptem. Fácánkakas ballagott a bozótos szélén. – Már őzet is láttam. A nyúl meg egészen mindennapos.

Beck szeretett vadászni. Mielőtt bevonult, bányász volt Dorogon. Politikai akadémiára küldték. Nyugodt, szolid ember volt, de szenvedélyes vadász. Kispuskával lőtt, nem valami jól. Egyszer viponnal jöttünk a hegyek közt kanyargó makadámon a hadosztálytól. Megállította a kocsit a kukoricás szélén. Ősz volt, a száraz kórók már gúlákban álltak a letarolt földön. Becknél mindig volt kispuska. Rátöltött, nekitámasztotta könyökét a vipon rácsának. Alkonyi fénynél jó tíz percig lődözött egy nyúlforma alakra. Amikor feladta, azt hiszem, ő is rájött, hogy a mezsgyekőre célzott. Nem szóltunk egy szót sem. Sem ő, sem a sofőr, sem én.

Beck végre elfordult az ablaktól. Hosszan vizsgálgatott, mintha először látna. – A tiszti klub avatására legyenek készen. Valter lesz a rendezőjük, tudja, az, aki statiszta volt. Maga rajzol, maga meg tudja csinálni a díszleteket is. Írják össze, mi kell, meghozatom. A feleségem is játszani fog. Holnap már ott lesz a próbán…

 

*

 

Az asszony, a butik tulajdonosnője megérezhette, hogy erősen figyelem, mert felém vetett egy barátságos, de ugyanakkor kutató pillantást. – Nos, talált valami szépet? Ó, látom, jól haladnak… – Aztán a hölgyeknek: – Az új darabhoz vásárolnak néhány holmit. Ugye, ti is megnézitek? Valami mai téma. Úgy hallom… – A hölgyek érdeklődést színlelve mosolyogtak; biccentettem; az asszony pedig egy ügyes mozdulattal tudtomra adta, hogy be akar mutatni. Akaratlanul is engedelmeskedtem. – Az új darab díszlettervezője…

(Paméla, drágám, sápadt vagy és lesoványodtál!…)

– Min mosolyog? – kérdezte, amikor a közelükbe értem.

 

*

 

Volt egy kettős jelenetünk. Én játszottam a titkárt. Egy angol úr titkárát. Szovjet-orosz darab volt, de angolokról szólt, akik egy lakatlan szigetre menekülnek a civilizáció elől, ám a szigeten is csakhamar oda a béke, mert olaj tör elő a föld mélyéből, és véres harc indul a haszonért. Ez a ma már telt idomú, de még mindig csinos asszony – csak jutna eszembe a neve, gondoltam –, Beck hadnagy felesége játszotta az angol úr lányát, Pamélát. Beleszeret az apja titkárába. Skandalum: a rangon aluli frigyről szó sem lehet. Már nem emlékszem, milyen fordulatot vett e téren a dráma, de hogy mi ketten egymásba szerettünk, az biztos. A kandalló előtt álltunk (a díszletet én terveztem és festettem), ő belépett a szobába, riadtan körülnézett, én szintúgy, majd azt mondtam neki: „Paméla, drágám, sápadt vagy és lesoványodtál…” A mondat nyilván arra utalt, hogy a lányt tönkreteszi a zord atya tiltó szava. Ezután mindig átöleltük egymást. A próbákon még csak összeért az arcunk. Később, már fenn a színpadon meg is csókoltuk egymást.

Mindketten húszévesek voltunk. Harminchárom éve!

 

*

 

– Na, és milyen lesz az az új darab? – kérdezte az egyik hölgy. – Remélem, nem rémes? Nem valami szomorú história? Mert abból éppen elegünk van!…

Mielőtt felelhettem volna, Gréti, a kellékes közbeszólt: – Egy skizofrénről szól. De rém mulatságos!

 

*

 

Beck egyik délután kirendelte a színtársulatot a lakására. Köztulajdonba vett villa alagsorában laktak; csak a hadnagy volt otthon, Beckné a helyi iskolában tanított. Azt akartuk megbeszélni, hogy mi lesz a következő darab. De mielőtt dűlőre jutottunk volna, megérkezett az asszony, sápadtan, remegve, kisírt szemmel. Nem volt képes megvárni, hogy a férjével kettesben maradjanak, kitört belőle: – Tápait letartóztatták! Az előbb vitték el, a lakásáról!… – Tápait?! – pattant fel Beck. – Tápai századost?! Az elhárítóktól?!…

 

*

 

A két hölgy kifizette a bizsukat („Az ember ne hagyja az utolsó napokra a karácsonyi ajándékok vásárlását, nem igaz, édesem? Hát viszlát, a bemutatón!”) – elmentek. Az asszony az ajtóig kísérte őket. – Tudja – fordult felém tájékoztatón, amikor visszatért –, egyik sem akárki felesége, nem árt, ha pártfogókra talál ebben a városban. – Köszönöm – mondtam –, de én csak vendég vagyok itt. – Akkor is. Az sosem árt! Nos, nézzük, miket választott? – Gréti kirakta a holmikat a pultra. – Mondja csak – kérdeztem közbe –, ha nem haragszik, mióta él ebben a városban? – Mióta? Nem olyan régen. – Pedig jól ismerik! – Egy üzletasszonyt? Hát hogyne! Meg aztán én idevaló vagyok. Amikor a szüleim meghaltak, a férjem meg nyugdíjba került, hazajöttünk, a házat később szanálták, abból nyitottam a butikot… Elviszi a kiválasztott holmit, vagy érte küld a színházból? – Elviszem, kocsival vagyunk…

Az ajtó csilingelve nyílt, de elakadt; az asszony elnézést kérve odasietett; valaki, egy alacsony, köpcös férfi nyomakodott be az utcáról hatalmas papírdobozzal; neki kellett segíteni, kitámasztani az ajtót.

– Még két fordulóm lesz! – vetette oda lihegve a csomagot cipelő ember, miközben sehova sem tekintve sietett végig az üzleten a hátsó – valószínűleg a raktárba nyíló – ajtó felé. – A keramikushoz is kell mennem, kérem gyorsan a pénzt, rossz helyen parkolok, valaki ideállt az üzlet elé…

– Én voltam az a valaki, bocsánat… – szóltam szabadkozva, de a férfi rám se hederített. Eltűnt a raktárban, mire visszatért, az asszony kikészítette a pénzt, a kis, kövér férfi eltette, fújtatott, rám nézett: – Ilyen karácsony! Melegebb van, mint ősszel! – Aztán máris futott tovább.

– Akkor hát a számlát – mondtam. – Jobb is, ha mielőbb szabaddá teszem az üzlet előtt a helyet ennek a kis mérges embernek.

– Ó, a férjem örökké lót-fut…

– Ez nem a maga férje!

– Már hogyne volna az?! – Csodálkozva emelte rám tekintetét. Furcsállón felnevetett. – Hogy érti azt, hogy nem a férjem?!

– Bocsánat! – Elöntött a zavar. Szerencsére Gréti ismét a magnón forgó számmal volt elfoglalva. Az egyik hangszóró közelében ringott az ütemre. A diáklány meg a fiatal házaspár egymást követve távozott a butikból. Magunkra maradtunk. – Bocsánat – mondtam; s valóban elbizonytalanodtam. – De mondja csak, miért adta a butikjának a Paméla nevet?

– Miért? Mert tetszett. Tetszett a név. Titokzatos. Van benne valami titokzatos, nem?

– Van!

– De komolyan! Nincs igazam?

– És csak ezért? Semmi egyébért?

– Úgy érti, talán ez a saját nevem is? Nem, nem, az enyém nagyon is hétköznapi…

– Az asszonyneve: Beck! – csaptam le rá. – Igaz?

– Hogy mondta?! – És a szeme elkerekült.

– Az a férfi pedig, aki az előbb itt volt, ezek szerint nem más, mint Beck hadnagy! Csakhogy nem az!

– Nem hát! De…! Beck hadnagy?! Hogyan?! Honnan ismeri maga…?! – Az asszony ijedten, gyanakvón vizsgált. – Honnan tudja, hogy én valamikor…

– Paméla, drágám, sápadt vagy és lesoványodtál…

Ezt hatásosnak szántam, s igyekeztem a legkedvesebben mondani. De hiába. Az asszony valóban elsápadt. Aztán úrrá lett riadalmán, zavartan elmosolyodott, de homlokát kiverte a veríték. – Paméla? Nem értem… Hogy is mondta?

Megismételtem. – Hát nem emlékszik? – folytattam nyugtatón. – Játszottuk azt a színdarabot. A férje szervezte…

– Jé?! Csak nem maga az, aki… – Olyan élesen felkiáltott, hogy Grétit kizökkentette a zene ritmusából. Csendesebben kérdezte: – Csak nem maga játszotta azt a… – Titkárt! – segítettem ki. – Igen, igen! Mi is a címe? Te jó ég, borzasztóan régen volt! – De most már emlékszik? – Emlékszem, emlékszem! Pedig több mint harminc éve, vagy nem? – Hát, bizony! De mi lett a férjével? Elváltak? – Meghalt. Autóbaleset érte. – Még ott, a helyőrségen? – Nem, nem ott. Hanem, tudja, kimentünk mi is. Franciaországban éltünk. Nem ment jól. És egyszer… Ja, házalt, tudja? Lehetett volna bányász is, hiszen valamikor vájár volt, de úgy gondolta, már nem bírná. Volt egy kis Citroënje, azzal járt vidékre. Iparcikkek. Szóval éjszaka volt… és egy éles kanyarban… Nem akartam kinn maradni egyedül, hazajöttem. A szüleim még éltek, hívtak… – Hirtelen az arca elé kapta a kezét; most megint olyan volt, mint húszévesen. – Uramisten! Persze! Paméla! Hát akkor ezért?! Ezért motoszkált bennem? Pedig azt hittem, csak úgy kitaláltam. Nem emlékeztem rá, talán el akartam felejteni… nem gondolja? Halkan felnevetett. – Az a színdarab! Én a lányt játszottam, maga a… hogy is mondta? – A titkárt.– Ja, igen. És szerelmesek voltunk egymásba. Na, csak a színpadon! – Én másként emlékszem. – Másként?… Hát persze, régi dolgok ezek! – Kezdett megnyugodni. – Most jól megvagyunk. A férjem, ez, akit látott, mérnök volt, már nyugdíjas, sokat segít. Üzletember. De én is jól beletanultam, hiszen látja…