I. Mindennap ugyanott láttuk…

Mindennap ugyanott láttuk, ugyanannál a sziklánál. Fehér bikiniben, kis strandtáskával, napszemüvegben. Már alaposan lebarnította a nap. A haját mindig feltűzte, hosszan kenegette magát olajjal, aztán előbb hasra feküdt, majd hanyatt; időnként úszott a tengerben. Egyszer-egyszer feltűntek emberek a közelében, de alighanem szavak nélkül is értésükre tudta adni, hogy hagyják magára. Napszálltáig a sziklán hevert. S a napkelte már kinn találta. Evett-e? Ivott-e? Mindez talány maradt. Csak néztük, milyen titokzatos. Karcsú. Szép. Különös.

Aztán egy napon megláttuk közelről. A szálló melletti trafikban. Vásárolt valamit. – Mennyit fizetek? – kérdezte. Megdöbbentünk: hallhattuk a hangját! Kissé érdes, kellemetlen hang volt. De ha mégoly csilingelő lett volna is: amint megszólalt, amint elővette pénztárcáját, amint köszönt, és kilépve a boltból elvegyült az emberek között – elvesztette varázsát. Olyanná vált a tömegben, mintha nem is lett volna – nem is lenne titka.

A szép hadnagyné

Amint beléptem a boltjába, s megláttam a pultnál, ahogy – meglehet, csupán üzleties kíváncsisággal, de kedvesen – felém fordult, azonnal tudtam, hogy ismerem valahonnan. Nem a városból, mert csak vendég voltam ott; máshonnan, régebbről. Nagyon jó az arcmemóriám. Az arcokat sosem felejtem el, csak a neveket, meg azt, hogy hol is találkoztam az illetővel.

Nem hiszem, hogy én is ugyanígy ismerős lehettem ennek az asszonynak, a butik tulajdonosnőjének. Persze az utóbbi időben sokat öregedtem. Megkopaszodtam; néhány éve, ostoba hiúságból bajuszt viselek. Csak az tűnhetett fel neki, hogy hosszan rajta felejtettem tekintetemet. Habár mások is éppily érdeklődő pillantást vethetnek feléje, mert szép nő. Feltűnően szép. Bár nem fiatal.

Egy lány jött velem a színháztól, őt kaptam asszisztensnek a kellékesektől; ő kalauzolt idáig. Otthonos lehetett a butikban. Gréti – így hívták a lányt – vastag szvetterének ujjába dugott kézzel megállt a pultnál (csípőtől lefelé csak egy kopott farmer feszült rajta; tornacipője meg teljesen elázott a kinti, decemberi latyaktól), unottan, ahogy odabenn a színházban is viselkedett, csupán a könyökével bökött felém, hogy itt vagyok, elhozott vásárolni.

Alig voltak az üzletben. A falakat fenyőzöldre pácolt lambéria fedte. Fiatal pár nézelődött a szecessziós sublótokra meg a mennyezetről aláfüggő polcokra kirakott kerámiák, zsákszövetből varrott topánkák, festett selymek között; egy diáklány pedig, magánosan, egymás után emelgette le a csillogó fémrudakról a drágábbnál drágább ruhákat, és a földig érő tükör előtt mindet maga elé próbálta forgolódva, egyre türelmetlenebbül. Rejtett hangszórókból zene szólt, talán a Pink Floyd valamelyik felvétele, vég nélkül.

– Mivel szolgálhatok, uram?

A hangja nem volt ismerős, kicsit rekedtes alt hang, egy javakorabeli nő hangja. De a szájmozgása, a cseppet oldalra billentett feje meg egy alig észrevehető mozdulat a vállában – az igen.

– Néhány holmi kellene az új darabhoz. Én terveztem a díszletet s lényegében a berendezést is. A kellékeket magam szeretném összeválogatni. Néhány kerámia, egy tükör, falikar… Körülnéznék.

– Csak nézzen körül, uram. De segíthetek is, ha óhajtja… – Követett, kezembe adott egy-egy tárgyat. Gréti, a színházi kellékes magamra hagyott vele; ő már csak a hangszórókból áradó zenére figyelt. – Valami jó darab? – kérdezte az asszony, a cserépfigurák közt válogatva.

– Mai történet. Egy modern lakásban játszódik. Jár színházba?

– Hogyne, hogyne! Mindig is érdekelt a színház.

– Közelebbről is? – próbáltam kutakodni a múltjában.

– Úgy érti, hogy néha visznek tőlem holmikat? Gréti talán mondta magának, nem? Az én butikomban mindent megtalálnak…

Megszólalt a boltajtó fölötti csengettyű, odapillantott, nyájasan üdvözölte a betérőket. – Válogasson csak – szólt oda nekem –, azonnal visszajövök…

Az új vevők ismerősei lehettek, két bőbeszédű nő, bundákban, divatos csizmákban, csomagokkal megpakolva. Bizalmasan, de kellő tisztelettel tárgyalt velük. Szórakozottan nézelődtem a holmik között, kiszemeltem néhány darabot; Gréti ott sündörgött mögöttem, végre kihúzta kezét a szvettere ujjából, és egy jegyzékről sorra kipipálta azt, amit megtaláltam. Nem igazán figyeltem a dolgomra, bosszantott, mint ilyenkor mindig, hogy nem jövök rá, hol láttam már ezt a nőt. Így, távolabbról nézve testtartása, gesztusai, arcéle, vállára omló haja kétségtelenül ismerősnek tetszett. Nem festette magát, de színesen öltözött: tengerkék blúzt, hasonló tónusú szoknyát viselt, ami még mindig, most is formás csípőre feszült. Bizsukat mutogatott a hölgyeknek. – Hiába, hiába – jutott el fülemig dicséretük –, ilyen aranyos holmikat csak nálad lehet kapni, édesem, a Paméla butikban…

Hát persze! Hát persze, hát persze!… – jutott eszembe végre.

– Mondott valamit? – kérdezte mögöttem Gréti.

„Sziget az óceánban!” – mondtam magamban, s az asszonyra pillantva ismét, megpróbáltam felidézni akkori alakját. Az akkori arcát. Vajon ő volt-e valóban? – Egy szót sem szóltam – feleltem Grétinek.

 

*

 

– Sziget az óceánban – mondta Beck hadnagy. – Nagyon szép és tanulságos darab…

Az iroda ablakánál állt, fogta az ablak kilincsét, és a szögesdrót kerítés mögött elterülő cserjés, füves domboldalt figyelte. A hegylábból mindenütt kövek ütköztek ki, s nem sokkal feljebb a fenyves kezdődött. Szép vidék volt, s a laktanya miatt teljesen kihalt.

Ott álltam az íróasztal előtt, bal kezemmel a sapkát szorítottam a combomhoz, az előírás szerint. Vártam, hogy Beck végre felém forduljon. Az íróasztal sima, fényes lapján nem volt semmi; Beck szerette a rendet. Az iroda sarkában vitrin, polcain vörösesbarna műbőrbe kötött könyvek, gerincükön arany betűk és számok. A vitrin tetején Sztálin mellszobra fehér porcelánból. A falon, a címer alatt három olajnyomat: Marx, Sztálin, Rákosi. Az állófogason a hadnagy tányérsapkája és derékszíja a pisztolytáskával.

– Ilyenkor egészen a kerítésig jönnek – mondta Beck hadnagy. – Nézze csak! – Udvariasan közelebb léptem. Fácánkakas ballagott a bozótos szélén. – Már őzet is láttam. A nyúl meg egészen mindennapos.

Beck szeretett vadászni. Mielőtt bevonult, bányász volt Dorogon. Politikai akadémiára küldték. Nyugodt, szolid ember volt, de szenvedélyes vadász. Kispuskával lőtt, nem valami jól. Egyszer viponnal jöttünk a hegyek közt kanyargó makadámon a hadosztálytól. Megállította a kocsit a kukoricás szélén. Ősz volt, a száraz kórók már gúlákban álltak a letarolt földön. Becknél mindig volt kispuska. Rátöltött, nekitámasztotta könyökét a vipon rácsának. Alkonyi fénynél jó tíz percig lődözött egy nyúlforma alakra. Amikor feladta, azt hiszem, ő is rájött, hogy a mezsgyekőre célzott. Nem szóltunk egy szót sem. Sem ő, sem a sofőr, sem én.

Beck végre elfordult az ablaktól. Hosszan vizsgálgatott, mintha először látna. – A tiszti klub avatására legyenek készen. Valter lesz a rendezőjük, tudja, az, aki statiszta volt. Maga rajzol, maga meg tudja csinálni a díszleteket is. Írják össze, mi kell, meghozatom. A feleségem is játszani fog. Holnap már ott lesz a próbán…

 

*

 

Az asszony, a butik tulajdonosnője megérezhette, hogy erősen figyelem, mert felém vetett egy barátságos, de ugyanakkor kutató pillantást. – Nos, talált valami szépet? Ó, látom, jól haladnak… – Aztán a hölgyeknek: – Az új darabhoz vásárolnak néhány holmit. Ugye, ti is megnézitek? Valami mai téma. Úgy hallom… – A hölgyek érdeklődést színlelve mosolyogtak; biccentettem; az asszony pedig egy ügyes mozdulattal tudtomra adta, hogy be akar mutatni. Akaratlanul is engedelmeskedtem. – Az új darab díszlettervezője…

(Paméla, drágám, sápadt vagy és lesoványodtál!…)

– Min mosolyog? – kérdezte, amikor a közelükbe értem.

 

*

 

Volt egy kettős jelenetünk. Én játszottam a titkárt. Egy angol úr titkárát. Szovjet-orosz darab volt, de angolokról szólt, akik egy lakatlan szigetre menekülnek a civilizáció elől, ám a szigeten is csakhamar oda a béke, mert olaj tör elő a föld mélyéből, és véres harc indul a haszonért. Ez a ma már telt idomú, de még mindig csinos asszony – csak jutna eszembe a neve, gondoltam –, Beck hadnagy felesége játszotta az angol úr lányát, Pamélát. Beleszeret az apja titkárába. Skandalum: a rangon aluli frigyről szó sem lehet. Már nem emlékszem, milyen fordulatot vett e téren a dráma, de hogy mi ketten egymásba szerettünk, az biztos. A kandalló előtt álltunk (a díszletet én terveztem és festettem), ő belépett a szobába, riadtan körülnézett, én szintúgy, majd azt mondtam neki: „Paméla, drágám, sápadt vagy és lesoványodtál…” A mondat nyilván arra utalt, hogy a lányt tönkreteszi a zord atya tiltó szava. Ezután mindig átöleltük egymást. A próbákon még csak összeért az arcunk. Később, már fenn a színpadon meg is csókoltuk egymást.

Mindketten húszévesek voltunk. Harminchárom éve!

 

*

 

– Na, és milyen lesz az az új darab? – kérdezte az egyik hölgy. – Remélem, nem rémes? Nem valami szomorú história? Mert abból éppen elegünk van!…

Mielőtt felelhettem volna, Gréti, a kellékes közbeszólt: – Egy skizofrénről szól. De rém mulatságos!

 

*

 

Beck egyik délután kirendelte a színtársulatot a lakására. Köztulajdonba vett villa alagsorában laktak; csak a hadnagy volt otthon, Beckné a helyi iskolában tanított. Azt akartuk megbeszélni, hogy mi lesz a következő darab. De mielőtt dűlőre jutottunk volna, megérkezett az asszony, sápadtan, remegve, kisírt szemmel. Nem volt képes megvárni, hogy a férjével kettesben maradjanak, kitört belőle: – Tápait letartóztatták! Az előbb vitték el, a lakásáról!… – Tápait?! – pattant fel Beck. – Tápai századost?! Az elhárítóktól?!…

 

*

 

A két hölgy kifizette a bizsukat („Az ember ne hagyja az utolsó napokra a karácsonyi ajándékok vásárlását, nem igaz, édesem? Hát viszlát, a bemutatón!”) – elmentek. Az asszony az ajtóig kísérte őket. – Tudja – fordult felém tájékoztatón, amikor visszatért –, egyik sem akárki felesége, nem árt, ha pártfogókra talál ebben a városban. – Köszönöm – mondtam –, de én csak vendég vagyok itt. – Akkor is. Az sosem árt! Nos, nézzük, miket választott? – Gréti kirakta a holmikat a pultra. – Mondja csak – kérdeztem közbe –, ha nem haragszik, mióta él ebben a városban? – Mióta? Nem olyan régen. – Pedig jól ismerik! – Egy üzletasszonyt? Hát hogyne! Meg aztán én idevaló vagyok. Amikor a szüleim meghaltak, a férjem meg nyugdíjba került, hazajöttünk, a házat később szanálták, abból nyitottam a butikot… Elviszi a kiválasztott holmit, vagy érte küld a színházból? – Elviszem, kocsival vagyunk…

Az ajtó csilingelve nyílt, de elakadt; az asszony elnézést kérve odasietett; valaki, egy alacsony, köpcös férfi nyomakodott be az utcáról hatalmas papírdobozzal; neki kellett segíteni, kitámasztani az ajtót.

– Még két fordulóm lesz! – vetette oda lihegve a csomagot cipelő ember, miközben sehova sem tekintve sietett végig az üzleten a hátsó – valószínűleg a raktárba nyíló – ajtó felé. – A keramikushoz is kell mennem, kérem gyorsan a pénzt, rossz helyen parkolok, valaki ideállt az üzlet elé…

– Én voltam az a valaki, bocsánat… – szóltam szabadkozva, de a férfi rám se hederített. Eltűnt a raktárban, mire visszatért, az asszony kikészítette a pénzt, a kis, kövér férfi eltette, fújtatott, rám nézett: – Ilyen karácsony! Melegebb van, mint ősszel! – Aztán máris futott tovább.

– Akkor hát a számlát – mondtam. – Jobb is, ha mielőbb szabaddá teszem az üzlet előtt a helyet ennek a kis mérges embernek.

– Ó, a férjem örökké lót-fut…

– Ez nem a maga férje!

– Már hogyne volna az?! – Csodálkozva emelte rám tekintetét. Furcsállón felnevetett. – Hogy érti azt, hogy nem a férjem?!

– Bocsánat! – Elöntött a zavar. Szerencsére Gréti ismét a magnón forgó számmal volt elfoglalva. Az egyik hangszóró közelében ringott az ütemre. A diáklány meg a fiatal házaspár egymást követve távozott a butikból. Magunkra maradtunk. – Bocsánat – mondtam; s valóban elbizonytalanodtam. – De mondja csak, miért adta a butikjának a Paméla nevet?

– Miért? Mert tetszett. Tetszett a név. Titokzatos. Van benne valami titokzatos, nem?

– Van!

– De komolyan! Nincs igazam?

– És csak ezért? Semmi egyébért?

– Úgy érti, talán ez a saját nevem is? Nem, nem, az enyém nagyon is hétköznapi…

– Az asszonyneve: Beck! – csaptam le rá. – Igaz?

– Hogy mondta?! – És a szeme elkerekült.

– Az a férfi pedig, aki az előbb itt volt, ezek szerint nem más, mint Beck hadnagy! Csakhogy nem az!

– Nem hát! De…! Beck hadnagy?! Hogyan?! Honnan ismeri maga…?! – Az asszony ijedten, gyanakvón vizsgált. – Honnan tudja, hogy én valamikor…

– Paméla, drágám, sápadt vagy és lesoványodtál…

Ezt hatásosnak szántam, s igyekeztem a legkedvesebben mondani. De hiába. Az asszony valóban elsápadt. Aztán úrrá lett riadalmán, zavartan elmosolyodott, de homlokát kiverte a veríték. – Paméla? Nem értem… Hogy is mondta?

Megismételtem. – Hát nem emlékszik? – folytattam nyugtatón. – Játszottuk azt a színdarabot. A férje szervezte…

– Jé?! Csak nem maga az, aki… – Olyan élesen felkiáltott, hogy Grétit kizökkentette a zene ritmusából. Csendesebben kérdezte: – Csak nem maga játszotta azt a… – Titkárt! – segítettem ki. – Igen, igen! Mi is a címe? Te jó ég, borzasztóan régen volt! – De most már emlékszik? – Emlékszem, emlékszem! Pedig több mint harminc éve, vagy nem? – Hát, bizony! De mi lett a férjével? Elváltak? – Meghalt. Autóbaleset érte. – Még ott, a helyőrségen? – Nem, nem ott. Hanem, tudja, kimentünk mi is. Franciaországban éltünk. Nem ment jól. És egyszer… Ja, házalt, tudja? Lehetett volna bányász is, hiszen valamikor vájár volt, de úgy gondolta, már nem bírná. Volt egy kis Citroënje, azzal járt vidékre. Iparcikkek. Szóval éjszaka volt… és egy éles kanyarban… Nem akartam kinn maradni egyedül, hazajöttem. A szüleim még éltek, hívtak… – Hirtelen az arca elé kapta a kezét; most megint olyan volt, mint húszévesen. – Uramisten! Persze! Paméla! Hát akkor ezért?! Ezért motoszkált bennem? Pedig azt hittem, csak úgy kitaláltam. Nem emlékeztem rá, talán el akartam felejteni… nem gondolja? Halkan felnevetett. – Az a színdarab! Én a lányt játszottam, maga a… hogy is mondta? – A titkárt.– Ja, igen. És szerelmesek voltunk egymásba. Na, csak a színpadon! – Én másként emlékszem. – Másként?… Hát persze, régi dolgok ezek! – Kezdett megnyugodni. – Most jól megvagyunk. A férjem, ez, akit látott, mérnök volt, már nyugdíjas, sokat segít. Üzletember. De én is jól beletanultam, hiszen látja…

Reggeli a teraszon

A konyha kis kabinablakát kinyitotta; az apácarácsra felfutott rózsaágak a ház délkeleti oldalát hűvösben tartották a kora reggeli melegben; bogarak dongtak a levelek közt. Margit vizet tett fel forrni a teához; kivett négy tojást a jégszekrényből, húsos angolszalonnát vágott vékony szeletekre, kis, fonott kosárkába kenyeret készített, tálcára szalvétákat, evőeszközöket; friss konyharuhával megtörölgette a piros pettyes fajanszkészletet. A konyhában rend és tisztaság volt. Naphosszat takarította a házat, a tűzhely körüli csempét is állandóan vegyszerekkel mosta, sikálta csillogóra. A mosogató fémmedencéje ragyogott; soha nem hagyott piszkos edényt a csap alatt, még egy sebtiben használt poharat sem, mindent azonnal kiöblített; képes volt az egész ablakot újra tisztogatni egy agyoncsapott légy szétmázolt tetemének pacnija miatt. Akkor kapott rá erre a tisztaságmániára, amikor két éve szívbillentyű-rendellenességek miatt leszázalékolták. Negyvenhat éves volt akkor, s húszegynéhány munkában töltött esztendő után nehezen tudta elviselni a tétlenséget. Vilmos nem sokkal azelőtt vette feleségül, s hozta ide, ebbe a gödöllői házba; akkoriban, de különösen a betegeskedése után úgy vélte, ez lesz a végleges otthona (most már!), hát mindent beleadott, berendezkedett kedve szerint, jóformán kisajátította a férfi asszonyi gondoskodás után kiáltó odúját – ahogy az elárvult lakást, a gaz felverte kertet Vilmos nevezte. A férfi esztendők óta élt egyedül, a felesége még a ház építését követő nyáron autóbaleset áldozata lett; Vilmos ezerszer megmutatta már Margitnak azt a helyet, ott, Kerepes előtt az országúton, ahol egy cementszállító teherautó elébük vágott, s ők az árokba borultak. Vilmos homlokán még most is látható egy erős forradás; sebesülése szerencsés volt; az agyrázkódás miatt azonban nem emlékszik a részletekre, mire a kórházban feleszmélt, már özvegy volt.

Voltaképpen ez volt az első történet, amit Vilmostól hallott annak idején, amikor egy este a HÉV-en, Pest és Gödöllő között megismerkedtek; akkoriban jó néhányszor látták már egymást utazás közben vagy a végállomáson; a férfi nemegyszer Margiton felejtette a tekintetét, vagy felszálláskor udvariasan előreengedte a nőt; ám azon az estén véletlenül egymással szemközt foglaltak helyet a kocsiban. A kistarcsai állomás után valami csődületre lettek figyelmesek, néhány autó keresztben állt az úton; Margit a baleset látványától akaratlanul is felkiáltott. – Veszélyes útszakasz – mondta a férfi –, lakott terület, de nem lassítanak. – És elmesélte a történetet a cementeskocsival. Beszédbe elegyedtek. Margit elmondta, hogy kávéfőzőnő egy pesti presszóban, Gödöllőn lakik albérletben, de csak rövid ideje, mert azelőtt Gyulán élt, annak előtte meg Debrecenben, de még előbb Hajdúböszörményben, szóval ahová a férjét helyezték. A férje tanár volt, de nem tudott ellenállni az italnak, így aztán mindenütt botrányokba keveredett, emiatt is helyezgették ide-oda, hogy talán majd az új környezet… Na és ő, Margit is folyvást reménykedett, hogy valahol majd csak megemberli magát, de aztán nem győzte tovább a sok veszekedést, és otthagyta. Egy barátnője, aki tudta róla, hogy már dolgozott a vendéglátóiparban, már tudniillik a tanárral kötött házassága előtt, Szegeden, ahol egyébként a tanárral megismerkedett, aki abban az időben az egyetemre akart bejutni adjunktusnak, de aztán, ugye, az ital… hiszen ha ő, mármint Margit, tudta volna, hogy alkoholista! – de csak akkor derült ki, amikor már a felesége volt… na, szóval ez a régi barátnője hívta, hogy szerez neki állást és lakást, de a lakás nem sikerült, aztán valaki ajánlotta ezt a gödöllői albérletet…

Mindezt akkor egy szuszra elmondta, meg még azt is, hogy egy szál ruhában hagyta ott az iszákost, akivel most már, sajna, nem képes törődni, bármi lesz is a szerencsétlennel, hiszen agyonkínozta a duhajkodásával, csakhogy ő, mármint Margit, még nem akarja befejezni az életét, még fiatal (valamennyit letagadott évei számából), ő hálaisten nem ment tönkre, pedig nem volt könnyű az élete, már tizennyolc éves korában férjhez adták a szülei egy öreg ügyvédhez, aki nagyon aranyos volt, de azért rettenetes öt évet élt le mellette! Szegény pasast valami jogi botrány miatt kirúgták a kamarából, attól fogva elviselhetetlenné vált, mindenkiben ellenséget gyanított, hát ő azt nem bírta, megszökött tőle, hosszú ideig a saját erejéből tartotta fenn magát, pedig kérték a kezét katonatisztek, orvosok; volt egy hajós is, az pláne azt mondta, nem való ő, mármint Margit, a presszógép mögé, de annyira félt a csalódástól, de annyira!… hogy sokáig senkinek sem mert igent mondani. Csupán annak a tanárnak. A tanár rendkívül intelligens volt, csak hát… de hiszen mondta már! Nincs többé bizodalma, senkihez sem köti az életét, meghúzódik abban a kis albérletben, igen, így lesz jó ezentúl…

Talán ez rendítette meg a férfit, ez a nagy magányosság; Margitból áradt az otthontalanság szomorúsága; bár jól öltözött, hiszen a keresetéből tellett rá, mégis, mintha a fehér lakk kézitáskája, a sötétkék kosztümszoknyája meg a csíkos blúza fölé vett gombolatlan kardigánja, a mogyorószín harisnyába bújtatott lába, a pántos szandálja, a dauerolt szőke haja, a festett körme csak a nyomorúság álcázását szolgálta volna.

Vilmos a gödöllői végállomáson lesegítette a nőt, aztán szótlanul elindult mellette a sötétben. Talán nem is akarta elkísérni, csak éppen egyfelé vitt az útjuk. Margit valamitől megriadt az éjszakában, Vilmos átfogta a vállát; egy pillanatig bátorítón magához szorította – meglehet, ez volt a kezdete mindennek.

Másnap újra találkoztak, harmadnap megint; Vilmos egy faárugyár asztalosműhelyének a főnöke volt; a baleset óta nem járt autóval, nem is vett új kocsit. Ráért HÉV-vel utazni, egyedül élt, mindegy volt, mikor keveredik haza az Üllői út végéből Gödöllőre. Nem szokott a késői vonattal járni, de akkoriban valami sürgős munka miatt állandóan túlóráztak.

Később kijárt Margit elé az állomásra. A nő hajának cigarettafüstszaga volt; a szvetteréből kellemetlen izzadságszag áradt, de erősen kölnizte magát. Vilmost zavarták ezek a szagok. De arra gondolt, hogy Margit egész nap ott pácolódik a presszóban. Talán máskülönben tiszta… – reménykedett; s efelől azután valóban meg is győződhetett…

Margit irányította az eseményeket. Kierőszakolta a meghívást, otthonosan vendégeskedett a házban, odavetett néhány ötletet, hogy miként kellene rendben tartani ezt a kis fészket. Összeházasodtak. Ketten szépen kerestek, különösen addig, amíg Margit beteg nem lett. De még azután is gyarapodtak. Margit takarékoskodott; összegyűjtött valamennyi pénzt is egy használt Wartburgra. Vilmossal elhitette, hogy ha vigyáz, többé soha nem érheti baj. A férfi visszanyerte a biztonságát.

A nő akkor már, a leszázalékolása után, a napokat otthon töltötte. A maga kedvére rendezte át a házat. A kert is az övé volt, a férfira csak a nehezebb munkákat bízta. Délutánonként kipihenten várta haza az urát. Az egész napi magány után társaságra vágyott; féltékeny volt a férje újságjaira, a televízióra; azt akarta, hogy Vilmos faggassa ki, hogy telt a napja; mint ahogy ő kérdezgette a benti munkák felől; aztán türelmetlenül várta a műsor végét, hogy a tévéhíradó után végre összebújhassanak. De Vilmos rendszerint addigra már elbóbiskolt a fotelban, aztán már csak bevánszorgott az ágyba.

A hétvégeken néha kirándultak. A férfi ugyan inkább a kertben szöszmötölt volna, egész héten arra várt, hogy ezt-azt babrálgat majd a gyümölcsfák körül vagy a műhelyében. De Margit mozgásra vágyott. Eleinte autózgattak a környéken, vagy felmentek a Mátrába, Vilmos nem találta fel magát, türelmetlenül indult vissza, hogy a forgalmat elkerülje; vendéglőkbe sem akart beülni, hiszen ott csak megvágják az embert. Később a kirándulások abból álltak, hogy kimentek autón a temetőbe, a kert virágaiból vittek Vilmos elhunyt feleségének a sírjára; ezeket a temetőlátogatásokat Margit egy darabig tűrte, bár már az első alkalommal látta, hogy Vilmos a sírkövessel kettős nyughelyet csináltatott; a műkőre ragasztott márványlapra a saját nevét is felvésette, születési dátuma után egy kötőjellel a bizonytalan jövőt kísértve. Idők múltával Margitnak volt rá alkalma, hogy a sűrű temetőjárások egyikén kifejtse, mennyire kétségbe ejti őt a Vilmosra váró sírhely. A férfi megnyugtatta, hogy a házasságkötésük után már őt is foglalkoztatta a helyzet visszássága, sőt mi több, arra az elhatározásra jutott, hogy a hant végül is mindhármójukat takarhatja majd.

Ez volt az első veszekedésük oka. Mégpedig elég csúnya veszekedés kerekedett belőle, az indokoltnál hangosabb és hisztérikusabb. Margit csaknem eszeveszetten tiltakozott a gondolat ellen, hogy őt akárkivel összefektessék holta után; egészen betege lett a gondolatnak; Vilmos ugyan a legelső felháborodott szóra megsértődött, de – és főleg a temetőben! – megpróbálta csitítani a nőt. Ám mindhiába. Borzalmas, borzalmasan hülye ötleteid vannak! – kiabálta Margit a sírokat gondozók és a hangra mindenhonnan odafigyelő idegenek füle hallatára. Csak nem képzeled, hogy ide fekszem közétek?! A férfi sápadtan, leszegett fejjel, hogy a bámulók tekintetét elkerülje, a foga között szűrve a szavakat akarta hallgatásra bírni. De Margit, mint egy hárpia! Tudom is én, kiféle-miféle volt, hármasban henteregjek vele?! Vilmos elvesztette a türelmét. Menj, takarodj a szemem elől! – s olyan indulattal taszította meg, hogy Margit a sírok közé esett.

Egész este szótlanul kerülgették egymást, egyikük indulata sem szállt el. Kis híja, hogy Margit, féktelenül növekvő haragjában, az elhunyt asszony képét le nem akasztotta a falról. Vilmos, bár forgatta fejében Margit igazát, nem tudott dűlőre jutni, a sértés és gyalázkodás mélyen megsebezte. Önző, önző! – gondolta keserűen. S minthogy némán jöttek-mentek a házban, Vilmosnak volt ideje számvetést végezni a kettejük dolgáról. Úgy vélte, az asszony csak ráakaszkodott, neki eszébe sem volt újranősülni, Margit szorgalmazta és erőszakolta ki az egészet, ráadásul azt a látszatot keltve, mintha kegyet gyakorolna, hogy egy ügyvéd meg egy tanár után egy kis művezetővel is hajlandó élni. Az asszony rendezkedését is más színben látta. Idejött, felforgatott mindent; egy szép napon talán még azt is kitalálná, hogy adják el ezt a viskót! Aztán belefáradt, s csendesen megkérdezte, hogy eszünk-e vacsorát? Margit mintha elengedte volna a füle mellett a kérdést, majd Vilmos újbóli megszólalására odavetette: Tudod, hol az étel! Ez volt a lavina elindítója, ez a hetyke mondat. Mindaz, ami a férfi fejében kavargott, kusza vádakban csapódott ki; az asszony leginkább azt értette meg a szidalmakból, hogy itt neki semmihez sincs jussa, úgy gondolkodjon a jövője felől. Persze, őt sem kellett félteni. Felhánytorgatta áldozatosságát, azt a rengeteg munkát, amivel kivakarta Vilmost a piszokból, amihez bizonyára az első felesége mellett szokott; megbetegedését is a férfi terhére rótta, megrokkant, mert túlhajszolta magát, s mit kapott cserébe? Fásult közönyt, unalmat, mert Vilmos nem férjnek való, fogalma sincs, mi kell egy nőnek, milyen törődés, milyen gyengédség, de Vilmosnak abszolúte nincs szerelmi kultúrája, még annyi képessége sincs, amivel egy frigid nő megelégedne; márpedig ő igazán nem egy frigid nő! Még az öreg ügyvéd is értett hozzá, hogy neki örömöt szerezzen! Még az a részeges tanár is!… Már üvöltöztek féktelenül. A ringyólkodásod alatt jól megtanultad, ki mennyit ért a szerelmeskedéshez, te presszós szajha! A férfi már rikácsolt; Margit még soha nem látta sem ilyen ingerültnek, sem ilyen elszántnak; ezt a hangját nem ismerte. Rémülten hátrált a konyhaasztalig; az asztalfiók gombját kereste reszkető kézzel a háta megett. Vilmos fröcskölte felé a sértő szavakat, vékony arcán megfeszültek az inak. Ki tud téged hazavágni, senki, a tanárod is azért ivott, te, te!… A férfi keze ütésre lendült, de ő addigra kirántotta a fiókot, kikapta a nagykést, megöllek, ha hozzám érsz! Vilmos megtorpant, az asszony kezére meredt, de nem a késre, hanem a vércsíkra, ami gyors patakban csordult ki ujjai közül; látta a vért, és megszédült. Tedd le – mondta hihetetlenül megszelídült, elcsitult hangon. Elvágtad magad. Margit a saját markára bámult; amint előkapta, ujját megsebezte a penge éle. Letette a kést az asztalra, a vízcsaphoz ment, lemosta a vért. Nem volt mély vágás, leszorította a sebet, elment a férfi mellett a szobába, kitárta a szekrényt, és sápadtan, reszketve elkezdte egyre gyorsabban a heverőre dobálni a ruháit. A férfi követte a szobaajtóig, ott erőtlenül a falnak támaszkodott, egy darabig nézte Margit kapkodását. Tudta, hogy okosabb lenne elengedni; az asszony minden mozdulattal távolabb került tőle; túl messzire mentek el mindketten. Megalázták egymást, ellenségekké váltak, de miért? Nem élhetek egy halottal, gondolta Vilmos. És ő sem élhet egy halottal, igaza van. De mégis – gyűlölöm, gondolta. Érzem, hogy meggyűlöltem. Gyűlölöm, gyűlölöm, gyűlölöm…

Aztán észrevette, hogy Margit sír. Sír némán, a hajladozás közben sír és sír. Vilmos megdöbbent ettől a néma sírástól. Margitból egyszer csak feltört a zokogás. Meggörbedt, a halomba szórt holmik fölé hajolt és jajongva zokogott. Vilmos melléből forróság tört fel, tűz égette a torkát, amint nézte a jajongva zokogó asszonyt. Megijedt; mintha egy gyerek sírt volna; és ez rémisztő volt. Nem ment oda hozzá, nem mert odamenni. Félelemmel töltötte el a keserves, jajongó sírás.

Soha nem beszéltek erről. Sem akkor éjjel, sem másnap, sem később. Soha.

 

*

 

Elkészült a reggelivel, tálcára rakta a tojást, a szalonnát, a kenyeret; aztán még egyszer fordult a fajanszcsészékért meg a kannáért – a teraszon terített. Úgy gondolta, fürdőruhába bújik, de még hűvös volt a reggel. Kivett a szekrényből egy könnyű kartonruhát, a tükör elé állt, kibújt a pongyolájából, kis ideig nézte magát a félhomályos szobában. A nap már lebarnította; így kreolra sülve nem volt olyan szembetűnő izmainak petyhüdtsége, s mintha a melle sem nehezedne oly tehetetlenül a gyomra fölé; a combja is karcsúbbnak tetszik, a dereka körüli hurkák is elfogadhatóbbak.

– Nézed magad?

– Öltözöm! Öltözöm, nem látod?!

– Na, jó, csak azért, mert reggeliznék…

S máris fordult ki a férje a szobából, maga mögött hagyva az olajfesték meg a hígító csípős szagát, meg az izzadságszagot, ami az itthoni rongyaiból: a csupa olaj-maszat ósdi szövetnadrágból meg a kőkeményre piszkolódott ingből terjengett.

– Jól van, jövök már, jövök!

Önmagát is meglepte, hogy férje váratlan betörése, de főleg követelődző sürgetése mennyire idegessé tette. Le akarta gyűrni ezt az ingerültséget. Felöltözött, nyugalmat erőltetett magára, csakhogy amint kiment a teraszra, azonnal szemet szúrt neki az ordenáré szín, amivel Vilmos bemázolta a kerítést, s erre ismét érezte a hevesen feltörő indulatot. A férfi már ott ült az asztal mellett; várta, hogy Margit kiporciózza a reggelijét, s az, mialatt ezt szokásához híven megtette, közben azt is észrevette, hogy férje a sárga festékkel összecsöpögtette a terasz kövét.

– Remélem, azt a sok mocskot feltörölgeted onnan?!

Rideg, piszkálódó volt a kérdés, pedig elhatározta, hogy nem szól, nem rontja el a napját, de úgy látszik, a dühe nagyon mélyről támadt. Vilmos nem válaszolt. Ült a kis asztalka mellett, vajat kent a kenyerére, feltört egy lágy tojást, szalonnát vágott kis kockákra. Falatozott. Margit keze megremegett, csészéjéből kilöttyent a tea. Fékezte magát, de hiába.

– Ezeket a festékcseppeket! Hallod?! Remélem, még felszedi a hígító?! Vagy nem?!

A férfi éppen csak felpillantott; találkozott a tekintetük. Margitot meglepte, hogy Vilmos menynyire nyugodt.

– Kérdeztem valamit!

– Reggelizzünk – mondta csendesen Vilmos. – Most reggelizzünk szépen.

– Ki nem állhatom, amikor mindent összemaszatolsz! Nem győzök takarítani, rendet tartani, te meg…

– Talán…

– Tessék?! – Margit hangja megbicsaklott az idegességtől. Maga sem értette, mi sarkallja, de nem tudott lecsillapodni. A férfi rendíthetetlen egykedvűsége is bőszítette.

– Talán elmehetnénk valahová.

– Nem értem – mondta elhűlve Margit –, nem értem, miféle elmenetelről beszélsz, amikor én…

– Kocsin. Beülünk az autóba, és elhajtunk valamerre. Szabadságon vagyok, ráérek, az idő is jónak mutatkozik.

– Ma?! – Kutatón nézte a férfit, de az fel sem pillantott.

– Ma.

– A kerítést fested, vagy nem?

Nem kapott választ. Vilmos újabb kenyérszeletet vajazott nagy nyugalommal. Teát kortyolt. Kanalazta a lágy tojást. A nap elérte a teraszt, a szemükbe tűzött. Margit is evett egy-két falatot, csend volt.

– Ma van a balesetem évfordulója…

Margit összerezzent. A férjére tekintett, de az most sem nézett rá. Ha azt akarja, hogy kimenjünk a temetőbe annak a sírjához… – Kis híja volt, hogy nem csapta le a csészét az asztalra.

– Na és?! – kérdezte ellenségesen.

– Eszembe jutott – mondta csendesen Vilmos, és végre felemelte a fejét. – Semmi, na. Csak eszembe jutott.

Szemük összevillant.

 

*

 

Margit, mint később – amikor a sokkos állapotából éppen csak felocsúdott, de a tragikus történtekről már képes volt beszélni – az őt kérdezgető rendőrtisztnek mondta: sárga villanást látott Vilmos szemében, s ettől rettenetesen megijedt. Ember szemében még soha nem látott ekkora gyűlöletet – magyarázta a rendőrtisztnek, aki nagyon gyengéden bánt vele, cigarettával kínálta, a legnagyobb kíméletességgel faggatta, és szinte a karjaiban vitte minél távolabb a roncstól – ha egy szemvillanással ölni lehetne, ő, mármint Margit, ott esett volna össze a reggelizőasztalnál, a teraszon. A rendőrtiszt – őszülő, derék férfi, akit azonnal, mihelyt a baleset helyszínére ért, meghatott az asszony elárvultsága, cseppet vérző homloka, elhasadt szoknyája és olajfoltos, szakadt blúza – miután meggyújtotta, és elnézést kérve a látszólagos bizalmaskodásért, úgy adta át, már égve a cigarettát, óvatosan megkérdezte Margittól, vajon észrevett-e valami gyanúsat a férje (ugyebár a kedves férje… volt?…) vezetés közbeni viselkedésén? Nem gyanúsat, tört ki könnyek közt az asszony, hanem kimondottan szándékosságot! Vilmos szántszándékkal kapta a felezővonal felé a kormányt abban a pillanatban, amikor a szemközti forgalomban az a nagy teherautó melléjük ért. Többre nem emlékszik, de arra igen, hogy még rá is kiáltott: megölsz! – aztán az ütközést követően… alighanem azonnal elájult, vagy nem? Isteni csoda, hogy életben maradt. Reá volt kimérve a halálos ítélet, s lám, ő mégis életben maradt, Vilmos pedig… A rendőrtiszt finoman figyelmeztette, hogy ne legyen elhamarkodottan ítélkező, főleg semmi esetre se legyen igazságtalan, a megboldogult aligha cselekedhetett úgy, ahogy Margit mondja, talán csak elvesztette uralmát a gépkocsi fölött. – Nem, nem, nem! – kiáltotta Margit –, hát maga sem hisz nekem?! – Elaléltan a rendőrtiszt széles mellkasára zuhant; oda kellett hívni az orvost; Margit megadóan tűrte, hogy nyugtató injekciót fecskendezzenek a karjába. Némán sírt, a fejét rázogatta: – Nem, nem, nem, soha többé senki, soha többé!… – fakadt ki belőle aztán; belecsimpaszkodott az orvosba, majd a rendőrtiszt karját kereste. – Mi lesz velem?! Mi lesz velem?! – jajongott. A rendőr csitította, az asszony feje felett kérdőn tekintett az orvosra. – Le kell ültetni – mondta az orvos –, leültetni… Mindjárt hat a nyugtató! – Otthagyta őket. A tisztet hívták, dolga lett volna az autóroncs körül; Margit utánakapott, a férfi megtorpant; intézkedni akart, végezni akarta a feladatát, de a nő markoló ujjai visszatartották. – Ne hagyjon itt!… – Könnyek gördültek elő Margit sötét pillái alól, nagy, kék szeme könnyárban úszott. – Asszonyom – dadogta a rendőrtiszt zavartan. – De, asszonyom!… Hiszen még úgyis… – Úgyis?! – Úgyis találkozunk, hiszen a… – Elakadt a szava, nem akarta elhinni, amit látott: az asszony meg-megremegő ajkán mintha különös, hódító mosoly bujkált volna.

Az a fickó a konyhában

Reggel negyed hétkor szólt az ébresztő, ahogy mindig is, de nem ám vekker, mint a mi időnkben, hanem a kis komputer, ami egyben digitális óra, csipogó játék, számítógép meg quartz alarm clock: tilili-talala-talalalla-tilili-talala-talala… (Ezerkétszáz, ha szerencsésen választod meg a magántrafikost, de van, ahol kétezerért árusítják; Made in Hongkong; a srácok kikönyörögték a fiamtól, azaz az apjuktól, mert „már mindenkinek van az osztályban”) – alig hallgat el az alarmírozó zene, máris bekapcsolják a rádiót, úgy értem, az, aki az ágyából kimászva éppen arra támolyog; de én már minden hajnalon fenn vagyok, ma is álmatlanul forgolódtam jó ideje, felébresztettek a szemetes autók, a huppogó kukák meg a légszelepek, azok a sziszegő, csattogó hangok, csakhogy nem kelhettem fel; nem csoszoghatok negyed hét előtt a lakásban, várnom kell a kvarcóra muzsikáját, különben könnyen megkaphatom, hogy mit zörömböl itt a nagypapa! Hanem aztán a kis tilili-talalára pillanatok alatt kitör a pánik. – Na, keljetek, keljetek, negyed hét! – Ajtók csapódnak, harsog a vécé vízöblítője, redőnyök nyikorognak, belobbannak a gázbojlerek (a fürdőszobai meg a konyhai), a rezsón egyszerre ég minden láng. Közben a rádió is bömböl, szól a reggeli krónika, a mikrofonnál ez meg ez, borús idő várható, az utak síkosak, autósok időben induljanak, szót kér valaki a kötvényakció magyarázatára, hogy micsoda remek pénzbefektetés, aztán a palesztin helyzet meg a Pershing-rakéták, nincs kibontakozás, a londoni lapok, hallgassunk rockot, szovjet vélemény, mi a helyzet az idei karácsonyfa-felhozatallal, Bonnban a tiltakozó háziasszonyok – ma is, mint általában. Én akkor már magamra kanyarítottam a köpenyemet, és irány a konyha, hogy ne legyek láb alatt, persze a feladatok is ott várnak rám. Ma, miközben előszedtem az edényeket, eszembe jutott a tegnap este, hogy miben reménykedtem én tegnap, mire számítottam, ami aztán, sajnos, nem következett be, mert senki még csak egy szóval se… Így hát az üveg, amit tartogattam az alkalomra, még bontatlan. Ott lapult a kredencben, hátul; visszacsuktam rá az ajtót. Ha nem, hát nem! Igyekeztem könnyedén átsiklani az ügy fölött; felraktam a tűzre a kávéfőzőt, a zománcos nyelesben meg a tejet, forralni, egy másik edényben vizet a teához. A menyem, Linda, angolosan készíti, az a véleménye, hogy a magyarok (mi) nem értünk a teafőzéshez, ő, mint külkeres sokfelé megfordult a világban, van egy bizonyos módszerük az oroszoknak, egy másmilyen az indiaiaknak és megint csak másféle a kínaiaknak, az angolokét a legegyszerűbb elsajátítani, és mi mégsem… Borzalom, mondja Linda, hogy mi (a magyarok) mit csinálunk a teával, kilúgozzuk, így hát teljesen mindegy, hogy hagymahéjat, kamillát, hársfát, plantát áztatgatunk és fortyogtatunk a meleg vízben vagy Earl Grey-t. Meg kellett tanulnom az angol szisztémát, hogy elkészíthessem a reggelijét. („A nagypapa egyébként kitűnően csinálja!”…)

Ezen a reggelen, miközben a lobogó víz fölé állítottam a máztalan fenekű kancsót, benne a néhány vízcsepptől nedves tealevelekkel (persze lefedve, hogy az aroma ki ne szökjön!), odakacsintottam a „fickónak”: – Hát semmi, öregem, ezektől egy szót sem, eszükbe sem jutott! Se Mihálynak, a fiamnak, se Lindának, se Ivánnak, a nagyobbik unokámnak, de még a kisebbiknek sem, a Nórinak! Leshettem, pajtás! De nem baj, várd ki a végét! Csak várd meg, hogy elmenjenek, akkor majd mi, ketten!…

A „fickót” rajtam kívül senki sem nevezné annak, csak én szólítom így, mert ha hunyorítva nézem, mindig valami mafla alaknak a képére emlékeztet. A homloka alatt sötét rés, kétujjnyi, mint egy bunker figyelőnyílása – a szeme. Lejjebb az orra, csonka háromszög, mint egy többszörösen bevert pofájú bokszolóé. Még lejjebb tojásdad alakú lyuk – a szája. Ha akarom, szemölcs is van az állán: az a fekete, műanyag csillagkerék, amivel meg lehet indítani és el lehet zárni a vizet. Merthogy a mosogató fölé szerelt, gázrendszerű bojlerről van szó. Egy ilyen reggelen, amilyen ez a mai is, ahogy néztem, egyszer csak kisütöttem, hogy olyan ez a kis, ötliteres vízmelegítő, mint egy fura fickó pofája. Egy kelekótyáé, félbolondé, ártatlan marháé. Megörültem neki, ahogy így kiszúrtam magamnak, végre valaki, gondoltam, akivel szót érthetek. Neki magyaráztam most is, a gáztűzhely mellől: – Azért, mert nem kerek szám, még eszükbe juthatott volna! Hatvankilenc! Éppen egy híján hetven!…

– Hát ez meg kivel beszélget?! – hallottam Lindát a konyhaajtóból. Felbukkant, kócosan, pongyolában. Körülkémlelt, aztán a teásedényt nézte: – Remélem, idő előtt nem nyitja fel a fedelét? – Már ment is. Mihályba ütközhetett: – Apád a frászt hozza rám! Beszélget! – Aztán más hangon: – Mi van? Miért bőg Nóri?! – És távolabbról: – A környezetet? Miféle környezetet? – Mihály dörmögése: – Elfelejtette! Tegnap este ezt is elfelejtette! (Mit még? Mire célozhat a fiam?) Mert az ellenőrzőjét is!… (Aha! Már azt hittem, én kerülök szóba. A „fickóra” néztem: – Látod, pajtás, rám nem jut idejük!) – És mi az, hogy a környezetet?… – dohogott tovább Mihály. – Jaj, hát az egy tantárgy, de figyelsz is te a gyerekekre! – Apu idejében még nem volt környezet – csapta ki a fürdőszobaajtót Iván; áradt körülötte az illat, amióta egy kislány megszólta, hogy izzad a hónalja, magára szór egy fél doboz sprét. – Apu csak azt ismeri, ami már az ő idejében is volt! – Humoros vagy, kora reggel, kisfiam! – De Iván, válasz helyett: – Lukas a zoknim! – Az lehetetlen! – Apu miért szólsz bele, anyunak mondom! – Akkor is lehetetlen, a nylon nem tud kiszakadni! – Na, mit mondtam? Apu idejében még nem szakadtak ki a nylonok, tehát most sem szakadhatnak!… – Hát igenis, a nylon, amikor a háború után elterjedt, tökéletes volt! – Hogyne! Valamikor minden tökéletes volt! Tudom! Ismerem! – Te, ne hozz ki a sodromból! És micsoda frizura ez?! Mi vagy te?! Kakadu?! Mi ez a felfésülés? Ez a tengerészgyalogos felnyírás? – Most ne kezdjétek ezt, telik az idő, mindannyian elkésünk! – Így menjek neki a mai napnak! – dohogott tovább Mihály. – Fél kilenckor már a minisztériumban kell lennem! – Díjazás? – ujjongott fel Linda bűbájosan. – Díjazás!? Mert engem díjazni szoktak, mi? Valami letolás. Valaki valamit elrontott, de én vagyok a felelős! – Na, látjátok! Szegény apátok a felelős, ti pedig idegesítitek! Nóri! Ne bőgj itt nekem! Csináltad volna meg este a leckédet! Senki sem mondta, hogy nézd azt a vacak krimit! Krimit néznek!…

– Hallod, öregem? – kacsintottam a „fickónak” a konyhában. – Mintha nem mind ott ültek volna a tévé körül! Amikor pedig én azt vártam, hogy eszükbe jusson…

De azért Nóri nem hagyta őket: – Muszáj megrajzolni! – De mit? Micsodát? – A műemlékeket… – Műmellékletet? – Dehogy, anyu, hát nem érted? Hogy mi van a kerületben… – Az egészben? – Csak ahol lakunk! – Mi egy házban lakunk! – Golyónyomok vannak a falban, azok is műemlékek, vagy nem? – Ivánkám, szellemeskedni azt tudsz, de a húgodnak segíteni?!… – Mihály kiabált át a másik szobából: – Pirítósra kérem a vajat! – Jó, jó, pirítósra! – Linda feltűnt a konyhaajtóban: – Nagypapi, két szelet pirítóst gyorsan! De csak éppen hogy… tudja, a Mihály foga!… – Máris visszament a többiekhez. Sivított a kávéfőző, a teáskannát is figyelnem kellett, a tejet már kétszer levettem, mert ki akart futni, és akkor most a pirítós!…

– Szóval műemlékeket?… – Persze, közben szólt a rádió is, hogy tudják a pontos időt. – Munkásmozgalmi kell. – Még válogatnak is? Jaj, mi ez a szag? Mégis megégett a pirítós? Papa! Nagypapa! Figyeli a pirítóst? – Figyelem hát! – Nagypapi, hallja? Figyeli a… – Figyelem, hogyne figyelném! Ez a dolgom! – Írd be, kislányom – ez már megint Mihály ideges hangja volt –, írd be, hogy Erzsébet-híd meg Nemzeti… – Színház? – Dehogy! Múzeum! A Nemzeti Múzeum. És Arany! Ott az Arany szobra. A Toldival! Az csak elég, nem? – Az munkásmozgalmi? – kérdezte óvatosan Nóri. Erre aztán Linda: – Hát volt itt… van itt valami munkásmozgalmi a Belvárosban? Mihály! Neked tudnod kell! – Nekem?! – Hát persze, te benne voltál! – Nóri, hallgass rám, írd be, hogy a Rab Ráby börtöne a Vármegyeházán… – Elment az eszed? Hogy megbuktassák a lányodat?! És kapcsoljátok ki a rádiót, az ember nem hallja a saját szavát! – Ne, anyu, ne! Ez a legmenőbb szám. A szív teljes napfogyatkozása! – Nem segítenél inkább a húgodnak? – Jó, mit kell izgulni? Ott a tábla a Duna-korzón, hogy onnan lőtték a vöröskatonák a monitorokat… – Mihály már az előszobából üvöltözött: – Ki húzta meg úgy a vécét, hogy nem akar elállni?! A papa majd nézze meg! Nóri, te voltál? – Csitt, most ne zavard, leckét ír!…

Persze, mondtam bólogatva a „fickónak”, a papa majd nézze meg! A papa készítse a tízóraikat! Tessék! Meg a reggeliket! Tessék! Kávé cukorral, tea cukor nélkül, tej mézzel, tejeskávé két cukorral… Pirítós vajjal, éppen csak megkapatva… – Mikor jöttök? – kérdeztem ártatlan képpel, hogy talán kibökik; ha tegnap nem is, drága papa, majd ma!… Ám ehelyett: – Jaj, hát mikor, mikor?! A szokásos időben! – Mihály, te? – Intenzív angol lesz, úgyhogy csak hét felé. – Linda? – Kiugrom a Skálába, a gyerekek csinálják a leckét! – Nóri? – Nekem gitárórám lesz, utána szakkör… – Iván? – Mit tudom én?! – Aztán már csak az apjának: – Nem néznéd meg végre azt a Proper tizenhatost, irtó menő, a japánoknál már minden háztartásban van ilyen számítógép… – Mást nem akarsz? – De, apu, ez nem játék, ez a jövő… – Na, hagyjál, kisfiam a jövővel, fél kilencre a minisztériumban kell… Nóri! Nóri, elviszlek kocsin, kiteszlek az iskolánál. Nóri! – Mindjárt kész lesz, csak még beírja az Engels teret. – Az Engels teret? Minek? – Jaj, hát hogy mégis beírjon valamit, nem bukhat meg!…

Hát így! Amikor végre elmentek, amikor végre csend lett, visszamentem a konyhába, intettem a „fickónak”, hogy na, most! Ha már így alakult, üljük meg kettesben! Elővettem az üveget, örmény konyak százhatvanért, előkelő akartam lenni, de ki volt rá kíváncsi? Az enyéim nem, az biztos! Töltöttem egy decis pohárkába; még nem is reggeliztem, de annyira kívántam már, hogy nem tudtam várni. Az este óta fentem rá a fogam. Felhajtottam, volt ereje; jóízű ital, meg kell hagyni! Na, mondtam a „fickónak”, most a te egészségedre! A harmadikkal kicsit vártam, átjárta testemet a tűz, kezdtem jól érezni magam. Hunyorogtam a „fickóra”, hogy jobban kiadja egy barátságos alak képét. Elég jól sikerült. Rántottát szalonnával, gondoltam. De inkább ittam.

Azért később mégis feltápászkodtam, elraktam a szennyes edényt a „fickó” alá, a mosogatóba. – Jól van, cimbora, mindjárt jövök! – azzal bementem ágyazni, összecsapni egy kicsit a szobákat. Aztán lehuppantam az egyik fotelba. Akkor láttam, hogy elmúlt nyolc óra, gyorsan benyomtam a gombot, már ment az Élővilág, majmok meg minden, jól szórakoztam. Utána a technika. Az mindig érdekelt. Böngésztem a műsort, hogy még mire számíthatok. Adni, kapni jó. Na, ezt megnézzük, gondoltam. De elaludhattam. Jócskán alhattam, mert csak sistergett a képernyő, és olyan kásás volt az egész.

Fájt a fejem. Éhomra ittam, meg ez az alvás a fotelban – legjobb lesz, ha a levegőre megyek. Szépen megberetválkoztam, felöltöztem, levitettem magam a lifttel. Hideg volt, száraz idő, kicsit ködös, de a nap is próbált sütni. Nagyon sokan voltak az utcán. Elindultam a Duna felé, aztán inkább a mellékutcákat választottam, csakhogy nem voltam képes a járdán parkoló autók miatt haladni. Visszafordultam a Kiskörútnak. Egyszer csak lassítottam, megálltam. Nem tudtam, hova akarok menni.

Persze, sehová.

Nem álldogálhattam az utca közepén. Vagy járkálni kell, vagy hazamenni. De ahhoz nem volt kedvem.

Hirtelen megehültem. Egy jó zónapörkölt! Az, az, egy jó, friss pörkölt. Sós burgonyával. Rá egy savanykás fröccs!

Néztem, hova ülhetnék be, de nagyon drága helynek látszott mindegyik. Csendes kis vendéglőre vágytam, barátságos vendéglősre, aki fehér kötényében megáll az asztalomnál, és azt mondja, igenis, kérem, most lett kész a sertéspörkölt, máris hozom!… És az ember érzi a konyha felől a szaft étvágygerjesztő illatát.

Ehelyett egy bódé előtt álltam; az üvegablak mögül égetthús-szag áramlott hagymabűzzel keveredve. Színes betűkkel volt kiírva: Hamburger, Cheeseburger, Newburger, Maxburger, Hot dog…

Vettem egy ilyen vacakot, mert éhes voltam. Csupa ragacs lett a kezem attól a paradicsomkulimásztól. A sarkon volt egy bormérés, gondoltam, iszom két deci fehéret. Talán nem kellett volna oda bemennem. De láttam ott néhány magamfajta alakot, meg egy éppen olyan maflaképű fickót, mint akit otthon hunyorogva nézek a konyhában. Mintha az a „fickó” jött volna utánam ebbe az ivóba. Kértem két decit a pultnál, s mielőtt felhajtottam, kicsit megemeltem a maflaképű felé a poharamat. Biccentett, el is mosolyodott cseppet. Ettől jó kedvem kerekedett. Eszembe jutott egy cimborám, még a gyárból, a galvanizáló műhelyből, az a Schilling nevű. Az mesélte mindig, hogy amikor még önálló volt, óránként átballagott a közeli vendéglőbe, csak úgy munkaköpenyben, maszatosan, s már amint belépett az ajtón, feltartotta két ujját, és azt mondta: – Zwá deci! – De anélkül is eléje tették volna a szokásos adagját. Megiszogatta, visszacammogott a műhelyébe, hanem egy óra múlva újra ment. Zwá deci… Felírásra. Havonta fizetett vagy ahogy adódott. Nevettem magamban, amint eszembe jutott az öreg Schilling. És most én is azt mondtam a csaposnak: – Zwá deci! – És feltartottam a mutató- meg a középső ujjamat. – Meg neki is – tettem hozzá, a maflaképűre mutatva –, a haveromnak is! – Intettem feléje, ő meg újra biccentett mosolyogva, közelebb jött, nekitámaszkodott mellettem a pultnak, s attól kezdve kettesben ittunk. – Zwá deci! – mondta később ő is. Nevettünk, újra meg újra elmeséltem neki az öreg Schilling papát. Végül már a csapos is kívülről fújta az egészet. – Zwá decit? – kérdezte, amikor kiürültek a poharaink.

Nem tudom, hogyan kerültem a padra. Az aluljáró fölött, a templomnál, ott, a téren, ahol a kút van, az egyik padon ébresztett a rendőr. – Az igazolványát! – Micsodát?! – Körbefogtak, néztek, annyian voltak, hogy megijedtem. – Na, öregúr, mozgás, mozgás! A személyit! – De én csak az embereket bámultam riadtan. – Hol vagyok?! Mi ez?! – Ugye, ugye? – Nem keresik otthon? Van egyáltalán lakása?

Kicsit kótyagos voltam, amikor hazaértem, de eléggé kiszellőzött a fejem. Már sötét volt. A lakásban is sötét volt, pedig azt hittem, hazajöttek, mert bömbölt a televízió. Én hagyhattam nyitva. Valami kabaré volt, hahotázott a közönség. Kikapcsoltam. Kimentem a konyhába, ittam egy kis kávét. Jót tett. Leültem a konyhaasztalhoz, leginkább ott szeretek üldögélni, megszoktam, még a régi lakásban, úgy értem, a magaméban, amikor még a feleségem élt, és még nem cseréltük el azt a Mester utcait, a gyerekekével együtt, erre a nagyobbra, hogy ők kényelmesebben elférjenek. Hunyorítottam, hogy lássam a „fickót”. Azt a marha, jóságos pofáját.

Barátságosan bámult.

– A fene a józan mindenedet! – mondtam neki, de úgy, hogy értse, nem haragszom rá. – Könnyű neked!

Észre sem vettem, megjött Nórika. Hagymaszagot árasztott, ahogy ette azt a hamburgert, amit hazafelé jövet vett az utcán. – Szia! – kukkantott be a konyhába. – Senki? – Senki – mondtam. – Büdös vagy. Büdös a hamburgered. – Büdös? – nézett rám meg a hamburgerére csodálkozva, aztán felhúzta a vállát. – Ha nem tetszik, ne szagold!

Eltűnt, de visszajött, tejet vett ki a jégszekrényből.

– Mi volt? – kérdezte, anélkül hogy felém fordult volna.

– Semmi. Csak ülök itt, a haverommal.

– Kivel?

– A haverommal. Azzal a fickóval. Hát nem olyan, mint egy valódi fickó?

Nórika a hátam mögé állt, jobbra-balra billegette a fejét, úgy nézte a vízmelegítőt. – Ez? Nem. Cseppet sem olyan. Ez egy bojler.

– Pedig nekem olyan.

– A te dolgod!… – A bögre tejjel kiment a konyhából.

Én meg néztem továbbra azt a pofát. De egyszeriben csak nem akart annak látszani. Sehogy sem rajzolódott ki, bárhogyan is hunyorogtam. – Na, jól van, mondtam magamban, most már azért eltelik ez a nap is…

Egy igazi proletár

Lenke telefonált kora reggel a hivatalából. Csak onnan hívhatta, otthon nincs telefonjuk. – És amíg az utcai fülkékben egy használható készülékre találsz!… – Ferenc éppen a villanyborotvájával bajlódott, valami érintkezési hiba miatt állandóan megakadt. Ha megrázta, újra zümmögött. Odavitte a telefont a fürdőszobában a tükörhöz, feltartott állal beszélt, közben járatta a gépet a nyakán. – Mi van, fáj a torkod? Olyan erőltetett a hangod! – Semmi, csak mondd, mi újság, sietnem kell! – Ferenc kilenckor már a bankban akart lenni, onnan rohanás egy szakmai vetítésre, délben ebéd a bolgár delegációval a Mátyás pincében. – Szóval? Jól vagytok? – Jakab meghalt – mondta színtelen, kissé ijedt hangon Lenke. – Ki tudnál ugrani? Mindjárt én is hazamegyek, de a főnökömmel kellett beszélnem egy iratról. Bandi otthon maradt. Ő most ott van… vele. – Meghalt?! – hüledezett Ferenc. Kikapcsolta a borotvát. – Hogyhogy meghalt? Hát mi történt? Nem mondtátok, hogy valami baja van… – Te, én nem tudom, képzeld, hétkor már kinn szokott gyöszötölni valamit az udvaron, most meg… Az este… szóval csak arra gondolhatunk, hogy… – Mire?! – Az este panaszkodott, hogy rettenetesen fáj a feje. Adtunk neki Quarelint. Azt mondta, szétpattan a feje. De még behozta a szenet meg a fát, tudod, mindig ragaszkodik hozzá… – kis csend, pillanatnyi meghatottság –, ragaszkodott hozzá… szegény… hogy segítsen. Ivott nálunk, fenn, a verandán egy pohár sört, na, igyál, Jakab bácsi, mondja neki Bandi, tudod, mennyire szereti… szerette a sört. De még azt a poharat sem itta ki egészen. Hogy fáj a feje. Hogy elmegy lefeküdni. Reggel aztán Bandi, amikor kiment a kertbe, hogy megkösse a kutyát, sietett hátra Jakabhoz, de nem gondolt semmi rosszra… Te gondoltál volna? – Nem, én sem! – Na ugye… Annyiszor fájt a feje. Mindig fájt a feje. Valamije mindig fájt. A sérve, a karja, a sebesülése a lábszárában. Meg a feje. Hát éppen ezért. Furcsa, nem? Nyitva volt a kisház ajtaja, úgy értem, nem volt bezárva. Képzeld, nem volt bezárva. Talán kinn járt az éjjel… szegény! Szóval… feküdt az ágyán, Bandi azt hitte, alszik. Ki tudnál ugrani? – Hát… Hát persze! – Dolgod van, mi? – Nem baj, megyek… – Mindig van valami. Ebben a családban mindig van valami baj… – Mit csináljunk? Intézkedni kell. Összekapom magam, és…

 

*

 

Hamar kiért, szembehajtott a város felé áradó forgalommal. A kertkapu előtt parkolt, az árokpart peremén, hogy helyet hagyjon az úton másoknak. Járdát már építettek, de a kocsiút most is gödrös földút volt, mint gyerekkorában. Pedig a telepet már harminc éve a fővároshoz csatolták.

Bandi várta; egy halom deszkát rakosgatott el a nyári konyha üvegezett ajtaja elől. – Ezeket a léceket, pallókat legalább rakjuk el. Meg a baltát is… A lombot is össze kéne seprenem a kertben, annyi a munka, szegény Jakab tegnap még mondta is, hogy összehúzkodja a nagyját… most meg. Hát mit szólsz? – Bejelentettétek a körzeti orvosnak? – kérdezte Ferenc. – Elmentem érte biciklivel, majd kijön – mondta Bandi. Bekecsben volt, sapkában, de papucsban. Sápadtan nézett a sógorára, megviselte ez a mai reggel; az a pillanat, amikor költögetni akarta Jakabot, de rá kellett jönnie, hogy egy halottat élesztget. – Még nem hűlt ki, amikor benyitottam – magyarázta, miközben elrakták az ajtóból a korhadt deszkákat. – Hajnalban halhatott meg, képzeld, ki volt fordulva a tenyere, a feje, szegénynek, a falnak vetve, a szája kitátva. Az este még sört ivott nálunk… – Igen, Lenke említette… Hogy kerültek ide ezek a deszkák? – Talán ma akarta felhasogatni gyújtósnak. Panaszkodott, hogy nincs fája. De hát én mindig adtam neki! Amikor vettem, hozattam neki is. Meg itt ez a sok kacat… – Ez mind a szaletli deszkája volt. – A szaletlié? – Régebben volt itt egy szaletli. Itt, a nyári konyha előtt. Zöldre volt festve. Látod? Itt, ezen a kis betonozott négyzeten egy kis szaletli… Nyáron itt ebédeltünk meg vacsoráztunk. Hogy a felső házba ne menjenek be a legyek… – Igen – mondta Bandi, de nem értette, nem is figyelte Ferencet. – Amíg az orvos nem látta, nem nyúlunk hozzá. – Nem, addig nem – mondta Ferenc. – De azért bemegyek. – Tessék? – Bemegyek hozzá. Megnézem… – Menj be, persze. Még úgy van, ahogy találtam. Éppen úgy fekszik. Nem nyúltam hozzá. Amíg az orvos nem látta…

Ferenc kinyitotta az üvegezett ajtócskát, meg kellett rántani, mert leszállt a sarka. Karistolta a betont. Behúzott nyakkal lépett be. Balról, a kamrából, ami már évek óta Jakab bácsi szobája volt, áporodott szag csapta meg a sötétből. – Nem vettem le a rongyot az ablakról – hallotta maga mögött a sógora hangját. Ott álltak a parányi konyhában. – Nézd, tegnap még főzött magának csirkelevest… – A vézna, régi tűzhelyen egy fedetlen láboskában, megsűrűsödött lében csirkeaprólék. Nyeles edényben sötétbarna tea. A stelázsin néhány tányér, mosatlan poharak, bögrék. Kendőbe takart kenyér…

– Ez a kád mindig itt volt – mondta halkan Ferenc, mintha alvót zavarna a hangos beszéddel –, ez már gyerekkoromban is… Ebben fürödtünk szombatonként… – Ez volt az asztala – mondta Bandi. – Le van fedve deszkákkal. Nem használta a kádat. Csak a lavórt. Mindig hívtuk, hogy jöjjön fel hozzánk a házba fürödni, de soha… – Zsírral főzött. – Tessék? – Zsírral főzött. Itt az a kis zsírosbödön. Az anyámé volt. Itt, ez a bödön, a kádon… vagyis az asztalán. Meg szalonna… – Ferenc nem tudott kiegyenesedni, hajlott háttal kémlelt be a kamra sötétjébe. – El sem lehet hinni, ugye? Járt orvoshoz? – Bandi megélénkült: – Tudod, miket mondott az orvosokra! Hiszen tudod! Hiába győzködtem, hogy Jakab, azért mégiscsak ők tudják jobban! A sintérek?! Sintéreknek nevezte őket. A tablettákat kidobta a szemétre. Várj! Félrehúzom a rongyot…

Az ablak csak afféle kis kamraablak, beeresztett némi fényt. Ferenc megállt az ajtóban, a pincelejárat vasalt deszkáin. Most is tele lehet a pince vízzel. Hajdanán, ha lementek, bokáig jártak a talajvízben. – Én meszeltem ki neki – mondta Bandi. – Meg hoztuk ezeket a szőnyegeket, hogy mégse csak a csupasz föld legyen… – Jakab mintha csak elszunyókált volna, félig nyitott szájjal, elejtett végtagokkal, falnak vetett vállal, hátrabillent fejjel. Ingben volt, nyakig betakarva. A dunna alól bal lábfeje kilátszott. Viaszsárga bőr, viaszsárga körmök. – A szemét lefogtam – suttogta Bandi. – A szemét azért…

Ferenc nem mozdult, nézte a halottat, apja öccsét, a kis, vidám Jakabot, a hirtelen haragút, a makacs, önfejű kis öreget. Hát itt végezte! Az ő hajdani kamrájukban. Egy szekrény, egy szék, egy kimustrált, de megjavított Pacsirta rádió, dívány, jancsikályha. Odakinn a konyhában néhány edény. Bödönöcske zsírral. Szemüveg, óra, egy kockás zakó Ferenc ruhatárából. – Mennyi idős is? – kérdezte Bandi. – Mennyi volt most? Ha az orvos kérdezi… – Kilencszázban született – fordult meg Ferenc. Nem bírta tovább nézni ezt a mozdulatlanságot. A halál viaszszínét s ugyanakkor Jakab ősz hajának borzasságát. A gyűrt, félrecsúszott ágynemű közt heverő tetemet. – Kilencszázban… – tűnődött Bandi. – Azért körül kellene nézni, elő kellene készíteni az iratait…

Az igazolványa. Nyugdíjszelvények. A szekrény polcán néhány fénykép. Ótagon, a diófa alatt, kecskelábú asztal körül a három fivér: Ferenc apja meg Gyula bácsi és Jakab. Még fiatalok. Kártyáznak, az asztalon boroskancsó. Aztán egy kép a háború előtti évből: Jakab bácsi a cséplőgép mellett, a zsákoknál. Meg egy kalapos kép az ótagi templom előtt, Gyula bácsi temetése napján. – A következő őszön jött fel ide, Pestre – mondta Ferenc. – Miután az unokaöccsei eladták az ótagi házat. Akkor aztán már nem volt hol laknia. – Sohasem volt igazán hol laknia – mondta Bandi. – Eleget mesélte… – Hát… nem nagyon – nézett Ferenc a mozdulatlan Jakabra. – Kilencszázhuszonhatig a Zichy-birtokon volt cseléd a szüleivel. Aztán nagyapa halála után nagyanya meg ő átköltöztek Gyula bácsiékhoz. Ott kapott munkát a tejgazdaságban. Amikor Gyula bácsiék a háború után épültek, fürdőszobát is akartak az új házban, de soha nem szerelték fel, csak kicsempézték. Az lett a Jakab kuckója. Mindaddig, amíg egyedül nem maradt, s a Gyula bácsi fiai el nem adták a házat. Akkor már csak mi maradtunk neki, megkapta ezt a nyári konyhát meg ezt a kamrát… – Nézd csak – szakította félbe Bandi –, ez valami hivatalos papír Ótagról. – Az, az, a földjáradék… – A micsoda? – Na, nem valami nagy összeg. A földje után. – Hát mégis volt valamije? – Negyvenötben mint családtagnak igényeltek neki is két holdat. Hogy mire hazajön a fogságból… Azt adta be később a téeszbe. Onnan kapta ezt a pénzt a nyugdíj mellé…

Lenke jött; az orvos a buszmegállóban vette fel az autójába. – Merre? – kérdezte a doktor. – Csak erre, itt, tessék vigyázni, alacsony az ajtó. – Innen is jó lesz – mondta az orvos. Bekukkantott a sötét kamrába. – Tóth Jakab?… – Nem. Horváth… – Igen, persze. Horváth. – Így találtuk. Panaszkodott, hogy fáj a feje… – Az orvos szó nélkül kitöltött egy cédulát. – Ezt majd oda kell adni a hullaszállítóknak, az engedély, hogy elvihetik… – Mennyivel tartozunk? – Ugyan, kérem – mondta fakó hangon az orvos. Ferenc kétszáz forintot adott át a kézfogásnál. – Őszinte részvétem – biccentett a doktor. Lenke pityergett; Bandi átfogta a felesége vállát, bólogatott. Ferenc a szakmai vetítésről már lekésett, de fél kettőre a Mátyás pincébe akart érni, a bolgár delegációt nem hagyhatja magára. – Ráérsz még? – kérdezte szipogva Lenke. – Fel kell öltöztetni, ha egyáltalán van valami rendes ruhája! – Kinyitotta a szekrényt. – Talán ez a sötétkék… Lehet sötétkék? Nem is tudom. De más nincs. Barnába azért mégse… – Úgy is van, most csináljuk, amíg nem olyan merev – mondta Bandi. – És talán mosdatni is kell… Lenke, hozzál odafentről meleg vizet! Feri! Ugye tudsz segíteni? Egyedül nem bírom… – Bandi összehajtogatta az ágyneműt, megpróbálta kiegyenesíteni Jakab lábát. Már nehezen ment. – Hát nem lesz könnyű feladni rá a nadrágot! Az arcát lemossuk és megberetváljuk…

Lenke műanyag lavórban hozott vizet. – Csak mi voltunk már neki, senki más… – Bandi mintha félelmében beszélt volna. – Gyere, Feri, emeld meg a derekát. Nem kell irtózni tőle, semmi olyan betegsége nem volt… Lenke, gyűrd be az ingét a nadrágjába. Nehéz, mi? Rettenetesen nehéz egy ilyen test… – Volt egy lánya is – jutott eszébe Lenkének; mosdókesztyűvel óvatosan törölgette a halott arcát. – Lánya?! – nézett rá Bandi. – Úgy tudtam, sohasem nősült meg! – Nem, nem volt nős, de azért volt egy lánya – mondta Ferenc, visszafogott lélegzettel, mert kellemetlen szag csapta meg. – Én egyszer láttam a lányát – folytatta aztán –, láttam vagy jó negyven éve. Egy vasárnap délután, Ótagon. Húszéves lehetett akkor, szép nő volt, gyalog jött át a határon, Burgenlandból… – Hogy tudnánk értesíteni? – kérdezte Lenke. – Hogyan? Sehogyan! A nevét sem tudjuk, nemhogy a címét! A temetést majd én intézem. – Á, majd közösen – vetette oda sietve Bandi. Habot pamacsolt egy tálkában a borotváláshoz. – Nem, nem, én vagyok a legidősebb – állt félre Ferenc –, s engem mindig kedvelt. – Minket is! – De ti eleget fáradoztatok vele… – Hirtelen, először azóta, hogy megérkezett, keserű ízt érzett a torkában. – Emlékszem az ótagi nyarakra – mondta. – Amikor megjött a mezőről, éppen így aludt mindig a konyhai dikón. Így… Éppen így…

Dixieland

Lemez lehet vagy kazettás magnó. Pozaun, dob. Dobok. Éles trombitafutamok. Zongora. Mikor is? Hol is? Ritmus. Ritmus, ritmus. A bendzsó meg a zongora. A klarinét. És megint a trombita, élesen. De mire a hang kiér ide a teraszra, már elcsendesül.

Mégis. Hol és mikor is?

A platánok törzséről hámlik a szürke kéreglap. Meg a levelek – ázottan, de rikító sárgán hullanak a sétányra, útra, asztalokra. Az üres székekre. Színesen, de halálosan.

Mint egy néptelen város. A kihalt presszó meg a terasz.

A folyó színtelen. Párába oldódik a túlpart.

Az a nő ott csak körmöl, körmöl a pléhasztal lapján. Még csak újságot sem tett a levélpapír alá. Fut a golyóstoll; fel sem pillant az írásból. Ül feketén; fekete ballonban, fekete csizmában és szétázott, fekete hajjal.

Milyen sápadt.

A pozaun. Meg a dobon a seprő.

Hol? Milyen teremben?

Nincs vendég rajtunk kívül. Csak a nő meg én. Odabenn, a bolthajtásos kis presszóban a kávéfőzőnő meg a pincérlány. Támasztják a pultot, diskurálnak.

Már mentem volna, de megszólalt ez a zene.

A part néma. A teraszon ködtől nedves, kopott pléhasztalok. Rácsos székek. Falevelek.

Lehet, hogy esni fog.

Terem, drapériákkal. A zenekar a színpadon. Szálkás padló. Vörös függönyök az ablakon. Tél. Vagy késő ősz.

Piszton meg szaxofon. A szaxofon mélabús altja. Meg a dob.

Megbillen a székem, csendül a pohár a hamutartónak ütődve. A sötét bolthajtás alól előjön a pincérlány. Van az arcában valami közönséges, már amikor beültem ide, megfigyeltem. És erős a hasa meg a combja. A szűk szoknyában. De a feszes pulóver meg a kis, fehér kötény mégis izgat. A fényesre kopott szövetszoknya meg a harisnyás láb. Minden pincérlány kívánatos. De ha záróra után végig kellene mennem vele a parti fák alatt? Ha jönne velem, várakozva, a sötétben?

Fűízű csókja volt! A fogak. A száj puha meleg. És az a fűíz!

– Parancsol?

– Hogyan? Ja… egy konyakot még. Hozzon. – Elmosolyodom, hogy szövetséget kössünk. De nem veszi a lapot. Fázósan megdörgöli a karját, odabenn meleg volt. Indul vissza. Elmegy a nő mellett, lassít, közönnyel nézi.

A nő nem tekint fel. A haja eltakarja az arcát, amint előredőlve ír.

Újabb szám a kazettáról. Ének. Yes Sir, that’s my Baby…

Autó közelít az úton. Megáll a fák alatt. Ketten kiszállnak. Két férfi. Öltönyben. Az egyik visszahajol a kocsiba, beszél valakihez. Nevetés. Távol vannak, nem értem őket. Nevetés. A férfi ellép a kocsitól, kiszáll egy szőke lány. Hosszú combok. Fehér bunda, fehér csizma. Hatalmas szőke haj. Kocsiajtó csapódik, jönnek. A lány hangosan nevetgél, siet, a férfiak loholnak mellette. Bemennek a bolthajtásos helyiségbe.

A fekete nő fel sem pillant.

Látom a kocsit a fák alatt. Ezüstszínű. Lapos. Hazai rendszám. Peregnek a falevelek, befedik a tetejét. Befedik a sétányt.

Zongora, bőgő, bendzsó.

A szaxofonos a színpad szélén állt, hátradőlt, ívben, felzúgott a taps, amikor befejezte a szólót. Aztán a dob. Dobszóló. A vörös drapériákon felírás. Fehér, kivágott betűk. Három olajnyomat a falon, három portré. És a dobszóló. A táncosok addig várakoztak. Hol is volt ez? Melyik kerületben?

Lustán bújik elő a sötétből a pincérlány. Leteszi a konyakomat. Nem szól.

Nem iszom.

A pincérlány feszes szoknyája. Milyen vastag a combja! Magas szárú cipőt hord, persze. Végigsétál az avarral teli teraszon.

A fekete nő feltekint, a hajába túr, meglátja a lányt, s mintha csodálkozna.

– Egy teát!

A lány bólint, eltűnik.

A nő hátradől a széken, keresztbe veti a lábát, átolvassa a levelet. Javít, olvas. A hajába túr.

Nyolc, tíz méter lehet köztünk. Szép a térde.

Rám néz. Nézzük egymást. Nem veszi le rólam a tekintetét, mégsem biztos, hogy igazán engem figyel. Tartja a kezében a levelet, s néz felém.

Keskeny szemrés. Sápatag bőr, vékony, de színes rajzolatú száj. És vékony orr.

A taps. És a tánc, amikor újra az egész zenekar játszott. Szállt a por. Fellocsolták a padlót, de szállt a por.

Yes Sir, that’s my Baby…

Rettenetes sovány volt. Csontos. Magas, csontos. Fehér blúzban, kék szoknyában. Azt mondta, kalauznő. Izzadt a tenyere. Visszamentünk a többiekhez, a nagy falitükörből látni lehetett a termet. A fehér abroszon bortócsák. Valaki azt mondta, ideje távozni. Mindenki a párjával. A zaj meg a szaxofon mélabúja. A dixieland. Összekulcsoltuk a kezünket. A csontos ujjai szorítottak. Sima haja volt. Odahajtottam a fejem a vállára, éreztem a bőrét. Sokat ittam. A blúzon át is megcsapott a teste párája. Nem használt kölnit. Mindenki menni akart, egymásba kapaszkodtunk, kiértünk a kultúrház elé az útra. A nők sikongva nevettek, a férfiak tapogatták őket, mi csak szorítottuk egymás kezét. Felágaskodott, és megcsókolta a szám sarkát. Nekidőltünk a falnak, csókolóztunk. Fűíze volt a szájának. De nem hagytam abba. Nagyon szenvedélyesen csókolt, nem akartam megbántani. Hazakísértem, felmentem vele, az előszobában a nővére fogadott, terhes volt, talán a nyolcadik hónapban, a nyakán meg az arcán májfoltok. Örült, hogy a húgának van egy fiúja. A férje a konyhában vacsorázott, beköszöntünk, ruhák lógtok a fregolin, mosottruha- meg főzelékszag volt. És egy gyenge körte fényénél…

A pincérlány hozza a nőnek a teát. Leteszi, de a nő szakadatlan engem néz. Nézzük egymást. A megírt levél a kezében, de engem figyel.

Gyenge körte égett a lámpában. Menjünk a szobába, mondta a nagy hasú nővér. Likőrrel kínált, császárkörtével, nem bírtam meginni. Magunkra hagyott a csipkék, ágyneműk meg szekrények között. Még a kályhát is megrakta. A díványon ültünk, s miután a nővére kiment, ő megint elmondta, hogy kalauznő, villamoson, de ez cseppet sem érdekelt, átöleltem, engedte a szoknyáját is meg a blúzát. Rettenetesen vézna volt, kis mellű; a combja sem volt formás, de forró; a hasán a felgyűrt szoknya, kombiné, harisnyatartó. Hevesen ölelt, olyan vadul, ahogy az utcán csókolózott. Valamilyen iskolára akarják küldeni, azt mondta, hogy tanuljon, mert tervük van vele a központban, kérdezte, menjen-e? Ezt sokszor megkérdezte, minduntalan, amint csak közben-közben megpihentünk. Soha nem adtam rá feleletet, ő pedig egyre kétségbeesettebben faggatott, aztán azt kérdezte, szeretem-e? Erre is csak mosolyogtam, mint aki nem akar kitérni, csupán elodázza a választ. Később a nővére bekopogott, hogy ő most már lefeküdne. Fogtam a kabátomat, elköszöntem. A kapuban még csókolóztunk, nyaggatott, hogy nem beszéltünk meg semmit a jövőjéről, én vajon hogy akarom, mit tegyen? Csontos kezével simogatta az arcom…

Teázik. Összehajtja a levelet, borítékba teszi, ázik a tea a forró vízben. Megkavarja a gőzölgő italt. Kortyint.

Az ezüstszínű kocsit belepi az ősz.

Klarinét, dob. Black Eyes…

A dixieland kiúszik a bolthajtások alól.

Hol lehet a pincérlány?

Másnap megírtam egy lapot, odaadtam egy Győrbe utazó ismerősömnek, hogy adja fel, ha megérkezik a városba. Pár sorban közöltem, mekkora bosszúság, hogy a cégem áthelyezett a Dunántúlra. Nem is tudhatom, mikor találkozunk.

A szőke lány meg a két férfi. Diskurálva, nevetve. Kavarog utánuk az avar. Megint ketten maradtunk. Fizetnék.

A kocsi felbúg. Üres a táj.

Csak odabentről a dixieland. Flying on Sledge…

Egyszer a Moszkva téren utánamkiáltott. Boldogan, meglepetten, szerelmesen. Tudtam, hogy megkapta a képeslapot. És várt. De hátra sem néztem, felugrottam egy 59-es villamosra, eltűntem a szeme elől.

A nő megint engem néz. Kibontja, kihajtogatja a levelet, olvas néhány sort, javít.

Iszik a teából.

Meg kell keresnem a pincérlányt. Fizetnék.

A nő leteszi a csészét. Összeszorított szájjal olvas, aztán hirtelen fél kézzel összegyűri a papírt. És maga mögé hajítja. Rám tekint. Fogva tart a szemével. Felállok. Elmegyek mellette, hogy bemenjek a bolthajtásos terembe. A nevemet hallom. Megfordulok.

– Nekem szólt?

– Tessék?! – A nő arcán kis ijedtség, kis zavar. Meglepetés. – Mit mond? Hogy én?!…

– Nem, semmi, semmi!… – intek. Benn harsog a dixieland. A pincérlány a pultnál leteszi a cigarettáját, bemondom a fogyasztásomat, várja a pénzt. A kávéfőzőnő szórakozottan figyel.

– Új felvétel? – kérdem, csak úgy mellesleg, a zenére.

– Új. A legújabb. A dixieland-band. Szereti?

A tenger utcája

A tenger utcájában lakom; ablakomból látom a vizet, a templomdomb alatti kis öbölben veszteglő sárga halászbárkákat, a kőgátnak csapódó hullámokat, a kötelekben fennakadt moszatok lengő fekete zászlait; késő estében nézem a himbálódzó fényeket, hallgatom a víz felett messzire szálló neszeket: a távoli motorok zúgását-dohogását; hallom a traktort, amint bekanyarodik a kikötő kapuján, megáll a rakodónál – csetten a pótkocsi, lábak dobognak, kiáltások úsznak a sötétben; a bárkákat, csónakokat várják odakintről a partiak.

A csónakot várom én is, Janek csónakját, az uramét.

Ilyenkor nem szól nálunk a rádió, a televíziót sem nézhetik a gyerekek, beparancsolom őket az ágyba a korai vacsora után, mert nekem ott kell állnom az ablaknál, lesnem és figyelnem kell – és várnom.

Janek kinn van a tengeren.

Az éjszaka tele van hangokkal; ismerem mindet; ismerem Władysław motorjának köhögését, ismerem Dominikét, tudom, hogy Tadeusz még a móló előtt kikapcsol, s tudom, ki farol be hangos berregéssel az öbölbe; ismerem mindegyiket, mióta csak itt állok, hosszú évek óta ilyenkor, az ablaknál, az uramra várva.

Janek motorja csendes, új motor, a tavaszon vette hatezer zlotyért, mert a régi kiszakadt a tatból, és elsüllyedt a tengerbe.

Akkor megrémültem, hogy már megint…

Janek bosszankodott, meg kell javítani a csónakot, mondta, korhadt a dongája, nem szabad sajnálni a pénzt. Ebből élünk, Andrzej, meg mi, mondta. A csónak a mienk, de Andrzej Janek társa, együtt halásznak a tengeren. Mind a ketten bosszankodtak, csak én hálálkodtam kéztördelve, csak én tudtam, hogy nagyobb baj is történhetett volna. Megint.

Hiszen ismerem a tengert.

Két hétig nem mentek ki a vízre. Lejártak a kikötőbe, segítettek az ácsoknak; aztán kátrányozták, festették a friss deszkákat: a flotta színére, szép sárgára mázolták; s amint meglett az új motor, egy ideig csak keringtek vele reggeltől estig, hogy megszokja a járást.

Sima hangja van az új motornak, csónakjuk szeli vele a vizet.

Amikor Janek itthon volt, nem kellett ideállnom az ablakba, úgy éltem, mint azok az asszonyok, akik még nem ismerik a tengert. Eljártunk a Fő térre, beültünk a kávéházba, Janek Andrzejjal vodkázott, én meg teát ittam, gyümölcsös süteményt rendeltem, s zenét hallgattunk; este néztük a televíziót. Szép lakásunk van, szépen élünk. Janek nyolc hónapon át járja a tengert, hét-nyolcezer zlotyt is megkeres havonta, semminek sem vagyunk híján. Öt éve emeletet húztunk a házra; a fenti szobákba nyaralókat fogadunk; a bútorokat is kicseréltük újakra; az ablakokon nejlonfüggöny, selyemkárpit; a fürdőszobában fehér csempék.

Hiszen már Puck sem a régi. Blokkházak állnak a halászviskók és a kátránnyal kent deszkapalánkok helyén, csak itt-ott árválkodik még egy régi pajta, gerendás kőház; a piros téglás homlokzatokat is bevakolták. A park fái közt hatalmas, zöld tank áll betonalapzaton – oldalán vörös csillag. A Fő tér öreg házait az idegenek gyönyörködtetésére színesre festették; és fényreklámok égnek az üzletek fölött.

Csak a tenger nem változott.

Ismerem a tengert.

Találkoztam vele, s szólt hozzám.

Akkor még nem ez az uram volt. A másik. Az első.

Kicsi gyerek az időtt is volt a háznál. De azok már megnőttek; az egyik Malborkban él, a másik Łódźba ment férjhez. Messzire vannak.

Azt az uramat is Janeknak hívták.

Régen volt. Nyár volt. Szép idő járta napok óta, jó volt a fogás. Annak az uramnak is volt egy társa; minden csónakkal ketten szállnak vízre, csak a bárkákon szolgálnak többen. Jön haza az uram, az a másik Janek, s mondja, hogy beteg lett Karol. Nem dolgozhat, nem engedi az orvos, pedig milyen jó fogás ígérkezik! Már nem tudom, milyen baja támadt annak a szegény embernek, kiment a fejemből, éppen amiatt, ami történt. Sehogy sem jut eszembe azóta sem; talán meg se kérdeztem Karoltól, amikor aztán eljött hozzám, hiszen úgysem tudtam volna rá figyelni. Nem tudtam én akkor figyelni semmire.

Kimegyek veled én, álltam Janek elébe.

Az uram, az az első, csak nevetett. Asszony nem jár a tengeren. Asszonyt nem visz magával senki. Emberfia még nem hallott ilyet. Asszony csak akkor jut a vízre, ha hajóra száll, ha dolga akad odaát Helen, a félszigeten vagy Jasterinában. Mi dolga asszonynak a tengeren?

Csak nevetett, s vacsoráztunk. Áthívtam a gyerekekhez Hankát, mondtam. Ő majd vigyáz rájuk.

Kijön velem valaki az emberek közül, Alicja, mondta erre. Henryk is ráér. Van ráérő ember a flottánál, Alicja.

Hiszen úgy is lehetett volna. De én menni akartam. Most már tudom, miért, akkor nem tudtam. Most már jól tudom. Mennem kellett.

Lefeküdtünk, nem szóltunk róla többet. De másnap, amikor készült, hogy hívja Henryket, megint eléje álltam.

Én megyek veled, Janek, mondtam.

Szerettem. Mindig nevetett, ha szóltam hozzá; kék szeme volt, jól tudott nevetni, kedvesen. Vastag szvetter volt rajta meg kék kabát, nadrágja a csizmájába gyűrve; a haja nem állt sehogy sem, mindig simítgatnia kellett a homlokából.

Most nem nevetett. Megijedt valamitől, ahogy ott álltam előtte, s mondtam, hogy én megyek, Janek.

Jól van, azt mondta nehéz szívvel. Nem mozdult, mint aki nem hiszi az egészet. Csak tipródott a házban. Nem szánta rá magát az indulásra, de nem merte mondani, hogy maradj, Alicja. Nem mondta, hogy menjünk, de azt sem, hogy maradjunk.

Most már tudom, nem mondhatta.

Nem volt bennem semmi, csak az, hogy hadd menjek vele én. Csak ott akartam lenni vele a vízen. Szép nyár volt. Szerettem. Hiányzott, ha kinn járt a tengeren. Mellette lenni, csak ez volt bennem.

Aztán mégis elindultunk.

Kivárta Janek, hogy senki ne legyen a parton, amikor kifutunk. Már az öböl torkánál pöfögtünk, a kikötőparancsnok mégis meglátott. Végigfutott a macskaköveken egész a móló széléig. Integetett, kiabált. Néztük a mozgó száját, a hadonászó karját, de szavát nem értettük a motor zajától.

Hát gyerünk csak, mondta leszegett fejjel Janek.

A vízen aztán nem is szóltunk semmit. Csak egy-egy kurta szó, fejmozdulat, hogy mit tegyek. Tudhatta, szegény, hogy nem sokra megy velem, pedig igyekeztem a hasznára lenni.

Messzire mentünk, amerre előző napon jártak. Eltűnt a part szegélye, csak a dombon álló templomunk szögletes tornya látszott még sokáig – ez a jel mutatja nekik az otthont a tengeren, gondoltam. Bal kézről Hel világítótornya tűnt fel, de nem arra tartottunk, hanem el a partoktól az öböl nyílt vize felé. Itt már csak a heringsirályok rikoltoztak, ez itt a tenger pusztasága volt. A flotta egyik bárkája ott halászott a szikrázó nap fénycsóváiban, távol tőlünk, de mégis közel: a sugarak ferdén verték a vizet, s a szem káprázatában elvesztek a mérföldek.

Janek kikapcsolta a motort, s mielőtt munkához látott volna, rám tekintett.

No, Alicja, hát itt vagyunk, mondta.

Nem jött szó a nyelvemre, annyira idegen volt itt a vízen kettőnknek együtt lenni. A kezét kerestem, hogy megérintsem, megszorítsam. Néztem szeme kékjét, s egyszeriben megláttam benne a zöld tengert; éppen mondani akartam neki, hogy szeme színe átváltozott, amikor hirtelen arcába csapódott haja, s már elkapott engem is a – szél.

Szél, vad szélvihar.

Úgy vágott végig a tengeren váratlanul, mint dühödt kézből az ostor.

Janek értem kapott, majd az evezőt kereste kaszálva, s a szélirányba fordította fejét. Szólni akart, de csak kiáltott rémülten: féktelen s hatalmas hullámok rohantak felénk. Közénk ugrottak, tátott számba vágták a vizet. Billentünk, süllyedtünk és emelkedtünk, s közben szavunk, lélegzetünk sem lehetett a ránk zúduló töméntelen vízben; a tenger oldalról támadta csónakunk. Kerestük egymást fuldokolva, meredt ujjakkal; Janek végre megragadott, Alicja! kiáltotta. Alicja!… s a fenékdeszkára rántott, hogy ott megkapaszkodjam, de ekkor a csónak megingott, s már nem volt idő, hogy szólhassunk egymáshoz. Nem. Már soha többé.

Láttam őt a borulás pillanatában, láttam riadt szemét, láttam a magasba csapott karjait, láttam, amint összezárult felette két hullám. Ekkor éreztem csak, hogy kapaszkodom; mint üvegen át, láttam a zöld, habos víz hártyája alatt a csónak sárga bordáit; ott kapaszkodtam a felborult lélekvesztőn – egy hullám lökött fel rá, az élének zuhantam, kezem görcsösen markolt valamit: fát? Vasélt? – hasmánt feküdtem rajta, fuldokolva.

Aztán felemeltem a fejemet – több hullám nem jött. Messzire szaladtak, bebuktak a mélybe.

A víz sima lett, az esti sugarak csillantak a hátán.

Láttam a fénylő napot.

De Janek nem volt sehol. Sehol.

A csónak megbillent, fara kiemelkedett a vízből – a motor leszakadt s alámerült; a terhétől szabadult tatról lefutott a zöld víz.

Ott hasaltam, kapaszkodtam a sárga bordákon. Dermedten, bénán.

Aztán felüvöltöttem. Janek! A nevét üvöltöttem. Janek! Velem vijjogtak a sirályok. Köröztek, lecsaptak, rikácsoltak.

A tengernek kiáltottam. Janek!

Hideg a Balti-tenger. Nyáron is hideg. A csontomig hatolt jeges hidege. De a rémület jegénél nincs hidegebb.

Janek! üvöltöttem. Hol vagy, Janek!? Veled akarok lenni, Janek!

S feloldottam markoló, kapaszkodó ujjaimat. Csúsztam lefele.

Egy hullám támadt hirtelen, s visszalökött. Kapaszkodnom sem kellett, a hullám felfektetett a csónak hátára.

Nem, mondta a tenger. Úgy szólt, mint egy féltékeny szerető, hallottam a hangját. Nem! azt mondta a tenger, te nem kellesz! Az urad kellett! Az urad kellett nekem, téged elengedlek. Menj vissza a partra. Kijöttél vele – elvettem tőled! Nem kellett volna kijönnöd, de nem tudtad megállni. Mi dolgod itt? Csak őt tűrtem meg, ahogy a többi férfit. Asszony itt nem lehet velük, csak én. Menj haza. Megbüntettelek, de büntetésednek még nincs vége. Hazaküldelek a nyugtalanságodba. Nekem sincs nyugtom soha, neked se legyen. Ne legyen nyugtod soha!…

Ezt mondta a tenger. Hallottam. Fenyegető hangon szólt – aztán csend lett. Nem mozdult semmi. A sirályokat sem láttam többé.

A bárka vett fel. Nem emlékszem, miként, nem voltam magamnál. Hideg és kegyetlen a Balti-tenger. Sokáig nem lehettem a vízben, mert hosszan nem bírja senki. Nyár derekán is jeges dermedés öli a mélybe a hajótöröttet.

A bárka vitt ki a partra.

A halász özvegyét nem hagyják magára mifelénk. Ami jut a többi családnak, jut neki is. Így van ez már a régi idők óta. Segítik a haszonból valamennyien, mintha csak élne az ura, s járná a tengert a zsákmány után.

Míg csak férjhez nem megy újra.

Mert a legtöbb magára maradt asszony talál új férjet minálunk. Kell a halásznak az asszony, hogy amíg ő odavan, legyen ki a házban, a ház körül. Legyen család, ahová hazatér a tengerről.

Halász özvegyét meg kivált szívesen választják. Tudja az már a módját, tudja az már, mi kell az embernek. Imádkozni is jól tud az már érte a templomban.

Öreg a mi templomunk, századok óta áll; igaz, egyszer régen már lerombolták, másszor tűz pusztította, de felépült mindig azokból a piros téglákból; a kertjét kerítő fal is piros tégla itt a tenger utcája végiben, a dombon, ahonnan messzire látszik lapos tetejű, szögletes tornyával. Úgy járunk mi oda, mint az otthonunkba. A padokon, üveglapok alatt minden asszony neve megtalálható, hogy ki hol ül a korai, ki hol a kései misén. Az én nevem is ott van. Ott az én helyem a szélső sorban, a csupasz fehér oszlop mellett, ahol a férfiak állnak, ha otthon éri őket az ünnep.

S ott mutatta nekem Hanka egy könyörgéskor, délután, októberben – nem azon az éven, mikor az uramat elrabolta a tenger, hanem harmadévben – ott mutatta csendesen, összekulcsolt kézzel bökve feléje, hogy nézd csak, Alicja, az Jan, a halász.

Jan! És összerezzentem.

De akkor már láttam, kit mutat. Barna ember volt, az arcán kis szakáll, fejét a mellére horgasztotta, lábát kicsit szétvetette, ahogy állt barnán, feketében.

Amikor csengetett a ministráns, leborultunk, s én megint ránézhettem. Észrevett. Csak meghajtotta magát derékból a csengetésre, miként a többi férfi. Szemével felém vágott, a gyertya fényénél láttam, csillant a szeme. Nem olyan volt a tekintete, mint az én Janekomé, nem olyan vidám-kék, hanem metsző, fekete. Erős nézése volt. Aztán megint csilingeltek – elvitte rólam a tekintetét.

Másnap ő hozta a járandóságomat. Megkínáltam vodkával; állva hajtotta fel a félpohárnyi italt; töltöttem volna még, de keze fejével intett, hogy csak ennyi – s letette a poharat az asztalra. Úgy nézett körül. Nézte a konyha tisztaságát, a tűzhely feketére kormozott lapját, a gyerekek patyolat ruháját.

Hát, azt mondta, majd eljövök még.

Így aztán összekerültünk. Ide jött, ebbe a házba. Ez volt rendjén; neki még nem volt igazi otthona, az öregjeit hagyta oda az övékében.

A templomban nagy halászháló feszül a boltok alatt, ezüst halak csillognak benne a gyertyák világánál. Az oltár fölött meg városunk címere: csuka hátába mar az oroszlán. A címer alatt álltunk, mikor összeadott a pap, s mögöttünk ott voltak mind a halászok asszonyaikkal, gyerekeikkel. S midőn kijöttünk a kapun, s körénk sereglettek valamennyien, én csak a tengert néztem a domb hátáról, néztem, hogy a szemem fájdult belé. Vártam, hogy mond-e valamit? De most néma volt. Én pedig nem mertem feléje kiáltani, nem volt bátorságom hozzá, hogy odakiáltsam: Hát itt van, Janek, ismét!

Janeknak hívtam ezt az uramat is, most is így mondom neki. Gyerekeink lettek; itt alszanak mögöttem a szobában; amazok a gyerekeim meg szárnyra keltek, városokban élnek, elhagyták a tengert.

Én szemben állok vele itt az ablaknál, a tenger utcájában. Figyelem szívdobogva a fényeket, figyelem nyugtalanul a motorok hangját, hallom-e köztük a Janekét?

Csak innen nézem a tengert, a közelébe nem megyek soha. Ha odaát van dolgom Jasterinában vagy Helben, autóbuszra szállok, vagy vonattal megyek a part mentén.

Amikor ennek a mostani Janekomnak a motorja beleszakadt a tengerbe, megrémültem, hogy ismét… Nem mondtam Janeknak. Senkinek sem mondtam el soha, hogy mit mondott nekem a tenger fenyegető hangon. Soha nem is mondhatom el, azt hiszem. Félek a haragjától.

Itt állok az ablaknál, hogy lásson; hogy láthassa: nem megyek feléje. Így hát hazaengedi Janekot. Elengedi, de visszavárja. Janek visszamegy hozzá. Mindig. És így megtérhet hozzám is.

A tenger. Ismerem, jól ismerem.

Mögöttem a csend. A tenger utcája a régi házak között kanyargott azelőtt, most blokkházak állnak a partján. Azután a park következik, meg a kikötői kocsma. Hallom a bárból a zenét. Idegenek sétálnak a mólón, megállnak az esti fényben, fehér ruhájuk világít. Odább egymásnak borítva nyugszanak a strandszékek; ha felkel a nap, a fürdőzők végighevernek a parton, befutnak a habokba, lármáznak, nevetve fröcskölik egymást. Játszanak. Játszanak a tengerrel.

 

*

 

Naphosszat hevertünk a plázson, a puha homokban süttettük magunk, beúsztunk a bójákig; estefelé bementünk a kocsmába, hagymás heringet ettünk meg olajban sült dorsot – vodkát ittunk rá. Láttuk a közeli kis kikötőben a halászbárkákat: rozzant jószágok voltak, sárgák, kopottak. Vacak kis kikötő volt, annyi szent. Puck unalmas hely – lehet napozni, és a sekélyben a víz is kellemes, de ha Puckba mégy, ne várj tőle sokat, nem történik ott semmi. Még csak egy igazi mulató sincs.

Esténként, amikor hazamentünk a szállásunkra – kis, emeletes házban laktunk a Tenger utcája (ul. Morska) elején –, korán lefeküdtünk.

A ház csendes volt, nyugalmas. Mondták, hogy a férfi halász, de nem sokat törődtünk vele. Nem látszott halásznak – mármint olyannak, amilyennek a halászt mi elképzeljük. Gyári munkás is lehetett volna. És a ház? Mit is mondjak. Tisztes jólét, semmi romantika.

Az asszonyt Alicjának hívták. Kedves volt, szolgálatkész és szótlan.

Nyolcvan zloty volt egy napra a szállás.

Hárman, kapitányok

– Majd én becsukom a kocsi ajtaját!

– Nem te, majd én. Odacsípi a kezed. És Dávid még ki sem szállt.

– Szállj ki, Dávid, papa hadd csukja be az ajtót. Bezárod?

– Be.

– Most már gyalog megyünk?

– Most már gyalog. De megvárjuk, amíg kikecmereg a kisöreg.

– Dávid nem kisöreg. Még csak kétéves. Én vagyok kisöreg.

– Te is. Mind a ketten. Na, gyere, kisöreg!

– Kiszállok – mosolygott szelíden Dávid. Átmászott az ülésen, megkapaszkodott a kormánykerékbe, óvatosan lecsúszott a földre. – Kiszálljak? – kérdezte még mindig kapaszkodva.

– Arra várunk.

– Jó.

– De ne szaladjatok előre! Hé! Nem arra megyünk!

– Hé! Nem arra megyünk, nem hallod, Dávid, nem arra, azt mondta a papa! – kiáltott a kicsire Gergő.

A férfi bezárta a kocsit. A kövesút végén parkolt, egy ház kerítése előtt. A fiúk már a földúton botladoztak; Gergő lehajolt egy száraz ágért, felmutatta: – Ez a puska!

– Puska is kell? – ért melléjük a férfi.

– Hát kell puska! – mondta Gergő. – Az erdőben kell puska, mert jön a farkas!

– Aha. Ezt ki mondta?

– Hát Dzseklondon bácsinak is van puskája!

– Nekem is kell, nekem is! Kérem a puskát! – rontott a bátyjára Dávid.

– Ez nem a tied, ez az én puskám, ne vedd el! Naaa! Papa! Dávid verekszik, szólj rá!

– Azt hiszem, jobb lesz, ha te is eldobod!

– De nekem kell!

– Ej, Dávid! Na, látjátok, csak veszekedtek miatta!…

– Itt van neked ez! – Gergő nagylelkűen egy gyökérdarabot nyújtott az öccsének. – Tessék! – A kicsi megnyugodott, hálásan, ragyogó arccal elkapta. Már nevetett.

– Na, jó. De add a kezed, mert elesel.

– Nem!

– De elesel, csupa gödör az út…

– Nem, én már nagy vagyok!

– Nem te vagy nagy! Én vagyok a nagy – pörölt vele a bátyja. – Én már három és fél éves vagyok. És a papa is három és fél éves!

– Ha nem több! – nevetett az apja.

– Ha nem több – ismételte Gergő. – És ő a kapitány. De azért én is kapitány vagyok, ugye?

– Te is.

– És én is. Én is kapitány vagyok – mondta Dávid.

– Te nem, csak én meg a papa.

– De, de, ő is. Miért ne lehetne kapitány ő is? Mind a hárman kapitányok vagyunk. És most felmegyünk ezen az úton, be az erdőbe, és megkeressük az őzikéket.

– Az őzikét nem kell lelőni – állapította meg Gergő. A kicsi utána mondta. – Csak a farkast. – A kicsi ezt is utána mondta.

– A farkast sem kell okvetlenül – mondta a férfi.

– Hát kit kell?

– Alighanem senkit.

– És így kell tartani a puskát – mutatta nagy komolyan Gergő. – Te is tartsd így, Dávid! A föld felé.

– Úgy, bizony!

– És emberre sem szabad tartani – folytatta oktatóan Gergő. – „Emberre nem fogunk puskát”, ugye, papa?

– Hát nem, emberre aztán egyáltalán nem… Na, itt vannak a fák. Ugye, milyen szépek? Most bemegyünk az erdőbe. Itt csend van, és béke, és nyugalom…

– Megnézzük a rókalyukat?

– Mindent megnézünk.

– Hú, ott a rókalyuk!

– Az nem az – mondta a férfi.

– De, az a rókalyuk! Gyere, Dávid, nézzük meg! Abban a gödörben lakik a róka! Ott a róka! Látom! Csak bebújt! Dávid, gyere már!

– Csak hasra ne… Na, tessék! Gergő, segítsd fel Dávidot! Ne úgy! A karját… na!

– Megfogtam! – nézett fel a földről Dávid széles mosollyal. – Megfogtam a nyulat!

– El ne ereszd! – nevetett az apja. – Jól fogod?

– Jól!

Puff! Gergő is elvágódott, hogy ki ne maradjon valamiből.

– Én is megfogtam!

– Akkor már van két nyulunk. Na és a róka? Azzal mi lesz?

– Előre, kapitányok! – kiáltott Gergő, s persze Dávid is. – Előre, kapitányoook!… – Futottak be a fák alá.

Napos délután volt, de a lombok alatt zöldes homály. A férfi megállt, hagyta a fiúkat szaladgálni az avarban. Beszívta az erdő nyers illatát. Valamikor, ifjúkorában sokat járta az erdőket, tavasztól őszig sok napot és éjszakát töltött a sűrűben meg az erdei tisztásokon. Azt kívánta, hogy a fiai is szeressék az erdőt.

– Nézd, mit talált Dávid – állt meg mellette a nagyobbik. – Egy kígyót!

– Kígyót találtam! – Nyögve, boldogan jókora száraz gallyat cipelt a kicsi. A gally görcsös vége beakadt a bozótba, Dávid rángatta, nem tudta kiszabadítani, s menten sírva fakadt. – Nem tudom, nem tudom, nem tudom…

– Nocsak! – segített neki az apja. – Hát ne sírj! Aki kígyót cipel, az ne sírjon! Hű, mekkora dög! Ez egy óriáskígyó! Na, tegyük le ide szépen. Nehéz ez neked.

– Nem tesszük le, haza kell vinni!

– Ja, persze – mondta a férfi. – El is felejtettem.

– Ezt is haza kell vinni! – emelt fel Gergő egy nagy darab mohás követ. – Ez a teknősbéka!

– Talán a teknősbékát most ne – kérte óvatosan az apja. – Nem tudom, otthon hogyan élne meg, esetleg jobb neki itt, az erdőn. Azonkívül valószínűleg ez egy sün!

– Sün? Nekem kell teknősbéka, otthon nincs teknősbéka…

– Hát nincs, az biztos.

– És vigyünk haza egy fát is!

– Fát? Egy egész fát, teljes terjedelmében?

– Mutassuk meg a mamának! És nagy tüzet gyújtunk belőle, és lefekszünk melléje aludni. Mint Dzseklondon bácsi!

– Hm! Gondolod, hogy a mama örülne, ha hazacipelnénk egy nagy fát?

– Gondolom.

– Gondolom – mondta Dávid is.

– Hát akkor nincs más hátra, kapitányok, ki kell egyet húznunk, tövestül. Ez is jó lesz, ez itt! Segítsetek! Rajta! Kapaszkodjatok a törzsébe! Úgy, úgy! Na! Egy, kettő, három! Már kinn is van!

Nyögve, szuszogva markolták egy gyertyán törzsét, a legvastagabbét, amit a közelükben csak találtak. Aztán az apjuk után ők is lehuppantak nevetve a földre.

– Hát ezt kirántottuk! Hű, micsoda erősek vagyunk!

– Én is erős vagyok!

– Hát persze!

– Én is!

– Mi az hogy! Mind nagyon erősek vagyunk! Csodálkozhat a mama, mekkora nagy fát cipelünk haza a vállunkon. Haj, haj! Dolgozni kell, hiába, másként nem él meg az ember!

– Sokat dolgozunk, ugye, papa? Dávid is meg én is meg te is!

– Ajaj, de mennyit! Hanem a neheze még hátravan. Fel kell venni a vállunkra ezt a ménkű nagy fát! Hadd lássam, hogy tudjuk felvenni a vállunkra? Álljunk libasorba! Elöl a kicsi, aztán a nagyobb, végül a legnagyobb! Rajta! Úgy. Most pedig leguggolunk… Dávid, te is! Na! Megmarkoljuk jó erősen… jó erősen! Hoooó! Ide! Föl, a vállunkra! Már meg is van. Felállunk szépen…

– De a sünt is viszem!

– Micsodát?

– Én viszem a sünt – kapott a mohás kőért Dávid.

– Szóval akkor mégsem teknősbéka? Vigyázat! Leesik a vállunkról a fa, elcsapja a bokánkat! A követ Gergő viszi, te meg az óriáskígyót, ha már ragaszkodtok hozzá.

– Ragaszkodunk hozzá – mondta Gergő. – És a puskákat is visszük…

– Akkor hát indulás!

Csendben, figyelmesen mentek egy darabig. De Gergő hirtelen meglátott egy odvas fát, odafutott: – Ott lakik a bagoly! Gyere, Dávid, ott lakik a bagoly!

– Hé! Hát csak így itthagytok ezzel a ménkű nagy fával?!

– Papa, emelj fel, emelj fel, hadd nézzük a bagolyot!

– Baglyot. Így kell mondani.

– Bagolyot – próbálta Gergő.

– Mutasd meg a bagolyot! – türelmetlenkedett Dávid.

– Baglyot! Na, gyertek!

Felemelte mindkettőt; a fiúk belekapaszkodtak az odú peremébe, nyújtogatták a nyakukat. A fa üres volt.

– Ott a bagoly! Én látom!

– Én is látom! – utánozta a bátyját Dávid.

– Szervusz, bagoly – mondta udvariasan Gergő. – Dávid is itt van, meg a papa is, csak a mama maradt otthon, de viszünk neki egy nagy fát. Itt dolgozunk az erdőben… sokat dolgozunk, hogy megéljen az ember…

– Nem látom a bagolyot – nyafogta Dávid.

– Hát ott van! – mutatott a sötét lyukba Gergő.   – Hát nem látod? Ott van! Szép, barna szőre van!

– Tolla. A bagolynak tolla van – figyelmeztette az apja.

– Nem látom a tollát – nyafogta Dávid.

– Gyere ki, bagoly, nem lát téged Dávid. Kijön a bagoly, papa?

– Csak este. Sötétben. Nappal nem lát.

– De én látom. Alszik. Be van takarózva.

– Én is látom a takaróját – utánozta Dávid.

– Akkor hagyjuk is aludni. Gyertek…

– A bagolyot…

– Baglyot!

– A baglyot nem lövöm le, ugye, papa? – kérdezte Gergő már ismét a földön.

– Nem, nem, isten őrizz!

– Mit kell lelőni?

– Senkit és semmit.

– Mert akkor meghal?

– Aj, nem is jó róla beszélni – mondta az apja.

– De a tévében mindenkit lelőnek!

– Jobb lesz, ha felemeljük a fánkat és visszük a mamához. Már biztosan vár bennünket. Gergő, Dávid! Emeljük fel, és…

– A tévében mért lőnek le mindenkit? Így: pakkk! Páá-pakk! Így. És elesnek… így!

– Páá-pakkk! – utánozta a kicsi is. – És így, elesnek!

– Na, keljetek fel szépen a földről. Fiúk! Keljetek fel! Nem kell ilyen butaságot játszani!

– Páá-pakk! Pakkk! Pááá-pakkk-pakkk!…

– Hallottátok?! Álljatok fel, ne lövöldözzetek itt nekem! Van más dolgunk is! Haza kell cipelni ezt a nagy fát. Meg az óriáskígyót. Meg a teknősbékát… vagy sünt, vagy mi is ez, itt? Na, kinek beszélek?!

– Páá-pakkk-pakkk! – nevettek, visítoztak és gurultak a földön.

– Ejnye már! Hagyjalak itt benneteket? Nézze meg az ember! Hát jó! Szevasztok! Viszontlátásra! Majd írjatok! Én megyek!

– Várj, papa, várj!

– Nem, nem! Nem bírom ezt a lövöldözést!

– Már nem lövünk, papa, várj, gyere, Dávid, elmegy a papa!

– Hát el is!

– Már jók vagyunk! Emeljük fel a fát! Papa!

Újra a vállukra vették a képzelt terhet. Elindultak a kövesút felé.

– A puskákat pedig dobjátok el. Semmi szükség rájuk!

– De a bácsiknak is van puskájuk – mondta Gergő.

– Milyen bácsiknak?

– Hát a katona bácsiknak, meg a rendőr bácsiknak, meg minden-minden bácsinak a tévében!

– A fene azt a tévét! És te különben sem vagy bácsi!

– De bácsi vagyok. És Dávid is bácsi. Meg te is bácsi vagy. Csak a mama nem bácsi.

– Bácsi vagy nem bácsi: nekünk nem kell puska!

– De kapitányok vagyunk!

– Bácsi-kapitányok – mondta Dávid.

– Ide figyeljetek – sóhajtott a férfi tehetetlenül. – Mi olyan kapitányok vagyunk, akiknek nem kell puska. Puska nélküli kapitányok. Na? Mit szóltok hozzá? Nem szeretem ezt a puskaügyet. Beszéljünk komolyan, mint kapitány a kapitánnyal. Egyezzünk meg: a fenébe a puskákkal! Na? Sem a mamától, sem tőlem soha nem kaptatok és nem is fogtok kapni puskát. Nem is tudom, hogyan szoktatok rá erre? Rendben van: fiúk vagytok, de akkor sem kell! Ígérjétek meg nekem, hogy mától kezdve nincs pakk! Nincs lövöldözés! Megígéritek? Hadd halljam!

– Nekem van puskám.

– Nekem is.

– Igen, de éppen azt magyarázom, hogy nem kell, dobjátok el!

– De kell!

– Ne feleselj!

– De kell, de kell, de kell!

– Ezt hagyjátok abba, mert…

– Dávid, fussunk, a papa mérges! Fussunk!…

Viháncolva futottak, hadonásztak a botokkal: pakkk! Pakkk! Kis kantáros nadrágjaikban, színes frottírsapkáikban aprók voltak, vidámak; a kicsi a bátyja minden szavát, mozdulatát utánozta: elhasaltak, hempergőztek, visongtak: pááá-pakkk! Pakkk!…

Istenem, gondolta az apjuk, mi a csudát csináljak velük? Mennyire akartam, hogy legalább ezt ne ismerjék meg. Úgy látszik, semmit sem tehetek azért, hogy felnőttkorukra ne olyanok legyenek, mint mi. Semmit. Vagy csak nagyon keveset. Égi csoda lesz, ha tehetek valamit.

– Haszontalanok vagytok! – kiáltotta. – Várjatok meg!

Kimerülten lehuppantak az avarra, bevárták.

– Uraim, hozzák rendbe az öltözékeiket – mondta, amint leguggolt melléjük.

– Pisilni kell – nevetett Gergő.

– Nekem is! – gurgulázta Dávid.

– Hát csak sorjában… Hogy néztek ki?! Ajaj! Nyakig piszkosan!…

– Mint a kapitányok – kacagott Gergő.

Egy férfi felnéz

– Nézd – mondta apám, amikor már nem bírta a füstös éttermeket, a zsivajos kocsmákat, a késő éjszakai zárórákat, és felhagyott a hétvégi kisegítésekkel is a régi gebineseknél –, nézd, most már nyugdíjban vagyok, igazán bevihetnél statisztálni. A filmhez. A tévéhez. Mindegy. Szólnál valakinek, ismered őket, felvennének a listára. Kényelmes munka. Jártak oda hozzánk, a Jóbarátba ilyenek. Ilyen statiszták. Söröztek, fröccsöztek, ettek egy kis adagot, beszélgettem velük. Ők mondták. Megkapják az értesítést, néha még azt is, hogy ilyen meg ilyen ruhában kell megjelenni. Korhűben. Tudod, történelmi vagy csak olyan századelő… érted! Nekem vannak ruháim. Van nekem mindenféle ruhám. Van zsakettnadrág is, fekete szalonkabát, de régi nyakkendők is, minden. Fel tudnék nekik öltözni. És egy kis pénz, az is jól jönne. Szórakozásból. Tudod, hogy én mindig szerettem az ilyet… a színészeket! Tudod…

Igyekeztem lebeszélni. Á, mondtam, nem olyan érdekes az! És fárasztó. Várakozni kell, sokszor egész nap semmi sem történik, csak vacakolnak…

– Na és? Diskurálgatnánk. Azt hiszed, nem tudnék elbeszélgetni a többiekkel?

– De rossz időben is… Meg éjszaka. Hidegben!

– Rossz idő! Éjszaka! Hideg! Nem tudsz újat mondani! Amit én már kibírtam az életben! Éjjel kettőkor zártunk a Budai Vigadóban! Három óra is volt, amikorra leszámoltunk, és utána mindig, minden hajnalon gyalog mentem haza a Rottenbiller utcába. Na? Hogy mást ne mondjak!

– Csakhogy az régen volt!

– Régen! Persze hogy régen! De azután is! Még tavaly is! Tíz órákat lótottam-futottam az üzletben… Hajaj! De mennyit kibírtam!

Sokat. Az biztos. Két háborút, hatvan év munkát – majdnem egy egész évszázadot. Talpalást, cipekedést, mindent.

– De nem sokat fizetnek – mondtam a végső érvet.

– Ha majd sokszor hívnak, mégiscsak összejön valamennyi. Engem érdekel. Ha történelmi vagy régi, dzsentri… esetleg vidéki téma. Falusi. Mondd meg nekik, hogy értek a paraszti munkákhoz is. De lehetek főpincér is. Csapos! Hoteligazgató! Ügyvéd! Arisztokrata! Tudnának használni…

– Jó, majd szólok.

– Vannak rendező barátaid…

– Nem azoknak kell szólni.

– Mindegy. Akiknek kell. Jóban vagy velük, vagy nem? Mindig azt mondod, szeretnek. Szólsz nekik, hívnak, a többit bízd rám…

Húztam, halasztottam a dolgot. Talán elfelejti, gondoltam. Láttam munka közben a statisztákat. Nem könnyű élet. Kiabálnak velük. Félrelökik őket. („Maga kicsoda?! Miért nincs magán rendes paróka, ember! Ne csellengjenek, azt mondtam, várjanak! Nem azt mondtam?! Asszisztencia! Terelje be őket!”)

De makacskodott. – Vagy szégyelled talán? Szégyellnéd, hogy statisztálok?

– Csodákat! Csak… Szóltam már, csak…

Aztán forgatni kezdtük a Francia tanyá-t. Műtermi felvételek, aztán „eredeti helyszínek” Pest megyében: a lotharingiai tanya. Egy francia falu temploma. Nyári és téli képek.

Persze, nyár volt. Kevés pénzt kaptunk, de lelkes stáb dolgozott; két diplomázó: a rendező Radó Gyula és az operatőr Nemescsói Tamás.

Találtunk Pest közelében egy szép kis falusi templomot. Fal vette körül; a táj franciás volt. Elképzelhető volt franciának. Legalábbis Jean Badal (Badal János), amikor megnézte az elkészült filmet, mindent hitelesnek érzett. Ide, ebbe a templomocskába jön vasárnapi misére Swetz, történetem főhőse a környékbeli tanyáról, Amèlie-vel, a fiatal özveggyel, a kis Étienne-nel és Mme Bertinnel, egy derűs, nyári napon. De még a karácsonyi jelenetet is fel kellett vennünk, délután. A karácsonyi misét. Amikor a fiú már a szökésen töri a fejét; hátul, a padok mögött állva, titkon tárgyal Babaival, egy másik francia fogollyal az útitervről. Amèlie elöl ül, az oltár közelében, de megérzi, hogy Swetz, akit szeret, forral valamit; hátrapillant, találkozik a tekintetük, Swetz zavartan elhallgat.

A felvevőgép végigsvenkel a híveken. A színészeken meg a statisztákon. S közben egy férfi felnéz. Közelkép. Egy pillanatra.

Megbeszéltem a gyártással, hogy a jelenetben apám is benn lehessen. Küldtek neki diszpót, hogy ekkor meg ekkor statisztálásra…

– A te filmedben!

Kora reggel kellett a helyszínen lenni. Apám már este kikészítette a holmiját. Fekete télikabát, selyemsál, kalap. Korabeli ing és nyakkendő. Igen, korabeli. Olyat keresett elő a szekrény mélyéről, ami még a negyvenes évekből volt meg neki.

– Felesleges, az nem fog látszani – mondtam.

– Dehogynem!

– Nagykabátban kell ülni. Talán alulra nem is kellene zakó. Nagyon meleg lesz. Hőség…

– De ha félrecsúszik a sál? Mit gondolsz, az a filmben micsoda illúzióromboló! Nem ülhetek ott mai nyakkendőben! A mese a háború után játszódik, vagy nem? Negyvenhatban. Na ugye?

Teát főzetett, hogy viszi magával a termoszban.

– Minek? Van ott büfé!

– Nem fogok költekezni! Azt mondtad, nem sokat fizetnek.

– Akkor is! Majd eszünk, iszunk… És szendvicseket sem kell berakni a táskába!…

– A többiek is visznek. Egész napra. Mesélték nekem a Jóbarátban. Ebédidő meg minden. Ismerem, hogyan csinálják…

Kinn, a helyszínen készítettek neki maszkot. Kis kecskeszakáll, bajusz. Igazítás a szemöldökön. Egy kis festék. Komolyan tűrte, komolyan viselte. Meg-megtapogatta az állát, hogy jól tapadjon a tüllbe szőtt szakállka, fogjon a masztix. Sütött a nap, nagykabátban ült az árnyékban.

– Még nem szükséges a télikabát, le kellene vetni…

– Á, bármikor szólíthatnak. Te csak intézd a dolgodat.

– Semmi dolgom, az író csak akadék ilyen helyen…

– Nem baj, menj, ne törődj velem, én most közéjük tartozom…

És a statiszták közé vegyült, kinyitotta a táskáját, falatozott. Csak arra ügyelt, hogy a szakálla le ne essen.

Jó néhányszor elpróbálták a jelenetet. A templomban eleinte hűvös volt, de aztán a reflektorok befűtöttek. Mindenki verejtékezett a téli holmijában. Féltettem apámat, nehogy rosszul legyen, mégsem fiatal már! Odamentem hozzá. – Minden rendben?

– Hát persze!

– Nagyon meleg lesz a felvétel alatt!

– Ugyan! Tél van, karácsony van, nem fogok izzadni. Csak nem képzeled?!

És tényleg nem izzadt. Tűrt, engedelmeskedett, feszülten figyelt az asszisztensre, hogy mikor int, mert akkor már nem szabad semerre sem nézni, csak előre, majd lassan felemelni a fejét…

Néhány pillanatig látszik a filmen.

Svenkel a gép, s amikor ráfordul a lencse, megmozdul, felnéz. Látom a profilját. Látom mozogni, látom élni.

Néha adják a filmet. Tudom, mikor következik a jelenet. Ott ül a karácsonyi templomban. Aranyszárnyú angyal – játsszák az orgonán. Árad, árad a francia dal. Peregnek a kockák, s ő egyszer csak megjelenik.

Hálás vagyok a makacsságáért. Talán azt érezhette, hogy elérkezik majd az idő, amikor már csak így láthatom mozdulni, felnézni.

Újra és újra – és mindig ugyanúgy. Egy örökkévalóságig.