Vendég a palotában

I. Mindennap ugyanott láttuk…

Mindennap ugyanott láttuk, ugyanannál a sziklánál. Fehér bikiniben, kis strandtáskával, napszemüvegben. Már alaposan lebarnította a nap. A haját mindig feltűzte, hosszan kenegette magát olajjal, aztán előbb hasra feküdt, majd hanyatt; időnként úszott a tengerben. Egyszer-egyszer feltűntek emberek a közelében, de alighanem szavak nélkül is értésükre tudta adni, hogy hagyják magára. Napszálltáig a sziklán hevert. S a napkelte már kinn találta. Evett-e? Ivott-e? Mindez talány maradt. Csak néztük, milyen titokzatos. Karcsú. Szép. Különös.

Aztán egy napon megláttuk közelről. A szálló melletti trafikban. Vásárolt valamit. – Mennyit fizetek? – kérdezte. Megdöbbentünk: hallhattuk a hangját! Kissé érdes, kellemetlen hang volt. De ha mégoly csilingelő lett volna is: amint megszólalt, amint elővette pénztárcáját, amint köszönt, és kilépve a boltból elvegyült az emberek között – elvesztette varázsát. Olyanná vált a tömegben, mintha nem is lett volna – nem is lenne titka.

A szép hadnagyné

Amint beléptem a boltjába, s megláttam a pultnál, ahogy – meglehet, csupán üzleties kíváncsisággal, de kedvesen – felém fordult, azonnal tudtam, hogy ismerem valahonnan. Nem a városból, mert csak vendég voltam ott; máshonnan, régebbről. Nagyon jó az arcmemóriám. Az arcokat sosem felejtem el, csak a neveket, meg azt, hogy hol is találkoztam az illetővel.

Nem hiszem, hogy én is ugyanígy ismerős lehettem ennek az asszonynak, a butik tulajdonosnőjének. Persze az utóbbi időben sokat öregedtem. Megkopaszodtam; néhány éve, ostoba hiúságból bajuszt viselek. Csak az tűnhetett fel neki, hogy hosszan rajta felejtettem tekintetemet. Habár mások is éppily érdeklődő pillantást vethetnek feléje, mert szép nő. Feltűnően szép. Bár nem fiatal.

Egy lány jött velem a színháztól, őt kaptam asszisztensnek a kellékesektől; ő kalauzolt idáig. Otthonos lehetett a butikban. Gréti – így hívták a lányt – vastag szvetterének ujjába dugott kézzel megállt a pultnál (csípőtől lefelé csak egy kopott farmer feszült rajta; tornacipője meg teljesen elázott a kinti, decemberi latyaktól), unottan, ahogy odabenn a színházban is viselkedett, csupán a könyökével bökött felém, hogy itt vagyok, elhozott vásárolni.

Alig voltak az üzletben. A falakat fenyőzöldre pácolt lambéria fedte. Fiatal pár nézelődött a szecessziós sublótokra meg a mennyezetről aláfüggő polcokra kirakott kerámiák, zsákszövetből varrott topánkák, festett selymek között; egy diáklány pedig, magánosan, egymás után emelgette le a csillogó fémrudakról a drágábbnál drágább ruhákat, és a földig érő tükör előtt mindet maga elé próbálta forgolódva, egyre türelmetlenebbül. Rejtett hangszórókból zene szólt, talán a Pink Floyd valamelyik felvétele, vég nélkül.

– Mivel szolgálhatok, uram?

A hangja nem volt ismerős, kicsit rekedtes alt hang, egy javakorabeli nő hangja. De a szájmozgása, a cseppet oldalra billentett feje meg egy alig észrevehető mozdulat a vállában – az igen.

– Néhány holmi kellene az új darabhoz. Én terveztem a díszletet s lényegében a berendezést is. A kellékeket magam szeretném összeválogatni. Néhány kerámia, egy tükör, falikar… Körülnéznék.

– Csak nézzen körül, uram. De segíthetek is, ha óhajtja… – Követett, kezembe adott egy-egy tárgyat. Gréti, a színházi kellékes magamra hagyott vele; ő már csak a hangszórókból áradó zenére figyelt. – Valami jó darab? – kérdezte az asszony, a cserépfigurák közt válogatva.

– Mai történet. Egy modern lakásban játszódik. Jár színházba?

– Hogyne, hogyne! Mindig is érdekelt a színház.

– Közelebbről is? – próbáltam kutakodni a múltjában.

– Úgy érti, hogy néha visznek tőlem holmikat? Gréti talán mondta magának, nem? Az én butikomban mindent megtalálnak…

Megszólalt a boltajtó fölötti csengettyű, odapillantott, nyájasan üdvözölte a betérőket. – Válogasson csak – szólt oda nekem –, azonnal visszajövök…

Az új vevők ismerősei lehettek, két bőbeszédű nő, bundákban, divatos csizmákban, csomagokkal megpakolva. Bizalmasan, de kellő tisztelettel tárgyalt velük. Szórakozottan nézelődtem a holmik között, kiszemeltem néhány darabot; Gréti ott sündörgött mögöttem, végre kihúzta kezét a szvettere ujjából, és egy jegyzékről sorra kipipálta azt, amit megtaláltam. Nem igazán figyeltem a dolgomra, bosszantott, mint ilyenkor mindig, hogy nem jövök rá, hol láttam már ezt a nőt. Így, távolabbról nézve testtartása, gesztusai, arcéle, vállára omló haja kétségtelenül ismerősnek tetszett. Nem festette magát, de színesen öltözött: tengerkék blúzt, hasonló tónusú szoknyát viselt, ami még mindig, most is formás csípőre feszült. Bizsukat mutogatott a hölgyeknek. – Hiába, hiába – jutott el fülemig dicséretük –, ilyen aranyos holmikat csak nálad lehet kapni, édesem, a Paméla butikban…

Hát persze! Hát persze, hát persze!… – jutott eszembe végre.

– Mondott valamit? – kérdezte mögöttem Gréti.

„Sziget az óceánban!” – mondtam magamban, s az asszonyra pillantva ismét, megpróbáltam felidézni akkori alakját. Az akkori arcát. Vajon ő volt-e valóban? – Egy szót sem szóltam – feleltem Grétinek.

*

– Sziget az óceánban – mondta Beck hadnagy. – Nagyon szép és tanulságos darab…

Az iroda ablakánál állt, fogta az ablak kilincsét, és a szögesdrót kerítés mögött elterülő cserjés, füves domboldalt figyelte. A hegylábból mindenütt kövek ütköztek ki, s nem sokkal feljebb a fenyves kezdődött. Szép vidék volt, s a laktanya miatt teljesen kihalt.

Ott álltam az íróasztal előtt, bal kezemmel a sapkát szorítottam a combomhoz, az előírás szerint. Vártam, hogy Beck végre felém forduljon. Az íróasztal sima, fényes lapján nem volt semmi; Beck szerette a rendet. Az iroda sarkában vitrin, polcain vörösesbarna műbőrbe kötött könyvek, gerincükön arany betűk és számok. A vitrin tetején Sztálin mellszobra fehér porcelánból. A falon, a címer alatt három olajnyomat: Marx, Sztálin, Rákosi. Az állófogason a hadnagy tányérsapkája és derékszíja a pisztolytáskával.

– Ilyenkor egészen a kerítésig jönnek – mondta Beck hadnagy. – Nézze csak! – Udvariasan közelebb léptem. Fácánkakas ballagott a bozótos szélén. – Már őzet is láttam. A nyúl meg egészen mindennapos.

Beck szeretett vadászni. Mielőtt bevonult, bányász volt Dorogon. Politikai akadémiára küldték. Nyugodt, szolid ember volt, de szenvedélyes vadász. Kispuskával lőtt, nem valami jól. Egyszer viponnal jöttünk a hegyek közt kanyargó makadámon a hadosztálytól. Megállította a kocsit a kukoricás szélén. Ősz volt, a száraz kórók már gúlákban álltak a letarolt földön. Becknél mindig volt kispuska. Rátöltött, nekitámasztotta könyökét a vipon rácsának. Alkonyi fénynél jó tíz percig lődözött egy nyúlforma alakra. Amikor feladta, azt hiszem, ő is rájött, hogy a mezsgyekőre célzott. Nem szóltunk egy szót sem. Sem ő, sem a sofőr, sem én.

Beck végre elfordult az ablaktól. Hosszan vizsgálgatott, mintha először látna. – A tiszti klub avatására legyenek készen. Valter lesz a rendezőjük, tudja, az, aki statiszta volt. Maga rajzol, maga meg tudja csinálni a díszleteket is. Írják össze, mi kell, meghozatom. A feleségem is játszani fog. Holnap már ott lesz a próbán…

*

Az asszony, a butik tulajdonosnője megérezhette, hogy erősen figyelem, mert felém vetett egy barátságos, de ugyanakkor kutató pillantást. – Nos, talált valami szépet? Ó, látom, jól haladnak… – Aztán a hölgyeknek: – Az új darabhoz vásárolnak néhány holmit. Ugye, ti is megnézitek? Valami mai téma. Úgy hallom… – A hölgyek érdeklődést színlelve mosolyogtak; biccentettem; az asszony pedig egy ügyes mozdulattal tudtomra adta, hogy be akar mutatni. Akaratlanul is engedelmeskedtem. – Az új darab díszlettervezője…

(Paméla, drágám, sápadt vagy és lesoványodtál!…)

– Min mosolyog? – kérdezte, amikor a közelükbe értem.

*

Volt egy kettős jelenetünk. Én játszottam a titkárt. Egy angol úr titkárát. Szovjet-orosz darab volt, de angolokról szólt, akik egy lakatlan szigetre menekülnek a civilizáció elől, ám a szigeten is csakhamar oda a béke, mert olaj tör elő a föld mélyéből, és véres harc indul a haszonért. Ez a ma már telt idomú, de még mindig csinos asszony – csak jutna eszembe a neve, gondoltam –, Beck hadnagy felesége játszotta az angol úr lányát, Pamélát. Beleszeret az apja titkárába. Skandalum: a rangon aluli frigyről szó sem lehet. Már nem emlékszem, milyen fordulatot vett e téren a dráma, de hogy mi ketten egymásba szerettünk, az biztos. A kandalló előtt álltunk (a díszletet én terveztem és festettem), ő belépett a szobába, riadtan körülnézett, én szintúgy, majd azt mondtam neki: „Paméla, drágám, sápadt vagy és lesoványodtál…” A mondat nyilván arra utalt, hogy a lányt tönkreteszi a zord atya tiltó szava. Ezután mindig átöleltük egymást. A próbákon még csak összeért az arcunk. Később, már fenn a színpadon meg is csókoltuk egymást.

Mindketten húszévesek voltunk. Harminchárom éve!

*

– Na, és milyen lesz az az új darab? – kérdezte az egyik hölgy. – Remélem, nem rémes? Nem valami szomorú história? Mert abból éppen elegünk van!…

Mielőtt felelhettem volna, Gréti, a kellékes közbeszólt: – Egy skizofrénről szól. De rém mulatságos!

*

Beck egyik délután kirendelte a színtársulatot a lakására. Köztulajdonba vett villa alagsorában laktak; csak a hadnagy volt otthon, Beckné a helyi iskolában tanított. Azt akartuk megbeszélni, hogy mi lesz a következő darab. De mielőtt dűlőre jutottunk volna, megérkezett az asszony, sápadtan, remegve, kisírt szemmel. Nem volt képes megvárni, hogy a férjével kettesben maradjanak, kitört belőle: – Tápait letartóztatták! Az előbb vitték el, a lakásáról!… – Tápait?! – pattant fel Beck. – Tápai századost?! Az elhárítóktól?!…

*

A két hölgy kifizette a bizsukat („Az ember ne hagyja az utolsó napokra a karácsonyi ajándékok vásárlását, nem igaz, édesem? Hát viszlát, a bemutatón!”) – elmentek. Az asszony az ajtóig kísérte őket. – Tudja – fordult felém tájékoztatón, amikor visszatért –, egyik sem akárki felesége, nem árt, ha pártfogókra talál ebben a városban. – Köszönöm – mondtam –, de én csak vendég vagyok itt. – Akkor is. Az sosem árt! Nos, nézzük, miket választott? – Gréti kirakta a holmikat a pultra. – Mondja csak – kérdeztem közbe –, ha nem haragszik, mióta él ebben a városban? – Mióta? Nem olyan régen. – Pedig jól ismerik! – Egy üzletasszonyt? Hát hogyne! Meg aztán én idevaló vagyok. Amikor a szüleim meghaltak, a férjem meg nyugdíjba került, hazajöttünk, a házat később szanálták, abból nyitottam a butikot… Elviszi a kiválasztott holmit, vagy érte küld a színházból? – Elviszem, kocsival vagyunk…

Az ajtó csilingelve nyílt, de elakadt; az asszony elnézést kérve odasietett; valaki, egy alacsony, köpcös férfi nyomakodott be az utcáról hatalmas papírdobozzal; neki kellett segíteni, kitámasztani az ajtót.

– Még két fordulóm lesz! – vetette oda lihegve a csomagot cipelő ember, miközben sehova sem tekintve sietett végig az üzleten a hátsó – valószínűleg a raktárba nyíló – ajtó felé. – A keramikushoz is kell mennem, kérem gyorsan a pénzt, rossz helyen parkolok, valaki ideállt az üzlet elé…

– Én voltam az a valaki, bocsánat… – szóltam szabadkozva, de a férfi rám se hederített. Eltűnt a raktárban, mire visszatért, az asszony kikészítette a pénzt, a kis, kövér férfi eltette, fújtatott, rám nézett: – Ilyen karácsony! Melegebb van, mint ősszel! – Aztán máris futott tovább.

– Akkor hát a számlát – mondtam. – Jobb is, ha mielőbb szabaddá teszem az üzlet előtt a helyet ennek a kis mérges embernek.

– Ó, a férjem örökké lót-fut…

– Ez nem a maga férje!

– Már hogyne volna az?! – Csodálkozva emelte rám tekintetét. Furcsállón felnevetett. – Hogy érti azt, hogy nem a férjem?!

– Bocsánat! – Elöntött a zavar. Szerencsére Gréti ismét a magnón forgó számmal volt elfoglalva. Az egyik hangszóró közelében ringott az ütemre. A diáklány meg a fiatal házaspár egymást követve távozott a butikból. Magunkra maradtunk. – Bocsánat – mondtam; s valóban elbizonytalanodtam. – De mondja csak, miért adta a butikjának a Paméla nevet?

– Miért? Mert tetszett. Tetszett a név. Titokzatos. Van benne valami titokzatos, nem?

– Van!

– De komolyan! Nincs igazam?

– És csak ezért? Semmi egyébért?

– Úgy érti, talán ez a saját nevem is? Nem, nem, az enyém nagyon is hétköznapi…

– Az asszonyneve: Beck! – csaptam le rá. – Igaz?

– Hogy mondta?! – És a szeme elkerekült.

– Az a férfi pedig, aki az előbb itt volt, ezek szerint nem más, mint Beck hadnagy! Csakhogy nem az!

– Nem hát! De…! Beck hadnagy?! Hogyan?! Honnan ismeri maga…?! – Az asszony ijedten, gyanakvón vizsgált. – Honnan tudja, hogy én valamikor…

– Paméla, drágám, sápadt vagy és lesoványodtál…

Ezt hatásosnak szántam, s igyekeztem a legkedvesebben mondani. De hiába. Az asszony valóban elsápadt. Aztán úrrá lett riadalmán, zavartan elmosolyodott, de homlokát kiverte a veríték. – Paméla? Nem értem… Hogy is mondta?

Megismételtem. – Hát nem emlékszik? – folytattam nyugtatón. – Játszottuk azt a színdarabot. A férje szervezte…

– Jé?! Csak nem maga az, aki… – Olyan élesen felkiáltott, hogy Grétit kizökkentette a zene ritmusából. Csendesebben kérdezte: – Csak nem maga játszotta azt a… – Titkárt! – segítettem ki. – Igen, igen! Mi is a címe? Te jó ég, borzasztóan régen volt! – De most már emlékszik? – Emlékszem, emlékszem! Pedig több mint harminc éve, vagy nem? – Hát, bizony! De mi lett a férjével? Elváltak? – Meghalt. Autóbaleset érte. – Még ott, a helyőrségen? – Nem, nem ott. Hanem, tudja, kimentünk mi is. Franciaországban éltünk. Nem ment jól. És egyszer… Ja, házalt, tudja? Lehetett volna bányász is, hiszen valamikor vájár volt, de úgy gondolta, már nem bírná. Volt egy kis Citroënje, azzal járt vidékre. Iparcikkek. Szóval éjszaka volt… és egy éles kanyarban… Nem akartam kinn maradni egyedül, hazajöttem. A szüleim még éltek, hívtak… – Hirtelen az arca elé kapta a kezét; most megint olyan volt, mint húszévesen. – Uramisten! Persze! Paméla! Hát akkor ezért?! Ezért motoszkált bennem? Pedig azt hittem, csak úgy kitaláltam. Nem emlékeztem rá, talán el akartam felejteni… nem gondolja? Halkan felnevetett. – Az a színdarab! Én a lányt játszottam, maga a… hogy is mondta? – A titkárt.– Ja, igen. És szerelmesek voltunk egymásba. Na, csak a színpadon! – Én másként emlékszem. – Másként?… Hát persze, régi dolgok ezek! – Kezdett megnyugodni. – Most jól megvagyunk. A férjem, ez, akit látott, mérnök volt, már nyugdíjas, sokat segít. Üzletember. De én is jól beletanultam, hiszen látja…

Reggeli a teraszon

A konyha kis kabinablakát kinyitotta; az apácarácsra felfutott rózsaágak a ház délkeleti oldalát hűvösben tartották a kora reggeli melegben; bogarak dongtak a levelek közt. Margit vizet tett fel forrni a teához; kivett négy tojást a jégszekrényből, húsos angolszalonnát vágott vékony szeletekre, kis, fonott kosárkába kenyeret készített, tálcára szalvétákat, evőeszközöket; friss konyharuhával megtörölgette a piros pettyes fajanszkészletet. A konyhában rend és tisztaság volt. Naphosszat takarította a házat, a tűzhely körüli csempét is állandóan vegyszerekkel mosta, sikálta csillogóra. A mosogató fémmedencéje ragyogott; soha nem hagyott piszkos edényt a csap alatt, még egy sebtiben használt poharat sem, mindent azonnal kiöblített; képes volt az egész ablakot újra tisztogatni egy agyoncsapott légy szétmázolt tetemének pacnija miatt. Akkor kapott rá erre a tisztaságmániára, amikor két éve szívbillentyű-rendellenességek miatt leszázalékolták. Negyvenhat éves volt akkor, s húszegynéhány munkában töltött esztendő után nehezen tudta elviselni a tétlenséget. Vilmos nem sokkal azelőtt vette feleségül, s hozta ide, ebbe a gödöllői házba; akkoriban, de különösen a betegeskedése után úgy vélte, ez lesz a végleges otthona (most már!), hát mindent beleadott, berendezkedett kedve szerint, jóformán kisajátította a férfi asszonyi gondoskodás után kiáltó odúját – ahogy az elárvult lakást, a gaz felverte kertet Vilmos nevezte. A férfi esztendők óta élt egyedül, a felesége még a ház építését követő nyáron autóbaleset áldozata lett; Vilmos ezerszer megmutatta már Margitnak azt a helyet, ott, Kerepes előtt az országúton, ahol egy cementszállító teherautó elébük vágott, s ők az árokba borultak. Vilmos homlokán még most is látható egy erős forradás; sebesülése szerencsés volt; az agyrázkódás miatt azonban nem emlékszik a részletekre, mire a kórházban feleszmélt, már özvegy volt.

Voltaképpen ez volt az első történet, amit Vilmostól hallott annak idején, amikor egy este a HÉV-en, Pest és Gödöllő között megismerkedtek; akkoriban jó néhányszor látták már egymást utazás közben vagy a végállomáson; a férfi nemegyszer Margiton felejtette a tekintetét, vagy felszálláskor udvariasan előreengedte a nőt; ám azon az estén véletlenül egymással szemközt foglaltak helyet a kocsiban. A kistarcsai állomás után valami csődületre lettek figyelmesek, néhány autó keresztben állt az úton; Margit a baleset látványától akaratlanul is felkiáltott. – Veszélyes útszakasz – mondta a férfi –, lakott terület, de nem lassítanak. – És elmesélte a történetet a cementeskocsival. Beszédbe elegyedtek. Margit elmondta, hogy kávéfőzőnő egy pesti presszóban, Gödöllőn lakik albérletben, de csak rövid ideje, mert azelőtt Gyulán élt, annak előtte meg Debrecenben, de még előbb Hajdúböszörményben, szóval ahová a férjét helyezték. A férje tanár volt, de nem tudott ellenállni az italnak, így aztán mindenütt botrányokba keveredett, emiatt is helyezgették ide-oda, hogy talán majd az új környezet… Na és ő, Margit is folyvást reménykedett, hogy valahol majd csak megemberli magát, de aztán nem győzte tovább a sok veszekedést, és otthagyta. Egy barátnője, aki tudta róla, hogy már dolgozott a vendéglátóiparban, már tudniillik a tanárral kötött házassága előtt, Szegeden, ahol egyébként a tanárral megismerkedett, aki abban az időben az egyetemre akart bejutni adjunktusnak, de aztán, ugye, az ital… hiszen ha ő, mármint Margit, tudta volna, hogy alkoholista! – de csak akkor derült ki, amikor már a felesége volt… na, szóval ez a régi barátnője hívta, hogy szerez neki állást és lakást, de a lakás nem sikerült, aztán valaki ajánlotta ezt a gödöllői albérletet…

Mindezt akkor egy szuszra elmondta, meg még azt is, hogy egy szál ruhában hagyta ott az iszákost, akivel most már, sajna, nem képes törődni, bármi lesz is a szerencsétlennel, hiszen agyonkínozta a duhajkodásával, csakhogy ő, mármint Margit, még nem akarja befejezni az életét, még fiatal (valamennyit letagadott évei számából), ő hálaisten nem ment tönkre, pedig nem volt könnyű az élete, már tizennyolc éves korában férjhez adták a szülei egy öreg ügyvédhez, aki nagyon aranyos volt, de azért rettenetes öt évet élt le mellette! Szegény pasast valami jogi botrány miatt kirúgták a kamarából, attól fogva elviselhetetlenné vált, mindenkiben ellenséget gyanított, hát ő azt nem bírta, megszökött tőle, hosszú ideig a saját erejéből tartotta fenn magát, pedig kérték a kezét katonatisztek, orvosok; volt egy hajós is, az pláne azt mondta, nem való ő, mármint Margit, a presszógép mögé, de annyira félt a csalódástól, de annyira!… hogy sokáig senkinek sem mert igent mondani. Csupán annak a tanárnak. A tanár rendkívül intelligens volt, csak hát… de hiszen mondta már! Nincs többé bizodalma, senkihez sem köti az életét, meghúzódik abban a kis albérletben, igen, így lesz jó ezentúl…

Talán ez rendítette meg a férfit, ez a nagy magányosság; Margitból áradt az otthontalanság szomorúsága; bár jól öltözött, hiszen a keresetéből tellett rá, mégis, mintha a fehér lakk kézitáskája, a sötétkék kosztümszoknyája meg a csíkos blúza fölé vett gombolatlan kardigánja, a mogyorószín harisnyába bújtatott lába, a pántos szandálja, a dauerolt szőke haja, a festett körme csak a nyomorúság álcázását szolgálta volna.

Vilmos a gödöllői végállomáson lesegítette a nőt, aztán szótlanul elindult mellette a sötétben. Talán nem is akarta elkísérni, csak éppen egyfelé vitt az útjuk. Margit valamitől megriadt az éjszakában, Vilmos átfogta a vállát; egy pillanatig bátorítón magához szorította – meglehet, ez volt a kezdete mindennek.

Másnap újra találkoztak, harmadnap megint; Vilmos egy faárugyár asztalosműhelyének a főnöke volt; a baleset óta nem járt autóval, nem is vett új kocsit. Ráért HÉV-vel utazni, egyedül élt, mindegy volt, mikor keveredik haza az Üllői út végéből Gödöllőre. Nem szokott a késői vonattal járni, de akkoriban valami sürgős munka miatt állandóan túlóráztak.

Később kijárt Margit elé az állomásra. A nő hajának cigarettafüstszaga volt; a szvetteréből kellemetlen izzadságszag áradt, de erősen kölnizte magát. Vilmost zavarták ezek a szagok. De arra gondolt, hogy Margit egész nap ott pácolódik a presszóban. Talán máskülönben tiszta… – reménykedett; s efelől azután valóban meg is győződhetett…

Margit irányította az eseményeket. Kierőszakolta a meghívást, otthonosan vendégeskedett a házban, odavetett néhány ötletet, hogy miként kellene rendben tartani ezt a kis fészket. Összeházasodtak. Ketten szépen kerestek, különösen addig, amíg Margit beteg nem lett. De még azután is gyarapodtak. Margit takarékoskodott; összegyűjtött valamennyi pénzt is egy használt Wartburgra. Vilmossal elhitette, hogy ha vigyáz, többé soha nem érheti baj. A férfi visszanyerte a biztonságát.

A nő akkor már, a leszázalékolása után, a napokat otthon töltötte. A maga kedvére rendezte át a házat. A kert is az övé volt, a férfira csak a nehezebb munkákat bízta. Délutánonként kipihenten várta haza az urát. Az egész napi magány után társaságra vágyott; féltékeny volt a férje újságjaira, a televízióra; azt akarta, hogy Vilmos faggassa ki, hogy telt a napja; mint ahogy ő kérdezgette a benti munkák felől; aztán türelmetlenül várta a műsor végét, hogy a tévéhíradó után végre összebújhassanak. De Vilmos rendszerint addigra már elbóbiskolt a fotelban, aztán már csak bevánszorgott az ágyba.

A hétvégeken néha kirándultak. A férfi ugyan inkább a kertben szöszmötölt volna, egész héten arra várt, hogy ezt-azt babrálgat majd a gyümölcsfák körül vagy a műhelyében. De Margit mozgásra vágyott. Eleinte autózgattak a környéken, vagy felmentek a Mátrába, Vilmos nem találta fel magát, türelmetlenül indult vissza, hogy a forgalmat elkerülje; vendéglőkbe sem akart beülni, hiszen ott csak megvágják az embert. Később a kirándulások abból álltak, hogy kimentek autón a temetőbe, a kert virágaiból vittek Vilmos elhunyt feleségének a sírjára; ezeket a temetőlátogatásokat Margit egy darabig tűrte, bár már az első alkalommal látta, hogy Vilmos a sírkövessel kettős nyughelyet csináltatott; a műkőre ragasztott márványlapra a saját nevét is felvésette, születési dátuma után egy kötőjellel a bizonytalan jövőt kísértve. Idők múltával Margitnak volt rá alkalma, hogy a sűrű temetőjárások egyikén kifejtse, mennyire kétségbe ejti őt a Vilmosra váró sírhely. A férfi megnyugtatta, hogy a házasságkötésük után már őt is foglalkoztatta a helyzet visszássága, sőt mi több, arra az elhatározásra jutott, hogy a hant végül is mindhármójukat takarhatja majd.

Ez volt az első veszekedésük oka. Mégpedig elég csúnya veszekedés kerekedett belőle, az indokoltnál hangosabb és hisztérikusabb. Margit csaknem eszeveszetten tiltakozott a gondolat ellen, hogy őt akárkivel összefektessék holta után; egészen betege lett a gondolatnak; Vilmos ugyan a legelső felháborodott szóra megsértődött, de – és főleg a temetőben! – megpróbálta csitítani a nőt. Ám mindhiába. Borzalmas, borzalmasan hülye ötleteid vannak! – kiabálta Margit a sírokat gondozók és a hangra mindenhonnan odafigyelő idegenek füle hallatára. Csak nem képzeled, hogy ide fekszem közétek?! A férfi sápadtan, leszegett fejjel, hogy a bámulók tekintetét elkerülje, a foga között szűrve a szavakat akarta hallgatásra bírni. De Margit, mint egy hárpia! Tudom is én, kiféle-miféle volt, hármasban henteregjek vele?! Vilmos elvesztette a türelmét. Menj, takarodj a szemem elől! – s olyan indulattal taszította meg, hogy Margit a sírok közé esett.

Egész este szótlanul kerülgették egymást, egyikük indulata sem szállt el. Kis híja, hogy Margit, féktelenül növekvő haragjában, az elhunyt asszony képét le nem akasztotta a falról. Vilmos, bár forgatta fejében Margit igazát, nem tudott dűlőre jutni, a sértés és gyalázkodás mélyen megsebezte. Önző, önző! – gondolta keserűen. S minthogy némán jöttek-mentek a házban, Vilmosnak volt ideje számvetést végezni a kettejük dolgáról. Úgy vélte, az asszony csak ráakaszkodott, neki eszébe sem volt újranősülni, Margit szorgalmazta és erőszakolta ki az egészet, ráadásul azt a látszatot keltve, mintha kegyet gyakorolna, hogy egy ügyvéd meg egy tanár után egy kis művezetővel is hajlandó élni. Az asszony rendezkedését is más színben látta. Idejött, felforgatott mindent; egy szép napon talán még azt is kitalálná, hogy adják el ezt a viskót! Aztán belefáradt, s csendesen megkérdezte, hogy eszünk-e vacsorát? Margit mintha elengedte volna a füle mellett a kérdést, majd Vilmos újbóli megszólalására odavetette: Tudod, hol az étel! Ez volt a lavina elindítója, ez a hetyke mondat. Mindaz, ami a férfi fejében kavargott, kusza vádakban csapódott ki; az asszony leginkább azt értette meg a szidalmakból, hogy itt neki semmihez sincs jussa, úgy gondolkodjon a jövője felől. Persze, őt sem kellett félteni. Felhánytorgatta áldozatosságát, azt a rengeteg munkát, amivel kivakarta Vilmost a piszokból, amihez bizonyára az első felesége mellett szokott; megbetegedését is a férfi terhére rótta, megrokkant, mert túlhajszolta magát, s mit kapott cserébe? Fásult közönyt, unalmat, mert Vilmos nem férjnek való, fogalma sincs, mi kell egy nőnek, milyen törődés, milyen gyengédség, de Vilmosnak abszolúte nincs szerelmi kultúrája, még annyi képessége sincs, amivel egy frigid nő megelégedne; márpedig ő igazán nem egy frigid nő! Még az öreg ügyvéd is értett hozzá, hogy neki örömöt szerezzen! Még az a részeges tanár is!… Már üvöltöztek féktelenül. A ringyólkodásod alatt jól megtanultad, ki mennyit ért a szerelmeskedéshez, te presszós szajha! A férfi már rikácsolt; Margit még soha nem látta sem ilyen ingerültnek, sem ilyen elszántnak; ezt a hangját nem ismerte. Rémülten hátrált a konyhaasztalig; az asztalfiók gombját kereste reszkető kézzel a háta megett. Vilmos fröcskölte felé a sértő szavakat, vékony arcán megfeszültek az inak. Ki tud téged hazavágni, senki, a tanárod is azért ivott, te, te!… A férfi keze ütésre lendült, de ő addigra kirántotta a fiókot, kikapta a nagykést, megöllek, ha hozzám érsz! Vilmos megtorpant, az asszony kezére meredt, de nem a késre, hanem a vércsíkra, ami gyors patakban csordult ki ujjai közül; látta a vért, és megszédült. Tedd le – mondta hihetetlenül megszelídült, elcsitult hangon. Elvágtad magad. Margit a saját markára bámult; amint előkapta, ujját megsebezte a penge éle. Letette a kést az asztalra, a vízcsaphoz ment, lemosta a vért. Nem volt mély vágás, leszorította a sebet, elment a férfi mellett a szobába, kitárta a szekrényt, és sápadtan, reszketve elkezdte egyre gyorsabban a heverőre dobálni a ruháit. A férfi követte a szobaajtóig, ott erőtlenül a falnak támaszkodott, egy darabig nézte Margit kapkodását. Tudta, hogy okosabb lenne elengedni; az asszony minden mozdulattal távolabb került tőle; túl messzire mentek el mindketten. Megalázták egymást, ellenségekké váltak, de miért? Nem élhetek egy halottal, gondolta Vilmos. És ő sem élhet egy halottal, igaza van. De mégis – gyűlölöm, gondolta. Érzem, hogy meggyűlöltem. Gyűlölöm, gyűlölöm, gyűlölöm…

Aztán észrevette, hogy Margit sír. Sír némán, a hajladozás közben sír és sír. Vilmos megdöbbent ettől a néma sírástól. Margitból egyszer csak feltört a zokogás. Meggörbedt, a halomba szórt holmik fölé hajolt és jajongva zokogott. Vilmos melléből forróság tört fel, tűz égette a torkát, amint nézte a jajongva zokogó asszonyt. Megijedt; mintha egy gyerek sírt volna; és ez rémisztő volt. Nem ment oda hozzá, nem mert odamenni. Félelemmel töltötte el a keserves, jajongó sírás.

Soha nem beszéltek erről. Sem akkor éjjel, sem másnap, sem később. Soha.

*

Elkészült a reggelivel, tálcára rakta a tojást, a szalonnát, a kenyeret; aztán még egyszer fordult a fajanszcsészékért meg a kannáért – a teraszon terített. Úgy gondolta, fürdőruhába bújik, de még hűvös volt a reggel. Kivett a szekrényből egy könnyű kartonruhát, a tükör elé állt, kibújt a pongyolájából, kis ideig nézte magát a félhomályos szobában. A nap már lebarnította; így kreolra sülve nem volt olyan szembetűnő izmainak petyhüdtsége, s mintha a melle sem nehezedne oly tehetetlenül a gyomra fölé; a combja is karcsúbbnak tetszik, a dereka körüli hurkák is elfogadhatóbbak.

– Nézed magad?

– Öltözöm! Öltözöm, nem látod?!

– Na, jó, csak azért, mert reggeliznék…

S máris fordult ki a férje a szobából, maga mögött hagyva az olajfesték meg a hígító csípős szagát, meg az izzadságszagot, ami az itthoni rongyaiból: a csupa olaj-maszat ósdi szövetnadrágból meg a kőkeményre piszkolódott ingből terjengett.

– Jól van, jövök már, jövök!

Önmagát is meglepte, hogy férje váratlan betörése, de főleg követelődző sürgetése mennyire idegessé tette. Le akarta gyűrni ezt az ingerültséget. Felöltözött, nyugalmat erőltetett magára, csakhogy amint kiment a teraszra, azonnal szemet szúrt neki az ordenáré szín, amivel Vilmos bemázolta a kerítést, s erre ismét érezte a hevesen feltörő indulatot. A férfi már ott ült az asztal mellett; várta, hogy Margit kiporciózza a reggelijét, s az, mialatt ezt szokásához híven megtette, közben azt is észrevette, hogy férje a sárga festékkel összecsöpögtette a terasz kövét.

– Remélem, azt a sok mocskot feltörölgeted onnan?!

Rideg, piszkálódó volt a kérdés, pedig elhatározta, hogy nem szól, nem rontja el a napját, de úgy látszik, a dühe nagyon mélyről támadt. Vilmos nem válaszolt. Ült a kis asztalka mellett, vajat kent a kenyerére, feltört egy lágy tojást, szalonnát vágott kis kockákra. Falatozott. Margit keze megremegett, csészéjéből kilöttyent a tea. Fékezte magát, de hiába.

– Ezeket a festékcseppeket! Hallod?! Remélem, még felszedi a hígító?! Vagy nem?!

A férfi éppen csak felpillantott; találkozott a tekintetük. Margitot meglepte, hogy Vilmos menynyire nyugodt.

– Kérdeztem valamit!

– Reggelizzünk – mondta csendesen Vilmos. – Most reggelizzünk szépen.

– Ki nem állhatom, amikor mindent összemaszatolsz! Nem győzök takarítani, rendet tartani, te meg…

– Talán…

– Tessék?! – Margit hangja megbicsaklott az idegességtől. Maga sem értette, mi sarkallja, de nem tudott lecsillapodni. A férfi rendíthetetlen egykedvűsége is bőszítette.

– Talán elmehetnénk valahová.

– Nem értem – mondta elhűlve Margit –, nem értem, miféle elmenetelről beszélsz, amikor én…

– Kocsin. Beülünk az autóba, és elhajtunk valamerre. Szabadságon vagyok, ráérek, az idő is jónak mutatkozik.

– Ma?! – Kutatón nézte a férfit, de az fel sem pillantott.

– Ma.

– A kerítést fested, vagy nem?

Nem kapott választ. Vilmos újabb kenyérszeletet vajazott nagy nyugalommal. Teát kortyolt. Kanalazta a lágy tojást. A nap elérte a teraszt, a szemükbe tűzött. Margit is evett egy-két falatot, csend volt.

– Ma van a balesetem évfordulója…

Margit összerezzent. A férjére tekintett, de az most sem nézett rá. Ha azt akarja, hogy kimenjünk a temetőbe annak a sírjához… – Kis híja volt, hogy nem csapta le a csészét az asztalra.

– Na és?! – kérdezte ellenségesen.

– Eszembe jutott – mondta csendesen Vilmos, és végre felemelte a fejét. – Semmi, na. Csak eszembe jutott.

Szemük összevillant.

*

Margit, mint később – amikor a sokkos állapotából éppen csak felocsúdott, de a tragikus történtekről már képes volt beszélni – az őt kérdezgető rendőrtisztnek mondta: sárga villanást látott Vilmos szemében, s ettől rettenetesen megijedt. Ember szemében még soha nem látott ekkora gyűlöletet – magyarázta a rendőrtisztnek, aki nagyon gyengéden bánt vele, cigarettával kínálta, a legnagyobb kíméletességgel faggatta, és szinte a karjaiban vitte minél távolabb a roncstól – ha egy szemvillanással ölni lehetne, ő, mármint Margit, ott esett volna össze a reggelizőasztalnál, a teraszon. A rendőrtiszt – őszülő, derék férfi, akit azonnal, mihelyt a baleset helyszínére ért, meghatott az asszony elárvultsága, cseppet vérző homloka, elhasadt szoknyája és olajfoltos, szakadt blúza – miután meggyújtotta, és elnézést kérve a látszólagos bizalmaskodásért, úgy adta át, már égve a cigarettát, óvatosan megkérdezte Margittól, vajon észrevett-e valami gyanúsat a férje (ugyebár a kedves férje… volt?…) vezetés közbeni viselkedésén? Nem gyanúsat, tört ki könnyek közt az asszony, hanem kimondottan szándékosságot! Vilmos szántszándékkal kapta a felezővonal felé a kormányt abban a pillanatban, amikor a szemközti forgalomban az a nagy teherautó melléjük ért. Többre nem emlékszik, de arra igen, hogy még rá is kiáltott: megölsz! – aztán az ütközést követően… alighanem azonnal elájult, vagy nem? Isteni csoda, hogy életben maradt. Reá volt kimérve a halálos ítélet, s lám, ő mégis életben maradt, Vilmos pedig… A rendőrtiszt finoman figyelmeztette, hogy ne legyen elhamarkodottan ítélkező, főleg semmi esetre se legyen igazságtalan, a megboldogult aligha cselekedhetett úgy, ahogy Margit mondja, talán csak elvesztette uralmát a gépkocsi fölött. – Nem, nem, nem! – kiáltotta Margit –, hát maga sem hisz nekem?! – Elaléltan a rendőrtiszt széles mellkasára zuhant; oda kellett hívni az orvost; Margit megadóan tűrte, hogy nyugtató injekciót fecskendezzenek a karjába. Némán sírt, a fejét rázogatta: – Nem, nem, nem, soha többé senki, soha többé!… – fakadt ki belőle aztán; belecsimpaszkodott az orvosba, majd a rendőrtiszt karját kereste. – Mi lesz velem?! Mi lesz velem?! – jajongott. A rendőr csitította, az asszony feje felett kérdőn tekintett az orvosra. – Le kell ültetni – mondta az orvos –, leültetni… Mindjárt hat a nyugtató! – Otthagyta őket. A tisztet hívták, dolga lett volna az autóroncs körül; Margit utánakapott, a férfi megtorpant; intézkedni akart, végezni akarta a feladatát, de a nő markoló ujjai visszatartották. – Ne hagyjon itt!… – Könnyek gördültek elő Margit sötét pillái alól, nagy, kék szeme könnyárban úszott. – Asszonyom – dadogta a rendőrtiszt zavartan. – De, asszonyom!… Hiszen még úgyis… – Úgyis?! – Úgyis találkozunk, hiszen a… – Elakadt a szava, nem akarta elhinni, amit látott: az asszony meg-megremegő ajkán mintha különös, hódító mosoly bujkált volna.

Az a fickó a konyhában

Reggel negyed hétkor szólt az ébresztő, ahogy mindig is, de nem ám vekker, mint a mi időnkben, hanem a kis komputer, ami egyben digitális óra, csipogó játék, számítógép meg quartz alarm clock: tilili-talala-talalalla-tilili-talala-talala… (Ezerkétszáz, ha szerencsésen választod meg a magántrafikost, de van, ahol kétezerért árusítják; Made in Hongkong; a srácok kikönyörögték a fiamtól, azaz az apjuktól, mert „már mindenkinek van az osztályban”) – alig hallgat el az alarmírozó zene, máris bekapcsolják a rádiót, úgy értem, az, aki az ágyából kimászva éppen arra támolyog; de én már minden hajnalon fenn vagyok, ma is álmatlanul forgolódtam jó ideje, felébresztettek a szemetes autók, a huppogó kukák meg a légszelepek, azok a sziszegő, csattogó hangok, csakhogy nem kelhettem fel; nem csoszoghatok negyed hét előtt a lakásban, várnom kell a kvarcóra muzsikáját, különben könnyen megkaphatom, hogy mit zörömböl itt a nagypapa! Hanem aztán a kis tilili-talalára pillanatok alatt kitör a pánik. – Na, keljetek, keljetek, negyed hét! – Ajtók csapódnak, harsog a vécé vízöblítője, redőnyök nyikorognak, belobbannak a gázbojlerek (a fürdőszobai meg a konyhai), a rezsón egyszerre ég minden láng. Közben a rádió is bömböl, szól a reggeli krónika, a mikrofonnál ez meg ez, borús idő várható, az utak síkosak, autósok időben induljanak, szót kér valaki a kötvényakció magyarázatára, hogy micsoda remek pénzbefektetés, aztán a palesztin helyzet meg a Pershing-rakéták, nincs kibontakozás, a londoni lapok, hallgassunk rockot, szovjet vélemény, mi a helyzet az idei karácsonyfa-felhozatallal, Bonnban a tiltakozó háziasszonyok – ma is, mint általában. Én akkor már magamra kanyarítottam a köpenyemet, és irány a konyha, hogy ne legyek láb alatt, persze a feladatok is ott várnak rám. Ma, miközben előszedtem az edényeket, eszembe jutott a tegnap este, hogy miben reménykedtem én tegnap, mire számítottam, ami aztán, sajnos, nem következett be, mert senki még csak egy szóval se… Így hát az üveg, amit tartogattam az alkalomra, még bontatlan. Ott lapult a kredencben, hátul; visszacsuktam rá az ajtót. Ha nem, hát nem! Igyekeztem könnyedén átsiklani az ügy fölött; felraktam a tűzre a kávéfőzőt, a zománcos nyelesben meg a tejet, forralni, egy másik edényben vizet a teához. A menyem, Linda, angolosan készíti, az a véleménye, hogy a magyarok (mi) nem értünk a teafőzéshez, ő, mint külkeres sokfelé megfordult a világban, van egy bizonyos módszerük az oroszoknak, egy másmilyen az indiaiaknak és megint csak másféle a kínaiaknak, az angolokét a legegyszerűbb elsajátítani, és mi mégsem… Borzalom, mondja Linda, hogy mi (a magyarok) mit csinálunk a teával, kilúgozzuk, így hát teljesen mindegy, hogy hagymahéjat, kamillát, hársfát, plantát áztatgatunk és fortyogtatunk a meleg vízben vagy Earl Grey-t. Meg kellett tanulnom az angol szisztémát, hogy elkészíthessem a reggelijét. („A nagypapa egyébként kitűnően csinálja!”…)

Ezen a reggelen, miközben a lobogó víz fölé állítottam a máztalan fenekű kancsót, benne a néhány vízcsepptől nedves tealevelekkel (persze lefedve, hogy az aroma ki ne szökjön!), odakacsintottam a „fickónak”: – Hát semmi, öregem, ezektől egy szót sem, eszükbe sem jutott! Se Mihálynak, a fiamnak, se Lindának, se Ivánnak, a nagyobbik unokámnak, de még a kisebbiknek sem, a Nórinak! Leshettem, pajtás! De nem baj, várd ki a végét! Csak várd meg, hogy elmenjenek, akkor majd mi, ketten!…

A „fickót” rajtam kívül senki sem nevezné annak, csak én szólítom így, mert ha hunyorítva nézem, mindig valami mafla alaknak a képére emlékeztet. A homloka alatt sötét rés, kétujjnyi, mint egy bunker figyelőnyílása – a szeme. Lejjebb az orra, csonka háromszög, mint egy többszörösen bevert pofájú bokszolóé. Még lejjebb tojásdad alakú lyuk – a szája. Ha akarom, szemölcs is van az állán: az a fekete, műanyag csillagkerék, amivel meg lehet indítani és el lehet zárni a vizet. Merthogy a mosogató fölé szerelt, gázrendszerű bojlerről van szó. Egy ilyen reggelen, amilyen ez a mai is, ahogy néztem, egyszer csak kisütöttem, hogy olyan ez a kis, ötliteres vízmelegítő, mint egy fura fickó pofája. Egy kelekótyáé, félbolondé, ártatlan marháé. Megörültem neki, ahogy így kiszúrtam magamnak, végre valaki, gondoltam, akivel szót érthetek. Neki magyaráztam most is, a gáztűzhely mellől: – Azért, mert nem kerek szám, még eszükbe juthatott volna! Hatvankilenc! Éppen egy híján hetven!…

– Hát ez meg kivel beszélget?! – hallottam Lindát a konyhaajtóból. Felbukkant, kócosan, pongyolában. Körülkémlelt, aztán a teásedényt nézte: – Remélem, idő előtt nem nyitja fel a fedelét? – Már ment is. Mihályba ütközhetett: – Apád a frászt hozza rám! Beszélget! – Aztán más hangon: – Mi van? Miért bőg Nóri?! – És távolabbról: – A környezetet? Miféle környezetet? – Mihály dörmögése: – Elfelejtette! Tegnap este ezt is elfelejtette! (Mit még? Mire célozhat a fiam?) Mert az ellenőrzőjét is!… (Aha! Már azt hittem, én kerülök szóba. A „fickóra” néztem: – Látod, pajtás, rám nem jut idejük!) – És mi az, hogy a környezetet?… – dohogott tovább Mihály. – Jaj, hát az egy tantárgy, de figyelsz is te a gyerekekre! – Apu idejében még nem volt környezet – csapta ki a fürdőszobaajtót Iván; áradt körülötte az illat, amióta egy kislány megszólta, hogy izzad a hónalja, magára szór egy fél doboz sprét. – Apu csak azt ismeri, ami már az ő idejében is volt! – Humoros vagy, kora reggel, kisfiam! – De Iván, válasz helyett: – Lukas a zoknim! – Az lehetetlen! – Apu miért szólsz bele, anyunak mondom! – Akkor is lehetetlen, a nylon nem tud kiszakadni! – Na, mit mondtam? Apu idejében még nem szakadtak ki a nylonok, tehát most sem szakadhatnak!… – Hát igenis, a nylon, amikor a háború után elterjedt, tökéletes volt! – Hogyne! Valamikor minden tökéletes volt! Tudom! Ismerem! – Te, ne hozz ki a sodromból! És micsoda frizura ez?! Mi vagy te?! Kakadu?! Mi ez a felfésülés? Ez a tengerészgyalogos felnyírás? – Most ne kezdjétek ezt, telik az idő, mindannyian elkésünk! – Így menjek neki a mai napnak! – dohogott tovább Mihály. – Fél kilenckor már a minisztériumban kell lennem! – Díjazás? – ujjongott fel Linda bűbájosan. – Díjazás!? Mert engem díjazni szoktak, mi? Valami letolás. Valaki valamit elrontott, de én vagyok a felelős! – Na, látjátok! Szegény apátok a felelős, ti pedig idegesítitek! Nóri! Ne bőgj itt nekem! Csináltad volna meg este a leckédet! Senki sem mondta, hogy nézd azt a vacak krimit! Krimit néznek!…

– Hallod, öregem? – kacsintottam a „fickónak” a konyhában. – Mintha nem mind ott ültek volna a tévé körül! Amikor pedig én azt vártam, hogy eszükbe jusson…

De azért Nóri nem hagyta őket: – Muszáj megrajzolni! – De mit? Micsodát? – A műemlékeket… – Műmellékletet? – Dehogy, anyu, hát nem érted? Hogy mi van a kerületben… – Az egészben? – Csak ahol lakunk! – Mi egy házban lakunk! – Golyónyomok vannak a falban, azok is műemlékek, vagy nem? – Ivánkám, szellemeskedni azt tudsz, de a húgodnak segíteni?!… – Mihály kiabált át a másik szobából: – Pirítósra kérem a vajat! – Jó, jó, pirítósra! – Linda feltűnt a konyhaajtóban: – Nagypapi, két szelet pirítóst gyorsan! De csak éppen hogy… tudja, a Mihály foga!… – Máris visszament a többiekhez. Sivított a kávéfőző, a teáskannát is figyelnem kellett, a tejet már kétszer levettem, mert ki akart futni, és akkor most a pirítós!…

– Szóval műemlékeket?… – Persze, közben szólt a rádió is, hogy tudják a pontos időt. – Munkásmozgalmi kell. – Még válogatnak is? Jaj, mi ez a szag? Mégis megégett a pirítós? Papa! Nagypapa! Figyeli a pirítóst? – Figyelem hát! – Nagypapi, hallja? Figyeli a… – Figyelem, hogyne figyelném! Ez a dolgom! – Írd be, kislányom – ez már megint Mihály ideges hangja volt –, írd be, hogy Erzsébet-híd meg Nemzeti… – Színház? – Dehogy! Múzeum! A Nemzeti Múzeum. És Arany! Ott az Arany szobra. A Toldival! Az csak elég, nem? – Az munkásmozgalmi? – kérdezte óvatosan Nóri. Erre aztán Linda: – Hát volt itt… van itt valami munkásmozgalmi a Belvárosban? Mihály! Neked tudnod kell! – Nekem?! – Hát persze, te benne voltál! – Nóri, hallgass rám, írd be, hogy a Rab Ráby börtöne a Vármegyeházán… – Elment az eszed? Hogy megbuktassák a lányodat?! És kapcsoljátok ki a rádiót, az ember nem hallja a saját szavát! – Ne, anyu, ne! Ez a legmenőbb szám. A szív teljes napfogyatkozása! – Nem segítenél inkább a húgodnak? – Jó, mit kell izgulni? Ott a tábla a Duna-korzón, hogy onnan lőtték a vöröskatonák a monitorokat… – Mihály már az előszobából üvöltözött: – Ki húzta meg úgy a vécét, hogy nem akar elállni?! A papa majd nézze meg! Nóri, te voltál? – Csitt, most ne zavard, leckét ír!…

Persze, mondtam bólogatva a „fickónak”, a papa majd nézze meg! A papa készítse a tízóraikat! Tessék! Meg a reggeliket! Tessék! Kávé cukorral, tea cukor nélkül, tej mézzel, tejeskávé két cukorral… Pirítós vajjal, éppen csak megkapatva… – Mikor jöttök? – kérdeztem ártatlan képpel, hogy talán kibökik; ha tegnap nem is, drága papa, majd ma!… Ám ehelyett: – Jaj, hát mikor, mikor?! A szokásos időben! – Mihály, te? – Intenzív angol lesz, úgyhogy csak hét felé. – Linda? – Kiugrom a Skálába, a gyerekek csinálják a leckét! – Nóri? – Nekem gitárórám lesz, utána szakkör… – Iván? – Mit tudom én?! – Aztán már csak az apjának: – Nem néznéd meg végre azt a Proper tizenhatost, irtó menő, a japánoknál már minden háztartásban van ilyen számítógép… – Mást nem akarsz? – De, apu, ez nem játék, ez a jövő… – Na, hagyjál, kisfiam a jövővel, fél kilencre a minisztériumban kell… Nóri! Nóri, elviszlek kocsin, kiteszlek az iskolánál. Nóri! – Mindjárt kész lesz, csak még beírja az Engels teret. – Az Engels teret? Minek? – Jaj, hát hogy mégis beírjon valamit, nem bukhat meg!…

Hát így! Amikor végre elmentek, amikor végre csend lett, visszamentem a konyhába, intettem a „fickónak”, hogy na, most! Ha már így alakult, üljük meg kettesben! Elővettem az üveget, örmény konyak százhatvanért, előkelő akartam lenni, de ki volt rá kíváncsi? Az enyéim nem, az biztos! Töltöttem egy decis pohárkába; még nem is reggeliztem, de annyira kívántam már, hogy nem tudtam várni. Az este óta fentem rá a fogam. Felhajtottam, volt ereje; jóízű ital, meg kell hagyni! Na, mondtam a „fickónak”, most a te egészségedre! A harmadikkal kicsit vártam, átjárta testemet a tűz, kezdtem jól érezni magam. Hunyorogtam a „fickóra”, hogy jobban kiadja egy barátságos alak képét. Elég jól sikerült. Rántottát szalonnával, gondoltam. De inkább ittam.

Azért később mégis feltápászkodtam, elraktam a szennyes edényt a „fickó” alá, a mosogatóba. – Jól van, cimbora, mindjárt jövök! – azzal bementem ágyazni, összecsapni egy kicsit a szobákat. Aztán lehuppantam az egyik fotelba. Akkor láttam, hogy elmúlt nyolc óra, gyorsan benyomtam a gombot, már ment az Élővilág, majmok meg minden, jól szórakoztam. Utána a technika. Az mindig érdekelt. Böngésztem a műsort, hogy még mire számíthatok. Adni, kapni jó. Na, ezt megnézzük, gondoltam. De elaludhattam. Jócskán alhattam, mert csak sistergett a képernyő, és olyan kásás volt az egész.

Fájt a fejem. Éhomra ittam, meg ez az alvás a fotelban – legjobb lesz, ha a levegőre megyek. Szépen megberetválkoztam, felöltöztem, levitettem magam a lifttel. Hideg volt, száraz idő, kicsit ködös, de a nap is próbált sütni. Nagyon sokan voltak az utcán. Elindultam a Duna felé, aztán inkább a mellékutcákat választottam, csakhogy nem voltam képes a járdán parkoló autók miatt haladni. Visszafordultam a Kiskörútnak. Egyszer csak lassítottam, megálltam. Nem tudtam, hova akarok menni.

Persze, sehová.

Nem álldogálhattam az utca közepén. Vagy járkálni kell, vagy hazamenni. De ahhoz nem volt kedvem.

Hirtelen megehültem. Egy jó zónapörkölt! Az, az, egy jó, friss pörkölt. Sós burgonyával. Rá egy savanykás fröccs!

Néztem, hova ülhetnék be, de nagyon drága helynek látszott mindegyik. Csendes kis vendéglőre vágytam, barátságos vendéglősre, aki fehér kötényében megáll az asztalomnál, és azt mondja, igenis, kérem, most lett kész a sertéspörkölt, máris hozom!… És az ember érzi a konyha felől a szaft étvágygerjesztő illatát.

Ehelyett egy bódé előtt álltam; az üvegablak mögül égetthús-szag áramlott hagymabűzzel keveredve. Színes betűkkel volt kiírva: Hamburger, Cheeseburger, Newburger, Maxburger, Hot dog…

Vettem egy ilyen vacakot, mert éhes voltam. Csupa ragacs lett a kezem attól a paradicsomkulimásztól. A sarkon volt egy bormérés, gondoltam, iszom két deci fehéret. Talán nem kellett volna oda bemennem. De láttam ott néhány magamfajta alakot, meg egy éppen olyan maflaképű fickót, mint akit otthon hunyorogva nézek a konyhában. Mintha az a „fickó” jött volna utánam ebbe az ivóba. Kértem két decit a pultnál, s mielőtt felhajtottam, kicsit megemeltem a maflaképű felé a poharamat. Biccentett, el is mosolyodott cseppet. Ettől jó kedvem kerekedett. Eszembe jutott egy cimborám, még a gyárból, a galvanizáló műhelyből, az a Schilling nevű. Az mesélte mindig, hogy amikor még önálló volt, óránként átballagott a közeli vendéglőbe, csak úgy munkaköpenyben, maszatosan, s már amint belépett az ajtón, feltartotta két ujját, és azt mondta: – Zwá deci! – De anélkül is eléje tették volna a szokásos adagját. Megiszogatta, visszacammogott a műhelyébe, hanem egy óra múlva újra ment. Zwá deci… Felírásra. Havonta fizetett vagy ahogy adódott. Nevettem magamban, amint eszembe jutott az öreg Schilling. És most én is azt mondtam a csaposnak: – Zwá deci! – És feltartottam a mutató- meg a középső ujjamat. – Meg neki is – tettem hozzá, a maflaképűre mutatva –, a haveromnak is! – Intettem feléje, ő meg újra biccentett mosolyogva, közelebb jött, nekitámaszkodott mellettem a pultnak, s attól kezdve kettesben ittunk. – Zwá deci! – mondta később ő is. Nevettünk, újra meg újra elmeséltem neki az öreg Schilling papát. Végül már a csapos is kívülről fújta az egészet. – Zwá decit? – kérdezte, amikor kiürültek a poharaink.

Nem tudom, hogyan kerültem a padra. Az aluljáró fölött, a templomnál, ott, a téren, ahol a kút van, az egyik padon ébresztett a rendőr. – Az igazolványát! – Micsodát?! – Körbefogtak, néztek, annyian voltak, hogy megijedtem. – Na, öregúr, mozgás, mozgás! A személyit! – De én csak az embereket bámultam riadtan. – Hol vagyok?! Mi ez?! – Ugye, ugye? – Nem keresik otthon? Van egyáltalán lakása?

Kicsit kótyagos voltam, amikor hazaértem, de eléggé kiszellőzött a fejem. Már sötét volt. A lakásban is sötét volt, pedig azt hittem, hazajöttek, mert bömbölt a televízió. Én hagyhattam nyitva. Valami kabaré volt, hahotázott a közönség. Kikapcsoltam. Kimentem a konyhába, ittam egy kis kávét. Jót tett. Leültem a konyhaasztalhoz, leginkább ott szeretek üldögélni, megszoktam, még a régi lakásban, úgy értem, a magaméban, amikor még a feleségem élt, és még nem cseréltük el azt a Mester utcait, a gyerekekével együtt, erre a nagyobbra, hogy ők kényelmesebben elférjenek. Hunyorítottam, hogy lássam a „fickót”. Azt a marha, jóságos pofáját.

Barátságosan bámult.

– A fene a józan mindenedet! – mondtam neki, de úgy, hogy értse, nem haragszom rá. – Könnyű neked!

Észre sem vettem, megjött Nórika. Hagymaszagot árasztott, ahogy ette azt a hamburgert, amit hazafelé jövet vett az utcán. – Szia! – kukkantott be a konyhába. – Senki? – Senki – mondtam. – Büdös vagy. Büdös a hamburgered. – Büdös? – nézett rám meg a hamburgerére csodálkozva, aztán felhúzta a vállát. – Ha nem tetszik, ne szagold!

Eltűnt, de visszajött, tejet vett ki a jégszekrényből.

– Mi volt? – kérdezte, anélkül hogy felém fordult volna.

– Semmi. Csak ülök itt, a haverommal.

– Kivel?

– A haverommal. Azzal a fickóval. Hát nem olyan, mint egy valódi fickó?

Nórika a hátam mögé állt, jobbra-balra billegette a fejét, úgy nézte a vízmelegítőt. – Ez? Nem. Cseppet sem olyan. Ez egy bojler.

– Pedig nekem olyan.

– A te dolgod!… – A bögre tejjel kiment a konyhából.

Én meg néztem továbbra azt a pofát. De egyszeriben csak nem akart annak látszani. Sehogy sem rajzolódott ki, bárhogyan is hunyorogtam. – Na, jól van, mondtam magamban, most már azért eltelik ez a nap is…

Egy igazi proletár

Lenke telefonált kora reggel a hivatalából. Csak onnan hívhatta, otthon nincs telefonjuk. – És amíg az utcai fülkékben egy használható készülékre találsz!… – Ferenc éppen a villanyborotvájával bajlódott, valami érintkezési hiba miatt állandóan megakadt. Ha megrázta, újra zümmögött. Odavitte a telefont a fürdőszobában a tükörhöz, feltartott állal beszélt, közben járatta a gépet a nyakán. – Mi van, fáj a torkod? Olyan erőltetett a hangod! – Semmi, csak mondd, mi újság, sietnem kell! – Ferenc kilenckor már a bankban akart lenni, onnan rohanás egy szakmai vetítésre, délben ebéd a bolgár delegációval a Mátyás pincében. – Szóval? Jól vagytok? – Jakab meghalt – mondta színtelen, kissé ijedt hangon Lenke. – Ki tudnál ugrani? Mindjárt én is hazamegyek, de a főnökömmel kellett beszélnem egy iratról. Bandi otthon maradt. Ő most ott van… vele. – Meghalt?! – hüledezett Ferenc. Kikapcsolta a borotvát. – Hogyhogy meghalt? Hát mi történt? Nem mondtátok, hogy valami baja van… – Te, én nem tudom, képzeld, hétkor már kinn szokott gyöszötölni valamit az udvaron, most meg… Az este… szóval csak arra gondolhatunk, hogy… – Mire?! – Az este panaszkodott, hogy rettenetesen fáj a feje. Adtunk neki Quarelint. Azt mondta, szétpattan a feje. De még behozta a szenet meg a fát, tudod, mindig ragaszkodik hozzá… – kis csend, pillanatnyi meghatottság –, ragaszkodott hozzá… szegény… hogy segítsen. Ivott nálunk, fenn, a verandán egy pohár sört, na, igyál, Jakab bácsi, mondja neki Bandi, tudod, mennyire szereti… szerette a sört. De még azt a poharat sem itta ki egészen. Hogy fáj a feje. Hogy elmegy lefeküdni. Reggel aztán Bandi, amikor kiment a kertbe, hogy megkösse a kutyát, sietett hátra Jakabhoz, de nem gondolt semmi rosszra… Te gondoltál volna? – Nem, én sem! – Na ugye… Annyiszor fájt a feje. Mindig fájt a feje. Valamije mindig fájt. A sérve, a karja, a sebesülése a lábszárában. Meg a feje. Hát éppen ezért. Furcsa, nem? Nyitva volt a kisház ajtaja, úgy értem, nem volt bezárva. Képzeld, nem volt bezárva. Talán kinn járt az éjjel… szegény! Szóval… feküdt az ágyán, Bandi azt hitte, alszik. Ki tudnál ugrani? – Hát… Hát persze! – Dolgod van, mi? – Nem baj, megyek… – Mindig van valami. Ebben a családban mindig van valami baj… – Mit csináljunk? Intézkedni kell. Összekapom magam, és…

*

Hamar kiért, szembehajtott a város felé áradó forgalommal. A kertkapu előtt parkolt, az árokpart peremén, hogy helyet hagyjon az úton másoknak. Járdát már építettek, de a kocsiút most is gödrös földút volt, mint gyerekkorában. Pedig a telepet már harminc éve a fővároshoz csatolták.

Bandi várta; egy halom deszkát rakosgatott el a nyári konyha üvegezett ajtaja elől. – Ezeket a léceket, pallókat legalább rakjuk el. Meg a baltát is… A lombot is össze kéne seprenem a kertben, annyi a munka, szegény Jakab tegnap még mondta is, hogy összehúzkodja a nagyját… most meg. Hát mit szólsz? – Bejelentettétek a körzeti orvosnak? – kérdezte Ferenc. – Elmentem érte biciklivel, majd kijön – mondta Bandi. Bekecsben volt, sapkában, de papucsban. Sápadtan nézett a sógorára, megviselte ez a mai reggel; az a pillanat, amikor költögetni akarta Jakabot, de rá kellett jönnie, hogy egy halottat élesztget. – Még nem hűlt ki, amikor benyitottam – magyarázta, miközben elrakták az ajtóból a korhadt deszkákat. – Hajnalban halhatott meg, képzeld, ki volt fordulva a tenyere, a feje, szegénynek, a falnak vetve, a szája kitátva. Az este még sört ivott nálunk… – Igen, Lenke említette… Hogy kerültek ide ezek a deszkák? – Talán ma akarta felhasogatni gyújtósnak. Panaszkodott, hogy nincs fája. De hát én mindig adtam neki! Amikor vettem, hozattam neki is. Meg itt ez a sok kacat… – Ez mind a szaletli deszkája volt. – A szaletlié? – Régebben volt itt egy szaletli. Itt, a nyári konyha előtt. Zöldre volt festve. Látod? Itt, ezen a kis betonozott négyzeten egy kis szaletli… Nyáron itt ebédeltünk meg vacsoráztunk. Hogy a felső házba ne menjenek be a legyek… – Igen – mondta Bandi, de nem értette, nem is figyelte Ferencet. – Amíg az orvos nem látta, nem nyúlunk hozzá. – Nem, addig nem – mondta Ferenc. – De azért bemegyek. – Tessék? – Bemegyek hozzá. Megnézem… – Menj be, persze. Még úgy van, ahogy találtam. Éppen úgy fekszik. Nem nyúltam hozzá. Amíg az orvos nem látta…

Ferenc kinyitotta az üvegezett ajtócskát, meg kellett rántani, mert leszállt a sarka. Karistolta a betont. Behúzott nyakkal lépett be. Balról, a kamrából, ami már évek óta Jakab bácsi szobája volt, áporodott szag csapta meg a sötétből. – Nem vettem le a rongyot az ablakról – hallotta maga mögött a sógora hangját. Ott álltak a parányi konyhában. – Nézd, tegnap még főzött magának csirkelevest… – A vézna, régi tűzhelyen egy fedetlen láboskában, megsűrűsödött lében csirkeaprólék. Nyeles edényben sötétbarna tea. A stelázsin néhány tányér, mosatlan poharak, bögrék. Kendőbe takart kenyér…

– Ez a kád mindig itt volt – mondta halkan Ferenc, mintha alvót zavarna a hangos beszéddel –, ez már gyerekkoromban is… Ebben fürödtünk szombatonként… – Ez volt az asztala – mondta Bandi. – Le van fedve deszkákkal. Nem használta a kádat. Csak a lavórt. Mindig hívtuk, hogy jöjjön fel hozzánk a házba fürödni, de soha… – Zsírral főzött. – Tessék? – Zsírral főzött. Itt az a kis zsírosbödön. Az anyámé volt. Itt, ez a bödön, a kádon… vagyis az asztalán. Meg szalonna… – Ferenc nem tudott kiegyenesedni, hajlott háttal kémlelt be a kamra sötétjébe. – El sem lehet hinni, ugye? Járt orvoshoz? – Bandi megélénkült: – Tudod, miket mondott az orvosokra! Hiszen tudod! Hiába győzködtem, hogy Jakab, azért mégiscsak ők tudják jobban! A sintérek?! Sintéreknek nevezte őket. A tablettákat kidobta a szemétre. Várj! Félrehúzom a rongyot…

Az ablak csak afféle kis kamraablak, beeresztett némi fényt. Ferenc megállt az ajtóban, a pincelejárat vasalt deszkáin. Most is tele lehet a pince vízzel. Hajdanán, ha lementek, bokáig jártak a talajvízben. – Én meszeltem ki neki – mondta Bandi. – Meg hoztuk ezeket a szőnyegeket, hogy mégse csak a csupasz föld legyen… – Jakab mintha csak elszunyókált volna, félig nyitott szájjal, elejtett végtagokkal, falnak vetett vállal, hátrabillent fejjel. Ingben volt, nyakig betakarva. A dunna alól bal lábfeje kilátszott. Viaszsárga bőr, viaszsárga körmök. – A szemét lefogtam – suttogta Bandi. – A szemét azért…

Ferenc nem mozdult, nézte a halottat, apja öccsét, a kis, vidám Jakabot, a hirtelen haragút, a makacs, önfejű kis öreget. Hát itt végezte! Az ő hajdani kamrájukban. Egy szekrény, egy szék, egy kimustrált, de megjavított Pacsirta rádió, dívány, jancsikályha. Odakinn a konyhában néhány edény. Bödönöcske zsírral. Szemüveg, óra, egy kockás zakó Ferenc ruhatárából. – Mennyi idős is? – kérdezte Bandi. – Mennyi volt most? Ha az orvos kérdezi… – Kilencszázban született – fordult meg Ferenc. Nem bírta tovább nézni ezt a mozdulatlanságot. A halál viaszszínét s ugyanakkor Jakab ősz hajának borzasságát. A gyűrt, félrecsúszott ágynemű közt heverő tetemet. – Kilencszázban… – tűnődött Bandi. – Azért körül kellene nézni, elő kellene készíteni az iratait…

Az igazolványa. Nyugdíjszelvények. A szekrény polcán néhány fénykép. Ótagon, a diófa alatt, kecskelábú asztal körül a három fivér: Ferenc apja meg Gyula bácsi és Jakab. Még fiatalok. Kártyáznak, az asztalon boroskancsó. Aztán egy kép a háború előtti évből: Jakab bácsi a cséplőgép mellett, a zsákoknál. Meg egy kalapos kép az ótagi templom előtt, Gyula bácsi temetése napján. – A következő őszön jött fel ide, Pestre – mondta Ferenc. – Miután az unokaöccsei eladták az ótagi házat. Akkor aztán már nem volt hol laknia. – Sohasem volt igazán hol laknia – mondta Bandi. – Eleget mesélte… – Hát… nem nagyon – nézett Ferenc a mozdulatlan Jakabra. – Kilencszázhuszonhatig a Zichy-birtokon volt cseléd a szüleivel. Aztán nagyapa halála után nagyanya meg ő átköltöztek Gyula bácsiékhoz. Ott kapott munkát a tejgazdaságban. Amikor Gyula bácsiék a háború után épültek, fürdőszobát is akartak az új házban, de soha nem szerelték fel, csak kicsempézték. Az lett a Jakab kuckója. Mindaddig, amíg egyedül nem maradt, s a Gyula bácsi fiai el nem adták a házat. Akkor már csak mi maradtunk neki, megkapta ezt a nyári konyhát meg ezt a kamrát… – Nézd csak – szakította félbe Bandi –, ez valami hivatalos papír Ótagról. – Az, az, a földjáradék… – A micsoda? – Na, nem valami nagy összeg. A földje után. – Hát mégis volt valamije? – Negyvenötben mint családtagnak igényeltek neki is két holdat. Hogy mire hazajön a fogságból… Azt adta be később a téeszbe. Onnan kapta ezt a pénzt a nyugdíj mellé…

Lenke jött; az orvos a buszmegállóban vette fel az autójába. – Merre? – kérdezte a doktor. – Csak erre, itt, tessék vigyázni, alacsony az ajtó. – Innen is jó lesz – mondta az orvos. Bekukkantott a sötét kamrába. – Tóth Jakab?… – Nem. Horváth… – Igen, persze. Horváth. – Így találtuk. Panaszkodott, hogy fáj a feje… – Az orvos szó nélkül kitöltött egy cédulát. – Ezt majd oda kell adni a hullaszállítóknak, az engedély, hogy elvihetik… – Mennyivel tartozunk? – Ugyan, kérem – mondta fakó hangon az orvos. Ferenc kétszáz forintot adott át a kézfogásnál. – Őszinte részvétem – biccentett a doktor. Lenke pityergett; Bandi átfogta a felesége vállát, bólogatott. Ferenc a szakmai vetítésről már lekésett, de fél kettőre a Mátyás pincébe akart érni, a bolgár delegációt nem hagyhatja magára. – Ráérsz még? – kérdezte szipogva Lenke. – Fel kell öltöztetni, ha egyáltalán van valami rendes ruhája! – Kinyitotta a szekrényt. – Talán ez a sötétkék… Lehet sötétkék? Nem is tudom. De más nincs. Barnába azért mégse… – Úgy is van, most csináljuk, amíg nem olyan merev – mondta Bandi. – És talán mosdatni is kell… Lenke, hozzál odafentről meleg vizet! Feri! Ugye tudsz segíteni? Egyedül nem bírom… – Bandi összehajtogatta az ágyneműt, megpróbálta kiegyenesíteni Jakab lábát. Már nehezen ment. – Hát nem lesz könnyű feladni rá a nadrágot! Az arcát lemossuk és megberetváljuk…

Lenke műanyag lavórban hozott vizet. – Csak mi voltunk már neki, senki más… – Bandi mintha félelmében beszélt volna. – Gyere, Feri, emeld meg a derekát. Nem kell irtózni tőle, semmi olyan betegsége nem volt… Lenke, gyűrd be az ingét a nadrágjába. Nehéz, mi? Rettenetesen nehéz egy ilyen test… – Volt egy lánya is – jutott eszébe Lenkének; mosdókesztyűvel óvatosan törölgette a halott arcát. – Lánya?! – nézett rá Bandi. – Úgy tudtam, sohasem nősült meg! – Nem, nem volt nős, de azért volt egy lánya – mondta Ferenc, visszafogott lélegzettel, mert kellemetlen szag csapta meg. – Én egyszer láttam a lányát – folytatta aztán –, láttam vagy jó negyven éve. Egy vasárnap délután, Ótagon. Húszéves lehetett akkor, szép nő volt, gyalog jött át a határon, Burgenlandból… – Hogy tudnánk értesíteni? – kérdezte Lenke. – Hogyan? Sehogyan! A nevét sem tudjuk, nemhogy a címét! A temetést majd én intézem. – Á, majd közösen – vetette oda sietve Bandi. Habot pamacsolt egy tálkában a borotváláshoz. – Nem, nem, én vagyok a legidősebb – állt félre Ferenc –, s engem mindig kedvelt. – Minket is! – De ti eleget fáradoztatok vele… – Hirtelen, először azóta, hogy megérkezett, keserű ízt érzett a torkában. – Emlékszem az ótagi nyarakra – mondta. – Amikor megjött a mezőről, éppen így aludt mindig a konyhai dikón. Így… Éppen így…

Dixieland

Lemez lehet vagy kazettás magnó. Pozaun, dob. Dobok. Éles trombitafutamok. Zongora. Mikor is? Hol is? Ritmus. Ritmus, ritmus. A bendzsó meg a zongora. A klarinét. És megint a trombita, élesen. De mire a hang kiér ide a teraszra, már elcsendesül.

Mégis. Hol és mikor is?

A platánok törzséről hámlik a szürke kéreglap. Meg a levelek – ázottan, de rikító sárgán hullanak a sétányra, útra, asztalokra. Az üres székekre. Színesen, de halálosan.

Mint egy néptelen város. A kihalt presszó meg a terasz.

A folyó színtelen. Párába oldódik a túlpart.

Az a nő ott csak körmöl, körmöl a pléhasztal lapján. Még csak újságot sem tett a levélpapír alá. Fut a golyóstoll; fel sem pillant az írásból. Ül feketén; fekete ballonban, fekete csizmában és szétázott, fekete hajjal.

Milyen sápadt.

A pozaun. Meg a dobon a seprő.

Hol? Milyen teremben?

Nincs vendég rajtunk kívül. Csak a nő meg én. Odabenn, a bolthajtásos kis presszóban a kávéfőzőnő meg a pincérlány. Támasztják a pultot, diskurálnak.

Már mentem volna, de megszólalt ez a zene.

A part néma. A teraszon ködtől nedves, kopott pléhasztalok. Rácsos székek. Falevelek.

Lehet, hogy esni fog.

Terem, drapériákkal. A zenekar a színpadon. Szálkás padló. Vörös függönyök az ablakon. Tél. Vagy késő ősz.

Piszton meg szaxofon. A szaxofon mélabús altja. Meg a dob.

Megbillen a székem, csendül a pohár a hamutartónak ütődve. A sötét bolthajtás alól előjön a pincérlány. Van az arcában valami közönséges, már amikor beültem ide, megfigyeltem. És erős a hasa meg a combja. A szűk szoknyában. De a feszes pulóver meg a kis, fehér kötény mégis izgat. A fényesre kopott szövetszoknya meg a harisnyás láb. Minden pincérlány kívánatos. De ha záróra után végig kellene mennem vele a parti fák alatt? Ha jönne velem, várakozva, a sötétben?

Fűízű csókja volt! A fogak. A száj puha meleg. És az a fűíz!

– Parancsol?

– Hogyan? Ja… egy konyakot még. Hozzon. – Elmosolyodom, hogy szövetséget kössünk. De nem veszi a lapot. Fázósan megdörgöli a karját, odabenn meleg volt. Indul vissza. Elmegy a nő mellett, lassít, közönnyel nézi.

A nő nem tekint fel. A haja eltakarja az arcát, amint előredőlve ír.

Újabb szám a kazettáról. Ének. Yes Sir, that’s my Baby…

Autó közelít az úton. Megáll a fák alatt. Ketten kiszállnak. Két férfi. Öltönyben. Az egyik visszahajol a kocsiba, beszél valakihez. Nevetés. Távol vannak, nem értem őket. Nevetés. A férfi ellép a kocsitól, kiszáll egy szőke lány. Hosszú combok. Fehér bunda, fehér csizma. Hatalmas szőke haj. Kocsiajtó csapódik, jönnek. A lány hangosan nevetgél, siet, a férfiak loholnak mellette. Bemennek a bolthajtásos helyiségbe.

A fekete nő fel sem pillant.

Látom a kocsit a fák alatt. Ezüstszínű. Lapos. Hazai rendszám. Peregnek a falevelek, befedik a tetejét. Befedik a sétányt.

Zongora, bőgő, bendzsó.

A szaxofonos a színpad szélén állt, hátradőlt, ívben, felzúgott a taps, amikor befejezte a szólót. Aztán a dob. Dobszóló. A vörös drapériákon felírás. Fehér, kivágott betűk. Három olajnyomat a falon, három portré. És a dobszóló. A táncosok addig várakoztak. Hol is volt ez? Melyik kerületben?

Lustán bújik elő a sötétből a pincérlány. Leteszi a konyakomat. Nem szól.

Nem iszom.

A pincérlány feszes szoknyája. Milyen vastag a combja! Magas szárú cipőt hord, persze. Végigsétál az avarral teli teraszon.

A fekete nő feltekint, a hajába túr, meglátja a lányt, s mintha csodálkozna.

– Egy teát!

A lány bólint, eltűnik.

A nő hátradől a széken, keresztbe veti a lábát, átolvassa a levelet. Javít, olvas. A hajába túr.

Nyolc, tíz méter lehet köztünk. Szép a térde.

Rám néz. Nézzük egymást. Nem veszi le rólam a tekintetét, mégsem biztos, hogy igazán engem figyel. Tartja a kezében a levelet, s néz felém.

Keskeny szemrés. Sápatag bőr, vékony, de színes rajzolatú száj. És vékony orr.

A taps. És a tánc, amikor újra az egész zenekar játszott. Szállt a por. Fellocsolták a padlót, de szállt a por.

Yes Sir, that’s my Baby…

Rettenetes sovány volt. Csontos. Magas, csontos. Fehér blúzban, kék szoknyában. Azt mondta, kalauznő. Izzadt a tenyere. Visszamentünk a többiekhez, a nagy falitükörből látni lehetett a termet. A fehér abroszon bortócsák. Valaki azt mondta, ideje távozni. Mindenki a párjával. A zaj meg a szaxofon mélabúja. A dixieland. Összekulcsoltuk a kezünket. A csontos ujjai szorítottak. Sima haja volt. Odahajtottam a fejem a vállára, éreztem a bőrét. Sokat ittam. A blúzon át is megcsapott a teste párája. Nem használt kölnit. Mindenki menni akart, egymásba kapaszkodtunk, kiértünk a kultúrház elé az útra. A nők sikongva nevettek, a férfiak tapogatták őket, mi csak szorítottuk egymás kezét. Felágaskodott, és megcsókolta a szám sarkát. Nekidőltünk a falnak, csókolóztunk. Fűíze volt a szájának. De nem hagytam abba. Nagyon szenvedélyesen csókolt, nem akartam megbántani. Hazakísértem, felmentem vele, az előszobában a nővére fogadott, terhes volt, talán a nyolcadik hónapban, a nyakán meg az arcán májfoltok. Örült, hogy a húgának van egy fiúja. A férje a konyhában vacsorázott, beköszöntünk, ruhák lógtok a fregolin, mosottruha- meg főzelékszag volt. És egy gyenge körte fényénél…

A pincérlány hozza a nőnek a teát. Leteszi, de a nő szakadatlan engem néz. Nézzük egymást. A megírt levél a kezében, de engem figyel.

Gyenge körte égett a lámpában. Menjünk a szobába, mondta a nagy hasú nővér. Likőrrel kínált, császárkörtével, nem bírtam meginni. Magunkra hagyott a csipkék, ágyneműk meg szekrények között. Még a kályhát is megrakta. A díványon ültünk, s miután a nővére kiment, ő megint elmondta, hogy kalauznő, villamoson, de ez cseppet sem érdekelt, átöleltem, engedte a szoknyáját is meg a blúzát. Rettenetesen vézna volt, kis mellű; a combja sem volt formás, de forró; a hasán a felgyűrt szoknya, kombiné, harisnyatartó. Hevesen ölelt, olyan vadul, ahogy az utcán csókolózott. Valamilyen iskolára akarják küldeni, azt mondta, hogy tanuljon, mert tervük van vele a központban, kérdezte, menjen-e? Ezt sokszor megkérdezte, minduntalan, amint csak közben-közben megpihentünk. Soha nem adtam rá feleletet, ő pedig egyre kétségbeesettebben faggatott, aztán azt kérdezte, szeretem-e? Erre is csak mosolyogtam, mint aki nem akar kitérni, csupán elodázza a választ. Később a nővére bekopogott, hogy ő most már lefeküdne. Fogtam a kabátomat, elköszöntem. A kapuban még csókolóztunk, nyaggatott, hogy nem beszéltünk meg semmit a jövőjéről, én vajon hogy akarom, mit tegyen? Csontos kezével simogatta az arcom…

Teázik. Összehajtja a levelet, borítékba teszi, ázik a tea a forró vízben. Megkavarja a gőzölgő italt. Kortyint.

Az ezüstszínű kocsit belepi az ősz.

Klarinét, dob. Black Eyes…

A dixieland kiúszik a bolthajtások alól.

Hol lehet a pincérlány?

Másnap megírtam egy lapot, odaadtam egy Győrbe utazó ismerősömnek, hogy adja fel, ha megérkezik a városba. Pár sorban közöltem, mekkora bosszúság, hogy a cégem áthelyezett a Dunántúlra. Nem is tudhatom, mikor találkozunk.

A szőke lány meg a két férfi. Diskurálva, nevetve. Kavarog utánuk az avar. Megint ketten maradtunk. Fizetnék.

A kocsi felbúg. Üres a táj.

Csak odabentről a dixieland. Flying on Sledge…

Egyszer a Moszkva téren utánamkiáltott. Boldogan, meglepetten, szerelmesen. Tudtam, hogy megkapta a képeslapot. És várt. De hátra sem néztem, felugrottam egy 59-es villamosra, eltűntem a szeme elől.

A nő megint engem néz. Kibontja, kihajtogatja a levelet, olvas néhány sort, javít.

Iszik a teából.

Meg kell keresnem a pincérlányt. Fizetnék.

A nő leteszi a csészét. Összeszorított szájjal olvas, aztán hirtelen fél kézzel összegyűri a papírt. És maga mögé hajítja. Rám tekint. Fogva tart a szemével. Felállok. Elmegyek mellette, hogy bemenjek a bolthajtásos terembe. A nevemet hallom. Megfordulok.

– Nekem szólt?

– Tessék?! – A nő arcán kis ijedtség, kis zavar. Meglepetés. – Mit mond? Hogy én?!…

– Nem, semmi, semmi!… – intek. Benn harsog a dixieland. A pincérlány a pultnál leteszi a cigarettáját, bemondom a fogyasztásomat, várja a pénzt. A kávéfőzőnő szórakozottan figyel.

– Új felvétel? – kérdem, csak úgy mellesleg, a zenére.

– Új. A legújabb. A dixieland-band. Szereti?

A tenger utcája

A tenger utcájában lakom; ablakomból látom a vizet, a templomdomb alatti kis öbölben veszteglő sárga halászbárkákat, a kőgátnak csapódó hullámokat, a kötelekben fennakadt moszatok lengő fekete zászlait; késő estében nézem a himbálódzó fényeket, hallgatom a víz felett messzire szálló neszeket: a távoli motorok zúgását-dohogását; hallom a traktort, amint bekanyarodik a kikötő kapuján, megáll a rakodónál – csetten a pótkocsi, lábak dobognak, kiáltások úsznak a sötétben; a bárkákat, csónakokat várják odakintről a partiak.

A csónakot várom én is, Janek csónakját, az uramét.

Ilyenkor nem szól nálunk a rádió, a televíziót sem nézhetik a gyerekek, beparancsolom őket az ágyba a korai vacsora után, mert nekem ott kell állnom az ablaknál, lesnem és figyelnem kell – és várnom.

Janek kinn van a tengeren.

Az éjszaka tele van hangokkal; ismerem mindet; ismerem Władysław motorjának köhögését, ismerem Dominikét, tudom, hogy Tadeusz még a móló előtt kikapcsol, s tudom, ki farol be hangos berregéssel az öbölbe; ismerem mindegyiket, mióta csak itt állok, hosszú évek óta ilyenkor, az ablaknál, az uramra várva.

Janek motorja csendes, új motor, a tavaszon vette hatezer zlotyért, mert a régi kiszakadt a tatból, és elsüllyedt a tengerbe.

Akkor megrémültem, hogy már megint…

Janek bosszankodott, meg kell javítani a csónakot, mondta, korhadt a dongája, nem szabad sajnálni a pénzt. Ebből élünk, Andrzej, meg mi, mondta. A csónak a mienk, de Andrzej Janek társa, együtt halásznak a tengeren. Mind a ketten bosszankodtak, csak én hálálkodtam kéztördelve, csak én tudtam, hogy nagyobb baj is történhetett volna. Megint.

Hiszen ismerem a tengert.

Két hétig nem mentek ki a vízre. Lejártak a kikötőbe, segítettek az ácsoknak; aztán kátrányozták, festették a friss deszkákat: a flotta színére, szép sárgára mázolták; s amint meglett az új motor, egy ideig csak keringtek vele reggeltől estig, hogy megszokja a járást.

Sima hangja van az új motornak, csónakjuk szeli vele a vizet.

Amikor Janek itthon volt, nem kellett ideállnom az ablakba, úgy éltem, mint azok az asszonyok, akik még nem ismerik a tengert. Eljártunk a Fő térre, beültünk a kávéházba, Janek Andrzejjal vodkázott, én meg teát ittam, gyümölcsös süteményt rendeltem, s zenét hallgattunk; este néztük a televíziót. Szép lakásunk van, szépen élünk. Janek nyolc hónapon át járja a tengert, hét-nyolcezer zlotyt is megkeres havonta, semminek sem vagyunk híján. Öt éve emeletet húztunk a házra; a fenti szobákba nyaralókat fogadunk; a bútorokat is kicseréltük újakra; az ablakokon nejlonfüggöny, selyemkárpit; a fürdőszobában fehér csempék.

Hiszen már Puck sem a régi. Blokkházak állnak a halászviskók és a kátránnyal kent deszkapalánkok helyén, csak itt-ott árválkodik még egy régi pajta, gerendás kőház; a piros téglás homlokzatokat is bevakolták. A park fái közt hatalmas, zöld tank áll betonalapzaton – oldalán vörös csillag. A Fő tér öreg házait az idegenek gyönyörködtetésére színesre festették; és fényreklámok égnek az üzletek fölött.

Csak a tenger nem változott.

Ismerem a tengert.

Találkoztam vele, s szólt hozzám.

Akkor még nem ez az uram volt. A másik. Az első.

Kicsi gyerek az időtt is volt a háznál. De azok már megnőttek; az egyik Malborkban él, a másik Łódźba ment férjhez. Messzire vannak.

Azt az uramat is Janeknak hívták.

Régen volt. Nyár volt. Szép idő járta napok óta, jó volt a fogás. Annak az uramnak is volt egy társa; minden csónakkal ketten szállnak vízre, csak a bárkákon szolgálnak többen. Jön haza az uram, az a másik Janek, s mondja, hogy beteg lett Karol. Nem dolgozhat, nem engedi az orvos, pedig milyen jó fogás ígérkezik! Már nem tudom, milyen baja támadt annak a szegény embernek, kiment a fejemből, éppen amiatt, ami történt. Sehogy sem jut eszembe azóta sem; talán meg se kérdeztem Karoltól, amikor aztán eljött hozzám, hiszen úgysem tudtam volna rá figyelni. Nem tudtam én akkor figyelni semmire.

Kimegyek veled én, álltam Janek elébe.

Az uram, az az első, csak nevetett. Asszony nem jár a tengeren. Asszonyt nem visz magával senki. Emberfia még nem hallott ilyet. Asszony csak akkor jut a vízre, ha hajóra száll, ha dolga akad odaát Helen, a félszigeten vagy Jasterinában. Mi dolga asszonynak a tengeren?

Csak nevetett, s vacsoráztunk. Áthívtam a gyerekekhez Hankát, mondtam. Ő majd vigyáz rájuk.

Kijön velem valaki az emberek közül, Alicja, mondta erre. Henryk is ráér. Van ráérő ember a flottánál, Alicja.

Hiszen úgy is lehetett volna. De én menni akartam. Most már tudom, miért, akkor nem tudtam. Most már jól tudom. Mennem kellett.

Lefeküdtünk, nem szóltunk róla többet. De másnap, amikor készült, hogy hívja Henryket, megint eléje álltam.

Én megyek veled, Janek, mondtam.

Szerettem. Mindig nevetett, ha szóltam hozzá; kék szeme volt, jól tudott nevetni, kedvesen. Vastag szvetter volt rajta meg kék kabát, nadrágja a csizmájába gyűrve; a haja nem állt sehogy sem, mindig simítgatnia kellett a homlokából.

Most nem nevetett. Megijedt valamitől, ahogy ott álltam előtte, s mondtam, hogy én megyek, Janek.

Jól van, azt mondta nehéz szívvel. Nem mozdult, mint aki nem hiszi az egészet. Csak tipródott a házban. Nem szánta rá magát az indulásra, de nem merte mondani, hogy maradj, Alicja. Nem mondta, hogy menjünk, de azt sem, hogy maradjunk.

Most már tudom, nem mondhatta.

Nem volt bennem semmi, csak az, hogy hadd menjek vele én. Csak ott akartam lenni vele a vízen. Szép nyár volt. Szerettem. Hiányzott, ha kinn járt a tengeren. Mellette lenni, csak ez volt bennem.

Aztán mégis elindultunk.

Kivárta Janek, hogy senki ne legyen a parton, amikor kifutunk. Már az öböl torkánál pöfögtünk, a kikötőparancsnok mégis meglátott. Végigfutott a macskaköveken egész a móló széléig. Integetett, kiabált. Néztük a mozgó száját, a hadonászó karját, de szavát nem értettük a motor zajától.

Hát gyerünk csak, mondta leszegett fejjel Janek.

A vízen aztán nem is szóltunk semmit. Csak egy-egy kurta szó, fejmozdulat, hogy mit tegyek. Tudhatta, szegény, hogy nem sokra megy velem, pedig igyekeztem a hasznára lenni.

Messzire mentünk, amerre előző napon jártak. Eltűnt a part szegélye, csak a dombon álló templomunk szögletes tornya látszott még sokáig – ez a jel mutatja nekik az otthont a tengeren, gondoltam. Bal kézről Hel világítótornya tűnt fel, de nem arra tartottunk, hanem el a partoktól az öböl nyílt vize felé. Itt már csak a heringsirályok rikoltoztak, ez itt a tenger pusztasága volt. A flotta egyik bárkája ott halászott a szikrázó nap fénycsóváiban, távol tőlünk, de mégis közel: a sugarak ferdén verték a vizet, s a szem káprázatában elvesztek a mérföldek.

Janek kikapcsolta a motort, s mielőtt munkához látott volna, rám tekintett.

No, Alicja, hát itt vagyunk, mondta.

Nem jött szó a nyelvemre, annyira idegen volt itt a vízen kettőnknek együtt lenni. A kezét kerestem, hogy megérintsem, megszorítsam. Néztem szeme kékjét, s egyszeriben megláttam benne a zöld tengert; éppen mondani akartam neki, hogy szeme színe átváltozott, amikor hirtelen arcába csapódott haja, s már elkapott engem is a – szél.

Szél, vad szélvihar.

Úgy vágott végig a tengeren váratlanul, mint dühödt kézből az ostor.

Janek értem kapott, majd az evezőt kereste kaszálva, s a szélirányba fordította fejét. Szólni akart, de csak kiáltott rémülten: féktelen s hatalmas hullámok rohantak felénk. Közénk ugrottak, tátott számba vágták a vizet. Billentünk, süllyedtünk és emelkedtünk, s közben szavunk, lélegzetünk sem lehetett a ránk zúduló töméntelen vízben; a tenger oldalról támadta csónakunk. Kerestük egymást fuldokolva, meredt ujjakkal; Janek végre megragadott, Alicja! kiáltotta. Alicja!… s a fenékdeszkára rántott, hogy ott megkapaszkodjam, de ekkor a csónak megingott, s már nem volt idő, hogy szólhassunk egymáshoz. Nem. Már soha többé.

Láttam őt a borulás pillanatában, láttam riadt szemét, láttam a magasba csapott karjait, láttam, amint összezárult felette két hullám. Ekkor éreztem csak, hogy kapaszkodom; mint üvegen át, láttam a zöld, habos víz hártyája alatt a csónak sárga bordáit; ott kapaszkodtam a felborult lélekvesztőn – egy hullám lökött fel rá, az élének zuhantam, kezem görcsösen markolt valamit: fát? Vasélt? – hasmánt feküdtem rajta, fuldokolva.

Aztán felemeltem a fejemet – több hullám nem jött. Messzire szaladtak, bebuktak a mélybe.

A víz sima lett, az esti sugarak csillantak a hátán.

Láttam a fénylő napot.

De Janek nem volt sehol. Sehol.

A csónak megbillent, fara kiemelkedett a vízből – a motor leszakadt s alámerült; a terhétől szabadult tatról lefutott a zöld víz.

Ott hasaltam, kapaszkodtam a sárga bordákon. Dermedten, bénán.

Aztán felüvöltöttem. Janek! A nevét üvöltöttem. Janek! Velem vijjogtak a sirályok. Köröztek, lecsaptak, rikácsoltak.

A tengernek kiáltottam. Janek!

Hideg a Balti-tenger. Nyáron is hideg. A csontomig hatolt jeges hidege. De a rémület jegénél nincs hidegebb.

Janek! üvöltöttem. Hol vagy, Janek!? Veled akarok lenni, Janek!

S feloldottam markoló, kapaszkodó ujjaimat. Csúsztam lefele.

Egy hullám támadt hirtelen, s visszalökött. Kapaszkodnom sem kellett, a hullám felfektetett a csónak hátára.

Nem, mondta a tenger. Úgy szólt, mint egy féltékeny szerető, hallottam a hangját. Nem! azt mondta a tenger, te nem kellesz! Az urad kellett! Az urad kellett nekem, téged elengedlek. Menj vissza a partra. Kijöttél vele – elvettem tőled! Nem kellett volna kijönnöd, de nem tudtad megállni. Mi dolgod itt? Csak őt tűrtem meg, ahogy a többi férfit. Asszony itt nem lehet velük, csak én. Menj haza. Megbüntettelek, de büntetésednek még nincs vége. Hazaküldelek a nyugtalanságodba. Nekem sincs nyugtom soha, neked se legyen. Ne legyen nyugtod soha!…

Ezt mondta a tenger. Hallottam. Fenyegető hangon szólt – aztán csend lett. Nem mozdult semmi. A sirályokat sem láttam többé.

A bárka vett fel. Nem emlékszem, miként, nem voltam magamnál. Hideg és kegyetlen a Balti-tenger. Sokáig nem lehettem a vízben, mert hosszan nem bírja senki. Nyár derekán is jeges dermedés öli a mélybe a hajótöröttet.

A bárka vitt ki a partra.

A halász özvegyét nem hagyják magára mifelénk. Ami jut a többi családnak, jut neki is. Így van ez már a régi idők óta. Segítik a haszonból valamennyien, mintha csak élne az ura, s járná a tengert a zsákmány után.

Míg csak férjhez nem megy újra.

Mert a legtöbb magára maradt asszony talál új férjet minálunk. Kell a halásznak az asszony, hogy amíg ő odavan, legyen ki a házban, a ház körül. Legyen család, ahová hazatér a tengerről.

Halász özvegyét meg kivált szívesen választják. Tudja az már a módját, tudja az már, mi kell az embernek. Imádkozni is jól tud az már érte a templomban.

Öreg a mi templomunk, századok óta áll; igaz, egyszer régen már lerombolták, másszor tűz pusztította, de felépült mindig azokból a piros téglákból; a kertjét kerítő fal is piros tégla itt a tenger utcája végiben, a dombon, ahonnan messzire látszik lapos tetejű, szögletes tornyával. Úgy járunk mi oda, mint az otthonunkba. A padokon, üveglapok alatt minden asszony neve megtalálható, hogy ki hol ül a korai, ki hol a kései misén. Az én nevem is ott van. Ott az én helyem a szélső sorban, a csupasz fehér oszlop mellett, ahol a férfiak állnak, ha otthon éri őket az ünnep.

S ott mutatta nekem Hanka egy könyörgéskor, délután, októberben – nem azon az éven, mikor az uramat elrabolta a tenger, hanem harmadévben – ott mutatta csendesen, összekulcsolt kézzel bökve feléje, hogy nézd csak, Alicja, az Jan, a halász.

Jan! És összerezzentem.

De akkor már láttam, kit mutat. Barna ember volt, az arcán kis szakáll, fejét a mellére horgasztotta, lábát kicsit szétvetette, ahogy állt barnán, feketében.

Amikor csengetett a ministráns, leborultunk, s én megint ránézhettem. Észrevett. Csak meghajtotta magát derékból a csengetésre, miként a többi férfi. Szemével felém vágott, a gyertya fényénél láttam, csillant a szeme. Nem olyan volt a tekintete, mint az én Janekomé, nem olyan vidám-kék, hanem metsző, fekete. Erős nézése volt. Aztán megint csilingeltek – elvitte rólam a tekintetét.

Másnap ő hozta a járandóságomat. Megkínáltam vodkával; állva hajtotta fel a félpohárnyi italt; töltöttem volna még, de keze fejével intett, hogy csak ennyi – s letette a poharat az asztalra. Úgy nézett körül. Nézte a konyha tisztaságát, a tűzhely feketére kormozott lapját, a gyerekek patyolat ruháját.

Hát, azt mondta, majd eljövök még.

Így aztán összekerültünk. Ide jött, ebbe a házba. Ez volt rendjén; neki még nem volt igazi otthona, az öregjeit hagyta oda az övékében.

A templomban nagy halászháló feszül a boltok alatt, ezüst halak csillognak benne a gyertyák világánál. Az oltár fölött meg városunk címere: csuka hátába mar az oroszlán. A címer alatt álltunk, mikor összeadott a pap, s mögöttünk ott voltak mind a halászok asszonyaikkal, gyerekeikkel. S midőn kijöttünk a kapun, s körénk sereglettek valamennyien, én csak a tengert néztem a domb hátáról, néztem, hogy a szemem fájdult belé. Vártam, hogy mond-e valamit? De most néma volt. Én pedig nem mertem feléje kiáltani, nem volt bátorságom hozzá, hogy odakiáltsam: Hát itt van, Janek, ismét!

Janeknak hívtam ezt az uramat is, most is így mondom neki. Gyerekeink lettek; itt alszanak mögöttem a szobában; amazok a gyerekeim meg szárnyra keltek, városokban élnek, elhagyták a tengert.

Én szemben állok vele itt az ablaknál, a tenger utcájában. Figyelem szívdobogva a fényeket, figyelem nyugtalanul a motorok hangját, hallom-e köztük a Janekét?

Csak innen nézem a tengert, a közelébe nem megyek soha. Ha odaát van dolgom Jasterinában vagy Helben, autóbuszra szállok, vagy vonattal megyek a part mentén.

Amikor ennek a mostani Janekomnak a motorja beleszakadt a tengerbe, megrémültem, hogy ismét… Nem mondtam Janeknak. Senkinek sem mondtam el soha, hogy mit mondott nekem a tenger fenyegető hangon. Soha nem is mondhatom el, azt hiszem. Félek a haragjától.

Itt állok az ablaknál, hogy lásson; hogy láthassa: nem megyek feléje. Így hát hazaengedi Janekot. Elengedi, de visszavárja. Janek visszamegy hozzá. Mindig. És így megtérhet hozzám is.

A tenger. Ismerem, jól ismerem.

Mögöttem a csend. A tenger utcája a régi házak között kanyargott azelőtt, most blokkházak állnak a partján. Azután a park következik, meg a kikötői kocsma. Hallom a bárból a zenét. Idegenek sétálnak a mólón, megállnak az esti fényben, fehér ruhájuk világít. Odább egymásnak borítva nyugszanak a strandszékek; ha felkel a nap, a fürdőzők végighevernek a parton, befutnak a habokba, lármáznak, nevetve fröcskölik egymást. Játszanak. Játszanak a tengerrel.

*

Naphosszat hevertünk a plázson, a puha homokban süttettük magunk, beúsztunk a bójákig; estefelé bementünk a kocsmába, hagymás heringet ettünk meg olajban sült dorsot – vodkát ittunk rá. Láttuk a közeli kis kikötőben a halászbárkákat: rozzant jószágok voltak, sárgák, kopottak. Vacak kis kikötő volt, annyi szent. Puck unalmas hely – lehet napozni, és a sekélyben a víz is kellemes, de ha Puckba mégy, ne várj tőle sokat, nem történik ott semmi. Még csak egy igazi mulató sincs.

Esténként, amikor hazamentünk a szállásunkra – kis, emeletes házban laktunk a Tenger utcája (ul. Morska) elején –, korán lefeküdtünk.

A ház csendes volt, nyugalmas. Mondták, hogy a férfi halász, de nem sokat törődtünk vele. Nem látszott halásznak – mármint olyannak, amilyennek a halászt mi elképzeljük. Gyári munkás is lehetett volna. És a ház? Mit is mondjak. Tisztes jólét, semmi romantika.

Az asszonyt Alicjának hívták. Kedves volt, szolgálatkész és szótlan.

Nyolcvan zloty volt egy napra a szállás.

Hárman, kapitányok

– Majd én becsukom a kocsi ajtaját!

– Nem te, majd én. Odacsípi a kezed. És Dávid még ki sem szállt.

– Szállj ki, Dávid, papa hadd csukja be az ajtót. Bezárod?

– Be.

– Most már gyalog megyünk?

– Most már gyalog. De megvárjuk, amíg kikecmereg a kisöreg.

– Dávid nem kisöreg. Még csak kétéves. Én vagyok kisöreg.

– Te is. Mind a ketten. Na, gyere, kisöreg!

– Kiszállok – mosolygott szelíden Dávid. Átmászott az ülésen, megkapaszkodott a kormánykerékbe, óvatosan lecsúszott a földre. – Kiszálljak? – kérdezte még mindig kapaszkodva.

– Arra várunk.

– Jó.

– De ne szaladjatok előre! Hé! Nem arra megyünk!

– Hé! Nem arra megyünk, nem hallod, Dávid, nem arra, azt mondta a papa! – kiáltott a kicsire Gergő.

A férfi bezárta a kocsit. A kövesút végén parkolt, egy ház kerítése előtt. A fiúk már a földúton botladoztak; Gergő lehajolt egy száraz ágért, felmutatta: – Ez a puska!

– Puska is kell? – ért melléjük a férfi.

– Hát kell puska! – mondta Gergő. – Az erdőben kell puska, mert jön a farkas!

– Aha. Ezt ki mondta?

– Hát Dzseklondon bácsinak is van puskája!

– Nekem is kell, nekem is! Kérem a puskát! – rontott a bátyjára Dávid.

– Ez nem a tied, ez az én puskám, ne vedd el! Naaa! Papa! Dávid verekszik, szólj rá!

– Azt hiszem, jobb lesz, ha te is eldobod!

– De nekem kell!

– Ej, Dávid! Na, látjátok, csak veszekedtek miatta!…

– Itt van neked ez! – Gergő nagylelkűen egy gyökérdarabot nyújtott az öccsének. – Tessék! – A kicsi megnyugodott, hálásan, ragyogó arccal elkapta. Már nevetett.

– Na, jó. De add a kezed, mert elesel.

– Nem!

– De elesel, csupa gödör az út…

– Nem, én már nagy vagyok!

– Nem te vagy nagy! Én vagyok a nagy – pörölt vele a bátyja. – Én már három és fél éves vagyok. És a papa is három és fél éves!

– Ha nem több! – nevetett az apja.

– Ha nem több – ismételte Gergő. – És ő a kapitány. De azért én is kapitány vagyok, ugye?

– Te is.

– És én is. Én is kapitány vagyok – mondta Dávid.

– Te nem, csak én meg a papa.

– De, de, ő is. Miért ne lehetne kapitány ő is? Mind a hárman kapitányok vagyunk. És most felmegyünk ezen az úton, be az erdőbe, és megkeressük az őzikéket.

– Az őzikét nem kell lelőni – állapította meg Gergő. A kicsi utána mondta. – Csak a farkast. – A kicsi ezt is utána mondta.

– A farkast sem kell okvetlenül – mondta a férfi.

– Hát kit kell?

– Alighanem senkit.

– És így kell tartani a puskát – mutatta nagy komolyan Gergő. – Te is tartsd így, Dávid! A föld felé.

– Úgy, bizony!

– És emberre sem szabad tartani – folytatta oktatóan Gergő. – „Emberre nem fogunk puskát”, ugye, papa?

– Hát nem, emberre aztán egyáltalán nem… Na, itt vannak a fák. Ugye, milyen szépek? Most bemegyünk az erdőbe. Itt csend van, és béke, és nyugalom…

– Megnézzük a rókalyukat?

– Mindent megnézünk.

– Hú, ott a rókalyuk!

– Az nem az – mondta a férfi.

– De, az a rókalyuk! Gyere, Dávid, nézzük meg! Abban a gödörben lakik a róka! Ott a róka! Látom! Csak bebújt! Dávid, gyere már!

– Csak hasra ne… Na, tessék! Gergő, segítsd fel Dávidot! Ne úgy! A karját… na!

– Megfogtam! – nézett fel a földről Dávid széles mosollyal. – Megfogtam a nyulat!

– El ne ereszd! – nevetett az apja. – Jól fogod?

– Jól!

Puff! Gergő is elvágódott, hogy ki ne maradjon valamiből.

– Én is megfogtam!

– Akkor már van két nyulunk. Na és a róka? Azzal mi lesz?

– Előre, kapitányok! – kiáltott Gergő, s persze Dávid is. – Előre, kapitányoook!… – Futottak be a fák alá.

Napos délután volt, de a lombok alatt zöldes homály. A férfi megállt, hagyta a fiúkat szaladgálni az avarban. Beszívta az erdő nyers illatát. Valamikor, ifjúkorában sokat járta az erdőket, tavasztól őszig sok napot és éjszakát töltött a sűrűben meg az erdei tisztásokon. Azt kívánta, hogy a fiai is szeressék az erdőt.

– Nézd, mit talált Dávid – állt meg mellette a nagyobbik. – Egy kígyót!

– Kígyót találtam! – Nyögve, boldogan jókora száraz gallyat cipelt a kicsi. A gally görcsös vége beakadt a bozótba, Dávid rángatta, nem tudta kiszabadítani, s menten sírva fakadt. – Nem tudom, nem tudom, nem tudom…

– Nocsak! – segített neki az apja. – Hát ne sírj! Aki kígyót cipel, az ne sírjon! Hű, mekkora dög! Ez egy óriáskígyó! Na, tegyük le ide szépen. Nehéz ez neked.

– Nem tesszük le, haza kell vinni!

– Ja, persze – mondta a férfi. – El is felejtettem.

– Ezt is haza kell vinni! – emelt fel Gergő egy nagy darab mohás követ. – Ez a teknősbéka!

– Talán a teknősbékát most ne – kérte óvatosan az apja. – Nem tudom, otthon hogyan élne meg, esetleg jobb neki itt, az erdőn. Azonkívül valószínűleg ez egy sün!

– Sün? Nekem kell teknősbéka, otthon nincs teknősbéka…

– Hát nincs, az biztos.

– És vigyünk haza egy fát is!

– Fát? Egy egész fát, teljes terjedelmében?

– Mutassuk meg a mamának! És nagy tüzet gyújtunk belőle, és lefekszünk melléje aludni. Mint Dzseklondon bácsi!

– Hm! Gondolod, hogy a mama örülne, ha hazacipelnénk egy nagy fát?

– Gondolom.

– Gondolom – mondta Dávid is.

– Hát akkor nincs más hátra, kapitányok, ki kell egyet húznunk, tövestül. Ez is jó lesz, ez itt! Segítsetek! Rajta! Kapaszkodjatok a törzsébe! Úgy, úgy! Na! Egy, kettő, három! Már kinn is van!

Nyögve, szuszogva markolták egy gyertyán törzsét, a legvastagabbét, amit a közelükben csak találtak. Aztán az apjuk után ők is lehuppantak nevetve a földre.

– Hát ezt kirántottuk! Hű, micsoda erősek vagyunk!

– Én is erős vagyok!

– Hát persze!

– Én is!

– Mi az hogy! Mind nagyon erősek vagyunk! Csodálkozhat a mama, mekkora nagy fát cipelünk haza a vállunkon. Haj, haj! Dolgozni kell, hiába, másként nem él meg az ember!

– Sokat dolgozunk, ugye, papa? Dávid is meg én is meg te is!

– Ajaj, de mennyit! Hanem a neheze még hátravan. Fel kell venni a vállunkra ezt a ménkű nagy fát! Hadd lássam, hogy tudjuk felvenni a vállunkra? Álljunk libasorba! Elöl a kicsi, aztán a nagyobb, végül a legnagyobb! Rajta! Úgy. Most pedig leguggolunk… Dávid, te is! Na! Megmarkoljuk jó erősen… jó erősen! Hoooó! Ide! Föl, a vállunkra! Már meg is van. Felállunk szépen…

– De a sünt is viszem!

– Micsodát?

– Én viszem a sünt – kapott a mohás kőért Dávid.

– Szóval akkor mégsem teknősbéka? Vigyázat! Leesik a vállunkról a fa, elcsapja a bokánkat! A követ Gergő viszi, te meg az óriáskígyót, ha már ragaszkodtok hozzá.

– Ragaszkodunk hozzá – mondta Gergő. – És a puskákat is visszük…

– Akkor hát indulás!

Csendben, figyelmesen mentek egy darabig. De Gergő hirtelen meglátott egy odvas fát, odafutott: – Ott lakik a bagoly! Gyere, Dávid, ott lakik a bagoly!

– Hé! Hát csak így itthagytok ezzel a ménkű nagy fával?!

– Papa, emelj fel, emelj fel, hadd nézzük a bagolyot!

– Baglyot. Így kell mondani.

– Bagolyot – próbálta Gergő.

– Mutasd meg a bagolyot! – türelmetlenkedett Dávid.

– Baglyot! Na, gyertek!

Felemelte mindkettőt; a fiúk belekapaszkodtak az odú peremébe, nyújtogatták a nyakukat. A fa üres volt.

– Ott a bagoly! Én látom!

– Én is látom! – utánozta a bátyját Dávid.

– Szervusz, bagoly – mondta udvariasan Gergő. – Dávid is itt van, meg a papa is, csak a mama maradt otthon, de viszünk neki egy nagy fát. Itt dolgozunk az erdőben… sokat dolgozunk, hogy megéljen az ember…

– Nem látom a bagolyot – nyafogta Dávid.

– Hát ott van! – mutatott a sötét lyukba Gergő.   – Hát nem látod? Ott van! Szép, barna szőre van!

– Tolla. A bagolynak tolla van – figyelmeztette az apja.

– Nem látom a tollát – nyafogta Dávid.

– Gyere ki, bagoly, nem lát téged Dávid. Kijön a bagoly, papa?

– Csak este. Sötétben. Nappal nem lát.

– De én látom. Alszik. Be van takarózva.

– Én is látom a takaróját – utánozta Dávid.

– Akkor hagyjuk is aludni. Gyertek…

– A bagolyot…

– Baglyot!

– A baglyot nem lövöm le, ugye, papa? – kérdezte Gergő már ismét a földön.

– Nem, nem, isten őrizz!

– Mit kell lelőni?

– Senkit és semmit.

– Mert akkor meghal?

– Aj, nem is jó róla beszélni – mondta az apja.

– De a tévében mindenkit lelőnek!

– Jobb lesz, ha felemeljük a fánkat és visszük a mamához. Már biztosan vár bennünket. Gergő, Dávid! Emeljük fel, és…

– A tévében mért lőnek le mindenkit? Így: pakkk! Páá-pakk! Így. És elesnek… így!

– Páá-pakkk! – utánozta a kicsi is. – És így, elesnek!

– Na, keljetek fel szépen a földről. Fiúk! Keljetek fel! Nem kell ilyen butaságot játszani!

– Páá-pakk! Pakkk! Pááá-pakkk-pakkk!…

– Hallottátok?! Álljatok fel, ne lövöldözzetek itt nekem! Van más dolgunk is! Haza kell cipelni ezt a nagy fát. Meg az óriáskígyót. Meg a teknősbékát… vagy sünt, vagy mi is ez, itt? Na, kinek beszélek?!

– Páá-pakkk-pakkk! – nevettek, visítoztak és gurultak a földön.

– Ejnye már! Hagyjalak itt benneteket? Nézze meg az ember! Hát jó! Szevasztok! Viszontlátásra! Majd írjatok! Én megyek!

– Várj, papa, várj!

– Nem, nem! Nem bírom ezt a lövöldözést!

– Már nem lövünk, papa, várj, gyere, Dávid, elmegy a papa!

– Hát el is!

– Már jók vagyunk! Emeljük fel a fát! Papa!

Újra a vállukra vették a képzelt terhet. Elindultak a kövesút felé.

– A puskákat pedig dobjátok el. Semmi szükség rájuk!

– De a bácsiknak is van puskájuk – mondta Gergő.

– Milyen bácsiknak?

– Hát a katona bácsiknak, meg a rendőr bácsiknak, meg minden-minden bácsinak a tévében!

– A fene azt a tévét! És te különben sem vagy bácsi!

– De bácsi vagyok. És Dávid is bácsi. Meg te is bácsi vagy. Csak a mama nem bácsi.

– Bácsi vagy nem bácsi: nekünk nem kell puska!

– De kapitányok vagyunk!

– Bácsi-kapitányok – mondta Dávid.

– Ide figyeljetek – sóhajtott a férfi tehetetlenül. – Mi olyan kapitányok vagyunk, akiknek nem kell puska. Puska nélküli kapitányok. Na? Mit szóltok hozzá? Nem szeretem ezt a puskaügyet. Beszéljünk komolyan, mint kapitány a kapitánnyal. Egyezzünk meg: a fenébe a puskákkal! Na? Sem a mamától, sem tőlem soha nem kaptatok és nem is fogtok kapni puskát. Nem is tudom, hogyan szoktatok rá erre? Rendben van: fiúk vagytok, de akkor sem kell! Ígérjétek meg nekem, hogy mától kezdve nincs pakk! Nincs lövöldözés! Megígéritek? Hadd halljam!

– Nekem van puskám.

– Nekem is.

– Igen, de éppen azt magyarázom, hogy nem kell, dobjátok el!

– De kell!

– Ne feleselj!

– De kell, de kell, de kell!

– Ezt hagyjátok abba, mert…

– Dávid, fussunk, a papa mérges! Fussunk!…

Viháncolva futottak, hadonásztak a botokkal: pakkk! Pakkk! Kis kantáros nadrágjaikban, színes frottírsapkáikban aprók voltak, vidámak; a kicsi a bátyja minden szavát, mozdulatát utánozta: elhasaltak, hempergőztek, visongtak: pááá-pakkk! Pakkk!…

Istenem, gondolta az apjuk, mi a csudát csináljak velük? Mennyire akartam, hogy legalább ezt ne ismerjék meg. Úgy látszik, semmit sem tehetek azért, hogy felnőttkorukra ne olyanok legyenek, mint mi. Semmit. Vagy csak nagyon keveset. Égi csoda lesz, ha tehetek valamit.

– Haszontalanok vagytok! – kiáltotta. – Várjatok meg!

Kimerülten lehuppantak az avarra, bevárták.

– Uraim, hozzák rendbe az öltözékeiket – mondta, amint leguggolt melléjük.

– Pisilni kell – nevetett Gergő.

– Nekem is! – gurgulázta Dávid.

– Hát csak sorjában… Hogy néztek ki?! Ajaj! Nyakig piszkosan!…

– Mint a kapitányok – kacagott Gergő.

Egy férfi felnéz

– Nézd – mondta apám, amikor már nem bírta a füstös éttermeket, a zsivajos kocsmákat, a késő éjszakai zárórákat, és felhagyott a hétvégi kisegítésekkel is a régi gebineseknél –, nézd, most már nyugdíjban vagyok, igazán bevihetnél statisztálni. A filmhez. A tévéhez. Mindegy. Szólnál valakinek, ismered őket, felvennének a listára. Kényelmes munka. Jártak oda hozzánk, a Jóbarátba ilyenek. Ilyen statiszták. Söröztek, fröccsöztek, ettek egy kis adagot, beszélgettem velük. Ők mondták. Megkapják az értesítést, néha még azt is, hogy ilyen meg ilyen ruhában kell megjelenni. Korhűben. Tudod, történelmi vagy csak olyan századelő… érted! Nekem vannak ruháim. Van nekem mindenféle ruhám. Van zsakettnadrág is, fekete szalonkabát, de régi nyakkendők is, minden. Fel tudnék nekik öltözni. És egy kis pénz, az is jól jönne. Szórakozásból. Tudod, hogy én mindig szerettem az ilyet… a színészeket! Tudod…

Igyekeztem lebeszélni. Á, mondtam, nem olyan érdekes az! És fárasztó. Várakozni kell, sokszor egész nap semmi sem történik, csak vacakolnak…

– Na és? Diskurálgatnánk. Azt hiszed, nem tudnék elbeszélgetni a többiekkel?

– De rossz időben is… Meg éjszaka. Hidegben!

– Rossz idő! Éjszaka! Hideg! Nem tudsz újat mondani! Amit én már kibírtam az életben! Éjjel kettőkor zártunk a Budai Vigadóban! Három óra is volt, amikorra leszámoltunk, és utána mindig, minden hajnalon gyalog mentem haza a Rottenbiller utcába. Na? Hogy mást ne mondjak!

– Csakhogy az régen volt!

– Régen! Persze hogy régen! De azután is! Még tavaly is! Tíz órákat lótottam-futottam az üzletben… Hajaj! De mennyit kibírtam!

Sokat. Az biztos. Két háborút, hatvan év munkát – majdnem egy egész évszázadot. Talpalást, cipekedést, mindent.

– De nem sokat fizetnek – mondtam a végső érvet.

– Ha majd sokszor hívnak, mégiscsak összejön valamennyi. Engem érdekel. Ha történelmi vagy régi, dzsentri… esetleg vidéki téma. Falusi. Mondd meg nekik, hogy értek a paraszti munkákhoz is. De lehetek főpincér is. Csapos! Hoteligazgató! Ügyvéd! Arisztokrata! Tudnának használni…

– Jó, majd szólok.

– Vannak rendező barátaid…

– Nem azoknak kell szólni.

– Mindegy. Akiknek kell. Jóban vagy velük, vagy nem? Mindig azt mondod, szeretnek. Szólsz nekik, hívnak, a többit bízd rám…

Húztam, halasztottam a dolgot. Talán elfelejti, gondoltam. Láttam munka közben a statisztákat. Nem könnyű élet. Kiabálnak velük. Félrelökik őket. („Maga kicsoda?! Miért nincs magán rendes paróka, ember! Ne csellengjenek, azt mondtam, várjanak! Nem azt mondtam?! Asszisztencia! Terelje be őket!”)

De makacskodott. – Vagy szégyelled talán? Szégyellnéd, hogy statisztálok?

– Csodákat! Csak… Szóltam már, csak…

Aztán forgatni kezdtük a Francia tanyá-t. Műtermi felvételek, aztán „eredeti helyszínek” Pest megyében: a lotharingiai tanya. Egy francia falu temploma. Nyári és téli képek.

Persze, nyár volt. Kevés pénzt kaptunk, de lelkes stáb dolgozott; két diplomázó: a rendező Radó Gyula és az operatőr Nemescsói Tamás.

Találtunk Pest közelében egy szép kis falusi templomot. Fal vette körül; a táj franciás volt. Elképzelhető volt franciának. Legalábbis Jean Badal (Badal János), amikor megnézte az elkészült filmet, mindent hitelesnek érzett. Ide, ebbe a templomocskába jön vasárnapi misére Swetz, történetem főhőse a környékbeli tanyáról, Amèlie-vel, a fiatal özveggyel, a kis Étienne-nel és Mme Bertinnel, egy derűs, nyári napon. De még a karácsonyi jelenetet is fel kellett vennünk, délután. A karácsonyi misét. Amikor a fiú már a szökésen töri a fejét; hátul, a padok mögött állva, titkon tárgyal Babaival, egy másik francia fogollyal az útitervről. Amèlie elöl ül, az oltár közelében, de megérzi, hogy Swetz, akit szeret, forral valamit; hátrapillant, találkozik a tekintetük, Swetz zavartan elhallgat.

A felvevőgép végigsvenkel a híveken. A színészeken meg a statisztákon. S közben egy férfi felnéz. Közelkép. Egy pillanatra.

Megbeszéltem a gyártással, hogy a jelenetben apám is benn lehessen. Küldtek neki diszpót, hogy ekkor meg ekkor statisztálásra…

– A te filmedben!

Kora reggel kellett a helyszínen lenni. Apám már este kikészítette a holmiját. Fekete télikabát, selyemsál, kalap. Korabeli ing és nyakkendő. Igen, korabeli. Olyat keresett elő a szekrény mélyéről, ami még a negyvenes évekből volt meg neki.

– Felesleges, az nem fog látszani – mondtam.

– Dehogynem!

– Nagykabátban kell ülni. Talán alulra nem is kellene zakó. Nagyon meleg lesz. Hőség…

– De ha félrecsúszik a sál? Mit gondolsz, az a filmben micsoda illúzióromboló! Nem ülhetek ott mai nyakkendőben! A mese a háború után játszódik, vagy nem? Negyvenhatban. Na ugye?

Teát főzetett, hogy viszi magával a termoszban.

– Minek? Van ott büfé!

– Nem fogok költekezni! Azt mondtad, nem sokat fizetnek.

– Akkor is! Majd eszünk, iszunk… És szendvicseket sem kell berakni a táskába!…

– A többiek is visznek. Egész napra. Mesélték nekem a Jóbarátban. Ebédidő meg minden. Ismerem, hogyan csinálják…

Kinn, a helyszínen készítettek neki maszkot. Kis kecskeszakáll, bajusz. Igazítás a szemöldökön. Egy kis festék. Komolyan tűrte, komolyan viselte. Meg-megtapogatta az állát, hogy jól tapadjon a tüllbe szőtt szakállka, fogjon a masztix. Sütött a nap, nagykabátban ült az árnyékban.

– Még nem szükséges a télikabát, le kellene vetni…

– Á, bármikor szólíthatnak. Te csak intézd a dolgodat.

– Semmi dolgom, az író csak akadék ilyen helyen…

– Nem baj, menj, ne törődj velem, én most közéjük tartozom…

És a statiszták közé vegyült, kinyitotta a táskáját, falatozott. Csak arra ügyelt, hogy a szakálla le ne essen.

Jó néhányszor elpróbálták a jelenetet. A templomban eleinte hűvös volt, de aztán a reflektorok befűtöttek. Mindenki verejtékezett a téli holmijában. Féltettem apámat, nehogy rosszul legyen, mégsem fiatal már! Odamentem hozzá. – Minden rendben?

– Hát persze!

– Nagyon meleg lesz a felvétel alatt!

– Ugyan! Tél van, karácsony van, nem fogok izzadni. Csak nem képzeled?!

És tényleg nem izzadt. Tűrt, engedelmeskedett, feszülten figyelt az asszisztensre, hogy mikor int, mert akkor már nem szabad semerre sem nézni, csak előre, majd lassan felemelni a fejét…

Néhány pillanatig látszik a filmen.

Svenkel a gép, s amikor ráfordul a lencse, megmozdul, felnéz. Látom a profilját. Látom mozogni, látom élni.

Néha adják a filmet. Tudom, mikor következik a jelenet. Ott ül a karácsonyi templomban. Aranyszárnyú angyal – játsszák az orgonán. Árad, árad a francia dal. Peregnek a kockák, s ő egyszer csak megjelenik.

Hálás vagyok a makacsságáért. Talán azt érezhette, hogy elérkezik majd az idő, amikor már csak így láthatom mozdulni, felnézni.

Újra és újra – és mindig ugyanúgy. Egy örökkévalóságig.

II. – Papa, meséljek egy…

– Papa, meséljek egy viccet?

– Halljam, kisfiam!

– Cseplin megy a járdán, egy kutyát vezet, egyszer csak megbotlik, és elesik.

– Ez a vicc?

– Ez.

– Mondd, tudod te egyáltalán, ki az a Chaplin?

– Egy bohóc. Egy vicces ember. Bukfencezik meg fejen áll.

– Úgy? És hol teszi mindezt?

– Hát… a tévében.

– Aha. És még mit tudsz róla?

– A Cseplin nagyon szereti, ha kinevetik.

– Vajon miért?

– Mert bolondozik.

– De miért bolondozik?

– Hogy nézzék!

Ülünk a tévé előtt

Huszonkét óra tízkor – öt perccel azután, hogy a tévében véget ért a krimi – már ki is szállt a gyilkossági csoport; nyomokat biztosítottak, fényképeztek, megvizsgálták a holttestet; a felügyelő kérdéseket tett fel az asszonynak – immár az özvegynek; a helyettese kikérdezte a lakókat, mit hallottak, mit tudnak az esetről. Az egész ház összecsődült, mindenki rettenetesen csodálkozott, a házaspárnál szolidabb, békésebb, aranyosabb embereket senki sem ismert a környéken; nem éltek feltűnően, senki sem járt hozzájuk, soha nem civakodtak, a televízió hangján kívül semmiféle nesz, zaj nem hallatszott tőlük egyetlen estén sem. Ahogy ma sem. – Nem hallottak veszekedést? – Nem. Igaz, mindenki a tévét nézte.

– Mi is ment ma? – Huszonegy óra öttől a Bérgyilkosok című krimi. – Ahá, igen. És annak mikor volt vége? – Pontosan egy óra múlva. – A felügyelő az áldozat feleségére nézett: – Ön huszonegy negyvenkor telefonált, tehát még az adás ideje alatt. Nos, mondjon el mindent. Járt-e valaki más is a lakásban ma este? – Dehogy! – Jól be volt zárva az ajtó? – Mindig három kulccsal zárjuk. – Talán különleges értékeket féltenek? – Ugyan! Én, kérem, egy áruház cipőosztályán dolgozom, a férjem művezető a textilgyárban. Tessék körülnézni, egyszerű lakás ez, semmi más értékünk nincs, csak ez a színes televízió. Csupán ezt féltjük… – Az ablakon sem hatolhatott be valaki? – Kérem, ez a harmadik emelet… – Á, igen! Nos, tehát? Megvacsoráztak? És? – A tévéhíradó alatt szoktunk vacsorázni; a férjem megnézi… vagyis hát megnézte… mindig a tornát és a mesét is, azalatt én elkészítettem a teát meg a szendvicseket, az a félórás híradó éppen elég a vacsorázáshoz. Utána már csak teáztunk. – A főműsor idején? – Igen. Ma csak a nyolc órakor kezdődő revüfilmet akartam megnézni… – Szeszes italt is fogyasztottak? – mutatott a felügyelő az asztalon hagyott konyakospoharakra. – Igen, néhány kortyot. – A férje kívánságára? – Az enyémre. Megkínáltam, hogy kedve legyen… – Mire? – Hogy ma este velem foglalkozzon. – Tehát nem szokott magával foglalkozni? – Nem, soha, mi mindig a tévét nézzük, nincs időnk másra. Pedig én néha óhajtanám… – Óhajtaná! Persze. És adódtak ebből konfliktusok? – Ritkán. Ha megjegyeztem. De nem szítottam a parazsat. Ma sem. Csak reménykedtem. Bevallom, különösen kívántam, hogy a nyolcas műsor után a krimit már ne nézzük meg, hanem diskuráljunk, vagy feküdjünk le együtt, bújjunk össze az ágyban. És babusgasson… Tetszik érteni, ugyebár? – Hogyne. – Ő azonban hallani sem akart erről. „Amikor a krimit várom a legjobban!” Ezt mondta. Nem először hallottam ezt tőle, de ma… szíven ütött. Elvesztettem a fejemet… – És?! Mit tett? – Hogy mit tettem?! Kikapcsoltam a készüléket! – Mire ő? – Mire ő dühösen bekapcsolta. Erre én ismét kikapcsoltam, ő ismét be… – Amire ön?! Na, ne sírjon, asszonyom, beszéljen nyugodtan. Mit tett erre ön? – Erre én felpattantam a helyemről, és azt vágtam a fejéhez, hogy jól van, akkor dögölj meg! – És?! – És? Átmentem a hálószobánkba, nyitva hagytam az ajtót, mert még mindig reménykedtem. Felvettem az átlátszó hálóingemet, és vártam… vártam… de hiába. Elkezdődött a krimi… és ő nézte. Mocorogtam, szólítgattam, de az őt nem érdekelte. Láttam az ágyból a fotel támláját, a támla fölött a fejét, kétoldalt a könyökét, ahogy ott terpeszkedett. Gondoltam, kimegyek, ha meglát abban a hálóingben, talán hatással leszek rá. Nemsokára fel is keltem az ágyból, de csak néhány lépést tettem, valami visszatartott. Éppen premier plánban mutatták annak a férfinak az arcát. A bérgyilkosét. Fekete, markáns fickó. Kezében revolver. Mintha felém nézett volna. Ott álltam a szobaajtóban, az állólámpa átvilágította a hálóingemet, a férjem meg ott ült, csak a hátát láttam meg a tarkóját. Ő is a bérgyilkost nézte. „Gyere – mondtam neki –, kérlek, feküdj le!” Közben az az alak, a bérgyilkos, felkapta a pisztolyát, és lőtt. Idegesített ez az egész. „Gyere, elég volt ebből, úgy szeretném, ha hozzám bújnál!…” A férjem nem válaszolt, odamentem hozzá, megérintettem a vállát, hát csak eldőlt, mint egy zsák. A szeme nyitva, az ajka olyan furcsán… „Mi van, mi bajod, mi, történt?!…” Rögtön azt hittem, a szíve. Mindig annyi gondja volt, azért is ült mindig a tévé elé, azt mondta, a krimi kimossa az agyából a problémákat. Szívroham, gondoltam, de akkor megláttam a homlokán… a homlokán azt a vörös pontot… a homloka közepén… Nem értettem. A tévében még folyt a lövöldözés, a bérgyilkost üldözték, megint premier plánba került, megint láttam az arcát, rám nézett, elkezdtem sikoltozni, csakhogy a tévében is sikoltoztak… Majdnem rosszul lettem, de még volt annyi erőm, hogy telefonáljak. Semmit sem értek. Semmit. Nem tudom, mi történt, hogyan történt, annyira hihetetlen…

– Tessék, egy korty víz… tessék! – A felügyelő nézte a meggyötört asszonyt, az özvegyet. Az járt az eszében, hogy az orvos szerint a lövést közelről adták le az áldozatra. Másfél, két méter távolságból. De nem hátulról. Szemből. Szemből és közelről. A képernyőre pillantott; hirtelen magához intette a helyettesét meg a fegyverszakértőt. – Nézzétek csak!

Nem vették észre azonnal, de aztán valamennyien látták, hogy a képernyő üvegén parányi lyuk sötétlett.

Vendég a palotában

Nem mondom, hogy nem írtak már eleget erről az úgynevezett Buckingham-botrányról, mégsem állhatom meg, hogy ne tegyem közzé a magam változatát. A tényeket ugyanis apródonként ismerhettük meg; eleinte csak azt közölték a hírek, hogy egy férfi behatolt az angol királynő hálószobájába, s emiatt kitört az országos felháborodás, szidták a biztonsági szerveket stb. Majd megtudhattuk, ki volt a betolakodó, sőt, hogy nem aznap járt először a rezidenciában, az elcsent fél üveg bort is a rovására írták, ami miatt bíróság elé tudták állítani, hiszen a betolakodásért nem vonhatták jogilag felelősségre.

A tényeket is kíváncsian olvastam, de bevallom, amíg az ügy többé-kevésbé homályban maradt, jobban izgatta a fantáziámat. Valahogy úgy képzeltem el, hogy M. Fagan – így hívják a harmincéves férfit – félszendergésében lepte meg a királynőt. Erzsébet hirtelenjében kislánykora álomlovagját vélte feltűnni, ám a vérző kéz kijózanította. – Ha isten velem, ki ellenem?! – kiáltott fel rémületében, de a férfi nem rogyott térdre bocsánatot esengőn, csak tapintatosan finomított a fordításon, hogy a velem és az ellenem ugyanolyan szépen összecsengjen, mint a magyarban. Hozzátette, hogy a Szent István korában használt nyelv csak óangolra áttéve lenne igazán élvezhető. – Tehát maga nem terrorista? – könnyebbült meg a királynő. – Á! – mosolygott a férfi –, én csak a mosdót keresem. Megsérült a kezem, szeretném kimosni a sebet. – De hogy került ide?! – Most mondom! – De a palotába? – Ja, hát csak erre jártam, és benéztem. Még sohasem láttam belülről a Buckinghamet. – Szóval tudja, hogy ez az?! – Természetesen, asszonyom, de nem zavarom?

– Várjon csak, várjon csak! – mondta kissé nyugtalanul Erzsébet. – Senki sem tartóztatta fel? Nem szóltak, hogy tilos belépni ide? – Komolyan tilos? Ajaj! Pedig már vagy félórája csellengek idebenn. Nem viccel? Feltartóztathattak volna? – Hát… – bizonytalanodott el a királynő, s nyakát nyújtogatva igyekezett kilesni az ablakon –, ha nem történt valami hirtelen változás a világban, akkor bizony tilos!

– De miért? – Maga még nem hallott biztonsági intézkedésekről? A királyi családot őrség védi… – Persze, persze – mosolygott a férfi –, hallottam már, de sosem hittem el igazán, hogy van ilyesmi. Az ember, ugye, a saját helyzetéből ítél, s engem még soha életemben nem védtek… De minek is? – Mondja, maga nem olvas újságot? Nem néz tévét? Tudhatná, hogy milyen veszélyes az élet! – Á, ne higgye, asszonyom, hogy mindenki gonosztevő! Ha állandóan rettegünk, megette a fene az egészet! De ha már így megzavartam, nincs véletlenül egy doboz Hansaplastja? Beragasztanám a sebem… – Nem, nincs – sóhajtott a királynő –, már megint nem kapni a drogériákban. De üljön csak ide az ágyam szélére, bekötöm a kezét. – Fagan vigyázott, nehogy bevérezze a drága paplant, Erzsébet pedig egy batiszt zsebkendőt vett elő. – Nicsak! – kiáltott fel ekkor a férfi. – Ez a monogram! Csak nem?! – De, bizony – pirult el a királynő. – Én vagyok az, Erzsébet! – Hogy hova tettem a szemem! – ámuldozott Fagan. – De az igazat megvallva az éjszakai krémpakolástól az ember még a szeretőjét sem ismeri fel! Ó, igazán! – kapott észbe, s felpattant. – Én meg csak ülök itt az ágy szélén! – Sose zavartassa magát, ritkán nyílik alkalmam eldiskurálni ilyen közvetlen modorú úrral, mint maga.

Ha tudná, mennyire unom a protokollt, azt a sok mézesmázos hazugságot, azt a sok álkedvességet, azt a töméntelen előre gyártott szöveget. Az ember még egy viccet sem mondhat el úgy, hogy ne azt néznék, mi benne a politikai szimbólum. – Pedig szereti a vicceket? – Nagyon! – Nézze, elmondok egyet. A barátommal történt meg, kicserélte a kocsiját, de mint afféle angol, konzervativizmusból ragaszkodott volna a régi rendszámához. Megkérte a rendőrtisztviselőt, hadd tarthassa meg. „Tudja, annyira megszoktam már, kedélybeteggé tenne, ha le kellene mondanom róla!” A tisztviselő megengedte. „Rendben van, diktálja be!” Mire a barátom: „Ó, hálás köszönet! Máris kiszaladok a parkolóba, és megnézem…”

Erzsébet dőlt a kacagástól, de sajnos csak egy negyedóráig tudtak ilyen felhőtlenül eldiskurálni, mert akkor M. Fagan kért egy cigarettát, Erzsébet pedig meggondolatlanul becsöngette a szobalányát. Az persze sikoltva szaladt segítségért. – Az a gyanúm – mondta gondterhelten a királynő –, hogy itt semmi sem változott, úgyhogy egy kis kellemetlenségünk lesz. – Kompromittáltam?! – ijedt meg a férfi. – Á, az a legkevesebb. De akkora kormánybotrány lesz! – Egy ilyen kedélyes diskurzus miatt? – Kedves Fagan – mosolygott elnézően a királynő –, maga azt hiszi, csak úgy csellenghet, diskurálhat? Ki vannak jelölve a mozgási körletek, a közlekedési határok! – De hiszen semmi rossz nem származott abból, hogy áthágtam! – De, de! – bólogatott elszomorodva a királynő. – Ez a kis lazaság azt jelenti, hogy be fogják keríteni a palotát. Szögesdrót lesz erre a válasz. Meg mindenféle riasztóberendezés. Úgy, úgy, szögesdrót, kedves Fagan…

Manapság

Emberek az utcán

Maradjunk a tényeknél

Mesefordulatok

Igazi kikapcsolódás

A dús sörényű, zömök, fekete férfi keresztben-hosszában felmérte a lakást, aztán sebesen nyomogatni kezdte a zsebszámológép gombjait; a zöld fényű számocskák egyre nagyobb összeget mutattak. – Hetvenöt négyzetméter. Csiszolás, lakkozás kétszer… – Háromszor – vágtam közbe –, szeretném, ha három réteg kerülne a parkettára. – Ahogy óhajtja. Tehát az annyi mint… – És kimondott egy magas számot. – Rendben van – bólintottam szemrebbenés nélkül. Megszoktam, hogy minden sokba kerül. Az egész élet. Rengetegbe. – Csak szép munkát végezzenek! – Amilyen anyagot kapok – vont vállat a férfi. – A múltkor ötven kiló bedöglött lakkot sóztak rám. De reménykedjünk! Húsz doboz elsőrendű Geminit ígértek valahol, talán megkapom. Holnap még úgysem kezdhetünk, nem érek rá, felszállok… – Hogy mit csinál? – Startolok. Repülök. – Á, vagy úgy! Elutazik valahová? – Nem, nem, nekem a repülés a hobbim. – Értem – mondtam csüggedten, mert nem bántam volna, ha minél előbb rendbe teszik a lakásomat. De azért érdeklődést színleltem: – Vitorlázó vagy motoros? – Sárkány – mondta az emberem. – Ó, igen, tudom, milyen az, már hallottam róla! – Igen? És látta is? – Nem, valójában még nem láttam, de… – Nahát, itt az alkalom, meghívom, nézze meg a startunkat. Ide megyünk csak, a budai hegyekbe.

Mit tehettem? Engedtem a hívásnak. Másnap reggel értem jött a kocsijával.

– Nem gondolta meg magát? – Derűs volt, kissé izgatott, és mondhatni: boldog. Láttam rajta, hogy csak a repülés érdekelheti igazán. – A legtöbb ember ki nem dugná a képét a természetbe! Nézze, én dolgozom, anyagért szaladgálok, szállítom a gépeket, javítom a hibás masinákat, hivatalokban rostokolok, szóval megállás nélkül hajtok, de azért adok magamnak esélyt a regenerálódásra. Jó, jó, szórakozni is járok, művelődöm is, de az az igazi, ha kijutok a hegyekbe! Ha felszállhatok a levegőbe! Szállni, repülni, nem ám gépi energiával, hanem a puszta, testi erőnkkel, tudja, mekkora gyönyörűség? Milyen ősi boldogság? Csak ez segít; valami teljes, igazi kikapcsolódás…

Közben kihajtottunk a zöldbe, felkanyarodtunk egy hegyi útra. Napsütés volt, a mennybolt, mint valami forró égövi tenger, halványkék, áttetsző, vonzó.

– Tudja – folytatta emberem –, munkából élünk, de hányan mondhatják el, hogy a munkájuk minden tekintetben kielégíti őket? Csak nagyon kevesen. Bosszúsággal, kudarccal jár minden, meg kell alkudni a körülményekkel, a lehetőségek korlátozottak, és az a stressz, amit mindezek hatására naponta elszenvedünk, testi-lelki egészségünk kárára lehet, hacsak nem törekszünk valami igazi változatosságra. Ami egyensúlyt biztosit. Márpedig a változatosságot, következésképpen a gyógyulást csakis a természettől remélhetjük…

Felértünk egy sziklás emelkedőre, egy barlangokkal teli hegytetőre. Az út végén emberem megállította az autóját; azt tanácsolta, maradjak én is azon a helyen, onnan majd jól láthatom a felszállásukat. Ugyanis már jó néhányan gyülekeztek ott, a szikláknál; mint megtudtam, különböző foglalkozású emberek; volt köztük orvos, gyári munkás, szobafestő, mérnök, még katona, sőt rendőr is, aztán két tanár, egy tudományos kutató és néhány adminisztrátor. Izgatottan, kis csoportokba verődve diskuráltak, hol az eget, a szél irányát kémlelték, hol felém lövelltek gyanakvó pillantásokat. Amikor azonban az emberem közéjük ment, megnyugtathatta őket jelenlétem oka felől, mert többé ügyet sem vetettek rám. Nemsokára eltűntek a barlangokban. Csodálkoztam, hogy egyik sem vitt magával semmit, de, gondoltam, felszereléseiket talán a sziklaodúkban tárolják.

Sokáig csend volt, senki sem mutatkozott, untam magam, már bántam, hogy engedtem a meghívásnak. De ami azután következett, mindenért kárpótolt. A tufabarlangokból egyszeriben különös, sziszegő, süvítő hangok hallatszottak, majd erős lábdobaj – aztán huss! huss!… alig hittem a szememnek: lángot okádó, pikkelyes, nagy karmú sárkányok szálltak fel a légbe. Megrettentem, de oktalanul; csakhamar kiderült, szelíd, barátságos sárkányok emelkedtek a magasba, s köröztek kitárt szárnnyal, szinte játszadozva, kergetőzve, vidáman a csúcs körül. Már nem fújtak lángot, csendesen, hol lejjebb ereszkedve, hol feljebb emelkedve röpködtek, boldogan, szabadon. Aztán mind kisebbek és kisebbek lettek; eltűntek a szemem elől.

Ámuldoztam. Magamra maradva sokáig vártam, hogy visszatérjenek, de eltelt a délelőtt, s nem mutatkoztak sehol. Kezdtem nyugtalankodni, aztán, amikor csodálkozásom elült, bosszankodni is azon, hogy emberem ilyen illetlenül egyedül hagyott. Firkantottam néhány sort, a cetlit odaszorítottam a kocsi ablaktörlője alá, s duzzogva, gyalogosan nekivágtam a városba vezető útnak.

Másnap, amikor már csiszolta a parkettámat, a fülsiketítő zajban, amihez a nyitott ablakon át az utca fertelmes zaja is hozzájárult, megkérdezte, hogy szórakoztam. Biztosítottam, hogy kellőképpen sikerült meglepnie: eleinte azt hittem, valódi sárkányokat látok, de bizonyára valami érdekes technikai trükk szemtanúja lehettem… – Na, na! – szakított félbe megütközve. – Miféle technikai trükkre gondol? Hiszen megmondtam, hogy csak az igazi kikapcsolódás segít. Csak az igazi!… – Jó, jó! – bólogattam nevetve, hogy értem én a tréfát! De ekkor megcsillant valami a nyakánál, az inge gallérján, zölden, ezüstösen…

Egy pikkely volt.

Talán még Sydney

– Jé, Béla! Magát is lehet még látni?

– Még? Kezét csókolom, hogyhogy még?!

– Mit csinál itt a postán? Bélyegeket vásárol?

– Hiszen tudja! Negyven éve gyűjtöm. Ahogy valamikor a maga szegény Gyulája…

– Jó erőben van. Látom. De telefonálni nem tud.

– Telefonálni?!

– Hagyjuk. Egészség? Rendben? Nem ül le?

– Egy kicsit. Itt pihenget? Vár valamire?

– Mire?! Lófrálok. Erre jártam. Magánál semmi probléma?

– Probléma? Semmi. Intézem az ügyeimet, mert utazom.

– Kivándorol?

– Á, csak Hollandiába megyek két hétre.

– Ja? Én Angliában jártam. Tavaly. A királynő éppen nem volt otthon. De láttam a koronaékszereket. Hajnali öttől sorban álltam, este hatra kerültem be. Megérte.

– Csak Londonban volt?

– Miket kérdez! Utazgattam Angliában! Piszok drága hely. Templomokat és hidakat néztem…

– Hidakat?

– Azokat gyűjtöm.

– Bélyegeken?

– Talán más nincs is a világon?! Képeslapokat gyűjtök. Mindenütt vannak partnereim. A föld minden táján. Levelezünk, csereberélünk. Templomok és hidak. Engem ezek érdekelnek.

– Én a tengert szeretem.

– Tengert nem gyűjtök.

– Kerülöm a városokat. Most is csak a tengerhez megyek.

– Egyedül?

– Egyedül nincs értelme. Társasággal. Befizetek.

– Én imádom a városokat.

– Én a tengert.

– Jól van, mondta már! De Hollandiában azért mást is érdemes látni.

– Tudom. Ott van Rembrandt. Majd megnézem.

– De nem a tengerparton.

– Akkor sem érdekelnek a városok. Hol sült le ilyen szépen?

– Lesültem? Talán leégtem! Az idén még nem is voltam strandon. Magának rossz a szemüvege. Hogy én és a lesülés! Most megyek szívszanatóriumba.

– Ajaj!

– Na, még semmi! De óvatos vagyok. Vigyázok magamra. Higgye el nekem, a mai fiatalok nem fogják annyi ideig bírni, mint mi. Elhiszi? Ezek már nem.

– Maga már nyugdíjban van?

– Hogy tud ilyeneket kérdezni!? Már hat éve! Nem látszik rajtam? Mondom, rossz a szemüvege. Tudja, hova szeretnék kijutni? Sydneybe.

– Ausztráliába? Minek?

– Maga viccel. Figyeljen ide! Beneveztem egy kiállításra. Ötezer lapom van. Templomok és hidak. A zsűri kiválaszt ezerötszázat.

– Képeslapokat fog kiállítani?

– Nemzetközi mezőny. Az első díj: repülőjegy Sydneybe. A második díj harmincezer, a harmadik meg tízezer…

– Forint?

– Naná! Persze kétezer is jól jönne.

– Miért nem ad el bélyegeket?

– Mert verébnek néznek! Ha beállít hozzájuk egy nő, azt hiszik veréb. Csalókkal nem tárgyalok. Tudja, milyen piszok stricik!

– Kicsodák?

– Kicsodák?! Mind! Mindenki!

– Pedig egyszerű. Katalógusár, plusz harminc százalék.

– Plusz negyven.

– Plusz harminc. Én úgy veszem.

– Annyiért nem adom! Pedig még Rooseveltem is van.

– Ezerkilencszáznegyvenkilencből?

– Negyvennyolcból.

– Negyvenkilencben bocsátották ki.

– Velem vitatkozik! Maga, aki még telefonálni sem bír!

– Miért ne bírnék?

– Ja, azt én honnan tudjam? Amíg szegény Gyulám élt, maga le nem szállt rólam. De azóta? Mitől fél? Önálló vagyok, semennyiért sem adnám a szabadságomat. Mit néz?

– Tényleg van Rooseveltje? Megadom érte a negyven százalékot. Adja el.

– Ha bolond volnék! Nem sürgős. Van időm. Még van. És magának? Látom, bottal jár. Sántít?

– Csak ha sokáig üldögélek.

– Így akar Hollandiába utazni? Na, jön? Segítek.

– Bírom egyedül is. Ha meggondolná… Negyven százalék.

– Hagyjon már! Megnyerem a kiállítást, utazom Sydneybe. Talán még Sydney!… Maga meg menjen szépen a tengerpartra. Menjen csak! Engem úgysem érdekel. Víz. Hol hullámzik, hol sima… Mit akar a tengertől?

– És maga a templomoktól meg hidaktól?! Csak nézze őket! Amíg bírja! Csak nézze!…

Tanuljunk nyelveket!

– Tudja, megmondom őszintén, a jó levegőn könnyebben fog az agyam, azért gondoltam a strandra, de ha nem, hát nem… akkor legalább ebben a kerthelyiségben. Mit szól hozzá, milyen szép lombú gesztenyék! Itt igazán kellemes, hangulatos… Nem kér maga is egy pohár sört? Én azt kérek, és néhány sós süteményt. Nincs? Mi az, hogy sosincs friss sós kifli délben? Azelőtt mindig volt! Mikor, mikor?! Nemcsak a harmincas években! Na, hozza azt a sört, a kisasszonynak meg… mit is parancsol?

– Én csak üdítőt.

– Semmi mást? Hát akkor hozza!

– Bizony, munka közben semmi szesz! Na, itt a könyv, a füzet, a szótár. Nézzük tehát az első leckét…

– Az első lecke, a legelső magával! Úgy értem, spanyolból! A spanyol eddig valahogy kimaradt. De tanultam latint, görögöt, németet… még annak idején. És angolul is pötyögök, hát gondoltam, jöhetne a spanyol! Jól ül ott? Eléggé az árnyékban?

– Köszönöm, itt megfelel.

– Nem akarna esetleg a napon?

– Nem. Nos, az a módszerem, hogy együtt átvesszük az olvasmányt, aztán kipreparáljuk…

– Együtt! Ez igen! Hanem maga már szépen lesült az idén.

– Széplakon voltam két hétig. Tehát az első lecke…

– Ó, micsoda két hét lehetett! Jól áll magának ez a barnaság! Ehhez a szép, szőke hajához! Remek kontraszt! És ez a kis, pántos ruha… Hány éves is maga?

– Huszonhárom. Az idén diplomázom.

– Huszonhárom! Minek az a napszemüveg? Vegye le, az is fontos, hogy lássam a szemét, a tekintetéből is olvasni akarok, nemcsak a könyvből… Úgy! Milyen gyönyörű! Úgy értem, milyen gyönyörű lesz együtt tanulni magával!

– Jó lesz nekilátni, mert letelik az óra.

– Ó, igen, csak szóljon rám! És tanítson!

– Spanyolországba készül?

– Ja, igen, talán majd egyszer. De nem az a fontos. Hanem a kommunikáció! Ahány nyelvet tudsz, annyi ember vagy… így tartják. Milyen igaz! Növekszenek a kapcsolatteremtés esélyei. A kapcsolat ember és ember között… érti, nem? Maga spanyolos? És még?

– Spanyol, olasz.

– Bravó! Pompás ötlet! Egy ilyen csodás szőke lány a mediterrán nyelvek területén! Óriási sikere lesz, óriási! Bolondulni fognak magáért!

– Most már valóban nézzük! Ez itt az első lecke…

– Á, meghozták a sört! Hideg legalább? Miért nem jegelik rendesen? És az üdítő? Megfelelő?

– Meg, meg. Lássunk dologhoz, mert hiába ketyeg az óra. És a nyugdíja bánja!

– Maga tolmácsol is?

– Néha. Meg az óraadás…

– Így keresi meg a jövő szezonra a pénzt?

– Meg a jelenlegi költségekre…

– Persze, persze. Egyedül él?

– Fontos ez?

– Jó, pardon, nem akarok tolakodó lenni. Igaza van, maga most a tanárnőm, bánjon velem úgy, mint egy diákkal, utasítson rendre… Egy kis koktélt?

– Délelőtt? Szó sem lehet róla.

– Csak gondoltam, hogy oldjuk a feszültséget.

– Bennem semmi feszültség sincs! Tessék! Olvassuk!

– Kicsit közelebb ülök. Így. Még. Hogy jobban lássam a szöveget… Ó! Mi is ez? Ühmm. Mi is? Várjon, kitalálom!

– Erre a szóra érti? Azt jelenti, hogy…

– Nem, nem! A kölni! Ez az illat! Csak nem Fidjit használ? Nahát! A kedvencem!

– Csak egyszerű spray.

– Majd kap tőlem egy üveg Fidjit! Pardon, igen. Figyelek.

– Akkor olvassuk!

– És… megbocsásson, de elfelejtem, ha most nem mondhatom meg. Véletlenül van két elsőrangú jegyem a szabadtérire. Holnap estére. Igazán csak figyelmességből ajánlom fel…

– Holnapra már van programom.

– De estére?

– Estére. És éjszakára is! Kezdhetnénk végre? Első lecke…

– Milyen szigorú! Tetszik nekem, hogy ilyen kis szigorú! Köszönöm! Köszönöm, hogy nem érezteti velem a koromat! Ki nem állhatom, amikor bácsinak tekintenek… különösen az ilyen csinos hölgyek, mint maga…

– Nézze, kérem…

– Egyébként, most jut eszembe, alighanem egy spanyol táncegyüttes lép fel. Gyakorolhatnánk a nyelvet. Tolmácsolhatna… Persze, rendes díjért!

– Tánc közben, úgy tudom, nem beszélnek. De látom, ön nem gondolja komolyan ezt a nyelvtanulást!

– De, de! Csakhogy mindjárt társalgási szinten szeretném. És ha nem spanyolul, hát magyarul legalább…

Egy nő meg egy férfi

N.: Hova csábít? Miért gondolja, hogy csak úgy szó nélkül magával megyek? Azért, mert válaszra méltattam a villamoson?…

F.: Én csak megemlítettem, hogy leszállhatnánk együtt…

N.: Megemlítette!… Olyan határozott volt, hogy én hamarjában nem is tudtam mit mondani! Mégis mit akar? Hogy képzeli azt, hogy sétafikáljunk?

F.: Csak ha magának is kedve van hozzá.

N.: Nekem?! Nézzenek oda! Minek néz engem?!

F.: Van errefelé egy szép kis út… gesztenyefákkal. Tudja, milyen szép ilyenkor ősszel egy allé? Gondoltam, eldiskurálunk közben…

N.: Nekem dolgom van, nem érek rá!

F.: Ahogy gondolja. Kár! Nagy kár!… Kár…

N.: Meg már sötétedik is. Mindjárt este lesz. Micsoda dolog lenne a sötétben, kettesben magával… – Jaj, ki az ott?!

F.: Hol?

N.: Valaki figyel! Magát követik? Mit gondol, követheti valaki?

F.: Engem? Engem ugyan nem!

N.: Akkor engem lesnek! Biztosan meglátott valaki a villamoson, figyelte, hogy leszállok magával… egy vadidegennel… Jöjjön! Siessünk, tűnjünk el a szeme elől! Jöjjön már! De ne karoljon belém! Huhh! De melegem lett! Igazán nem is tudom, hogy meséljem el a férjemnek!

F.: Miért akarja elmesélni?

N.: Olyan harmonikusan élünk. Még sohasem történt meg, hogy egy idegen férfival elmenjek valahová. Hová visz?

F.: Mondtam már. Sétálni.

N.: Sétálni!!

F.: Sétálni, beszélgetni… mi van ebben különös?

N.: Jaj, olyan furcsán érzem magam! Nem is tudom, miért szálltam le magával? De úgy megnézett.

F.: Maga is engem.

N.: Én csak magára pillantottam! Amikor felszállt a villamosra. Csak odanéztem. Gépiesen.

F.: Na, na!

N.: Az ember néz! Nem? De maga úgy… Maga le nem vette volna rólam a szemét. Szörnyen zavarba ejtett… – Forduljon hátra, de óvatosan, követ még minket?

F.: Kicsoda?

N.: Kicsoda, kicsoda?!

F.: Nem látok senkit.

N.: Bujkál! Bujkál, csak hogy kilessen!

F.: Ne törődjön vele.

N.: Csak tudnám, miért néznek meg úgy a férfiak?

F.: Mert csinos.

N.: Igazán?

F.: A szeme bolondító!

N.: Igazán? Annyira megnéznek. Szinte levetkőztetnek. Olyan pimasz mind! Maga miért nézett rám… olyan… tudja, hogyan! Szóval amit a szememről mondott, azon kívül. Miért?

F.: Kedvességet láttam az arcodon.

N.: Tessék?!

F.: Kedvességet láttam az arcodon.

N.: Az „arcodon?!” Mi a szösz! Tegeződünk? Én nem tegeződöm, ne várja! És ne is menjünk tovább. Sötét van. Nálam a vacsora.

F.: A vacsora?!

N.: A férjem várja a vacsorát. Egyedül éhen pusztul, olyan ügyetlen. Forduljunk vissza, semmi értelme…

F.: És az az alak? El kell tűnnünk előle, vagy nem?

N.: Látja valahol?

F.: Naná! Éppen az imént bukkant fel a sarkon! A fasorban jobban egérutat nyerhetünk…

N.: Gondolja?

F.: Ó, milyen kis ijedt hangod van! Na, ne reszkess… Te! Te, kedves!

N.: Mit akar?!

F.: Hogy dobog az a kis szíved!

N.: Na, ne! Ezt ne!

F.: Te kedves, kedves, kedves!…

N.: Valóban… olyan szívdobogás jött rám! Olyan heves…

F.: Ó, hogy kalimpál!

N.: Na! Azért… Naaa!

F.: Nőt kap eleget az ember, megfizeti őket ezzel-azzal, aztán jóccakát! Nekem nem a pillanat kell.

N.: Hühh! Menjünk…

F.: Gyere, bújj ide hozzám!

N.: Jó, megtörtént, itt vagyok, leszálltam, szóba álltam magával, de kész. Ez semmi. Ez még semmi, nem igaz? Megtörtént, nem tudom, miért, de ez semmi. Nincs folytatás! Érti? Semmi folytatás, hiába ügyeskedik… Mondom, hiába…! Na! Nincs szükségem kicsapongásra, szépen élek a férjemmel…

F.: Vigyem a szatyrot?

N.: Hogyan?

F.: A szatyrot. A vacsorával.

N.: Ja? Tessék. Vigyázzon, tej is van a csomagok közt, ki ne szakadjon. Mit csinál?

F.: Csak átfogom a vállad.

N.: Ez már a gesztenyeallé?

F.: Hát nem gyönyörű? Az őszt szeretem a legjobban! Ezek a sárguló levelek… Jó illata van a hajadnak. Hmm! És mi ez a bódító? Magie noire?

N.: Honnan vennék olyan drága kölnit?

F.: Majd kapsz tőlem. Hallgasd csak! Mekkora csend!

N.: A kezed!

F.: Nézz rám!

N.: Menjünk inkább. Sétáljunk szépen. Jaj! Megint! Mintha ott lopakodna! Az az alak, tudod?!

F.: Nézz rám! Csodás vagy. Gyönyörű vagy! Nekem nem a perc kell… ez a csoda!

N.: Be vagyok jelentve a fodrásznál. A lakótelepen. Te is…

F.: Ó, hogyan?

N.: Bocsánat. Úgy akartam kérdezni, hogy maga is a lakótelepen lakik?

F.: Van egy kis házam.

N.: Errefelé?

F.: Egy kis kertes ház.

N.: Ahol magát is várják!

F.: Engem nem. Engem senki. Engem csak egy kutya. Más senki. Senki.

N.: Már tizenkét éve vagyunk házasok, de még nem voltam senkivel.

F.: Majd meglátod. Kedves kis házikó. Parányi kert. Lugas. Fák. Itt, a végállomásnál. Elsétálunk odáig.

N.: Még csak az kéne!

F.: Olyan édes vagy! Olyan édes kis makacs vagy!

N.: Hogy hullanak a gesztenyék! Hogy koppannak!

F.: Úgyis meg fogsz szeretni.

N.: Sétáljunk. Sétáljunk szépen. Na!

F.: Csak egy pillanat. Fordulj felém…

N.: Mmmmmmm! Na! A rúzsom!

F.: Mmmm. Édes a szád! Kapsz szép anyagokat. Sok anyagom van. Selyem… szövetek. Kendők!

N.: És mi lesz érte?

F.: Semmi, ne viccelj, csak úgy odaadom neked. Van varrógéped?

N.: Aha. Szeretek varrni. Megvarrok mindent magamnak. Hah! Megint! A léptek!

F.: Semmi. Nem hallom.

N.: De, de!

F.: Semmi.

N.: Cigarettára gyújtott!

F.: Tényleg! Gyere, itt sötétebb van. Itt nem láthat. Gyújtsunk rá mi is?

N.: Jó. Kérek. De akkor…

F.: De akkor nincs megállás az én kis házamig.

N.: Nem, azt nem!

F.: Ott biztonságban lehetünk!

N.: Biztonságban?

F.: Hát persze! Köhögtet? Erős?

N.: Én nem… nem szoktam dohányozni…

F.: Soha?

N.: Most nem is mehetek haza egy darabig… a férjem megérezné, mit mondanék neki, miért gyújtottam rá? Nem igaz?

F.: Na, látod!

N.: A férjem el sem hinné, hogy itt sétálok valakivel, és…

F.: És csókolódzol.

N.: Nem tudom, mi van velem! Még soha…

F.: Ne törődj semmivel, rám számíthatsz.

N.: Számíthatok?

F.: Rám mindig. Úgyis meg fogsz szeretni. Szerbusz. Mondd, hogy szerbusz.

N.: Azt nem.

F.: Mondd, mondd, hogy szerbusz.

N.: Nem, azt nem.

F.: Szerbusz. Mondd. Na. Szerbusz.

N.: Szerbusz.

F.: Na ugye! Jól megleszünk. Nézz rám!

N.: Nézlek. Ő nem figyel?

F.: És ha figyel? Férj és feleség is lehetünk! Nem?

N.: Hátha ismer! Ismer és elárul…

F.: Letagadod.

N.: Az igaz. Letagadom. Mondd, tényleg úgy láttad, hogy a szemem… tudod, amit mondtál! Annyira néznek! Ha a piacra megyek, meg a metrón is. A férfiak. De én soha, senkivel…

F.: Édes vagy! Olyan édes vagy! Olyan helyes vagy! Olyan jó a modorod! Gyere hozzám! Most! Most gyere! Csak egy kis időre! Már nincs messze a házam. A kutyát kizárjuk a verandára. A büdös életben nem leszel ilyen boldog! Ne törődj semmivel, szeretlek, tetszel, éppen ilyen asszony kell nekem. Nem olyan csélcsap.

N.: Ki csélcsap?

F.: A volt feleségem. Elváltunk. Két éve. A kutya nálam maradt.

N.: Gyerek nem volt?

F.: Magával vitte. És neked? Van gyereked?

N.: Még nincs.

F.: Hát mikor akartok?

N.: Nem lehet.

F.: Nem lehet? El ne hidd, hogy te vagy a hibás! Ő a hibás!

N.: Gondolod?

F.: Ő a hibás, el kell válnod, neked gyerek kell, egy nőnek gyerek kell, az hiányzik a boldogságodhoz…

N.: Én boldog vagyok…

F.: Kell neked egy gyerek, hogy boldog lehess, hidd el.

N.: De olyan harmonikusan élünk…

F.: Nem maradhatsz boldogtalan! Gyere, most elmegyünk hozzám, mindent megbeszélünk. Mindent kapsz. Ha én valakit megszeretek, akkor az mindent kap. Ruhát, cipőt… szép anyagokat! Textilraktárban dolgozom. És te?

N.: Pénztáros vagyok a MÁV-nál.

F.: Nagyszerű! Éjszaka is meglátogathatlak. Kimegyek a Keletibe…

N.: Nem ott vagyok.

F.: Akkor a Délibe. Vagy a Nyugatiba?

N.: Nem, azt nem mondom meg, maradjon titok.

F.: Egyelőre! Rendben? Jó, nem erőltetem. Majd más lesz a véleményed. Csak bízzál bennem. Azért otthon tehetnél célzást. Már ma is, amikor vacsoráztok… hogy elválnál…

N.: De én nem akarok elválni. Mi volt ez?

F.: Talán az az alak! Siessünk!

N.: Azt hittem, egy lehulló gesztenye…

F.: Nem, nem, pontosan láttam, utánunk settenkedik! Itt, a fasor végén van a házam. Eltűnünk előle…

N.: De csak amíg el nem unja, s tovább nem megy!

F.: Majd meglátod! Majd meglátod, mennyire szeretlek. Mennyire tudok szeretni!…

N.: A férjem azt szokta mondani, mindent a szemnek, semmit a kéznek!

F.: Ő is a MÁV-nál van?

N.: Nem, ő borbély. Bélyegeket gyűjt. Ha látnád az albumait.

F.: Na, ez az én kis házam. Megérkeztünk!

N.: És a vacsora? Várja a vacsorát!

F.: Kicsoda?!

N.: A férjem!

F.: Majd igyekszünk. Úgyis hideg vacsorát adsz neki, nem?

N.: Mit tegyek, muszáj bemennem hozzád, ha nyomomban a leselkedő!

F.: Hát persze! Utána taxit hívunk, taxival mész haza. Küldök bélyegeket a férjednek. Külföldieket, jó? Gyere! Erre… tessék…

N.: Ha belegondolok, hogy már régen otthon mosogatok, ha nem szállok le veled…

F.: De leszálltál, te, drága! Mmmm…

N.: Na, ne itt! Mmmmm. Ne itt, majd benn! Mmmm… Csodálkozni fog a bélyegek miatt.

F.: Kicsoda?!

N.: A férjem. Soha nem szoktam kedveskedni neki.

F.: Hát most törődsz vele, na! Örülni fog.

N.: Vagy háborogni. Jaj, annyira bánt, hogy nem készítettem neki vacsorát.

F.: Kibírja! Siess, menjünk már be!

N.: Mmmm… Mondtam, hogy várj! Mmmm… Ha nem kap enni időben, olyan, mint a…

F.: Mint a háborgó tenger!

N.: Ó, pontosan! Nahát, hogy ez még sosem jutott eszembe róla!

F.: Mint a viharzó óceán…

N.: Jaj, de mulatságos! Tényleg!… Mmmm… Na, ne légy türelmetlen!

F.: Hát nem érzed?! A szenvedélyem! Mint a felkorbácsolt tenger…

N.: Mmmmmm… De! De, érzem!… Ó, de mennyire érzem!…

Testkultúra

Furcsaságok

– Én beneveztem.

– Hova? Mire?!

– Amire kellett.

– De mire kellett?!

– Hát… jöttek, és összeírták. Jelentkeztünk.

– Te is? Ki mondta, hogy te is jelentkezz?

– Jött egy körlevél, osztályfőnökin felolvasták, erre elhatároztuk, hogy akkor mi is, egyöntetűen…

– Micsodát egyöntetűen?

– Beneveztünk.

– Jó, jó! Csak azt nem tudod, mire neveztél be! Igaz?

– Megmagyarázták, hogy senki sem vonhatja ki magát. Én sem.

– De mi alól?!

– A… hogyishívják alól…

– Tehát megint nem figyeltél!

– Figyeltem. Csak nem értettem.

– Nagyszerű! Azt sem tudod, mire nevezel be, téged az nem izgat, hogy sejtelmed sincs, miről van szó, csak benevezel?!

– Most mi a baj?

– Az, hogy ész nélkül beugrasz mindenbe!

– Nem mindenbe! Csak amibe mondják, hogy kell…

*

Átvágott a téren, sebtiben felpillantott, és ösztönösen, szórakozottan odaköszönt a – szobornak.

Csak akkor döbbent rá, mekkora ostobaságot művelt, amikor a mozdulatlan alak nem viszonozta az üdvözlését. Erre zavartan úgy tett, mintha csak a kalapját igazította volna a homlokára az imént.

De támadt a lelkében némi félszeg sértettség is.

*

Amerikai hölgy a társaságban:

– Hazahoztam a férjemet…

– Ő is itt van önnel, asszonyom?

– Nem. Nem itt. A hotelban.

– Az étteremben?

– A bőröndömben.

– Óóóó!…

– Szegény, itthon akart örök nyugovóra térni. De hirtelen érte a halál. Hamvasztattam. Most aztán hazahoztam egy urnában. Hadd pihenjen a szülővárosa temetőjében. – Kis sóhaj, néhány könnycsepp, némi csend. Aztán az özvegy ugyanolyan hangon: – Kivihetek helyette valamit. Talán egy szép herendi vázát. Éppen annyi hely szabadul fel a kofferomban, és még csak túlsúlyt sem kell fizetnem a repülőn.

*

– Véleménye?

– Nincs véleményem – mondja.

És büszke a bátorságára.

*

A baleseti sebészeten, szombat este, kilenc óra tájban. A kezelésre, kötözésre, gipszelésre várók tömegében egy bebugyolált fejű, felhasadt ajkú, pirospozsgás férfi. Körülállják néhányan, azoknak magyaráz rekedten, fel-felszisszenve a fájdalomtól, miközben párja, egy riadt kis asszony égő cigarettát dug egy-egy szippantás erejéig sebes, duzzadt ajkai közé.

– Nem mondom, kaptam, tetszik látni, de adtam is! Adtam én! – Hirtelen hangot vált, szinte fuldoklik, olyan egyszerre akarja kimondani: – Az idegek! Az idegek, ugye! Megmondtam én ott is, a mozipénztárnál, megmondtam én, hogy nem haragszom senkire, csak hát az idegek!…

*

A filozófusok és neurológusok tanácsára életbe lépő rendelet megszünteti az egyéni és magántulajdont. Megállapítást nyert, hogy a tárgyak és ingatlanok megszerzése és azok birtoklásának terhe, a velük való szüntelen törődés súlyos neurózist idéz elő, ezért a jövőben, az élelmiszereket és élvezeti cikkeket kivéve, többé semmit sem lehet megvásárolni, hanem mindent az állami kölcsönzőből lehet (kell) bérbe venni. A feleslegessé vált áruházak és boltok kölcsönzőkké átalakítása rövidesen megkezdődik. A mostani BELKER Kölcsönző Vállalat hálózata is bővül; már nemcsak bébimérleget, gyermekkocsit, kvarclámpát, televíziót stb.-t, de éppen így zoknit, teáskannát, cipőt, harisnyanadrágot, ékszert, karácsonyfát, télikabátot, melltartót, szemüveget, családi házat, lakást, borotvapengét, autót, pénztárcát (a kívánt bankjegyekkel) és az égvilágon mindent, amire az embernek szüksége van vagy lehet, bérbe adnak. A kölcsönzött áruk karbantartása a vállalat feladata. A honpolgárok így megszabadulnak a kereskedőkkel, iparosokkal, szervizekkel, ügyvédekkel, hivatalokkal való áldatlan huzavonáktól. Január elsejétől a legkisebb vasszög sem lesz személyes tulajdon, ha tehát történetesen elgörbül vagy megrozsdásodik, a kölcsönzőben készséggel kicserélik. Éppen úgy a megrongálódott kávéfőzőt, a bedöglött Trabantot (Mercedest), az elszakadt pizsamát vagy huzatos lakást is. Például egy kedvezőtlen helyen fekvő lakás, családi ház megfelelőbbre cserélése mindössze egyetlen űrlap kitöltésébe kerül.

A rendelet végrehajtása felszabadítja az állampolgárokat a még meglévő (a magánvagyonnal kapcsolatos) egyéni felelősségük alól, és a magánéletükben is éppen olyan gondtalanná, elkötelezetlenné teszi őket, mint munkahelyeiken.

*

Apa és fia. Az apa újságot olvasna, de a gyerek minduntalan megzavarja, arról csacsog, hogy mi mindent tanult ő mostanában. Kilencéves. Lógázza a lábát, s csak mondja, mondja, ami az eszébe jut.

– Ma a Földről volt szó… apu! Hallod? Hogy milyen öreg a Föld. Szóval, hogy hány éves. Hát nagyon régóta megvan már, körülbelül több millió éve, de ez nincs bebizonyítva. Úgyhogy jobb, ha hagyjuk…

– Mi van? Mi az, amit jobb, ha hagyunk?

– Ha nem kezdjük keresni, hogy ki a felelős.

– Kisfiam, tisztában vagy vele, miről beszélsz?

– Hát persze! Ha valamit nem lehet bebizonyítani, megkérdezik, ki felel érte. De állítólag ezért nem felel senki.

– Micsodáért?!

– A Földért!

*

Egy ötvenéves férfi, akit vegetatív neurózisból eredő gyomorfekéllyel operáltak, a műtőben, az altatást megelőzően, a kábítóinjekció hatása ellenére megkérdezte, elég éles-e a szike, amivel majd felmetszik. A sértődött főorvos kérdésére, hogy miként is vélheti az ellenkezőjét, a beteg mentegetődzve felelte, eszébe sincs, különösen ilyen helyzetben, senkit sem gyanúsítani vagy megsérteni, de tapasztalatból tudja, ha nem saját maga ellenőriz mindent, könnyen valami feledékenység vagy nemtörődömség áldozata lehet.

Szoba erkéllyel

Nyár derekán, nyárutón Molnár, a tudományos munkatárs mást se hallott az intézetben meg a társaságokban, mint panaszt, panaszt – persze dicsekvésnek szánt panaszt, hogy milyen fáradságos volt egyhuzamban autózni Münchenig; milyen szeles idő volt Angliában; mekkora tömeg nyüzsgött a nudista strandon; Krk szigetén száz dinárt is elkérnek az almáért – ráadásul rétesalma! Aztán a vezetői bravúrok a szerpentineken! Harc egy erkélyes szobáért Szicíliában, a kis hotelban! A párizsi tülekedés, a benzinárak, a vendéglőkben az adagok, a tengeri út viszontagságai, a komp Svédországból… az indiai buszsofőrök, a legyek Ankarában, az a pisztolyos férfi, a felrobbant bank, a hőség Athénban… csupa, csupa szenvedés. – Hát ezért nem utazom – mondta Molnár minden alkalommal. Elég hallanom ezt a sok izgalmat, kellemetlenséget. Még fizessek is érte? – De menten lehurrogták: – Ó, hát azért megéri, de mennyire, felejthetetlen emlék, majd megmutatjuk a fényképeket, majd levetítjük a diafilmeket, jaj, ne haragudj, írtunk volna, de az is valuta, ugye… Majd levetítjük…

Molnár mégsem utazott. Évek óta a Balatonra sem vitte el a feleségét, nem mintha nem vakarhattak volna össze annyi pénzt (ahogy mások is), de semmi kedve sem volt a sok hercehurcához. A Balaton melletti két hét is belekerül ma már annyiba, mint egy külföldi út – s ha már arra nem költ, hogy utazási irodák szeszélyeinek vagy a maga gyámoltalanságának az áldozata legyen, hát nem akar kiütéseket kapni a fertőzött víztől, sem büfésekkel, kiszolgálókkal és felszolgálókkal veszekedni, boltokban sort állni. Egy külföldi út előkészületeitől meg egyenest irtózott. Papírokat kitölteni, útlevelet kérni, várni, valutával bajmolódni, hivatalokkal tárgyalni… Akkor már inkább egy kis kirándulás ide-oda az országban a Trabanttal. – És a benzin? – Hát az se olcsó mulatság, a szállodák is drágák, hat-hét- meg nyolcszáz forint egy kétágyas szoba, ha főszezonban egyáltalán hozzájut a belföldi vendég.

Hanem ez így nem mehetett tovább, világot kell látni, mondták szinte megrovóan az ismerősök. – Azt nem tudod elképzelni, milyen egy kis hotel Svájcban, meg ahogy az ember a kocsiján csak úgy átsuhan a francia határon, miközben, a tisztelgésen kívül, figyelemre sem méltatja a határőr. Meg az építészet csodái! A múzeumok! De akár csak egy kis vendéglő a tengerparton!…

Hát igen. Erre Molnár is vágyódott. De a hercehurca! Látta, hogy agyonnyúzva érkeznek meg a kollégák. Az idén mégis azt mondta a feleségének: – Utazunk! – Hová? – Ahová parancsolod! – Hazahozott két útlevélkérő lapot. Beírták: Görögország. – Törökországba is átugorhatnánk! – Ugorjunk! – Hát Jugoszláviába? – Írd be az egész Balkánt – mondta nagylelkűen Molnár. – Legfeljebb Albániát hagyd ki…

Az intézetben, miután megkapta az engedélyező aláírást és a pecsétet, pillanatok alatt elterjedt a hír, hogy Molnárék bejárják az egész Balkánt. Ez igen! Ő pedig fogta az útlevélkérő lapot, összehajtogatta, s ezzel elintézettnek vette a hivatalos részt.

Napokig a nagyobb ABC-üzletekben látták őket, konzerveket, tartós tejet, dobozos sört, fóliás húst vásároltak.

– Csak nem hosszabb túra?

– De, bizony! – Ó, Görögország! Ott mi már háromszor voltunk. Delphoiban van egy kis borozó…

A kollégák is ellátták néhány tanáccsal. Az újoncot. A zöldfülűt. Molnár udvariasan bólogatott. Hazamenet vett néhány pakli külföldi levelezőlapot.

Elérkezett a szabadság első napja. Mindenkitől elbúcsúztak – és bezárkóztak a harmadik emeleti lakásukba. A telefont pokrócokba csavarva a szekrénybe zárták. Az erkélyen rendezkedtek be. Szép nyári napok jöttek. Fogyott a készlet, de kitartott, bár ki sem mozdultak a két hét alatt a lakásból. Reggel hűs vízzel lezuhanyoztak, bőségesen reggeliztek, aztán a soros felolvasott a görög, a török meg a jugoszláv útikönyvekből. Megmutatták egymásnak a képeket. Elkészítettek egy-két ínyencséget az illető ország szokásai szerint. Lapokat írtak az ismerősöknek, mindegyikre odafirkantották: „Sajnos, nincs a közelben trafik, elnézést a portóért!” Pihentek, de főleg diskuráltak. Végre volt idejük egymással foglalkozni. És csakis egymással. Házasságuk szinte újjáéledt.

Fájó szívvel búcsúztak a napsütötte erkélytől. A kollégák csodálkoztak, milyen napbarnítottan, kigömbölyödve, kiegyensúlyozottan álltak munkába. Pedig mennyi utat bejártak, mennyi mindent láthattak, hiszen nem győztek mesélni!

– Jövőre északra megyünk… Norvégia, Svédország, Finnország… Aztán megint délre. A feleségem kíváncsi Afrikára is. Miért ne? Egyik évben meg átrepülünk a tengerentúlra… – Na, na! Csak legyen pénzetek! – Egy csendes kis szoba, napos erkéllyel csak adódik – nevetett kajánul Molnár.

Nyár, nyár, nyár…

– …Na és aztán Olaszország! Hát, tudja, asszonyom, az a kék ég! Azok a trattoriák!

– Olaszországban is voltak?

– Franciaország után. Mert, ugye, Ausztria, Svájc… na, Svájcon csak átvágtunk, aztán rohanás Franciaországba, és onnan… Bocsánat, nézzen egy pillanatra a tükörbe, így jó lesz? Ha ilyen rövidre vágom a haját? Nem sajnálja ezt a dús, szőke hajzuhatagot? Még meggondolhatja…

– Már a táborozás előtt le kellett volna vágatnom…

– Ahogy óhajtja. Ne csináljunk esetleg egy punk frizurát? Persze csak vicceltem.

– Punk frizurát?! Más se hiányozna a tantestületben! Gondolhatja, mit kínlódtam ezzel a nagy lobonccal három hétig a sátrakban, faházakban? És negyven gyerek! A végén már Eleniumot szedtem.

– A felelősség, ugyebár. Hja, nehéz pálya, de szép pálya! És azért mégis, egy pedagógusnak ott van a nyár!

– A nyár?! Nem mondom, szép vidéken voltunk… Tolnában, egy vadaskertben. Rettenetes volt a hőség.

– Firenzében is.

– Ó, Firenzében is voltak?

– Gondoltam, megnézzük.

– Látta az Uffizit?

– Hogy mit? Már nem is tudom. Annyi mindent láttam! Tudja, azok a kirakatok! A terek! A trattoriák! Bementünk például egy trattoriába, kértünk egy üveg frascatit, és miközben szopogattuk a borocskát, ott, a szemünk előtt sütötte a szakács a pecsenyét. Nyílt tűzön… Tessék várni, itt még nem vágtam le. Úgy, úgy, előre egy kicsit a nyakkal, úgy… Nem kellene már egy festés? Csak kérdezem…

– Nem, nem, most csak a hajvágás… Na, és a San Marco?

– A micsoda?

– A kolostor. Beato Angelico freskói. Azokat sem látta?

– Ja, biztosan láttam… De azt képzelje el! Azt a pirosas-barnára megsült, ropogós pecsenyét! És rá a zamatos frascatit! Persze, nem volt olcsó! Gyümölcsöt is ettünk meg puha, zsíros sajtokat… és fügét! Az egészért fizettünk… mennyit is?… Mindegy! Aztán felsétáltunk a Pizza Michelangelóra…

– Piazzale! Piazzale!…

– Ó, igen, persze, piazzale! A piazzale Michelangelóra… és azon a téren láttunk egy menyasszonyt és vőlegényt, nevetve sétáltak a nép között…

– A Ghiberti kapu?

– A giberti kapu?

– A Porta del Paradiso. A Paradicsom kapuja! Arra csak emlékszik!

– Lehet. Lehetséges. Egy Polaroid-gépet akartam venni, mondták, hogy van ott egy szaküzlet, ott olcsón megkapom. De nem találtam. Lehet, hogy nem Firenzében kellett volna keresnem… De hajmosás lesz, ugyebár? Príma shampookat hoztam, gyógyshamponok, nem olcsó egyik sem, de mind remek… Szóval mosás is. Nagyszerű!… És most hova tetszenek utazni?

– A Balatonra.

– Ott a kis házikó?

– Nem. A férjem révén kaptunk szakszervezeti beutalót. Kipihenem az iskolatábort. Rám fér.

– És miért nem tetszenek inkább a tenger mellé valahová…

– Akár a lányomat hallanám! Ő is ezt kérdezte, tavaly is. Tavalyelőtt is. Hogy miért nem a tenger mellé, miért a vállalati üdülőbe, a somogyi partra?! A lányom még sohasem látta a tengert. Én is csak egyetemista koromban… az Adriát meg a Baltit… és egyszer a Földközit. Ostiánál. De most már évek óta nem… Szóval faggatott, hogy milyen a tenger. Mit mondhattam neki? Hogy sós… meg végtelennek tetszik… vagyis nem látni a szemközti partot.

– Milyen igaza van! Éppen ilyen! Persze, ön földrajz szakos?

– Földrajz-történelem.

– Á, igen, igen. Szóval sós és nem látni a szemközti partot! Szellemes.

– És, képzelje, másnap nézem, hunyorít. Ülünk a strandon, már nem is süt szembe a nap, de ő hunyorít. Mondom neki, mi bajod, fáj a szemed? Erre azt mondja, anyu, hunyoríts te is, és akkor a Balaton túlpartját éppen úgy nem lehet látni, mint a tengerét. Pontosan olyan, s ráadásul olcsóbban megússzuk… Ó, mi ez itt? Ősz hajszálak? Talán mégsem ártana egy hajfestés… Nézze csak, nem magának zörögnek a kirakat üvegén?

– A néni a házból. Hogy nem kérek-e jegeskávét. Itt ül minden délután az üzletajtóm mellett, a falnál, termoszból jegeskávét kortyol, nézelődik. Így nyaral. Képzelje, ez neki a Lido, a Balaton, a strand… A földszinten lakik, azt mondja, a lakásban sötét van, itt meg süt a nap. Néha jegeskávéval kínál, de nem fogad el érte semmit…

Szünidei dolgozatok

Két fanyar

Korszerű színházat!

Már nem éppen tegnap, de jobb is, ha nem firtatjuk, mikor, elszántam rá magam, hogy végre valakitől, aki ért is hozzá, megtudjam, milyen is a korszerű színház, ezért interjút akartam készíteni valamelyik színműbíráló hölggyel (mégpedig azért hölggyel, mert némelyikük felkészültsége és ítélőképessége messze meghaladja férfikollégáikét), ám csaknem mind visszautasított, szerényen szabadkozva, miszerint véleménye alapos kifejtésére alkalmatlan ez a forma, már csak azért is, mert netán híján lesz a pontosságnak, vagy – uram bocsá’! – félremagyarázom szavait; végre valaki közülük mégis vállalkozott rá, hogy felvilágosít, de ragaszkodott hozzá, hogy cikket írhasson a kérdésről. Elfogadtam a feltételét. A szóban forgó kritikusnő azért is hivatott szólni a korszerű színházról, mert módjában áll folyamatosan összemérni a külföldi és a hazai törekvéseket. Cikke bizonyos értelemben még ma sem befejezett, de ami belőle már a birtokomban van, engedélyével közreadom. Íme:

Hetek óta írógépemben a papír, hogy beszámoljak az idei HOL A FRÁSZBAN TARTUNK SZÍNHÁZI FESZTIVÁL tanulságairól. De amióta megjöttem, szakadatlanul tart őrjáratom, percnyi pihenés nélkül színházi életünk ütőerén tartom a kezem, még a háztartásomat is elhanyagolom, sőt férjem, gyermekeim gondozását is, ám a hivatás az első, nem pedig a főzés vagy teszem azt, egy kék harisnya kiöblítése. Nos, először is a fesztivál helyszínéről! Ennek az északi államnak a dél-tengeri nyaralóövezetében, egy munkáslakta villanegyed peremkerületének kis főterén, ahol a gleccserek tövében zöldellő pálmák és felhőkarcolók alatt, a sivatag kellős közepén, a teherhajók dokkjainak szomszédságában, egy pincehelyiségben összegyűlnek a profi és amatőr társulatok, igazi káosz uralkodik. Ez azonnal megragadja az embert, s fogva is tartja, miközben hajnali egy órától éjfél után egy óráig folyamatosan nézi a fellépő csoportokat, anélkül hogy akár csak a mosdóba is kimehetne. Némely előadás olyan felfokozottságot igényel színésztől, nézőtől egyaránt, hogy nemegyszer észrevétlenül felcserélődnek a helyzetek: mi, nézők játszunk, és a fellépő társulatok tagjai szemlélnek bennünket. Az igazi színház lényege a színháztalanság, nem az számít, hogy ki a színész, és ki a néző, az a fontos, hogy együtt legyenek valami meghatározhatatlan alakzatban. Amikor a magyarokra került sor, legszívesebben a föld alá bújtam volna. Azonnal kiderült, mekkora távolságra vagyunk a világban uralkodó irányzatoktól! Nem ártana kideríteni, kik döntöttek úgy, hogy egy szövegileg pontosan lefektetett (ahogy régebben mondták: íróilag megalkotott!) és ezért meglehetősen kötött dialógusú színdarab – már egyáltalán az is, hogy színdarab! –, amelynek követhető cselekménye van, horribile dictu: figurák sorsával és jellemek fejlődésével megtűzdelve! egy eleje-vége történet kerüljön ki a fesztiválra!? Alig tudtam az újságírók előtt kimagyarázkodni. Szerencsére aznap a tolmácsgépek a fordítósztrájk miatt nem működtek, így azzal vághattam ki magam, hogy amit szövegnek hittek, az csupán hangok egymásutánisága, a történetet pedig úgy kell értelmezni, hogy nincs történet. Nyelvi elszigeteltségünk folytán könnyűszerrel elhitettem velük mindezt, de sajna, a prospektuson fel volt tüntetve jeles írónk neve, hosszan bizonygattam, hogy ő nem egyéb, mint önmaga átdolgozója, illetve átigazítója, mi több, társszerzője, de még ezt is rosszallották; ki hallott ma már arról, hogy író is kell a színdarabhoz?

Lám, magam is hányszor leírtam már: színdarab, szerző és más efféle ócskaság ne nyűgözzön minket, ha korszerűek akarunk lenni! A legtöbb társulat szövege csupa magánhangzóból áll. Soha, egyetlen jelentősnek mondható együttestől sem hallottam például mássalhangzókat! Továbbá kötelező az arctalanság, a személytelenség, a teljes bábszerűség…

Sajnos, a cikkem a múltkor befejezetlen maradt, azóta bejártam Afrikát és Ázsiát; időközben ott voltam az idei Hol a frászban tartunk fesztiválon is. Az ember kétli, hogy érdemes-e tapasztalatairól itthon beszámolni?! Ott ültem a pincehelyiségben, a multimilliomosok villanegyedének szegényes proletármiliőjében, egy leégett kenyérgyár krumpliverméből átalakított, de évek óta elhanyagolt szerelőcsarnokában, ahol plédbe csavarva hol aludtam, hol a produkciókat néztem naponta huszonöt órán keresztül, s meg kellett állapítanom, hogy okosabb lett volna otthon maradni. Persze, nem nekem, hanem a fesztiválra benevezett társulatunknak. Ki választotta ki ezt a versenyprodukciót? Nincs szövege (talán szerzője sincs!?), a színészek csak a magánhangzókat ejtik ki, mégpedig olyan ügyetlenül, hogy ha nem érteném a nyelvet, az hihettem volna, mássalhangzók! És ki mondta, hogy maszkok kellenek? Arctalanság a mai világban (és bábszerűség?), amikor az individuum előtérbe törekszik?! Na, és mintha sohasem hallottunk volna mozgáskultúráról! Mondanom sem kell, az újságírók kínos kérdésekkel gyötörtek: Miért nem tudnak a magyar színészek fejen állva végigjátszani egy ötórás előadást? Miért nevezzük a sima hátrabukfencet kultikus kézenjárásnak? És így tovább. Egy szót sem szólnék most, ha nem sürgettem volna magam is, kollégáim is: hátraszaltó, hátraszaltó! És kötéltánc! Beszélni, szavalni, játszani könnyű! De tessék felmenni a trapézra! –

Most látom, még mindig csonka ez az ígért cikk, pedig újra megjártam a Hol a frászban tartunk fesztivált. Mentségemre szolgáljon, hogy két órával ezelőtt még a repülőgépen ültem, útban hazafelé. Útitársam, egy afrikai származású ausztráliai diák, aki egy nyugat-európai amatőr színház ösztöndíjas főrendezője, de jelenleg külföldön turnézik – bejárta Távol-Keletet és Szibériát egy szuahéli nyelven előadott japán monodrámával –, felderült arccal vette tudomásul, hogy magyar vagyok, behatóan foglalkozott színházkultúránkkal, kérdezte, nem tudnék-e a kis Kabostól autogramot szerezni a részére…

Na de beszéljünk a fesztiválról! Sajnálattal kell megállapítanom, már csak nálunk hiszik, hogy Shakespeare drámáit légtornászva és fejen állva kell játszani! Manapság a test művészete a meztelenségben jelentkezik, ami pedig a klasszikusok értelmezését illeti, például éppen az angol drámaköltőnél: királydrámáinak csak minden második sorával utalnak a történelmi korokra, a közbenső sorokkal a modern fogyasztói társadalmat ostorozzák. Nálunk viszont…

Még mindig nem fejezhettem be ezt a cikkecskét; a napokban tértem haza a legutóbbi Hol a frászban tartunk fesztiválról, s most frissében szemlélve a honi színházakat, elönt az epe! Hányszor mondtam én is! ma már nem a színész a döntő tényező, hanem a rendező! A SZÍNHÁZ A RENDEZŐÉ! – olvashattuk a fesztivál transzparenseit a csupasz vastraverzek fölött, a sóraktár padlásteréből átalakított teherpályaudvar használaton kívüli remízében. A színház a rendezőé, és csakis az övé, ezt tudomásul kell venni egyszer s mindenkorra! Az idei találkozón, a befogadó ország nagy örömére, hiszen ők sem bújhatnak ki a világra nehezedő gazdasági nyomás alól, kizárólag rendezők vettek részt a produkciókban. Önmegvalósító törekvéseik feleslegessé teszik most már nemcsak az írót, hanem a színészt is a színházban. Nálunk még makacsul tartja magát a tévhit, hogy a publikum a sztárokért jár színházba. És ezt a mi színészeink el is hiszik! Nem ártana megjegyezni, hogy a korszerűség megköveteli…

Kötelezettségeim, amelyek elsősorban a hazai színjátszásért érzett folyamatos aggodalmaimból erednek, egyre hátráltatják e cikk befejezését. De ismét kinn jártam a Hol a frászban tartunk fesztiválon. Komolyan kérdezem, nem falra hányt borsó-e minden figyelmeztető, tanító szavam?! Amit kinn láttam, megerősített hitemben: színdarabokat kell íratni írókkal, s azokat kell eljátszani, mégpedig jellemábrázoló erővel! Egyéniségek kellenek a színpadra, nagy színészek, szuggesztív művészek, akik el tudnak hitetni egyszerű emberi történeteket, akik képesek érzelmi hatásokat kelteni a nézőben. Színész, színész és színész – hányszor mondjam még, ez kell a korszerű színházban! A rendező pedig – ezt sem először írom le! – maradjon a háttérben. Ne róla szóljon az előadás! A fesztivál színhelyén, egy ötszáz holdas park közepén, a fából és betonból épített gyerekjátszótér közelében sorakozó barakkok kultúrterméből sebtiben átalakított klubszoba szecessziós díszei között élvezet volt látni és hallani a profi és amatőr társulatok mélyen átélt, realista játékát, pontos szövegmondását. Ez a korszerű színház! Hát igen, bizony: egy szobában hókuszpókuszok nélkül, járkálva, üldögélve, teázgatva, normál emberi hangerővel is el lehet játszani egy színdarabot! Nem szégyen a könny, nem szégyen a nevetés!

De alighanem könnyebb átjutni a tevének a tű fokán, mint egy kritikusnak értőkre találnia! Ez a mi hivatásunk keserűsége. Pedig időtlen idők óta írom, tántoríthatatlanul következetes koncepciómat a korszerű színházművészetről. Ha az eredmény nem is, de az méltán vigasztalhat, hogy soha nem hagytam magam befolyásolni…

Ha megjöttem, befejezem a cikket. Sietnem kell, vár a taxi, robogok a repülőtérre. Holnap kezdődik az idei Hol a frászban tartunk fesztivál…

Hódolat Csehovnak

Csinovnyik János köztisztviselőt egy nyár végi hajnalon, pontosan 06.40-kor magához rendelte a főnöke. Az időpont meglepő volt; a munka csak nyolckor kezdődött, ráadásul Csinovnyik fél hétkor még a jugoszláv tengerparton napozott, és bámulta a csinos, bikinis nőket. De a főnök hívta, menni kellett.

Ott állt tehát a széles, faragott íróasztal előtt, és alázatosan, türelmesen hallgatta a főnök kemény szavait. Kissé ugyan figyelmetlen volt, mert balsejtelme támadt, hogy miközben itt ácsorog, valahonnan el fog késni, de nem jutott eszébe, hogy honnan. S akkor egyszer csak megszólalt a telefon. Csengett, csengett, de a nagy ember hagyta; Csinovnyik már-már ott tartott, hogy felkapja a kagylót, amikor a főnök végre megelőzte. Téves kapcsolást emlegetett, aztán újra Csinovnyikra nézett. – Nos, akkor… – Barátunk igyekezett figyelni, de egyre makacsabbul gyötörte a sejtés, hogy elkésik, elkésik… Úristen, de honnan? – Nos, hát akkor nézzük – hallotta a főnök szavait. – Ezt mihamarább rendezni kell, ne húzódjanak el a dolgok, köt bennünket a határidő, már várják az összesítést, minden torlódik, ezért kérem, hogy mihamarább…

Ebben a pillanatban meglátta a nagy ember csuklóján a karórát; 06.43-at mutatott a kis számlapocska. Csinovnyikba belehasított a felismerés: nyugtalanságának oka nem más, mint az, hogy mindig hat negyvenre kér telefonébresztőt, csak így tud pontosan beérni a hivatalba, s az imént bizonyára neki csengetett a központ. Most mi lesz? Fel kellene kelni, készülődni, sietni, de a főnököt nem szakíthatja félbe. Beleizzadt a tehetetlenségbe, kérni kellene, hogy bocsássák el, de ki mer ilyet tenni?

Ekkor ismét megszólalt a telefon, megint hosszan csengett. Semmi kétség, ez az ébresztőszolgálat! De a főnök telefonját felkapni?! Nem, nem kell bajt bajra halmozni! A nagy ember belekiáltott a kagylóba, hogy tévedés, ne zavarják, így nem lehet dolgozni! – Na, menjen, kérem – intett dühösen Csinovnyiknak. – Vagy mondjam el még egyszer a teendőit?

Csinovnyik ott ült az ágyban, pizsamában, álomittasan. Aztán kapkodni kezdett, de hiába, elkésett, egyenest a főnök karjába szaladt.

– Önnél voltam - dadogta Csinovnyik.

– Hogyan? Mit beszél?!

– Ön ma hajnalban, hat negyvenkor hívatott…

– Elment az esze?! Hat negyvenkor az uszodában voltam!

– De igen, igen, szeretném megmagyarázni… Pont akkor hívatott, amikor fel szoktam kelni…

– Na, hagyjuk, kérem, az ízetlen tréfákat!…

Csinovnyik összeomlott. Emésztette magát, majd dél felé bátorságra kapott, házi vonalon bejelentkezett a főnöknél. – Szeretném megmagyarázni a késésem okát…

– Más kívánsága nincs?! – dörgött a nagy ember. – Kérem, kérem szépen, hallgasson meg! – De a főnök lecsapta a kagylót. Csinovnyik délután ismét próbálkozott. Berontott egy értekezletre, ahonnan kidobták. De megvárta a főnököt. – Kérem szépen, szó sincs ízetlen tréfáról! Ön félreért. A dolog úgy áll, hogy ön álmomban hívatott, éppen a telefonébresztésem idején… És én jóhiszeműen…

– Jóhiszeműen! – dohogott a főnök. Aztán megsajnálta. – Na, hagyjuk az egészet. A végén még úgy jár, mint az a bizonyos Csehov-figura. Tudja, amelyik a színházban a tábornok nyakába tüsszentett.

– Nem hallottam róla, kérem – mondta porig sújtva Csinovnyik. – De ha megkérhetem valamire! Megismételné a teendőimet? Bevallom, hajnalban kissé figyelmetlen voltam. Csak arra emlékszem, hogy mihamarább…

– Most már tűnjön el a szemem elől! – csattant fel a főnök. – Menjen, ne tartson fel az ostobaságaival!

Csinovnyik távozott. Jól nézek ki, gondolta, felbosszantottam, mert összekeverem a dolgokat. Jó lesz vigyázni!

Aznap este, bár kimerült volt, nem mert elaludni. Félt, hogy álmában megint különös ügyekbe bonyolódik. Virrasztott, de így töltötte a következő éjszakákat is. Kávékat ivott, hideg vizet csurgatott a nyakába, csipkedte magát, csak hogy kitartson. Szédült, székekbe botlott, ajtóknak ment neki, de bírta. Pontosan beért a munkahelyére, s bár mozdulatai lelassultak, ügyintézése bizonytalanná vált, senki sem vett észre semmi különöset a viselkedésében.

Csak akkor figyeltek fel rá, amikor ötödnap a hivatal folyosóján állva elaludt. Szólították, ő riadtan felhorkant: – Igenis! Itt vagyok! Halló! Csinovnyik-lakás! Máris! Igen, máris és mihamarább…

Amikor a főnök meghallotta, hogy Csinovnyikot beszállították az idegklinikára, nem tudta, sajnálkozzék-e vagy nevessen.

– Hát igen – mondta sóhajtva, s legyintett. – Az a Hogyishívják abban a Csehov-novellában, az meg belehalt a lelkifurdalásba. Azért haladunk, haladunk, de mulatságos, hogy mennyire hasonlatos ez az eset. Na, persze, hála az égnek, ez csak egy kis idegösszeomlás, nem pedig olyan végzetes tragédia, mint annak a… na, hogy is hívták… csinovnyiknak a halála… De mondják csak – kapta fel fejét a főnök –, nem így hívják a mi barátunkat? Nem Csinovnyik a neve? Nahát! Mulatságos! – Harsányan nevetni kezdett, aztán hirtelen elkomorodott, maga elé bámult, és úgy hajtogatta szórakozottan: – Mulatságos! Felettébb, felettébb mulatságos…

Karácsony havában

III. Kinn dolgoztunk…

Kinn dolgoztunk a ház körül, ásó, gereblye a falnak támasztva, a talicska keresztben a kis betonjárdán. A gyerekek ott futkároztak láb alatt. Rájuk szóltam, hogy szaladgáljanak másutt, mert még nekimennek valaminek. Hiába. Nevetve rajcsúroztak, s addig-addig, míg a kisebbik nekiszaladt a talicska szarvának.

– Ugye, hogy megütötted a lábad?!

Elgörbült a szája, dühösen a talicskába rúgott, s kifakadt:

– Persze, mert Magyarországon mindenből kiáll valami…

Kutya az ablakban

Egy kutya ül az ablakban, zsemleszín foltos, bozontos, kevert fajta. Kicsit elhízott, testes, nem éppen örökösen ablakba illő.

Amint meglátom, hirtelenjében köszönni akarok neki. Régi ismerős. Jó időben, tavasztól őszig leginkább a félemeleti lakás ablakából figyeli az utcát. Néha éberen, néha lustán, de mindig érdeklődéssel. Lankadatlan kíváncsisággal. Ha valami különös esemény adódik, fel is tápászkodik, a párkányra áll, hogy jobban kilásson. Aztán ismét a deszkára hasal, mélázik, pihen.

Télen is gyakran elmegyek az ablak alatt, de olyankor zárva vannak a táblák, így hát, hogy nem látom, nem is gondolok rá, megfeledkezem róla. Májusban aztán csodálkozom: – Jé, hát ez megint itt kuksol az utca fölött?! – Tegnap is, ahogy befordultam a sarkon, észrevettem. Ő éppen csak felém vetett egy lomha pillantást; nem sokra tartja ismeretségünket, talán nem is nagyon emlékszik rám, vagy nem vagyok szemében több egy elmosódó foltnál. Még idejében lenyeltem a köszönést. Alighanem tolakodásnak vette volna, bár csaknem szomszédok vagyunk.

Hány éve is már, hogy látom leskelődni ebből az ablakból? Nem is tudom. Nyár elejére megszokom, de ilyenkor, tél múltával váltig töprengek, hogyan telhetett ideje az ősz óta? A kályha tövében szundikált? Esténként bámulta a televíziót? Ki-kifutott az udvarra – vagy ki sem tette a lakásból a lábát? És most miféle tervek vidítják? Lesni fogja az utcát az első dérig? No hiszen! Félemeleti ablakból egy fél utcahossz perspektíva! Ez aztán az élvezet! És a bámuldozáson kívül mi dolga? Enni, inni, elvackalódni éjszakára a biztos sarokban? A gazdi közelében? A megszokott környezetben? Nem csodálnám, ha egyszer leugrana az ablakból, és világgá futna vagy csak megszökne kis időre. De nem. Ő ott éli életét az ablak mögötti sötétben (mert innen, kintről nézve a szoba egy feneketlen odú), vagy kiül az ablakba. Ez a legpompásabb és mindössze egyetlen szórakozása. Nézi a szövetkezet raktára előtt veszteglő ponyvás teherautót, a járdán parkoló kocsikat, a járókelők forgatagát, a kormos ruhájú kéményseprőt, a sildes sapkás postást, a parkolóórák felvigyázóját, az utazási iroda tarka reklámait, az üres telek palánkkerítésére ragasztott plakátokat, a baromfibolt üvegtáblája mögött a sárga bőrű tyúkokat, libákat.

Néhanap, látom, idegesebb. Fel-felugrik a párkány szélére, majd’ kiesik az ablakon, úgy ugat mindenkit; válogatás nélkül az arra menőket. Mintha az emberek nyakába akarná vetni magát, a torkuknak akarna ugrani dühödten. Miért? Mi ingerelheti? Mitől veszti el türelmét? Mi juthat eszébe ilyenkor? Mi bánthatja? Meglehet, nincs is vérengzős kedvében, csak éppen fel akarja hívni magára a figyelmet? Talán egyszeriben csak megunja az odabenti, áporodott levegőt, a szabadba vágyik, de csak az ablakrámáig juthat el, így aztán tombol mérgében? Kiabál összevissza, meggondolatlanul vagdalkozik, szapul öreget, fiatalt. Acsarog. Hiszen bátran teheti; védi joga: a maga terrénumán kiabál. Lenne csak az utcán! Vicsorogna csak ott – megjárhatná! Persze, kérdés, lenne-e akkor is ennyi bátorsága?! S nem behúzott füllel-farokkal iszkolna-e, százak és százak lába között egérutat keresve, ha ráripakodnának?!

Ha olyankor járok arra, amikor így csahol, toporzékol, s felnézek rá, tekintetében valami titkolt gyűlöletet látok. Bevallom, ilyenkor tartok tőle, bár semmi okom rá, dühe csak hangoskodás. Nem támad, nincs mersze. Vagy volna, de úgy véli, minek?

A gazdáját sohasem látom. Az ablak mögött mintha senki más nem lakna, csak ez a zsemleszín foltos eb. Függöny sem lebben, nem tudhatom, kicsoda tárja ki és zárja be az ablakszárnyakat. Magányos ez a kutya, de önállósága ellenére is van a helyzetében valami rabsorsszerű. Láttam nemegyszer: elnémul, beleremeg, ha pórázon sétáltatott kutyát lát odakinn. Lesi minden mozdulatukat, léptüket, vakkantásukat ezeknek az utcán kószálóknak – de szíjra fűzötteknek. A boltok elé kikötötteknek. Az autók hátsó üléseire parancsoltaknak. A dédelgetetteknek, de mégis féken tartottaknak.

Vajon mit gondolhat róluk?

Ha eltűnnek, megnyugszik ismét. Évekkel ezelőtt még gyakorta nyüszített ilyenkor; most, hogy öregszik, már a háborgását is elhagyja lassan. Ám még mindig figyel; alighanem még mindig érdekli mindaz, ami körülötte történik. Szeretheti ezt az utcát. Ehhez kötődnek emlékei. A csendes esők, a verőfényes napok; a teherautók moraja, a magnósboltból kihallatszó zene, a különös rikoltásokkal teli nyári éjszakák. A benzingőz, a siető emberalakok, a rendőrautó szirénája, katonák sapkái, gyerekzsivaj. Ez a kép, ez a perspektíva vésődött belé: amit az ablakból láthat. Az ablakot is szereti, ahonnan hősleg s lám, bántatlanul ugathat mindenkire, mindenkire.

Ezt szokta meg. Ez az élete.

Ismerem. Egy utcában lakunk.

Autók a fű alatt

Az utcát máról holnapra fű borította. De nem is kellett hozzá annyi idő. Órák alatt történt: a Semmelweis utca fái alatt egyszer csak gyepszőnyeg virított. Gyep borított minden zugot, gyep a járdát, az úttestet, a parkolóórák környékét; a Kossuth Lajos utcai torkolatnál pedig néhány fura alakú, üde dombocska emelkedett, mihelyt közelebb mentél, elcsodálkozhattál: autók dermedtek mozdulatlanná a rájuk nőtt fű alatt.

A fatörzseket többé nem szorította aszfalt szűk kalodába, úgy tetszett, máris frissebben, bátrabban törnek a magasba, mint eddig; a lombok is otthonosabban bólogattak a könnyű, nyári szellőben, a nap is derűsebb foltokat festett a házak falára: sárgás-zöldes derengést; kormot, gázt, port, piszkot messze űzve…

Persze, nem nagyon messzire. Mert a Vármegyeház sarkánál, az útterelő tábla piros-fehér csíkjaitól megdühödött autósok a torlódásban vadul kiabáltak, dudáltak, túráztatták kocsijaik motorját; sehogy sem értették, miért nem lehet behajtani az utcába; a főútvonalon is ellenséges lármával, tüntető zsúfoltsággal folyt a forgalom a zöld rétté, erdei tisztássá, gyepes parkká, füves kertté varázsolódott, lombos utca körül. Így aztán mégiscsak bealattomoskodott a motalkófüst a természet kicsiny övezetébe.

De a tűzoltók közbeléptek. Fecskendőből hűs permetet szórtak a gyepre. A zöld halmokra. Virult hát a fű az aszfalt fölött; virult, és réti illatot árasztott. Az emberek csodálkozva kapták fel fejüket erre a tüdőt tágító oxigénáramlásra: Amikor meglátták a gyepszőnyeget, megtorpantak, de ámulatukat derű váltotta fel, mosoly fénylett fel arcukon; előbb óvatosan, majd egyre nekibuzdultabban ráléptek a selymes talajra; léptek, lépdeltek, tapicskoltak a megöntözött rétecskén, körbejárták az autókat, pontosabban az autó alakú dombocskákat, kitapogatták – mint valami ősi leleteket – a Fordok, Fiatok, Ladák formáit; benzingőz helyett erdei tisztások, távoli kaszálók illatát szimatolták; felszabadultan nevetgéltek, mint a gyerekek.

Na, a gyerekek pedig! A gyerekek kergetőztek, meghemperedtek a füvön, keresztül-kasul futkostak az utcán; tehették, nem leselkedett rájuk semmi veszély, átvághattak a másik oldalra, ha kedvük szottyant, az úttest közepén masírozhattak…

Egy lány, kék ruhában, szőke tincsei közt piros virág, kezében rózsa, az egyik, dombbá szelídült autón illegette magát, amíg fiúja fényképezte. De mások is fotóztak, hogy megörökítsék emléknek a zöldellő utcát.

Volt, aki azt mondta, kár kapkodni, most már így lesz ez mindig, a Semmelweis utcában fű fog virítani a fák alatt mindörökké. Sőt, a gyep kikúszik majd a Kossuth Lajos utcába is, elterjed jobbra és balra, elszaporodik a Keleti pályaudvarig, emerre meg a Dunáig, behatol a Kis- meg a Nagykörútra, benövi a Marx teret, a Váci utat, végig zöld lesz az Üllői út, a Józsefváros; fű borítja majd Pestet és Budát. Az autókat, ha nem szöknek meg előle időben, mind ellepi. De úgy is kell, fedje is be valamennyit, mondta egy ember szelíd indulattal, mert megfulladunk már ebben a nagy nyüzsgedelemben. És röplapot lobogtatott, arról olvasta nekünk az adatokat, hogy a fa óránként 16 000 liter oxigént termel, a gyep meg 0,06 litert, csakhogy az autók ezt majdnem mind felfalják, alig hagynak nekünk, embereknek valamennyit, ráadásul még 30 000 liter kipufogógázzal is mérgezik a levegőt. Legyen hát zöld: fű, fa, növény mindenütt!

– Ahogy az őserdők benőtték, elborították az ősi birodalmak városait valamikor – lelkesedett egy szemüveges férfi. – Bizony! – hagyta helyben emennek szavait egy asszony; talán tanárnő lehetett. – Hányszor előfordult már, hogy a természet, s hozzá kell tenni, igazságosan, visszaszerezte a belőle kihasított területeket! – De voltak ellenvetések is: – Szóval önök azt akarják, hogy a civilizációt beindázza a dzsungel?

– Ki beszél itt dzsungelről? Csak egy kis lélegzetre vágyunk! Hisz senyved a tüdőnk!

Egy izgága alak mégsem maradt nyugton: – De ha mindent benő a gyep! – kiáltotta. – Ahogy ezt az utcát is! Mi lesz a technikával? Nekem autóm van! Öt éve várok rá, hogy végre nekem is legyen autóm! És tessék! Lehet, hogy már azt is füves domb takarja? Megyek is, megkeresem! Pfű! Mocsárbűz terjeng máris! Gyomirtó kell ide, mégpedig sürgősen!…

Nem tudom, hányan gondolhatták így, de másnap már nem találtam egy szál füvet sem az utcán. Újra a szürke, olajfoltos aszfalt fogadott. És gáz… gáz a bűzös levegőben.

Valaki megnyugtatott: nem irtották ki a füvet, csak feltekerték. Feltekerték? Igen, ahogy azokról az NSZK-ból érkezett teherautókról lerakták és felterítették az úttestre, ugyanúgy szépen el is szállították innen a gyepszőnyegeket. Odaajándékozták egy lakótelepi óvodának.

– Szóval szó sincs semmiféle természeti csodáról?

– Ugyan, miről beszél? Egy környezetvédelmi kiállítást propagáltak. – Én pedig már azt hittem… – Mit hitt? – Hogy ezentúl ilyen szép, idilli lesz itt minden. – Itt?! Ugyan már! Csak küzdenek érte. Maga is küzd, vagy nem? Küzdeni kell. Küzdünk mindannyian. De, hogy idill?… Vigyázzon! Egy autó! Még elütik!… Látja, mi van!

A Hang

A mozdulatban, ahogy a fiatalember hirtelen megtorpanva körülnéz, ahogy értetlenkedve felkapja a fejét, a magam meglepettségét is felfedezem. Néhány pillanat az egész – aztán a fiú újra nekiindul a felszínnek, az akna harmadik, üzemen kívül hagyott lépcsején.

S akkor megint a Hang:

– A nem mozgó lépcsőről szíveskedjék visszafordulni!

Semmi kétség, ez neki szól. De még mindig nem fogja fel teljesen, bár ismét megtorpan, mégis felhág egy-két fokot; csak azután áll meg, amikor a Hang, most már türelmetlenül, parancsolóan reccsen valahonnan a mélyből vagy a magasból:

– Szíveskedjék a nem mozgó lépcsőről visszafordulni!

A lefelé ereszkedők, meg a felfelé szállók mind a fiút nézik. Már valamennyien értjük: tilos a nem működő lépcsőn felkutyagolni. Értjük? Felfogjuk, hogy erre figyelmeztet a Hang. De érteni – legalábbis én – nem értem. Miért tilos? Miért nem szabad? Miért ne vághatna neki gyalog az ember, elkerülve a kényelmet szolgáló masinériát? Mi ebben a logika? Így vélekedhet a fiú is; tétovasága mutatja, mi cikázhat át az agyán: a hajlandóság – minden ésszerűség ellenére – az engedelemre; de ugyanakkor a gyors számvetés is: vajon kinek, minek okoz kárt vele, ha nem a monoton tempójú szállítószalaggal viteti magát, ellenben a maga izmos lábával, hagyományos lépcsőjáróként, sportosan jut a metró alagútjából a felszínre?

– Szíveskedjék a nem mozgó lépcsőről visszafordulni!

A Hang már ingerült.

A fiú mintha mosolyogna: Ugyan, kérem! De fellobban benne a dac is: azért sem!

Hiszen semmi okát sem látja.

De a meglepetés is fogva tartja. Megbénítja.

És a hitetlenkedés: Ki szólít? Mi jogon?

Aztán úgy dönt, hogy…

Rajtunk a pillantása. A néma, lefelé ereszkedő, felfelé emelkedő tömegen. Minden szempár őt figyeli – ő pedig az embereket. Feszült másodpercek, miközben a rendesekkel döcögve jár fel s le az üzemelő két mozgólépcső. A fiú azon a harmadikon, egyedül van. Figyelmeztették, udvariasan bár, de ráparancsoltak. Kiélezett, de világos helyzet: különcködik. Úgy tűnik, mégsem látja be, miért kellene engedelmeskednie? Csak azért, mert mások nem hajlandók gyalogszerrel felkapaszkodni az aknából? Vagy lejutni a vonatokhoz?

Na, nem, ő nem fog…

De! De, de, de! Belátja, ha nem engedelmeskedik, ellene fordul a közhangulat. Mert bár mi, többiek sem tudjuk, miért nem szabad igénybe venni a mozdulatlan lépcsőt, úgy véljük, a felszólítás bizonyára nem oktalan. De ezt az okot most nincs mód és idő a felszólított tudtára adni.

Százak figyelnek – mi lesz? Lázadás? Engedelem? Mert ha nem lesz engedelem…

Ezt veheti észre a fiú a tekintetekből. A szemvillanásokból. Mindenki a Hang pártján áll.

Igen, mindenki.

Mert a Hang – tekintély. Mert a Hang valami szabályra figyelmeztet. A Hang jót akar. A Hang – a gondviselés.

Igaza van a Hangnak – gondolja mindenki.

Mindaddig, amíg nem őt figyelmezteti.

Nos, mi lesz? Hogy dönt a fiú?

Megfordul! Megfordul, s bár félúton van, visszamegy a lépcső aljára. Hogy besoroljon szépen a többiek közé, a gépesített felszállásra várók tömegébe.

A feszültség feloldódott. A Hang elérte célját.

Helyrebillent a harmónia.

A felszínre érve nem is értem, miért marad bennem valami nyugtalanság. A Hang – a személytelen, a gépi, a nem-tudom-honnan érkező hatott rám nyomasztóan? De hiszen megszokhattam a megafonok váratlan felreccsenéseit, a leselkedő ipari kamerákat. Ráadásul nem is engem ért inzultus.

S mi több: a Hang csupán a szabályt akarta betartatni, a szabályt, amit nyilvánvalóan a fiatalember érdekében is érvényesíteni kell.

De ha nem? Ha nincs olyan szabály, amire a Hang hivatkozhatna? Ha csak packázásról van szó? Mert nem tetszett a Hangnak, hogy valaki – kárt ezzel ugyan senkinek sem téve – más úton akart eljutni oda, ahová a többi is igyekszik?

Ezt csak nem tartja véteknek a Hang?

Az sincs kizárva, hogy a Hang csak túlbuzgó volt. Szokatlan dolgot tapasztalt – s azonnal intézkedett az elhárításáról. Tessék beállni a sorba!

A mozgólépcső tetején felbukkan a fiú. A többiekkel. Talán még gyorsabban is ért fel így, mint kutyagolva.

Csak éppen szokványosan.

Szólj bele, Elizabeth!

Na, gondoltam, ezt elmondom! A barátaimnak, akik…

De ne vágjunk a dolgok elébe.

Egy filmről van szó. Színes, szélesvásznú, zenés szuperprodukcióról. A gyártó cég neve… lám, azt nem is tudom, de a film alighanem állami finanszírozással készült, s minden bizonnyal egy közhivatal megrendelésére.

Hossza: harminc vagy negyven másodperc.

Reklámfilm. Valahonnan a tengerentúlról.

Lássuk csak: dél-amerikai nagyváros. Napsütés. Élénk színek, utcai forgalom. A járda hosszan feltúrva: kábelokat fektetnek le munkások. A közelben – a kép bal szélén – narancsszínű bura alatt új utcai telefon. Az árokból fiatal, kedélyes, színes bőrű fickó ugrik ki, csak úgy overallban, fején sárga védősisakkal, a készüléknél terem, és tárcsáz.

Pompás lakás szalonja. A kandallón felcseng a halványzöld telefon. Színes bőrű, bájos szobalány veszi fel a kagylót, a füléhez illeszti, nem szól, csak elmosolyodik szemérmesen. A hintaszékben ülő (fehér bőrű) úrnője, az ősz hajú, elegáns dáma hiába kérdi: – Ki az? – a lány csak hallgat titokzatosan.

Mert odalenn, az utcán az a fickó vérpezsdítő ritmusban táncol, s közben énekli a telefonba – Elizabeth! Halló, Elizabeth! Szólj bele, szólj bele, Elizabeth!… Ismét a szalon. Hunyt szemmel, üdvözült arccal hallgat Elizabeth, a bájos szobalány. – Ki az? – kérdi most már türelmetlenül az úrnő.

És megint az utca. – Szólj bele, na, szólj bele!… – Már egész kis tömeg veszi körül a fickót, vele énekelnek. A kép kitágul, látjuk, a villa előtt vagyunk, az utcai készülékre, a daloló munkásra és a járókelőkből összeverődött kórusra rálátni a szalon ablakából.

– Halló! Halló, Elizabeth! Szólj bele!…

De Elizabeth megilletődött. Hallgat, hallgat, ám szerelmesen szorítja arcához a kagylót.

Betelik a pohár – az úrnő sértődötten távozik. Az van a haragjában: – Micsoda csőcselék! Micsoda botrány!

Még egy gyors vágás az utcára; zeng a pattogó ritmusú dal… Majd a szlogen. A reklám jelmondata:

TELEFONÁLJON! A TELEFON KAPCSOLAT EMBER ÉS EMBER KÖZÖTT!

TELEFONÁLJON!

Ennyi. Mondanom sem kell, a hatás viharos. Mármint itt, Budapesten. Hogy a gyártó országban hogyan fogadják ezt a reklámot, nem tudom. Talán közönyösen, talán – más okokból, mint nálunk – epés megjegyzésekkel. Elképzelhető, hogy ott sem lehet minden rendben – például a telefon körül; amit ilyen hévvel, ennyire agyafúrtan propagálnak, azt nem árt gyanakodva fogadni. A történetecskében kábelokat fektetnek le, nyilván a távbeszélő-hálózat bővítésének a technikai munkálatai folynak. Új központot vagy központokat helyeznek üzembe? Netán magyar gyártmányúakat? Lehet, hogy ennek a napsütötte országnak is mi szállítottunk berendezéseket? Ez csak úgy átfut az agyamon. A reklám bizonyára az új előfizetők toborzásának egyik eszköze. Ott az lehet a gond, hogy nem mindenki szerelteti be a lakásába a telefont. Lehet, hogy az anyagi helyzete nem engedi meg, de az is előfordulhat, hogy nincs lakása. De annak ellenére – gondolhatják az illetékesek –, nem árt, ha az üres bukszájúak fülében is benn a bogár, azaz a szlogen, ami manapság már felér egy evangéliumi kinyilatkoztatással: a telefon kapcsolat ember és ember között. Tehát: gazdagok és szegények! Törekedjetek erre a kapcsolatra! Legyetek előfizetők! – már csak azért is, mert szükség van a pénzetekre…

Ez az! – nézhetik gyanakvássál az ottaniak ezt a reklámot. – Valaki hasznot húz belőle!

De itt, Budapesten hogyan vélekedne a publikum?

Na, gondoltam, azon a zártkörű, szakmai vetítésen, ahol a Cannes-ban díjat nyert reklámfilmek között ezt a telefonosat is láttam, hát ezt nem tűzhetné műsorára a Magyar Hirdető! Ugyan annak sem lenne sok értelme, hogy az amerikai Smirnov vodka, a káprázatos japán hűtőszekrény vagy hangtalan mosogatógép, a világszép luxusautó vásárlására buzdítsanak minket. Azt is fölösleges tudnunk, hogy micsoda gyönyör jéggel inni a Cointreau-t. De mindez hagyján: Smirnov helyett ott a Moszkovszkája; a Lehel hűtőszekrény is megteszi; autó is adódik, még francia likőr is. De ez az ingerlő reklám!…

Eszembe jutottak a barátaim, ismerőseim, akik évek óta írják és írják a kérvényeket, összeköttetéseket keresnek, fűt-fát megkörnyékeznek telefonért. Pecsétes iratokkal igazolják, hogy a munkaeszközük lenne, létük alapja; hogy ne adj’ isten, de szükség esetén még mentőt sem hívhatnának, mert a szomszédban sincs készülék, az utcai fülkékről meg jobb nem beszélni… És hiába. Nincs telefon. Nincs és nincs. Se Elizabeth, se más nem tud beleszólni semmiféle kagylóba.

Telefonáljon! – így a jelszó. – Ha tud! – tehetnénk hozzá fanyar mosollyal vagy ingerülten.

Tollak egy dobozban

Régi fiókban, kacatok között ócska tollakra bukkanok. Tolldarabokra. Szétmálló kupakokra, oxidálódott tollszemekre, parányi pumpákra, menetes kaucsuktörmelékekre. Fekszenek egy dobozban. Hogyan hullottak szét ennyire? Mikor kerültek ebbe a fiókba? S mi célból? Tartalék alkatrészeknek? Vagy csak úgy, végső nyugalomba? A doboz néhányszor megszívta magát a telek nyirkosságával, és száradt, porladt eleget a nyarak melegében. Papírkoporsójukból, mint valami ásatásból a csontvázak, tárulnak napvilágra ezek a hajdani írószerszámok. Hurcoltam őket városról városra, át az évtizedeken? De miért? Miért nem dobtam szemétre ezt a sok vacakot?

Ez meg egy tintenkuli kúpos hegye. Egy tintenkulié!

Eleinte a töltőtoll volt az álom. Töltőtoll a szivarzsebben! Nem nikkelsisakos tintaceruza, hanem egy tengerkék vagy alkonylila tintát adagoló Pelikán. Vagy pláne egy Mont Blanc! Amit csak úgy előkap az ember, lecsavarja a kupakját – tessék, hol kell aláírni? Félre az örökké maszatos, kisiskolásoknak való filléres tollszárral és a fémmandzsettájába dugott 363-as tollheggyel!…

A 363-as tollhegy a harmincas években, a zsinórírás bevezetésével került forgalomba. Tömzsi kis pajzshoz hasonlított; az ilyenné alakított forma volt alkalmas a gömbölyded, egymásba hurkolt betűk körmölésére. Atyáink még karcsú, szép ívű, hogy ne mondjam: darázsderekú és széles csípőjű, hegyes tollszemeket használtak. Szálkás-árnyékolt, remek rajzolatú betűket vetettek velük papírra. Bármennyire csodáltuk azt az írást, nem utánozhattuk, tőlünk más kalligráfiát követeltek, betűink nem dőlhettek sem jobbra, sem balra, nem lehettek sem kövérek, sem soványak, csak egyformák, unalmasan egyformák.

Ma sem tudom, mi indokolta a reformot?

A régi hegyes tollat nem lehetett zsinóríráshoz használni; aki megpróbálta, tudja, mint percent és nyílott azonnal két ágra a lapon a hosszan bemetszett tollhegy, s fröccsentett tintát és lyukasztott papírt.

A mi új tollunkat pedig csak vesződségesen tudták használni az idősebbek.

A töltőtoll mentette meg a helyzetet. Szerencse, hogy kezdett elterjedni, mert a régi meg az új írás művelői két táborra szakadtak volna. Mind a mai napig. Hiszen ama generációk javarészt ma is együtt élnek. Győzte volna-e az ipar, hogy kinek-kinek kedvére gyártson tollszemet? De különben is, tarthatatlan volt, hogy tintásüveghez legyen kötve az ember; kezdődött a rohanó élet, valami praktikus íróeszköz kellett az autók és repülőgépek világában. Kezdetben persze úri hóbortnak számított, mint minden kényes és drága holmi. De a tömeggyártás demokratizálja a dolgokat. A svájci óra is mekkora kincs volt valamikor. Aztán szériában éppoly köznapi cikk lett, mint a többi vásári kacat.

Nekem Pelikánom volt. Itt vannak a darabjai. Tömzsi, zöld mintás. Vigyáztam rá, meg nem töltöttem volna közönséges írótintával, féltettem a tollszemhez vezető járatok tisztaságát, kis gumitömlője épségét.

Ezzel a Pelikánnal apám is tudott írni, pedig a betűket nem lehetett cifrázni vele. De régi vagy új módi – ennek a tollnak egyre ment. Elmosódtak a határok, mert a töltőtollal, mint közös eszközzel, utánozni kezdtük egymás betűmintáit. A szálkásból és a zsinórból kialakult valami öszvérforma, s vegyül még ma is a kettő eggyé makacsul. Ahogy az emberek tetszése eldöntötte.

Egyik karácsonyra Mont Blanc tollat kaptam. Feketét, elegánsat; kupakja tetején a stilizált gyopár minta fehérlett. Tollszeme – arany! (Ez a kis 14 karátos semmiség 44-ben egy gyufásdobozba került, de jó is, hogy megmaradt, mert 45-ben húsz deka liptói túrót lehetett érte kapni. Pompás vacsora volt a szokásos kukoricakása helyett.)

De a tintenkuli! A negyvenes években nagy divat lett. A töltőtollra hasonlított, csakhogy ebből kis csövecske vezette ki a tintát, abban mozgott, a nyomástól függően a parányi írótű. Függőlegesen fogott a legjobban. Érdekes volt, de éppúgy furcsállottuk, mint a sínen járó autóbuszt. A háborúban hiánycikk a gumi, a buszokat tehát vágányokon futtatták (például a Király utcában a 10-est). A tintenkuli is afféle háborús találmány lehetett. Valami megtakarítás volt a dologban. Negyvenöt után eltűnt, nemigen láttam többé. Tartotta magát a töltőtoll – amíg a golyóstoll a piacra nem került. Emlékeztetett a kulira; eleinte nem is volt sok becsülete, hivatalos aláírásra például nem is használhattuk. De győzött s voltaképpen kiszorított minden más íróeszközt.

Még a filc sem kerekedett fölébe.

Itt ez a sok roncs ebben a dobozban. Mire tartogatom ezeket? De lám csak, ez egy ép toll! Iridium hegye, tartálya kristálytiszta.

Egy használatlan töltőtoll!

Szívszorító.

Már nem kellett és most már többé nem is kell senkinek.

Lókötők

Micsoda dühtől sápadó arccal, mekkora felháborodással ugorhatott vissza a kereskedésbe vagy az ivóba az a hajdani farmer, aki dolga végeztével az utcára lépve észrevette, hogy a póznához vagy a korláthoz pányvázott lovát ellopták?! Milyen féktelen haragra lobbanhatott a telepes, amikor csődöre vad horkanásaira meg paták dobajára felfigyelve, éjnek éjjelén az istállóba futott, s csak az üres állást találta, a széttiport szalmát?! Ég és föld roskadt egybe, akkora gazság volt a lólopás. Halálra keresték a lókötőt, s nem is kapott kegyelmet, ha nyakon csípték a lopott ló nyergében, vagy elfogták egy útszéli fogadó fészerében; kivált pedig ha vásárban bukkantak rá, ahol a felismerhetetlenné kenceficézett, befestett szőrű, átfésült sörényű, farán újonnan-hamis billoggal jelölt jószágot árulta a csiszárok között.

Kötél járt a tolvajlásért, ahogy G. B. Shaw is leírja a Blanco Posnet árultatásában; nagyobb földi bűnt elképzelni sem tudtak a régi Amerikában, a vadnyugaton, ahol a ló mindent jelentett: mozgást, munkát, életet, biztonságot. Népítélet végzett a zsivány lócsiszárral. De ha nem kupeckedésre hajtotta el, hanem szükségből a farmer vagy a cowboy lovát, mert menekült, balsors üldözte a szerencsétlent, s már fogytán volt ereje a messzi mérföldek megjárásához, ha tehát a nyomorúság vitte is rá a tolvajlásra, akkor sem volt kímélet.

Ma nem lovakat – autókat lopkodnak. Korántsem szükségből, inkább puszta gazemberségből.

Az autótolvajokra, persze, már nem vár akkora büntetés, mint a hajdani lókötőkre. Félelem nélkül garázdálkodnak.

Úgy állnak az autók a városban, a járdaszéli taxaméterek tövében, mint póznákhoz pányvázott paripák. Nem kötőfékkel, béklyóval: zárral hagyják ott őket gazdáik.

De hiába vannak ezek a zárak!

A napokban, este fél kilenc tájban eljött hozzám egy kollégám, a Magyar Rádió egyik szerkesztője, hogy megbeszélje velem soron levő munkámat. Tíz órakor távozott, ám percek múlva újra becsengetett, s állt az ajtóm előtt falfehéren: ellopták a kocsiját. Micsoda?! Igen, a ház elől, a kapunk elől, nem is olyan késő este, teljes lámpavilágnál, a Belváros kellős közepéről, a csendes, de forgalmas utcáról. Na nem, nem!! Az ember hall ilyesmiről, de hogy valóban léteznének autótolvajok?! Egyáltalán, van ilyen népség? – kérded, amíg szerencséd megóv tőlük. De aztán hozzád is elérnek. Hanem mit is csodálkozom? Nemrég a szemközti élelmiszerboltot fosztották ki betörők, azután meg odább egy trafikot. Mégis elhűlök, annyira letaglóz az eset. Kimondhatatlan keserűség száll meg. Nem félelem, hanem keserűség. És nem is csak azért, mert átérzem barátom veszteségét, hanem a tett miatt, az ember rossz tette miatt. Egyszeriben zord, rideg, idegen lesz a meghitt utca. Az utca?! A világ!

Hanem most mi legyen? Telefon a rendőrségre, igen, be kell menni jegyzőkönyveztetni, hogy kiadhassák a körözést. És az esély, hogy megkerül a kocsi? (Barátom arcán az a vad düh lobban, ami a lótolvajt átkozó farmerén.)

Azóta jöttömben-mentemben nézem, csak nézem azt a helyet itt, a kapunk előtt, az olajfoltos járdát, az elkötött 1500-as Lada hűlt helyét.

Hogyan történhet meg ilyesmi? Nem is csupán erkölcsi értelemben, hanem szó szerint: hogyan hajtanak végre egy autólopást? A gazfickó lesben áll, nézi, ki érkezik, ki parkol, számítgatja, hosszú időre ment-e a házba az autós, vagy talán hazatért éjszakára? A tolvaj miben bízik, miféle szerencsében? Hiszen az illető akár perceken belül visszatérhet! Akkor mit tesz? Menekül? Támad? Kicsoda ő, az autók tolvaja, alkalmi rabló, eltökélt szakember? Egymaga dolgozik, vagy bandában? A tisztességes elmét cserbenhagyja a fantázia, ha el akarja képzelni a zsivány indítékait, módszereit. Hát nem is gondol arra, hogy elkapják? És akkor mi lesz? Megéri? Megéri a becsületét feláldozni, kockáztatni bármiért is?!

Előbb-utóbb minden csibészt elkapnak. Elhibázza, elcsúszik egy banánhéjon…

Lám csak, alighanem erre a banánhéjra számíthatunk. Hol vannak már a háborgó lelkiismeretű tettesek?! Hol az önkínzás, a dosztojevszkijos gyötrődés, aminek az a vége, hogy az önvádaskodásban megfáradt bűnös, a gyanakvó tekintetekkel többé szembenézni nem tudó végül feladja magát? Meglehet, akadnak ma is, akik tragikus, véres vétküket megbánják (ezek sincsenek sokan!), de legkevésbé ilyen az autótolvaj. Általában az autótolvajféle. Ő egyszerűen csak gátlástalanul kihasználja a helyzetet, a lopásszakmában a gépkocsikra szakosította magát. Pénzéhes nihilista. Röhögve lop, röhögve ad túl nehéz pénzekért a többi csiszár közt az átfestett, átfésült jószágon a vásártereken.

Nézem a helyszínt, a tetthelyet babonás irtózattal. Itt járt a rontás! Itt, a kapunk előtt, a közelünkben. Péntek óta rossz a kedvem, gyanakszom. Általában gyanakszom, s ennek cseppet sem örvendek. Megcsappant a bizalmam, s látom, megcsappant a barátom bizalma is.

Talán a vadnyugati farmer is azt gyűlölte igazán a lókötőben, hogy bizalmát is megrabolta.

Februári napsütés

Ahogy a reggeli pára-, korom- és füstfellegen át lassan a pesti házak homlokára csúszik a fény, a sárga nap felderíti a tél végi szürkeségből az utcákat – s az embereket. Langymelegnek érezzük a plusz egy-két fokot; tartós és kemény volt a tél. Itt, a sík oldalon már csak néhány bemocskolódott, járdaszélen maradt hóbucka emlékeztet a fagyokra, de a budai oldalon, a dombos vidéken még zúzmarásak a korai órákban a fák; még hó borítja az erdőn az avart.

A váratlanul ránk zúduló februári napsütésben piszkosnak és kopottasnak látszik minden; szürke por tapad a járdákra, homályosak az ablaktáblák, sárosak, maszatosak az autók, mi pedig sápadtak vagyunk – ez alig tűnt fel a téli sötétségben. De a tereken már rügyfakasztásra készek a bokrok, a padokon kigombolt nagykabátban sütkéreznek a gyereküket napoztató anyák; a fény majd színessé teszi újra a várost, az első márciusi esők majd tisztára mossák a köveket.

A napsütés engem is az utcára csal. Mellékutcákban járok; a rossz, cudar napokban csak a legrövidebb utakon siettem a dolgaim után; most jólesik a barangolás. Emlékszem, amikor vagy másfél évtizede autóba szálltam, a gyakorlott vezetők azt tanácsolták, hogy mindig a főútvonalakon járjak, ott a legbiztonságosabb a közlekedés, sávok és lámpák irányítják és védik az embert a haladásban, míg a szűk kis utcákban örökösen a jobbkéz-szabályra kell ügyelni, rengeteg az akadály, és nagy a balesetveszély.

Mintha azután gyalogosan is ezt a tanácsot követtem volna.

Elhanyagoltam a mellékutcákat. Pedig mennyire ismertem őket valamikor! Hol az egyikben, hol a másikban laktam, telt az életem. De a szűkebb negyedemen kívül is ismerős volt valamennyi. Hiszen mindenütt ugyanolyan volt a kapuk homálya, mindenütt kis boltok sorakoztak, mindenütt ugyanaz a szag csapott meg a lépcsőházakban.

Néha – mint most is, ebben a februári napsütésben – letérek a zajos főutakról, s növekvő izgalommal cserkészem be a régi tájakat.

A mellékutcákban sok az emlék. Változnak, változnak, de korántsem olyan ütemben, mint a város előkelőbb vagy fontosabb részei. Ez az üzlet harminc évvel ezelőtt… negyven évvel ezelőtt is itt volt – állok meg egy kis bolt előtt. A ház falán a lövedékek nyomát negyvenöt óta ismerem. Itt volt az a kis borbélyműhely, ahol kölyökkoromban – apám utasítására – a mester először fésülte hátra (férfiasra) a hajamat. Ez a papírkereskedés is megvolt… És itt a szenespince…

A szenespince előtt a kétkerekű kiskocsi, ahogy ötven éve is talán. Tavaly télen valami baj volt a gázzal, a legnagyobb hidegben fűtés nélkül maradtunk napokig. Eszembe jutott ez a kereskedés; kosárral, zsákkal felszerelve magunkat, a gyerekekkel eljöttünk ide brikettért, gyújtósért. Megvan a cserépkályhánk, gondoltam, befűtünk, tüzelünk szénnel, mint régen. A fiúknak tetszett a dolog, a pince, a szénporos arcú tulajdonos, a kiskocsi. Persze autón vittük haza a fél mázsa brikettet.

Aztán megindult a gázszolgáltatás, belobbant a bojler, s elfelejtettük az egészet.

De lám csak, gondolom most, hogy ismét erre járok, a bajban milyen gyorsan eszünkbe jutott ez a kis szénkereskedés! Hogy ide találtunk, ebbe a mellékutcába!

Süt a nap, megcsillan a kirakatok üvegén. Új üzletek. Kicsik, sőt parányiak. De gondos kis portálok, hívogatóak, színesek. Divatüzletek. Különlegességek boltja. Egy kis cukrászda, egy kis vendéglő. A szürke házak síkjából vidáman, frissen tűnnek elő. A pultok mögött szolgálatkész kereskedők, iparosok, vendégszerető vendéglősök.

Feltámadt néhány régi bolt. Feltámad néhány régi szakma. És egyáltalán – feltámad a vállalkozó kedv. A mellékutcákban pezsdül az élet. Kíváncsian fordulok be én is a sarkokon – milyen újdonság akad az utamba?

Eszembe jut a környékünk gyerekkoromból. A házban vendéglő, hentesüzlet, vegyeskereskedés és üvegesműhely volt. Szemben is, mellettünk is – üzlet üzlet hátán. Nem hoztak vagyont, csak megélhetést; a tulajdonosok küzdöttek, harcoltak a kuncsaftokért. Nem a vevő, a vendég volt kiszolgáltatott helyzetben, hanem ő volt az, akit lelkesen kiszolgáltak.

Ezek az új üzletek mintha készek lennének erre: kiszolgálni a vevőket, a megrendelőket, a közönséget.

Sőt: a régieket is erre serkentik talán.

Járom ebben a februári napban a csendes mellékutcákat. Talán valóban megpezsdülhet itt az élet.

„Csak az erős szabad…”

Százesztendős lehetett akkoriban az a tömzsi s azidőtt már omladozó téglakémény, aminek hegyibe gólya fészkelt a gaz felverte kert fölött; tövében úgy húzódott meg a beszakadt kemence, a madárpiszoktól meszes támpillér, a repedt boltív s a csonka fal a gyümölcsös dzsungelében, mint őserdőben valami régi kultúra indák homályába veszett emléke. De hiszen az a rom, ott a cenki kertben az volt: históriát idéző, jeles vállalkozásról valló. Mi, gyerekek csak baglyok szállásának tekintettük a hasadékos gyárkéményt, s alkonyatkor kerültük is, ha dobzót vagy darázs csípte, édes körtét szedegettünk a közelében.

Sok év után támad fel bennem ez a kép, Szentendrén, ahol a lakótelepi iskola előcsarnokában jó ügyért önként fáradozni kész, lelkes emberek buzgalma létrehozott egy kamarakiállítást gróf Széchenyi István emlékezetére. Néhány paraván, tárló áll itt csupán, de a képek és a tárgyak mégis hatásosan elevenítik fel a nemzetért és a haladásért oly sokat cselekvő és vesződő férfiú életét. Nézegetem a korabeli portrékat; az értékes, első kiadású könyveket, a helyi antikvárius, Opra Frigyes gyűjteményének drága darabjait. Van itt 1833-as, lipcsei kiadású Stadium; Pozsonyban, 1841-ben nyomtatott A’ Kelet Népe; A Magyar Játékszínrűl Pesten került ki a sajtó alól 1832-ben, az Ein Blick Londonban látott napvilágot 1859-ben. S egyszer csak szemembe ötlik egy levél kópiája. Sopron Vármegyeházán kelt 1843. július 24.-én. Mailáth György Baranya Vármegyei Alispán Úrnak címezte Széchenyi… „Fülesen vagy inkább Gálos házán lévén”… – írja, megtudta, hogy oda várják az alispánt; felhasználja az alkalmat, s kéri: „Ugyan nézze meg egy kissé: mikép forgolódunk Czenken és Sopronban a szeder és selyem körül”…

Szeder és selyem! Hát persze, a fonoda! Az a rom, ott, a régi kertben! Selyemgyár – így emlegettük akkor, jut eszembe hirtelen: s meg is kérdem Környei Attilát, a nagycenki kastélymúzeum igazgatóját, ki megnyitni jött el oly messziről ezt a kiállítást, hogy mi van azzal a rommal a major mögött? – Már nincs meg, lebontották. De a major műemlék lett…

Amikor ez a tárlóban fekvő levél íródott, már vagy húsz éve lombosodtak a cenki határban a szederfák. Mennyit láttam belőlük még magam is gyermekkoromban, minden útfelen!

Már kölyökként megtanultam, mit köszönhet Széchenyinek a magyarság. Nemcsak az Akadémia javára megajánlott 60 000 pengő forintot, a Lánchidat, az Alagutat, a folyók szabályozását, a gőzhajózást, a közlekedési ügyet, a lóversenyt és egyebet. A hazafiúi buzgalmat is – amit apám soha nem felejtett el emlegetni. Ott volt a Hitel, a Világ meg a Stádium, csak el kellett majd olvasnom, amikor eljött az ideje, hogy kamasz érdeklődésem elővetette velem az üveges könyvszekrényből. Ahogy a Blick-et is. Apám jelzőkkel figyelmeztetett a fontosabb oldalakra, sorokra: „…ha az emberek, részint ösztönből, részint észszerű okoknál fogva az absolut kormányformát kárhoztatják, ez legtávolabbról sem ellenszenvből történik, hanem azon természetes okból, mivel az önkény, mint a tapasztalás bizonyítja, rendesen karöltve jár az ostobasággal.”

De mindennek tetejébe élménynek ott volt Cenk is! Nyolcesztendős voltam, amikor először porzott el velem a fogat a kiscenki vasútállomásról nagybátyámék otthonába tartva a kastély előtt. Az Ybl tervezte templom dombja tövében vasárnaponként elégszer megcsodálhattam a gróf bízón a messzibe mutató és tekintő alakját. „Magyarország nem volt, hanem lesz!” – vésték a talapzatra, kissé átigazítva a Hitel utolsó mondatát.

Megnyitó szavaival ezen a szentendrei délutánon dr. Környei Attila nekem nemcsak Széchenyit, de Cenket is felidézte. A békés nyarakat és a békétlen éveket. Az illatozó hársfasort, az uradalmi földeken dohogó cséplőgépeket, a mozdony-nagy, sípoló gőzgépeket, amint a táblákon csörlővel vonják át és tova a hatalmas, a földet mélyről kifordító ekéket; a cukorgyárat, ami akkor, gyerekkoromban már nem működött, s így 1939-ben a lengyel menekültek tábora – később pedig, 1945 tavaszáig a munkaszolgálatosok szegesdróttal körülzárt lágere lett… A pusztítás romba döntötte a kastélyt is. Húsz évig porladt az épület. De áll megint, s felkeresik számosan. Szeretném hinni, hogy a múzeum látogatói közül sokan kerülnek Széchenyi szellemi hatása alá. Amint jó, hogy ez a szentendrei kiállítás éppen az ifjúság elé van tárva. Bár a Hitel-ből kiemelt sorok minden korosztályt taníthatnak: „Ki a közönségnek akar használni, legelső kötelessége: magáról egészen megfeledkezni…” S tegyük hozzá a Napló-ból: „Csak ott mennek a dolgok jól, ahol pl. a szabó, a szappanos, a cukrász stb. meg van győződve arról, hogy az ő mesterségétől és üzletétől függ az állam boldogsága.”

Ő maga, híven eszméihez, nagy tetteket vitt véghez. Célja volt naggyá tenni a magyart, s így szabaddá. Öregen és betegen is küzdött. Blick-je, az elnyomó rendszert maró gúnnyal bíráló vádirata döblingi végnapjaiban az önkény kegyetlen haragját zúdította rá. Ha a hős lelkű cenki plébános nem dacol a bécsi polícia rendelkezésével, kapkodva, titkon lett volna eltemetve.

Ennek a hűséges papnak, Tolnay Antalnak a fennmaradt iratait Nagycenk mostani esperes plébánosának, Kovács Ferencnek a jóvoltából ismerhetem. Ebben olvasom a következőket:

„Ápril 8.-án, (1860-ban) éppen húsvét vasárnapja volt, azon nem képzelt és bensőnket megrázkódtató esemény adatott a telegráf útján tudtunkra, hogy gróf Széchenyi István azon a napon szobájában halva találtatott. Megrendültünk, s nem találtunk szavakat fájdalmunk kifejezésére, örege-apraja könnyes szemekkel említette a leverő újságot. Ő benne mindenki a legnagyobb hazafit, volt jobbágyai legjobb atyjokat, én pedig azonfelül legnagyobb jótevőmet tiszteltem.

Ápr. 10.-én estéli 11 órakor hozatott Kis-Cenkre hűlt teteme, hol a kastélyi kápolnában rögtönzött ravatalra tétetett…” A plébános ekkor kapta a hírt, hogy Széchenyi másnap, „vagyis 11.-én reggeli 10 órára Cenken el legyen temetve, különben a policei fogja eltemettetni; én válaszoltam: ha bezárnak is, reggel suttyomban el nem fogom temetni, hanem délután 4 órakor, amikorra a körül vidéket értesíthetem. Egész éjjel írtuk a temetési tudósításokat, a major béresek által szerte küldvén őket.” S bár a 12-ére tervezett temetésre igyekeztek volna sokan, még így is legalább öt-hatezer ember részvételével, nagy pompával, a Szózat-ot éneklő fáklyás tömeg kíséretében helyezték örök nyugovóra.

A cenki mauzóleumban nyugszik. Kívánsága volt, hogy szívét megőrizzék: plébánosa ezt híven meg is akarta tenni, de: „… a haza boldogulásáért oly fennen dobogó nemes szívet (…) a boncoló orvosok, hihetőleg valamely utasítás szerint összevagdalva, belrészei közé keverték.”

Holtában is féltek tőle.

Tavasz a kertben

Összekotrom az őszről maradt leveleket. A téli szél a kerítés tövébe sodorta valamennyit. Itt a tavasz, rendet kell csinálni; napszálltakor a lenyesett gallyakkal, száradt füvekkel együtt elégetem a halomba gyűjtött avart. Könnyű idő; böjti szél, kis borulat, eső, napsütés.

Csend. Békesség.

Az ereszcsatorna alatti betonvájatban reggelről maradt esőlé. Már erősen szárítja a nap, de csillogása odacsal egy szomjas madarat. Gyors röptű kis teremtmény; csak messziről látom; senki sem zavarja, kívülem senki sincs a kertben, mégis riadtan, bizalmatlanul tekinget körbe. Egy bokor ágán ül a víz közelében, kapdossa fejét, és cserreg szüntelen. Pedig még csak nem is mozdulok, véletlenül sem akarom elhessenteni, annyira látszik rajta, hogy szomjas vándor. Ugrál, zajong, nézelődik; a beton szélére száll, bámulja a tócsát. Hát igyon már! De nem, csak pislog, lármáz, sunyít. Na! Végre belecsap csőrével a vízbe, ám mintha tűzbe – és eszeveszetten felröppen. Mi ez? Tesz egy kört, lehiggad; újra a bokorra száll, bátorságot gyűjt. Most ravasz: előbb egy fűcsomó tövébe ereszkedik. Leskelődik. Les. És ez már ingerlő. Sértő. Mi ez a nagy cirkusz? Mitől fél ennyire? Se macskánk, se kutyánk, ki bántaná? Csak nem képzeli, hogy itt bárki is az életére törhet? Ez már fontoskodás, ez már nagyképűsködés! Bosszantó ez a nagy óvatosság! De oly őszinte félelemmel tekinget körbe, hogy megsajnálom, s dehogy háborgatom, dehogy kapirgálom tovább az avart.

A madár most közelebb hajol a betonvájathoz. El is érné, senki sem figyelne rá, ha nem lenne akkora nesszel. Sajnálom, sajnálom, de azért megmosolygom: kicsit nagy a scéna! Végre! Végre ugrik – hanem vigyázatlanul, a fűcsomó a bögyét súrolja, ettől aztán begyullad, s usgyi, el a birsfára! Hisztérikus menekülés ez, piheg halálra váltan.

De semmi.

Semmi baj. Semmi vész. Vaklárma. Ő is rájött, hogy oktalan volt a félelme. Szépen visszaszáll, kezdi elölről, óvakodva közelít a vizecskéhez. Szinte érzem a szomját, s most már szurkolok neki. Ez már-már tantaluszi kín. Hát mi lesz? Mikor szánja rá magát? Vagy nem is inni akar, csak kacérkodik, feltűnősködik, színészkedik itten?

Megint a fűcsomóval van baja. Csirregve belebúvik, túrja, vizslatja. Provokál. Ha ellenség lapul ott, ám jöjjön elő. Most jöjjön elő, most vívjanak meg! Elbánik vele! El bizony!

De nincs ott egy teremtett lélek sem.

Így hát a víz felé fordulhat. Fordul is – de micsoda agyafúrtsággal! Máris visszatekint! Háhá! Ha netán hátulról támadna uraságod! Talán azt hiszi, gyanútlan vagyok? Túljárhat az eszemen? Miközben békésen iszom a pocsolyából, merényletet követhet el ellenem? Azt már nem! Résen vagyok, résen ám! Nem most keltem ki a tojásból! Ismerem ezt a világot, jól tudom, nem árt az óvatoskodás! Azért, mert egy kicsit el-ellazítok néha? Azért én figyelek, kérem!

A fűcsomóbokor néma.

Elcsendesedik madarunk. Áll, nem mozdul, kimerülten, erejét vesztetten.

Feladta talán?

Vagy ez is csak csel, taktika: úgy tesz, mintha semmivel sem törődne, de fülel – honnan érheti orvtámadás?

Végre, végre a vízhez röppen. Sóvárogva nézi. De nem iszik. Ott van a parányi tó egy csőrnyújtásnyira. Az üdítő nedű. A kristálytiszta, a csábos, az áhított.

Akkor hát: miért nem?!

Madarunk bölcs. Valóban sokat próbált teremtménye lehet a földnek. Ahogy ott óvatoskodik a víznél, látszik rajta, hogy tudja, de mennyire tudja: legjobban most kell vigyázni! Amikor már elengedné magát. Amikor már átadná testét-lelkét az élvezeteknek. A gyanútlanság pillanatában kell észnél lenni, amikor már úgy véli, a terep felderítve, nincs itt semmi hiba! Akkor.

A kert csendes – na, persze, holmi tapasztalatlan madár bízik az efféle csendes kertben. De ő! Aki már látott egyet s mást ebben a világban! Ő aztán nem!

Mi legyen hát? Ne kockáztasson? De hiszen innia kell! Mióta keres már egy kis tiszta tócsát! Mennyit fáradt hajnal óta, hogy néhány hűsítő kortyhoz juthasson! Nem, szó sem lehet róla, hogy bármi is megakadályozza az ivásban!

Fejét most nagyon lassan, alig észrevehetően forgatja jobbra-balra. Egy elszánt, gyors mozdulat, a beton peremén terem – és iszik.

Az első kortynál még körbepillant. Aztán elkapja a mámor; legalábbis úgy látom, mindent feledve, egyre sebesebben iszik. Aggódom érte: hát akkor mi végre óvatoskodott eddig?! De lám, észbe kap; elég! És huss! Már messze száll. Pedig a kertben most sincs semmi nesz.

Fiókák röptetése

A kapu sarkában az aranyesőbokor elvadult; tavasszal halogattam a nyesését, nem is virágzott szépen, csak imitt-amott sárgállottak rajta csenevész szirmú virágok. A nyár eleji időben féktelen indázásnak indult, akadályozta a kapu nyitását, de csak most, júliusban jutottam hozzá, hogy megritkítsam. Vesződséges munka megkeresni a lombsátor alatt az ágak tövét, kibogozni az új hajtások egymásba fonódott, kapaszkodó indáit. Alig lehet eligazodni ebben a kis dzsungelben.

A rigó is ebben bízhatott, azért rakta ide, indák szövevényébe a fészkét.

Éppen rángatok egy tekervényes ágat, amikor riadt, panaszos, segélykérő madárhangokat hallok a fejem körül; éles csettegést, azonnal sejtem, mi lehet a baj, fészek közelébe értem, azt háborgatom. S már látom is, ott feketéll az ügyesen összerótt építmény a lomb árnyában, s benne három, kamaszosan aránytalan testű rigófi. Anyjuk ideges, a félelemtől, a felháborodástól meg a hőségtől tátott csőrrel, kétségbeesett szárnycsapkodással riogat az ágak hegyén.

– Na, na! – mondom nyugtatón, és restelkedve ügyetlenségemben –, nem akarlak bántani benneteket!

A fészket tartó ágakat, sajnos, már elmetszettem, de azok még fennakadtak az alsóbbakon, így hát a fészek csak megbillent kissé, más baj – egyelőre – nem történt. Abbahagyom a nyesést, fűrészelést, s nézem, hogyan tegyem jóvá vétkemet, miként biztosítsam nyugalmukat. Az is megfordul a fejemben, hogy ha kell, a fészket áthelyezem máshová. A finom gallyacskák fonata persze sérülékeny, különben sem tanácsos emberkéznek háborgatni az ilyet, különösen avatatlan kéznek nem; több kárt tehetek, mint hasznot. Pedig a fészekrakó mintha a mobilizálhatóságra is számított volna, nylonzacskót használt az alapozáshoz; elég lenne a műanyag négy csücskét óvatosan megragadni – de nincs szükség az áttelepítésre. Feltámasztom husánggal, karóval az elfűrészelt ágakat, s befedem vágott lombbal a fészek körül a bokrot.

Figyelem, hogyan fogadja mindezt a tojó. Vár egy cseppet, aztán elszántan a kicsinyeire röppen. A fiókák kényelmetlennek tartják ezt az anyai gondoskodást, csipognak, mozgolódnak. De a védőszárnyak ellentmondást nem tűrőn befedik őket.

Bánt a dolog, lelkifurdalással lesem riadalmukat. Ha csak egy hetet is várok még ezzel a munkával, semmi bajt nem okozok: ezek a fiak maholnap repülésre készek, akkor pedig már nem sodrom őket ekkora veszélybe.

Hagyom, hadd nyugodjanak meg. Védtelenebbek, mint eleddig, de talán megússzák. Ebben bízom. Mert most már felelősnek érzem magam értük.

Másnap, harmadnap, minden rendben. A megbillent fészek kényelmetlen, de lakható. Kitart, ameddig kell.

Negyednap jönnek a gyerekek, hogy egy kisrigó vergődik a bokor ágai között. Megyek, nézem: az anyja ott röpdös, csalogatja, körülugrálja, irányítgatja a levelek sűrűjében. A pöttöm alig tud megkapaszkodni, sipákol, verdes, de nincs baj – röptetés van, egyelőre ugyan csak a fészek környékén. Júliusi meleg szikkasztja a kertet, az aranyeső vesszői közt is tikkaszt a hőség, de a fiókáknak dolgozni kell, szünet nélkül. Hol egyik, hol másik van soron.

Ötödnap kirepül az egész család. Észrevesszük, mert eget verő a ricsaj; csettegés, sebes szárnysuhogás a kertben. Bukdácsolnak, nekilendülnek, s végre szállnak a kicsik. Még egy hím is előkerül, ott cikáz fekete tollával elegánsan a kopottasan barnás, szerény színezetű s idegileg is jócskán megviselt nőstény meg annak csemetéi körül. Nincs hát itt semmi baj, gondolom, de ekkor a csettegő rigóhang élesebbre vált; nem is csoda, a szomszédék macskája settenkedik a közeli diófa alá, könnyű zsákmányt sejtve. Utolsó segítségem ügyükben a kandúr elkergetése. Veszély leshet még rájuk rengeteg. De már nem az én hibámból. Amit tehettem, megtettem értük, a három rigófiért.

Ám jobb, ha nem vagyok nagyra jólelkűségemmel. Fitogtatása hivalkodás. Mert kétlem, hogy a verébfiókákkal is ilyen körültekintően bántam volna. Hiszen mindegyre azon jár az eszem, hogy fészkeiktől megtisztítom a csatornát meg az ereszalja deszkáit. Kárára vannak a háznak, létezésük az én javaimat veszélyezteti. Azt sem hiszem, hogy egereket vagy más efféle teremtményeket pártfogolnék csupán azért, mert véletlenül veszélybe sodortam őket. Közönnyel viseltetnék irántuk, hiszen azt tartjuk, jobb, ha minél kevesebben vannak.

A rigót szeretem. Hasznomra szorgoskodik a kertben, de különben is, soha nem sulykoltak belém ellene szóló propagandát. Közmegegyezésünkre a rigó kedves madár. Így is van. Hát persze hogy segítem, ha bajba jut.

De hogy áll a dolog a segítéssel akkor, ha elfogultságaimat, előítéleteimet kell – kellene – előbb leküzdenem? Mert dicsekedni, hogy ez sikerült, az lenne az igazi!

A restaurátorok hite

A művész, az alkotó, még ha teljesen szkeptikus, lemondó is, hisz a jövőben, különben nem hozna létre műveket. A legpesszimistább fajta is úgy érzi, hogy élményeit tovább kell adni, nemcsak kortársainak, de az utána következő nemzedékeknek is. Mi más lenne ez, mint ösztönös bizalom a jövőben?! Persze a művészt más erők is sarkallják, belső kényszereknek engedelmeskedik. A festőt megbabonázzák a világ alakzatai, tónusai; az emberi test, az emberi arc. S akkor csak azzal törődik, hogy mindazt, ami érzékeit rabul ejtette, más dimenzióban kifejezze. Romain Rolland írja valahol a Jean Christophe-ban, hogy a reneszánsz festői mit sem törődtek azzal, mi lesz munkáik sorsa, mennyire maradandó mindaz, amit a házak homlokzataira pingáltak, csak dolgoztak, dolgoztak derűs önfeledtséggel. Kosztka Mihály Tivadar okleveles gyógyszerészt egy sugallat taszította a piktúra felé; miközben első, szórakozottan papírra vetett rajzában gyönyörködött, megszólalt felette egy hang: „Te leszel a világ legnagyobb napút festője…” S lett belőle Csontváry, a XX. század egyik különleges zsenije, a fények, színek kutatója, megszállottja, ábrázolója; száznál alig több kép létrehozója, ám ezekkel – idővel – valóban sokak csodált bálványa. Festményei: világának tükrei, a csontváryságán átszűrt valóság képei. Tájakat ábrázoló vásznai árulkodnak talán leginkább arról, mennyire a fények és a színek pillanatnyi – tehát mulandó – kapcsolata érdekelte; a tovatűnőt akarta megragadni, az elenyészőt menteni, az egyszer létezettet örökkévalóvá lényegíteni.

Mindemellett lehetett csalódott, lemondó, pesszimista.

De lényegében mégis bízó. Bizakodó.

Nézem a televízióban a pécsi Csontváry Múzeum megnyitása előtt készült riportot. Az életmű állandó helyre kívánkozik, erről folyik némi vita; ám most majd a képek többsége a Janus Pannonius utcában, Pécs városában látható. A riportban azonban váratlanul a restaurátorok munkája kezd érdekelni. Látom, hogyan dolgoznak a vakkeretre feszített vásznakon. Sérülések nyomait tüntetik el, konzerválnak, kiegészítenek, régi hibákat korrigálnak.

Hirtelen különleges erővel ragad meg a látvány. A restaurátorok szerényen válaszolgatnak a riporternek, elmagyarázzák, mi a dolguk. Egyszerű, szakszerű válaszok. Mégis megejtő alázat sugárzik szavaikból. A művek iránti alázat. S amit most leginkább érzek, s amire leginkább figyelek: a jövő iránti alázat.

Ha a művész lángoló zsenije lenyűgöz, a restaurátorok ügybuzgalma lelkesít. És megnyugtat. Igen, megnyugtat. Ugyanis van tevékenységük természetében valami csodálatos, megfellebbezhetetlen hit. Nem tudom, privát emberként mennyire bíznak a világ dolgainak alakulásában, ám alighanem valódi hit nélkül ezt a munkát nem lehet elvégezni.

A festőt – Csontváryt – az alkotás kényszere hajtotta; a restaurátort a tökéletesség, az eredetiség, az érték megőrzésének a kényszere.

Orvos hihet ilyen hivatásosan az életben. Minden halálon túl és minden halál ellenére is az élet győzelmében. Mint gyógyítandót kezelik a képeket a restaurátorok. Egyikük részletesen magyarázza, mint töredezett meg a festék a vászon sokszori összetekerésétől, s a törésvonalak nyomán milyen kis lyukacskák keletkeztek a felületen. Aprólékos munkával be kell fedni ezeket, mind, sorra. Hogy tovább hirdethessék a képek Csontváry zsenijét. Évtizedek múlva is. A XXI. században is.

A XXI. század!…

Ugyanezen a képernyőn csak a riport előtti órákban is mennyi világbajt láthattam! Aggasztó híreket mondtak be közeli és távoli országok további konfliktusairól. Fegyverkezésről. Tárgyalások kudarcáról. Merényletekről. S mi minden kering az éterben is! Rádióadók árulásokról, gyűlölségekről, ravasz gáncsvetésekről, hamis mesterkedésekről tudósítanak. Kimondhatatlanul sok érték pusztul, megy veszendőbe naponta! S akkor látom itt ezeket a restaurátorokat a maguk megszállott, áldozatos, megható igyekezetével… Sziszifuszi erőfeszítéseikkel.

Életem felét ideiglenes körülmények közt vészeltem át. Fiatalon szinte csak rombolást, gyilkolást láttam; később sem kímélt meg a sors a keserves élményektől. Negyvenöt augusztusa óta az atombombával fenyegetnek, riogatnak, ma már napjában többször is hallom: nukleáris veszély! Talán inkább az csodálható, hogy még élünk, létezünk; noha a világkatasztrófa is hihetetlen… Csakhogy alapvető élményem mégis inkább az, hogy a világ hajlik a rosszra, az ember a pusztításra. Veszélyérzetem sohasem szűnt meg, belém ivódott, s bennem is marad mindhalálig. (Ha rosszul ítélek, tapasztalataimat teszem érte felelőssé.)

De most, ahogy nézem a televízióban a restaurátorok szorgoskodását, mintha megnyugodnék kissé. Nekik, az ő látható hitüknek jobban elhiszem, hogy a világ, a kultúra, a civilizáció megmaradhat, mint a nemzetközi konferenciák sztereotip záróközleményeinek. Amíg valaki hisz abban, hogy érdemes, fontos egy gombostűfejnyi lyukacskát kijavítani egy festményen, addig állni fog a világ, élni fog az ember – a festő szenvedélyének, de a restaurátor hivatásos bizodalmának is köszönhetően.

A katona halála

Éjszaka. Zuhog az eső. Katonák surrannak a fák között. Egy kis csapat. Géppuskát cipelnek, fegyvert tartanak lövésre készen. Ömlik az eső, bokáig süppednek a sáros avarba. Suttogások, ideges félszavak.

Valami ellenséges bunkert, tűzfészket kell megsemmisíteniük.

Vaksötét az éjszaka, a katonák óvatosan, vigyázva araszolnak előre. A cél nem pontosan tudható és látható. Az emberek arcán, tekintetében feszültség és – félelem. Igen, félelem. Hiszen bármelyik pillanatban rájuk lőhetnek, még csak védekezni sem lenne idejük.

Alattomos az erdő, az éj, a csend. A halál a fák közül les rájuk, s ők talán már eléje is értek ebben a koromsötétben.

Koromsötétben? Persze a filmen azért van némi fény. Mert mindezt: a katonákat, az erdőt, az esőt egy kényelmes zsöllyéből nézem az Egyetemi Színpad jól fűtött termében. A jelenet jól van bevilágítva. Jól oda van csalva a bokrokra egy fénypászma. Gondolom, a rendező meg az operatőr pontosan kiszámította, mennyi fény kell ide, hogy az alakok mozgását láthassuk.

Csillog a fény a nedves lombokon.

Ezt figyelem most. Rajtakapom magam, hogy az izgalom ellenére ezt figyelem. Sőt! Hogy ezt akarom figyelni. A realizmus trükkjét. A sötétség ábrázolását. Mint a gyerek, ha megretten attól, amit a filmvásznon lát, nyugtatom magam: lám, mozi ez, valaki megrendezte, színészek játsszák…

El akarom terelni a gondolataimat. Fel akarok szabadulni a nyomás alól. De nem sikerül.

Ez a film, ez a háborús történet mélyen felkavar.

A félelem! A félelem a katonák szemében. A görcsös ujjak a fegyvereken. A megfeszített inak. A szembenézés az ismeretlen halállal.

Lopakodik a kis csapat; s egyszer csak géppuskatűz!

A földre vetik magukat. Fojtott hangok, utasítások. Nem értem: finnül beszélnek, ráadásul ki-ki a maga tájszólásában. A felirat német, abból csípek el valamennyit. A tűz a megsemmisítendő bunkerből zúdul rájuk. Ki deríti fel közelebbről? Vajon ki rohanjon a biztos halálba?!

Az egyik elszánja magát. Elindul. A többi szinte a sáros avarba temetkezik. Megrendíti ez az emberi félelem. Nem vetem meg őket, pedig amióta az eszemet tudom, a bátor katona eszményét sulykolták belém.

Most velük félek, velük nézem aggódva, remegve, halálra váltan a bunker felé lopakodó katonát. A gerincemben érzem a félelmet. A kihűlő végtagjaimban.

Ki tudja, hányadik háborús film ez már az életemben? Negyvenöt előtt híradókat, fronttudósításokat láttam; aztán meg a dokumentum- és játékfilmek sokaságát. Hősies, iszonyú, érzelmes, patetikus történeteket. Sok hiteles és sok művészileg nagyszerű alkotást is. Felzaklattak, elgondolkodtattak, magukkal ragadtak. Emlékeztettek. Felháborítottak.

De talán egyik sem hatott rám úgy, mint ez a mostani. Ez a Väinö Linna regényéből készített Az ismeretlen katona. 1955-ben rendezte Edvin Laine; nálunk nem került bemutatásra, de a finnugor tanszék jóvoltából most láthattam.

Ez a film megmutatja a háború igazi arcát.

A háború gyilkos arcát.

Pereg a film.

A bunker felé osonó katona mögött a filmgyári lámpa fénypászmája. De már nem tudom becsapni magam. Ez nem mozi, ez véresen igaz történet.

Sorozat. A katona felüvölt, puskáját elejti, ívben zuhan hátra. Társai hallják a lövéseket, az üvöltést. Megzavarodnak. Vonuljanak vissza? Egy máris megfutamodik, sápadtan, remegve rohan a fák közé.

Reszket a lélek. Az ember élni akar. Élni. Élni!

Az eltalált katona szájából bugyog a vér, arcát mossa az eső. Ki segít rajta? A legkisebb mozgásra odasoroznak a fedezékből. A sápadtan kereket oldó mégis visszatér. Pánikban keresi a többit; hallja a hívó üvöltést, nyüszítve indul menteni. Sorozat. Megrémül, menekül. Hátulról érik a golyók. „Nem… ez lehetetlen!…” – ilyesmit nyög még utolsó erejével.

Az meg, a vérző, a lekaszabolt, sírva ordít, a fegyverét keresi. Két méter… a végtelenség! Már nem jönnek érte, nincs remény. Üvöltve, vért köpve kúszik a fegyverig. A bunkerből lövik, de el nem találják. Eléri a puskát. Fájdalomtól és kétségbeeséstől remegve a szájába erőlködi a csövet. Csak elérje a ravaszt! Csak elérje!… Most! Dörrenés. A halálba merevedő kéz. Esik az eső.

Sehol senki. Csak a halottak. A sáros avarban a halott katonák.

1941–44. A csaták végén maroknyi férfi figyeli a süket csendet. Alig hiszik el, hogy kimenekedtek a mészárlásból.

Felkavaró film. Väinö Linna regényét el kell olvasni.

Bennfentesek

Egy artista ül előttem a cirkuszban. Egy bohóc. Nem valami ismert, de láttam már fellépni, emlékszem rá, kikenve-kifestve, mókázva nevettette a gyerekeket a szabadtéri mulatságon. Kis szabadtéri mulatságon. Kis bohóc, de nem baj az, nem lehet mindenki országos hírű vagy világsikeres. Ám úgy látom, aligha lehet megelégedve helyzetével, valahogy szeretne többnek, fontosabbnak látszani. Nehezen viseli el, hogy ilyen közönnyel ülnek körötte a népek, hogy senki sem ismeri fel, hogy be kell olvadnia a tömegbe. Ezért hát hangoskodik, megjegyzéseket fűz a produkcióhoz, társaságának becenevükön emlegeti a porondra lépőket, egy-egy alig sikerült tréfán, amin a közönség csak elmosolyodik (talán!) – ő hangosan hahotáz. Hogy felfigyeljenek rá – nem, elsősorban most nem a publikum, hanem a fűrészporban botladozó, bohócmaskarás kollégák. Áhá! Valaki nagyon veszi itt a lapot! Hohó! Hiszen ez alighanem egy szakmabeli! A színtérről odavetett, kíváncsi pillantást üdvözlésnek vagy összekacsintásnak veszi emberünk, félhangosan odaköszön, integet, nyújtózik, majd’ kiesik a zsöllyéből, hogy még jobban feltűnjön művésztársainak. De ezekután, persze, már a közönségnek is! Ügyesen, kiszámítottan építi tovább a sikert; nem néz körbe, bár alig tudja megállni, hogy azonnal le ne arassa a babért; ha a porondról üdvözölték, akkor valamiféle híresség lehet!… – á! a világért sem adná ilyen olcsón, hagyja, hadd pásztázzák kíváncsi tekintetek, hadd furdalja csak az emberek oldalát a kérdés: vajon ki ez, aki bratyizhat a műsor artistáival, bohócaival? Csak nem ő is egy neves…?!

Emberünk arcán boldog vigyor; ebben a pillanatban ő a központ. De a vigyor elég keserves, a dicsőségért tovább kell dolgozni, legalább még egy kis bennfentesség-csekket be kell váltani, nehogy véletlenségnek, tévedésnek tűnjék a siker. Ezért aztán, ha kell, ha nem, megint harsogva, kitüntető előzékenységgel nevet, vadul tapsol – sőt, tapsot kezdeményez! –, vagy bravót kiált.

Persze hogy érkezik a porondról néhány – ugyan értetlen, de hálás – kacsintás. – A Józsi! – fordul most társasága felé emberünk –, a Józsi fantasztikus ebben a számban! A Józsi világklasszis! – Úgy mondja, hogy jól hallják mögötte is, előtte is; és szinte könnyekig el van ragadtatva – nem a műsortól, hanem önnön sikerétől. Mellesleg – s reméli, ezt a környezetében ülő publikum kellőképpen méltányolja – nagy szerencse, hogy van itt ma este valaki, aki zseniálisan érti a szakmát. Ha ő nem lenne itt, kinek mutogathatná tudományát ez a szegény Józsi?

„Nos, hölgyeim és uraim, láthatják, hogy én egy szakmabeli vagyok, egy bennfentes – és nem olyan szürke halandó, mint önök.” – Ezt gondolhatja, ez van az arcára írva.

Ártatlan kis hiúság, talán nincs is benne semmi kivetnivaló. Ettől a viselkedéstől azonban mégis viszolygok. Mert persze nemcsak itt, a cirkuszban találkozom ilyennel. A bennfentesek – a beavatottak általában – arisztokratikusan el akarják határolni magukat a beavatatlanoktól. A vasutas megvet, ha kijelented, hogy vonatod délután négy órakor indul. „Tizenhat órakor!” – javít ki méltósággal, fejed felett a szolgálattevő forgalmistával rosszallóan összetekintve, hogy lám, miféle hozzá nem értőkkel veri az isten a menetrendistákat. A bürokrata szándékosan úgy ad felvilágosítást az űrlapok kitöltésére vonatkozóan, hogy egy kukkot se érts belőle, minekutána pedig megszégyenültél, kartársával egyetemben még szidalmaz is, hogy az irántuk – a hivatal iránt – támadt tiszteletedet és félelmedet növelje. Vagy jöjj csak zavarba a közért pénztáránál, forintosokért vájkálva zsebeidben, ügyetlenkedéseddel feltartva a sort; a kasszás türelmetlen megjegyzéseihez egyszer csak helyeslő, sőt a feléd zúduló kritikákat meghaladó, csípős szavakat hallasz a hátad mögül; egy szabadnapos, sorban álló pénztárosnő rögtönzött panasztirádáját a te nyomorult viselkedésed láttán, a maga praxisából.

Én, te, ő – mindannyian kirekesztettek vagyunk valahonnan, valamiből; tehát a többség beavatatlan, mégis lépten-nyomon ezekkel a viszolyogtató viselkedésű bennfentesekkel találkozunk. Ennyien lennének? Nos, alighanem ők sem igaziak, csak igyekeznek annak látszani, mint az a cirkuszban ülő kis bohóc; voltaképpen kirekesztettek maguk is – onnan, ahol mások a bennfentesek. Bizonnyal a kirekesztettség keserűsége támasztja az ingert erre a megjátszott szerepre. Beavatottnak lenni, s persze, mindig ahhoz tartozónak mutatkozva, aki éppen felül van: sikeres a publikum előtt, hatalma van az irodában, hivatalos közeg vagy egyszerűen csak divatos figura – nos, lehet kétségbeesés szülte önfenntartási vágy vagy éppenséggel puszta pöffeszkedés.

Akár szomorú, akár nevetséges ez a jelenség, egyaránt ingerel. A bennfentesség hiú fitogtatása, mímelése azonos a többiekkel szembeni megvetés kinyilvánításával – méghozzá elég palástolatlanul.

Így aztán ami esetleg szánni való emberi gyarlóságnak tűnt ebben a viselkedésben, ezzel válik végképp taszítóvá.

Mi leszel, ha nagy leszel?

F. már réges-régen tudta a választ a kérdésre. Még egészen kis kölyök volt, amikor kijelentette, hogy őt az állatok érdeklik; a szelíd, ház körüliek is, de még jobban az erdei és mezei vadak, ám istenigazából a távoli tájak emlősei és hüllői – szóval mindenestül a zoológia. Megnézett minden természetfilmet, könyveket bújt, folyóiratokat böngészett, még angolul is tanult, hogy külföldi szakcikkeket fordíthasson. Szülei örömmel tapasztalták F. rendkívüli érdeklődését. Meghatottan és büszkén hallgatták a gyerek terveit, hogy majd mennyit fog utazni messzi vadonokban, kék vizű tengereken. Cousteau kapitányt csodálta a fiú; komolyan és izgatottan beszélt a tudós tengerész útjairól; arról álmodozott, hogy néhány jeles kutatás majd az ő nevéhez is fűződhet, ha minden jól megy.

Egyelőre nem is volt semmi hiba. F. szülei nem sajnáltak semmi áldozatot sem fiuk neveltetése érdekében. Az általános iskolában, ahová a gyerek járt, kísérleti matematikát oktattak, ez erősen igénybe vette a nebulókat, de ugyanakkor kiváló képzésben részesültek; F. is igen jó matematikus lett. Nagyszerűen sakkozott, úszni járt, tagja volt a városka ifjúsági vízipólócsapatának. Magánórákon angolt tanult; hegedült, majd áttért a gitárra. Biológiai versenyeken díjakat nyert.

Mégsem vették fel gimnáziumba.

Igaz, nem végzett kitűnően, de az őt érdeklő tárgyakból jeles osztályzatokat kapott. Ám pontjai kevésnek bizonyultak. Mérnök apja – akit harminc évvel ezelőtt a gyárból vittek szakérettségivel a műszaki egyetemre – és adminisztrátor anyja fűhöz-fához fordult, de hiába.

F. álmai veszélyben forogtak.

Apja szakmunkásképzőbe íratta, autószerelőnek. Jó szakma, bárhogy alakul is F. sorsa, biztos kenyér lesz a kezében. (Arra is sor kerülhet, hogy egy majdani afrikai expedíción elakadt terepjáróját fogja megjavítani; mennyire áldja majd akkor apját e bölcs döntésért!) F. fogcsikorgatva küzdött a robbanómotorokkal, nyakig olajosan mászkált a szerelőaknában, gyűlölte a napokat, a szakmát, esténként kedvenc könyveit bújta. Amikor megkapta az oklevelet, s munkába állt az AFIT szervizében, a nyarat a kemény munka mellett tanulással töltötte, különbözeti vizsgákat tett, s beiratkozott a dolgozók gimnáziumába. Még kézhez sem kapta az érettségi bizonyítványt, amikor megjelent az Állatorvosi Egyetem felvételi bizottsága előtt. Csak tizenkilenc éves volt, jóformán semmit sem vesztett, egykettőre behozhatja azt a kicsinyke hátrányt, végre nekilendülhet, boldog volt.

Nem vették fel. Rendben van, gondolta, kissé kapkodva futottam neki az emelkedőnek, majd jövőre… Nem ment vissza a szervizbe, inkább egy téeszben lett állatgondozó. Hajnalban kelt, késő este tért haza, de vidáman; nem győzött mesélni a kisborjakról, a kedvenc tehenéről, az állatorvossal kötött barátságáról, aki el volt bűvölve F. ügyességétől, rátermettségétől. F. bizakodva, különórákon készült az újabb felvételire. Rengeteget tanult. Dolgozott, tanult, dolgozott, tanult. Már egészen tudós lett az állatorvosi dolgokban. A kis doki – így nevezte a nagy doki.

A következő évben sem vették fel. Javasolták, iratkozzék be a hódmezővásárhelyi állategészségügyi szakfőiskolára. Ez is valami, vélte F., beiratkozott, de csakhamar csalódva tapasztalta, hogy ez valami más, mint amire számított. Ő az állatorvosira akar menni, és csakis az állatorvosira!… Újra a téeszbe ment dolgozni, újra magánórákat vett; ismét felvételizett. Harmadszorra sem sikerült. Fellebbezhetett. Megtette; hiába.

F. az idén megint odaállt a bizottság elé. Szülei felkísérték Pestre, izgultak, megvárták az épület előtt, elvitték ebédelni egy étterembe. F. reménykedő volt. Nagyszerűen felelt a kérdésekre, a halakról beszélt, pontosan, szépen. Jóindulatúan bólogattak a tanárok. Hát hogyisne! – nézték boldogan fiukat a szülők. Hiszen már annyit, de annyit tanult!

F. a napokban értesítést kapott, hogy kevés lett a pontszáma. Ám, ha akarja, átirányíttathatja magát a gödöllői Agrártudományira…

F. átirányíttatja magát. Vagy bevonul katonának. Huszonkét éves. Bajusza nőtt. Tanulni akar. Kutatások érdekelnék, óceáni lemerülések, felfedezések a dzsungelben. Egyenlítői pókok élete. Édes- és sósvízi halak problematikája. Gödöllőn állattenyésztést tanulhat. Az is szép, nagyon szép, csak más…

Mi leszel, ha nagy leszel? – Hát bizony nem mindig az, amit az ember elhatároz… – F.-nek eddig nem volt szerencséje. Vajon a későbbiekben lesz-e? Vagy útja ezentúl egészen másfelé viszi? F. néha expedíciókról álmodozik majd a sertéshizlaldában, a birkahodályban, a tehénistállóban, a méntelepen. Nincs kizárva, hogy megkedveli ezt a munkát, s az ország legkiválóbb állattenyésztője lesz. De könnyen lehetséges, hogy majd azt mondogatja idős korában néhány fröccs után a gyerekeinek: – Tudjátok, mi akartam lenni valamikor?… – A gyerekei pedig unni fogják, mert hallották már ezerszer, így hát ő is csak legyinteni fog keserűen.

Legalábbis, ahogy most áll a szénája, nem kétséges, hogy keserűen.

Fejről fejre

Eleinte csak a kullancsok okoztak riadalmat. N. N. csodálkozva vette tudomásul, hogy egyszeriben veszélyessé váltak. Gyerekkorában az erdőn nemegyszer akaszkodtak belé ilyen vérszívók, de abból egy kis kellemetlenségen kívül semmi baj sem származott. Néhány csepp petróleum megszabadította az embert a kullancstól. Ám mostanság más a helyzet. N. N. megtudta, hogy idegen tájakról jó néhány éve valami új, járványt terjesztő fajta vetődött hozzánk. Így hát, bármennyire szerette is az erdőt, lemondott a túrákról, többé eszébe sem jutott a szabadban tanyázni, pedig valaha sokat sátorozott tisztásokon, patakok partján. Növekvő fiait is eltiltotta az ilyesmitől. Semmi szükség járványos agyhártyagyulladásra meg más szörnyű betegségekre! Az ember meg a kullancs – jobb ha nem találkoznak többé, gondolta. Ez ugyan szabadsága csorbulásával jár, de a döntésével, úgy vélte, elszigetelődhet a veszélytől.

Hanem egyszer meg azt hallotta, hogy: a tetű! Hogy most meg már tetű is van!

Megdöbbent, de igazából nem hitte. A tetűre is emlékezett a háborúból. Jöttek-mentek a katonák; foglyok, deportáltak senyvedtek szörnyű táborokban; menekültek háltak pajtákban, barakkokban; pincékben dekkoltak az ostromlott városok lakói, persze hogy tenyészett és szaporodott a féreg. Nemcsak a hajban lakozó, de az alattomos lapostetű is. Nem volt tisztálkodási lehetőség, az emberekre rárohadt a ruha, meg össze is keveredtek mindenféle népek. De most?! Manapság? Nemhogy háború nincsen – legalábbis mifelénk (csak el ne kiabáljam!) –, de sem nyomornegyedekről, se éjjeli menedékhelyekről nem hallani, senki sincs akadályozva fürdésben, mosdásban, haja ápolásában, ruhája tisztántartásában. Akkor pedig az egész csak vaklárma. Lehet, hogy itt-ott, óvodában, iskolában egynémely gyerek fején találtak tetűt, serkét, de ha jól meggondoljuk, szerencsétlen véletlenek összejátszása folytán éppenséggel leprát is lehetséges kapni Európában. Átutazóktól. Messzi tájakról érkezőktől. Ki tudja?

Nem az én problémám – nyugtatta magát N. N. Ha akad is valahol tetű, az hozzánk el nem érhet! Hiszen úgyszólván a fürdőszobában lakunk. Nem beszélve a mindennapos takarításról!

Ám egy nap a házuk tájára ért a baj. – Nem fogsz örülni, papa – jött haza a fia az iskolából kissé szorongva. – El kell mennünk a KÖJÁL-ba. – Hova?! És miért?! – A gyerek mutatta a beutalót. N. N. sápadtan riadóztatta a feleségét; kitört a pánik. A srác egykedvűen mesélte, hogy már minden osztályban volt fejbabrálás, mindig haza szoktak küldeni néhány gyereket. – Na de hogy te is, fiacskám?! Serke a hajadban?! Amikor anyád fürdet, illatos samponokkal mosdat?! Hát honnan?! Hogyan?!

N. N.-ék úgy érezték, valami óriási tévedés áldozatai; felháborító méltánytalanság érte őket, azonnal tisztázni kell az ügyet. Ki a felelős?! Kinek a hibájából jutottak ilyen megalázó helyzetbe, hiszen semmivel sem szolgáltak rá erre a megbélyegezettségre!

Vagy talán nem is igaz az egész?!

– Kérlek, vizsgáld meg azonnal a gyerek fejét, ez lehetetlen, hogy serke legyen a hajában! – Hogyan vizsgáljam meg, amikor azt sem tudom, milyen az a… – Nem tudod?! Hát nem emlékszel?! – Hogyan emlékezhetnék, már jóformán negyven éve! És akkor is a nagyanyámék petróleumozták be a hajamat. A front alatt. És sűrűfésűvel… – Most nem csinálhatjuk petróleummal! – Persze hogy nem, láthatod, itt a beutaló! – És ott mit fognak szólni? Hogy fognak ránk tekinteni?! Azt gondolják majd, hogy mi mind ilyen…

A KÖJÁL-ban aztán kissé megnyugodtak. Elég sok ápolt külsejű szülőt és gyereket találtak ott, fertőtlenítésre várva. Sorstársak, gondolta N. N. felsóhajtva. Mindenkit megvigasztal, ha látja, hogy nincs egyedül a bajban. Hiába, na, az ember társas lény!

Nagyon tapintatosan bántak velük; de így pontosabb: nagyon természetesen. – Ó, kérem – mondta az egyszerű és gyors kezelést végző, fehér köpenyes nő –, jönnek ide mindenhonnan! A külvárosból, a belvárosból, a villanegyedből, a peremvidékről! Rengetegen! Belefáradunk, annyi van naponta! A legtöbbjük tiszta. De ugye, megy a tetű fejről fejre. Valaki beviszi a közösségbe, aztán már csak mázli kérdése, ki ússza meg!… – De honnan viszi be?! – Honnan? Ki tudja? Innen is, onnan is. Nézze, adok egy prospektust. – N. N. átböngészte a röplapot. Világszerte növekvő számban észlelnek fejtetvességet. Ez a fertőzés emberről emberre terjed. Tetűt szerezni nem szégyen, szégyen viszont ezt nem idejében észrevenni és eltetvesedni.

N. N.-nek máris viszketni kezdett a fejbőre. Óvatosan, hogy mások ne lássák, megvakarta. Vajon, már nekem is?!… gondolta kétségbeesve. Hazafelé a patikában feltétlenül vesznek Ergót, vagy Neociklotoxot, s ahogy a röplap ajánlja, kezelésbe veszik az üstöküket. De ha a tiszta hajba is?!… Ha holnap, holnapután vagy azután, a kezelés ellenére is ki lesznek téve a fertőzésnek?! Hiszen nem zárkózhatnak be a lakásba! A gyereknek iskolába, nekik munkába kell járni. Ám az otthonukba is betörhet a vész újra és újra! Jön a postás, a szerelő, a villanyszámlás… jönnek az ismerősök, rokonok…

VÉDEKEZZEN! – olvasta N. N. a röplapon a vastagon szedett felhívást. Semmi kétség, a baj világméretű, elbújni előle, úgy látszik, nemigen lehet. Egyelőre gyökeres változásra nem számíthatunk, nincs más hátra, résen kell lenni – vagy használni a fertőtlenítőt.

A lábbeli használata

Cipőt vásároltam, s kaptam hozzá egy kis nyomtatványt, a LÁBBELI HASZNÁLHATÓSÁGÁRA, RENDELTETÉSÉRE vonatkozóan. Néhány nappal azelőtt valakinél már láttam ilyet; amikor a csomagolóban nekem is a kezembe nyomták, ironikus megjegyzés kíséretében fogadtam el: – Ha netán nem tudnám, mire való, amit vettem?… – A hölgy a pult mögül visszanevetett rám: – Úgy, úgy, uram! – Tehát mindketten feleslegesnek tartottuk a mellékelt utasítást. Mert rendben van, kell a prospektus, ha az ember valami, előtte eladdig ismeretlen gépet, szerkezetet vásárol; bizony jó, ha a kezelésére, működtetésére megtanítják. De a cipő nem novum, mondhatnám: abban nőttünk fel, ismerjük viselésének minden csínját-bínját. Hát nem papírpocsékolás, nyomdakapacitás-lefoglalás, pénzkidobás, okoskodás-e erről kezelési tanácsadót kiadni? Mindenki tudja, hogy papucsban nem ajánlatos esős, havas, de tán még száraz időben sem az utcára menni. Hogy naphosszat, főleg meleg helyiségben viselve, a csizma ráfűl a lábunkra. Ám ha meggondoljuk, vannak vidékek, ahol télen-nyáron papucsban járnak, vannak tájak, ahol csizmában tapodnak, kinn és benn napkeltétől napszálltáig. De jól van, városiak vagyunk, nincsenek hagyományos szokásaink. Annyit azonban mi is tudunk, hogy mikor mit tanácsos a lábunkra húzni. Azt is megkockáztatom, hogy nemzedékek adják át nemzedékeknek a köznapi tapasztalatot: az átnedvesedett topánt a tűz (fűtőtest) közelében kell szárogatni, meg ki kell sámfázni, akár papírral is, hogy tartsa a formáját. Ahhoz sem kell sok ész, hogy mit kell tenni az elvásott sarokkal. (Csak legyen a közelben cipész.) A cipőt (csizmát) lehetőleg óvjuk az éles, hegyes tárgyakkal való ütközéstől… – így az írott tanács. Bizony, ez megszívlelendő. De nem lenne-e helyes az üveg- és porcelánkereskedésben is felhívni a közönség figyelmét arra, hogy a pohár, csésze, tányér mire rendeltetett, továbbá, hogy mind mennyire törékeny, úgyhogy óvakodjunk a földre pottyantásuktól?

A röplap persze jó szándékból íródott, nem is akarom megbántani a kiadóit. Felteszem, a termékek, a munkájuk megbecsültetése, romlástól, pocséklástól való féltése vezette őket, hiszen azt szeretnék, hogy amit gonddal és kedvvel gyártottak, minél több örömet szerezzen a vevőknek, már csak a tartósságával is. Mindenki így van: ha nem hiszi is, hogy örökös vagy örök érvényű, amit létrehozott, annyit azért remél, hogy maradandó. Ha vigyáznak rá! „Ez száz évig is ilyen lesz, kitart, míg él kegyelmed!” – mondta régen a mesterember a portékájáról. Legtöbbször ez igaz is volt. Amikor az iparosok, kereskedők még szóba elegyedtek a vevőikkel, mondogathattak ilyesmit, de ma már csak röplapok, tájékoztatók révén tartunk kapcsolatot egymással; az eladónak mukkanni sem kell, csupán átnyújtja a kedves vásárlónak a prospektust, azon rajt van minden. Az ember hisz az írott szónak. A fehérneműüzletben például: „Rendeltetése - férfiing.” S lám csak, ez egy férfiing céduláján olvasható. De a múltkor alsónadrágot akartam venni, azon is ez állt: rendeltetése férfiing. – Mi dolog ez? – kérdeztem az eladót. Anélkül hogy az árura pillantott volna, kijelentette: – Kérem, ami rá van írva! – A nyomtatott betű szent, de azért nem kell mindig beugrani!

Mert az embert nem is szükséges minduntalan eligazítani. Lehet bízni a tapasztalatában is. Nagyjából felismerjük a dolgokat (a holmikat) – és bánni is tudunk velük. Sokszor jobban, mint a prospektusok javasolják. Mert ezek meg is zavarhatnak, el is bizonytalaníthatnak. Hiszen szerkesztőik tévedhetnek. Nem mindig használtam mindent rendeltetésszerűen – például a lábbeliket –, de azért valahogy feltaláltam magam. A háborús időkben katonabakancsomhoz nem kaptam útmutatót, de a magam esze szerint befaggyúztam, újságpapírral kibéleltem, amikor télvíz idején sáncolásra rendeltek. A Teleki téren vett, hegyes orrú, olasz félcipőmet sem viseltem kellő körültekintéssel – már ami a helyzetet illeti –, nyárban, fagyban egyaránt hordtam, de csak kitartott az ötvenes évek végéig. Amiként apám csizmájához sem adtak használati tanácsot, mégis megvan már vagy negyven éve.

Persze, értem, sőt, köszönöm is a gyártók és kereskedők udvariasságát. De ugyanakkor nyugtalanít is valami. Talán az, ami őket is elgondolkoztatta, hiszen azt írják, hogy akik számára a közlendők magától értetődőek, azokat csak emlékeztetni szeretnék… Hát ez az! Az evidenciák felemlegetésére, bármily kínos is, úgy látszik, szükség van. Sok olyat kell újra „feltalálni”, ami egykor már magától értetődő volt. A termelésben, a kereskedelemben, a szellemi életben, a nevelésben, az emberek viselkedésében…

Tehát csak semmi irónia. Nem árt hangsúlyozni az ilyesmit: A téli cipőt télen, a nyári cipőt nyáron viselje!

Azon sem csodálkozhatnánk, ha így szólna a figyelmeztetés: A cipő a lábra való! Jó, ha megjegyzi!

(Hogy igazán öröme teljék a használatában.)

A körön kívül

Minek nevezzem azokat a figurákat, akik itt-ott feltűnnek rongyokba bugyolálva, koszosan, spárgával átkötött klepetusokban, drótozott cipőkben, zsákokkal, tarisznyákkal, horpadt és hámló vulkánfíber kofferokkal meg mindenféle bugyrokkal városunk utcáin? Kik ők? Clochard-ok? Hívhatom őket így? De hiszen jámborabbak, szerényebbek, mint külhoni kollégáik. Nem támadnak a járókelőkre pénzt követelni ételre, italra, bagóra, kábítószerre. Nem fekszenek látványosan a metróállomások melegében az újságlapokból összerótt „matracaikon”; a terek padjain is csak átmenetileg pihengetnek; nem, ezek nem igazi clochard-ok. Hanem mifélék, kifélék? Csöveseknek és punkoknak sem mondhatom őket, merthogy idősecskék javarészt, legtöbbje túl van az ötvenen. Netán kiöregedett „aluljárósok”? Akik a „szakmában” maradtak, s most már vénségükre sem kezdhetnek máshoz, tovább csavarognak?

De nem, ők soha nem bandáztak, soha nem divatoztak, náluk nem eszmei kérdés a szakadtság, sem a mosdatlanság, ők… Nos, mik ők? Tekergők? Naplopók? Romantikus hangzású és nem rájuk illő elnevezések ezek. A mi vagabundusaink nem laknak a város elhagyott negyedeiben, mert nálunk nincsenek elhagyott negyedek. Nem laknak a csatornákban, mint némely metropolis alvilágának népe, mert a mi városainkban a csatornák a lehető legbiztonságosabb zárakkal vannak ellátva. Ezek a topis alakok legfeljebb a pályaudvarok várótermeiben alszanak az utasok közé vegyülve; télvíz idején jól fűtött előcsarnokokban üldögélnek a dolguk elintézésére váró ügyfelek társaságában; ételbárokban koslatnak maradék főzelékre, pörköltre vadászva; házak kapualjaiban várják ki egy-egy nagyobb hóvihar, orkán elültét, aztán ismét járják a várost, turkálnak a kukákban rongyért, papírért, üvegért; rendes időközökben megjelennek a MÉH-nél, beváltják a holmit, beseprik a forintot, fillért, s mennek piálni. A talponállókban közönség van, élet van – annyi, amennyi nekik elegendő. Ott senkinek sem tűnnek fel különösebben. De hogy hol laknak? Külvárosi kamrákban, fészerekben, a centrum század eleji házainak sötét földszinti vagy alagsori szobáiban, szalmazsákokon, lomtalanításkor kidobott, rossz rekamiékon, füstölgő jancsikályhák tüzénél melegedve? Valahol be vannak jelentve, valahol számon tartják őket, mert ebben a társadalomban mindenkinek tartoznia kell valahova. Még nekik is, akik máskülönben nem tartoznak sehová sem.

Vajon milyennek látják az életet? Rossznak? Jónak? Egyáltalán, törődnek vele, hogy milyen? Érdekli őket, mi folyik a világban? Tudnak-e a lakbérek emeléséről, az olaj- és benzinárak alakulásáról, a leszerelési vitákról, az elnökválasztásokról, a moszkvai értekezletekről, a Nemzeti Bank fizetőképességéről, az indiai űrhajósjelöltekről? Kiterjed-e figyelmük a napi léten, időjáráson, betevő falaton, guberálnivalón kívül másra is? Alighanem csak az a fontos, hogy nyitva tartson a csehó, hogy akadjon ott egy belevaló mandró, aki odalöki a haverságból vagy szánakozásból megváltott blokkot… De ez így talán túlságosan sematikus. Azért, mert különcök, még lépést tarthatnak a korral. Vagy talán éppen azért lettek különcök, mert függetleníteni akarták magukat a világ, a társadalom problémáitól? Nem vállalnak részt azokból, s így, becsületesen, nem is kérnek a haszonból. Megvannak a maguk szerény körein belül.

A múltkor elém került egy ilyen figura a közértben. Görbe volt és töpörödött, poros kalap fedte göndör, ősz haját, nadrágszára a bokánál mint a harmonika, biztosítótűk garmadája fogta össze rongyait, s a keze, uramisten, a keze talán esztendő óta nem látott – nemhogy szappant, de vizet sem! Vett egy üveg kólát, bukszából kotorta elő a pénzt a fekete mancsaival, s ott helyben fel is hajtotta a nedűt. De szinte lopva, hogy ilyen ügybe keveredett. Mohón ivott, szomjas volt. Hanem akkor miért nem kért valahol egy pohár vizet? Az ám! Hová kopogtathatott volna be? Ki ad ma egy ilyen pasasnak inni? Kiben támad iránta szánalom? Senkiben. Még ajtót sem nyitnak, ha a kémlelőn át meglátják.

A kóla, ez az agyonreklámozott üdítő – és ez a toprongyos alak! A kép bizarr volt; fröccsöspohárral lett volna klasszikus forma…

Egy másik ilyen alakot karácsony táján láttam az eszeveszett vásárlási lázban. Sárgabarackbefőttet nyitott fel bicskájával, s hörpölte, ette boldog elégedettséggel az S-butikba özönlő tömeg útjába állva, mit sem törődve a lökdösődőkkel. Irigyen néztem önfeledtségét. Gondtalanságát. Kötetlenségét. Szabadságát. Csak később jutott eszembe, hogy hisz ő is gyári készítményt evett, a civilizáció termékét! Akkor hát csak arról van szó, hogy ez egy kényszerű sors? Hogy ezek a guberálók – szegények?

Szegények? Csakhogy szegény az, aki törekszik valamire, ám kedvezőtlen anyagi körülményei gátolják boldogulását. Ezek a toprongyos figurák azonban megelégszenek azzal, ami jut nekik. Nem érzékelik a szegénység kategóriáját, túl vannak rajta, amiként egy krőzus a gazdagságon. Egyszerűen: kiszálltak a „buliból”. Vagy így hozta a sorsuk, vagy elhatározták, hogy szabadok lesznek, hát megvetik a civilizációt. A krőzus és a guberáló – függetlenítheti magát a társadalomtól.

Igaz ez? Hát nem tudom. Mert mégsem arról van szó, hogy ezek a göncökben járók valami természetes létbe keveredtek volna vissza, ahol kézzel fogják a halat a folyóból, a patak hűs vizét isszák, és csak úgy tépdesik a fákról a gyümölcsöt. Hiszen csakis a társadalom árnyékába húzódva tudnak megélni. Vagyis nincs menekvés. Azonkívül: a buliból kiszállni csak a más kontójára lehet. Ahogy krőzus – még clochard is, a világnak hátat fordító, csak azért lehet valaki, mert a többi húzza az igát.

Drótozni, foltozni

Ami régen persze így hangzott fel a budai és pesti bérházak udvarán: – Drotoznii-fótozniii!…

A szerszámos ládikával felszerelt iparos, leginkább sovány, görbedt hátú ember, kajla karimájú kalapban, házról házra járt, megállt egy-egy udvarszegletben, vagy a talpalást valamicskét kipihenni nekidőlt a porolónak, és elkiáltotta magát: – Drotoznii-fótozniii!!!… – Majd várt, várakozott a délelőtti csendben, amit csak fedők zörgése, sütőajtók csapódása, mozsarak csengése-bongása, habverők serregése zavart meg innen-onnan, a gangokra nyitott konyhákból. – Drotozniii!… – eresztette meg újfent a hangját, hogy netán a kamrák mélyén is jól hallhassák a háziasszonyok. Aztán végigpillantott a földszinti ajtók során, majd az emeletek felé emelte tekintetét. A kapualjakból áradó hűs-dohos levegő meg a levesek és főzelékek párafelhői a sülő húsok és a vaníliás sütemények illatával keveredve elúsztak a vékonypénzű iparos orra előtt, egyszerre adva hírt szegénységről és jómódról; de ő egyaránt várt hívó szót földszintről, emeletről; a kopott firhangú ajtók mögül éppúgy, mint a díszes rácsokkal védettek mögül.

S nemhiába. Szólították fejkendős asszonyok, szólították dámák. Egyformán alkudozott valamennyi. Mibe kerül egy repedt cseréptál megdrótozása? Mennyiért cinez oda egy kis foltocskát a likas fazék fenekére? Olcsóbban nem lehetne? Hát jó, csinálja! Tudja, kár lenne eldobni ezt a jó tálat, az anyámé volt… a dédusé volt… a vásárban vettük még ifjú asszony koromban… és így tovább.

– ’Genis, kérem szépen… – Az iparosember lehúzódott az udvarra, az árnyékba, rossz időben a pincelejáróba – és munkához látott. Szépen, komótosan. Jó munkát kellett adni, pontos munkát. Pedig csak vándoriparos volt, talán sohasem látták többé a házbeliek, mert azután másfelé vitte útja, mégsem engedhette meg magának, hogy hitvány módon végezze el a dolgát. Finom dróthálóval fogta össze a zománcozott cserépedényt; sima kis foltot cinezett a kilyukadt fazékra…

Magam is láttam dolgozni ilyen iparost eleget. De ha nem láttam volna, akkor is tudhatnám, mennyi figyelmet szentelt – mondjuk a drótozásra. Ismerhetném akkor is a munkáját, mert vannak drótozott tálaink. Ezek gyermekkoromban is ilyen drótozottak voltak már. Nagyanyám után anyám kelesztett a szilvakék zománcúban tésztát.

Egyik-másik konyhai edényt már ötven-hatvan évvel ezelőtt a szemétre lehetett volna vetni – ha nem jártak volna ezek a derék iparosok házról házra a megmentésükre.

Pedig olcsó edények. Nem márkás készítmények, nem szervizek darabjai. Csak vásári holmik. Köznapi tárgyak. Ha egyik-másik elrepedt, kevés pénzért újat lehetett volna venni helyette. Bizonyára takarékosabb volt összefogatni dróttal, de nem hiszem, hogy csak a spórolás vezette a régieket. A tárgyak becsülése is. Menteni – ami menthető – az enyészettől. Micsoda falu Bécs?! Kidobni valamit, ami megjavítható?

Így vannak most százéves tárgyaink.

De vannak-e tíz- meg húszévesek?

Vagy csak tavalyiak is?!

Nem is olyan régen vettünk egy háztartási gépet, ezernégyszázharmincért egy Robot Maryt. Robot Mary mixel, habot ver, pépesít stb. Francia, angol, arab, spanyol, olasz nyelven írt prospektusa meg előkelő márkaneve – Moulinex – elkápráztató. Dolgozott is szépen, gyorsan, takarosan. Hanem egykettőre megsebesült szegény. Műanyag kobakját két parányi kis műanyag lapocska tartotta, s hogy, hogy nem: azok bizony letörtek. Megjavíttatjuk – gondoltuk, s elvittük a szervizbe. Ott aztán kiderült, hogy bár garanciális időn belül történt a baj, az alkatrész cseréje nem lehetséges, mert a meghibásodás erőszakos (?!) Jó, akkor pénzért kérjük. Úgy nem lehet, mert alkatrészt csak garanciális hiba esetén adhatnak. Hát akkor legyen garanciális! De az meg nem lehet, mert erőszakos… A törés, ugyebár… stb.

– Akkor mitévők legyünk?

A szervizes ember már különben is kelletlenül felelgetett, ez a kérdés pedig egyenest megdöbbentette. Miért tőle kérdezzük? Hát kitől mástól kellene? Ő azt nem tudja! Láttuk, a téma mélységesen untatja. Megmondta, mi a helyzet, mit akarunk még? – Talán ragasszam meg epokittal? – kérdezte a feleségem. – Ragassza meg – mondta álmosan és életuntan a szervizes.

Robot Mary most epokittal összebarkácsolt fejjel végzi a dolgát. De nem sokáig. A kobak máris lötyög. Mindezt a régi habverő, a kézi, a réges-régi kajánul lesi a falról.

Robot Mary, az istenadta, nem lesz matróna. Ifjan végzi, szegény.

Overall és tejeskávé

A főváros egyik presszójában vagyunk, reggel fél kilenckor. Tudom, hogy fél kilencre jár az idő, mert találkozóm van valakivel, aki mindig itt kezdi a napot, dolgozgat az egyik sarokasztalnál, mielőtt a rádióban levő hivatalába menne.

Rá várok, amikor látom, hogy csupa festék, csupa malter ruhában munkások jönnek be nyolcan vagy tízen, kissé borzongva az áprilisi hidegtől. Na, mondom magamban, a féldeciktől majd mindjárt felmelegszenek. Csak futólag figyelek rájuk; ezernyi kabarétréfa és glossza unos-untalan megírt témája volt már, ami történik: ezek most otthagytak csapot-papot, meglógtak a melóból – reggel fél kilenckor! –, beveszik magukat ebbe a kis presszóba, jön a nagy vedelés. Sörvedelés, pálinkavedelés. De miért egy ilyen drága helyen? Miért nem valamelyik közértben szerzik be a „létfenntartáshoz” szükséges muníciót, ahogy az utcánkban is látom, amikor reggelente tejért megyek a boltba? A mi környékünkön úgy dívik, hogy ilyentájt sörért és cseresznyepálinkáért állnak sorba az ugyancsak festékes és malteros, sőt olajos overallt viselő szak- és segédmunkások. Néha magam elé akarom engedni őket a pénztárnál, de udvarias elhárítás a válasz: – Kösz’, ráérünk… – Így azért, csapatostul ritkán kószálnak el a munkahelyükről; ráadásul ezek itt, ebben a presszóban még asztalhoz is telepszenek. Hm! Ez kissé feltűnő, nem? Az illem azt diktálja, hogy csak egy-két fullajtárt szalasszanak el a napi alkoholmennyiségért, amit aztán a munkahelyen – és nem egy kávégőzös helyiségben – szokás elfogyasztani.

Mint mondom, asztalhoz ülnek a fiúk – fiatalemberek, hiszen úgy harminc körüli valamennyi; erőteljes, egészséges, munkabíró férfiak –, és feladják sorra a rendelést a pincérnőnek. Távol vagyok tőlük, nem hallom, miket kérnek, de elképzelem! Na, ezek most délig eldáridóznak!

Eszembe jut, amit éppen a minap mesélt egy ismerősöm, akinél mostanában iparosok dolgoztak a lakásban. Az ingatlankezelő kicseréltette a csöveket a falakban, aztán megérkeztek a festők. Csak a mellékhelyiségekről volt szó, de így is időtlen időkig tartott a – munka? Nem a munka, hanem az ottlétük.

– Nem látja? – kérdezte tőlem kétségbeesve. – Megőszültem. Egyetlen szál ősz hajam sem volt, de beleőszültem abba, amit műveltek! Nem arról beszélek, hogy tatarozás címén mindent összezúztak, hogy a festék kétszer is lepergett, s most harmadszorra is felhólyagosodott, de mit bánom! Csakhogy elmentek! Naponta két-három órákra eltűntek tízóraizás meg ebédelés címén; ha meg végre dologhoz láttak, nekem kellett itatni őket. Néhány felrakott csempe – no, azért már egy feles! Meg az a rengeteg üres üveg! Végül már én főztem rájuk, csak hogy haladjanak. Húsokat kértek, salátákat, tyúkhúslevest! Utána elszívtak néhány cigarettát, megittak néhány üveg sört – de így legalább csak másfél-két órát üldögéltek a konyhában! Na és ahogy beszéltek! Az az üvöltözés, káromkodás! Szidom a gyerekemet, hogy miféle trágár szavakat hoz haza az iskolából, már mint a többi gyerektől tanult mocskos beszédet, így értem; erre mit mond nekem? Hogy a bácsik is úgy beszélnek…

Ezek a presszóbeliek csendesen vannak, inkább kedélyesek, semmint hangoskodók. Közben megérkezik a barátom, beszélgetünk; csak fél szemmel látom, egy idősebb férfi, amolyan pallérféle jön be a presszóba, na, gondolom, lesz most nemulass! De nem! Az overallosok haveri kedvvel helyet szorítanak neki; ő is rendel.

Aztán a pincérnő a tálcával! Hát ez nem igaz! Néhány üveg gyümölcslé, néhány pohár tej, néhány csésze tea meg kávé. Tejszínhabbal. Egy tányéron túróstáskák. Mi ez?! Mi lesz itt? Babazsúr? Ez valami ócska trükk! Reklámfilmet forgatnak talán a józan életről?

A barátom észreveszi meglepetésemet. Ő már ismeri a társaságot. Törzsvendégek. Itt szoktak früstökölni. Fél óra – aztán visszamennek az építkezésre.

– Ezek építkezésen dolgoznak?! És hogyhogy nem isznak?

– Soha nem isznak munkaidőben. Soha. Az a korosabb férfi a művezetőjük. De nem azért. Ha egyedül vannak, akkor sem szegik meg a szabályt.

– A szabályt? Ja, persze! Hiszen ez szabály! El is felejtettem. De hogy vették rá őket erre a feletteseik? És hogy tudják megállni? Hogy lehetnek ilyen különcök?!

– Régóta figyelem őket – mondja a barátom. – A hétvégeken tortát rendelnek ebben a presszóban, innen viszik haza feleségnek, gyereknek…

– Tortát? Ők?! Innen? De miért?

– Talán mert itt olcsóbb, mint Ausztriában…

(Kedves Olvasó, hát ez lenne a poén. Bevallom, ennek a kedvéért lódítottam; ugyanis eleitől fogva jól értettem az overallosok beszédét. Tudtam, hogy osztrákok. Itt dolgoznak Budapesten, cégük nagy építkezésén.

De elhihetik, szívesebben írtam volna, hogy – magyarok.)

Flashback

A barátom azt mondja, kapkodva él. Kapkodva élünk, mondom neki, elkésettségben, időhiányban. Azt mondja a barátom, leginkább az zavarja, hogy kényszeredetten mindent egyszerre szeretne csinálni: dolgozni, élni, megélni, pihenni, szórakozni, emberek között lenni, társalogni és nem társalogni, csak üldögélni egymagában. De nem lehet; mindezt egyszerre és kapkodva nem lehet.

Pontosan így vagyok én is, mondom; az ember állandó lemaradással küzd; lemaradás, lemaradás, teljesítetlen kötelezettségek, kapkodás. De mennyire, mondja a barátom, ha felsorolnám neked, mi mindent kellene elvégeznem, mi mindent vállaltam, elképednél. Akárcsak te, ha én felsorolnám… – és így licitálunk egymásra.

Ő azt mondja, képzeljem el, csak egy példa, a felesége kihívja a ház mögötti kis virágoskertbe, hogy nézze meg, milyen gyönyörű lett minden az éjszakai frissítő eső után, hát persze hogy kimegy, mert szeretné látni, de csak kikukkant, jó, igen, szép – mondja, s máris rohan vissza a szobába, mert elkésik, valahová siet, valamit sürgősen el kell intéznie. De meddig? Mindig és mindig!

Ez így szörnyűséges, mondja a barátom. Le nem ülök senkivel beszélgetni! Nem érünk rá társaságba menni. De más se ér rá velünk foglalkozni, másnak sincs türelme! Igen. A türelem hiánya, mondom, ezt érzem én is. Türelmetlenek vagyunk – és kétségbeesetten kapkodunk. Mint a készületlen diák. Igaz? Egy az egyhez – mondja ő. Mint a készületlen diák, aki a tízpercben nézi át sebtiben a feladatot. Aztán a jósorsra bízza magát. Hát mind így vagyunk? – Úgy látszik, mind, legalábbis sokan vagyunk így. Aztán jönnek a gyomorpanaszok, a szívpanaszok – aszerint, hogy ki-ki hol sebezhető.

Eszembe jut ma mindez itthon, a kertben, hogy erről beszélgettünk a barátommal. Itt ez a nyár, ez a gyönyörű, amit úgy várok mindig, de ami esztendőről esztendőre szinte észrevétlenül elszáll. Mert ezt is kapkodva élem végig.

Élvezni kellene a fák alatti hűs szigeteket. Ki kellene járni a Dunára. Barangolni kellene a környező erdőkben. Vagy csak kifeküdni a fűre, itt, a lugas közelében, s beszívni a virágzó szőlő illatát.

Le kell szedni a cseresznyét. Kell. Így. Nem arról van szó, hogy milyen nagy mulatság lesz felmenni a fára, kosárba gyűjteni a termést. Nem. Hanem így, hogy kell. Eltennék néhány üveg kompótot, mondja a feleségem, most jó ropogósak a szemek, jöhet egy váratlan eső, akkor mind kirepednek. Lássunk neki! – Nem lehetne holnap? – alkudozom, mert estig még rengeteg mindent el akartam végezni. – Nem, nem, most szedd le, csak annyi segítséget kérek, én addig elmosom a tavalyi üvegeket. Hamar végzel, meglátod… – Hamar végzek! Hamar, hamar – már megint erről van szó, hogy hamar! Cipelem a létrát a fa alá, a feleségem közben a kerti csaphoz hordja a befőttes üvegeket, öblíti róluk a téli port. Ott, a fenyő alatt, az árnyékban mindez olyan békés, nyugodalmas, idilli…, de ezt csak futólag állapítom meg, csak felvillan bennem egy kép… egy régi nyár… maga a nyár, időtlenül, szépségesen. Valami emlék. De még nem tudom, mikori. Mert nem engedek a csábításnak, sietni akarok, végezni akarok a munkával.

Amint felérek a lomb hűsébe, a pirosló cseresznyék közé, ismét átsuhan agyamon a kép: egy másik kert szeglete, egy másik cseresznyefa, egy régi délután…

De inkább helyet keresek a talpamnak az ágon. Meg a kosárnak is. Hová tegyem? Mindenütt lebillen. Hogy az ördögbe!…

Ám akkor megint a kép.

Flashback. Ez az angol filmes kifejezés visszapillantást, visszapergetést jelent. Nem a tekercs visszaforgatását és újra lejátszását, hanem a történetben valami apropó kapcsán a múltbéli események felidézését.

A flashback akkor hatásos, ha váratlan.

Mint ez, most: a lombok közt már a délutáni nap süti a nagybátyám szalmakalapját. Az öreg a létrán áll bőrpapucsban. Nemrég jött meg a gyárból, evett valami főtt ételt, aztán ki a kertbe. Én, vakációzó gyerek, utána. Viszem a kosarat. Befőzés lesz, nagynéném mossa a kútnál az üvegeket. Állok készségesen a fa alatt, nézem, mit segítsek, s akkor nagybátyám hangja a lomb közül: – Eredj a fészerbe, a gerendán találsz egy faládikát, abban egy S kampót. Az ősszel odatettem, ott kell lennie. Hozd ki, hogy felakaszthassam az ágra a kosarat…

Persze, az S kampó! – jut eszembe most hirtelen. Hiszen az nekem is van… valahol! Lekúszom a fáról, sietek a garázsba. Valamelyik polcra tettem tavaly… vagy fiókba? Turkálok, csapkodok… Hol a csudában lehet?! Hogy semmit sem találok! Soha, semmit! Így soha nem végzek ezzel a cseresznyeszedéssel!

S akkor megint a flashback: A végtelennek tűnő nyári délután békéje. Nagybátyám nyugalmas hangja: – Ne kapkodj, gyerek, nem kerget a tatár…

Bölcsesség próbája

Azt írja Montaigne A tapasztalásról című esszéjében a gyerekek neveléséről, hogy csemetéinket kényeztetés helyett okosabb a szűkölködéssel megismertetni, „hadd formálódjanak a megszokás által egyszerűségre és igénytelenségre; jobb, ha azután inkább alábbhagynak a szigorúsággal, semhogy felfelé kelljen kapaszkodniuk hozzá”.

A megszokás által? – állok meg, mai olvasó és mai tapasztaló e soroknál.

Mivé formál ma a megszokás? A gyereket mire edzi?

Montaigne az apját dicséri, hálálkodva gondol annak nevelési elvére. Magna pars libertatis est bene moratur venter – vagyis: Jól szoktatott gyomor fél szabadság. Gyermekét a bölcs apa nincstelenek kezére bízta; már „a bölcsőből kiadott nevelésre egyik szegény falujába” – írja e jótékony intézkedés hasznát mind egész életében élvező fiú.

Vajon egy mai szülő előrelátó-e annyira, hogy magzatának ne csak jelenkori, hanem későbbi javát is lássa, mint a néhai Montaigne papa? Mai apák, van-e bennünk annyi jóra törő nevelési szándék, annyi pedagógiai érzék és annyi bátorság, hogy ne kapassuk el gyerekeinket akár drága ajándékokkal, akár engedékenységeink garmadájával? Bárha tehetjük könnyedén, mert éppenséggel bővelkedünk javakban, vagy tesszük fogcsikorgatva, terhekre terhet véve nyakunkba, mert erszényünk sovány: nemde egyképpen a szerénység helyett annak ellenkezőjére szoktatjuk őket? A „semmi sem drága, ha a gyerekről van szó!” vagy a „még, ha a számtól vonom is el a falatot!” – vélekedések nem azt jelzik-e, hogy híján vagyunk a bölcsességnek?

Jön haza a kisiskolás lelkendezve, hogy olyan játékot lehet kapni, ami kronométer meg ébresztő is egyben, ráadásul zsebszámológép és miniatűr videójáték. Potom kétezerért. – Mennyiért?! – ámuldozik az apa. – A srácok is mondták, hogy olcsó! Mert, ha a dollár most negyven forint… – Te figyeled a dollár árfolyamát?! – Nem, csak tudom, hogy a nyugatnémet márka körülbelül húsz forint, ha két márka egy dollár, akkor… szóval megvesszük? – Mit?! Hogy képzeled?! – Hát… van olcsóbb is, de azzal nem lehet számolni. Kipróbáltam… – Hol? – Már annyi gyereknek van az osztályban!… – Az apát elképeszti ez az egész. Kétezer forint! Amikor ő egy cipőért nem hajlandó nyolcszáz forintot kiadni, inkább bejár hetente az Alkalmiba, hátha akad a lábára való négyszázért. És akkor ezért ennyit?! Meg mi az, hogy majdnem mindenkinek van az osztályban? Az ő idejében rongylabdát varrtak otthon régi harisnyákból, azzal játszottak a tízpercekben kiszorítóst. Meg még a papírrepülő járta, legfeljebb a sakk, de a lyukas órákon inkább a kockás füzetlap a hajós csatához. Az apa emlékezetében felbukkan egy fiú, akinek merklinje volt, egy másik, akinek villanyvasútja, de ezeket ő nem is látta, csak az a néhány szerencsés mesélt a csodás játékokról, akiket azok a gazdag srácok meghívtak zsúrra. A karórákkal sem volt más a helyzet. Neki, az apának, csak húszesztendős korában sikerült szert tennie egy zsebórából átalakítottra, büszkén csatolta a csuklójára – s nem olyan unottan, ahogy fia a maga quartz-át. – Megvesszük? – hallja közben a kunyeráló hangot. – Eszembe sincs! Rengeteg pénz! Nincs is annyi pénzem! – Akkor miért vettél mosógépet? – Hogy anyád kimoshassa a szennyest! – És a régi? Az nem volt jó? – Ez automata. Különben is, ne hasonlítsd össze a mosógépet azzal a játékkal! – Azért nincs pénzetek, mert a mama annyit költ a közértben! – Annyit?! Soha nem vesz semmi fölöslegeset! – Akkor miért hagy ott mindig ötszáz forintot? Állandóan azt mondja, ma is otthagytam egy ötszázast! És miért jársz autóval? Vehetnél egy Romet motort, az csak két litert fogyaszt százon! – Na, hagyjuk a marhaságokat! Nem veszünk meg semmi drága vacakot, és kész! – Az nem vacak, az egy komputer! – A gyerek szeme megtelik könnyel. Ez tényleg komolyan gondolja! Nem, nem! – tart ki az apa szóban és gondolatban. Kétezer! Mit képzel ez a kölyök?! Ennyi pénz! Még ha kigazdálkodná is valahogyan! Akkor se!

Sajnálja rá a pénzt – s nem azt fontolgatja, hogy helyes-e engedni a fiú szeszélyének? Szabad-e rászoktatni, hogy mindent megkap, amit akar? Nem azt latolgatja, csupán nyüszít a lelke: nem bírom, nem fogom bírni anyagilag; de az is belehasít (még mindig belehasít!), hogy mennyire szerette volna kölyökkorában azt az autót, ami nem esett le az asztalról, hanem megfordult szépen a peremhez érve, de az apjáék sokallták érte a pénzt, pedig kéz alatt… Máig sem felejti azt a csalódást. – Na jól van, mondja, ha visszaviszed az üres üvegeket a boltba, ha eladod a MÉH-telepen a régi mosógépet… akkor a hiányzó összeget majd valahogy… – Mert arra is gondol, mennyire utálja, amikor a nála idősebbek a nehéz sorsukkal példálóznak. „Bezzeg az én időmben még!” És ezzel akarnak minden rosszat elviseltetni!

Az a komputer, az a csudamasina drága. De ha ezek a gyerekek már ilyen csudamasinákkal nőnek fel! Számítógépekkel akarnak játszani, nem rongylabdával.

Pedig a rongylabda! Az még! Hajaj!…

Ám hogyan is írja Montaigne? „Egyszer finnyásnak neveztem egy rokonomat, aki a gályáinkon leszokott róla, hogy ágyban háljon, és levetkőzzön az alváshoz.”

Tapasztalásaink, megszokásaink – beidegződéseink – mérlegelése bölcsességünk próbája.

Reminiszcencia

A kis borbélyműhely az átjáróház udvarán. Homályos, bolthajtásos helyiség a régi épület alján. A sarokban. Jószerint észre sem lehet venni. Talán csak a törzsvendégek tudják, hogy hol bújik meg, hogy még van, hogy a borbélymester reggelente leveszi a lakatot a vaspántról, hogy kitárja a vasajtókat, fellocsolja a poros padlót, kiseper, tiszta kendőket rak a tükrök mellé, újságot csíptet a régimódi nádkeretbe, s mikor mindezzel végzett, egy kis szagos vizet szór szét az áporodott levegőbe.

Ha arra megyek, égni látom a villanyt, a mester háttal áll; fehér köpenye rég nem látott keményítőt, de a patyolatfehér nem is illenék ebbe a környezetbe. Inkább valók ide foltozott, agyonmosottságuk ellenére is sárguló leplek és törülközők. Aminthogy a tükrök foncsora is hámlik, az ódivatú forgószékek is nyikorognak.

Egy ugrásnyira, a sarkon modern fodrászüzlet. Sőt, szalon. Vagy mi több: stúdió! Hajvágóstúdió! De ez a kis műhely meghúzódik itt, a vén ház udvarán.

Himbálódzó réztányérok jutnak eszembe – gyerekkorom borbélyüzletei. Az olajjal felkent padlók, a fényes tükrök, az ollócsattogás a fülem mögött, a nullásgép siklása a tarkómon. A szeszek, brillantinok illata. A hajkefe sörtéi. És a bőrpárnás székek.

S mégis; valami nyomasztó érzés száll meg, amint elsietek előtte, s bekukkantok az ablakán. Vajon miért? A szürkés csipkefüggönyök miatt? Az átjáróház elegáns negyed utcáit köti össze; a nagyvárosban inkább idilli ez a kis műhely, semmint taszító. Akkor miért?

Aztán egyszer sejteni kezdem, miért. Előbb csak egy név jut eszembe: Georgi. Nem tudom, honnan; eleinte bizony nem is tudom! Georgi. Aztán napok múltán felrémlik egy kis novella. Dosztojevszkijé talán?

Olyan ez a ház, az a kapubolt a hámló vakolatával, a fakockás útburkolatával, vendéglőjének udvarra nyíló konyhájával, aminek az ajtajában moslékoshordók bűzlenek reggelente, a pincelejárója sötétjéből előkullogó macskákkal, a felborított és undort keltő szemeteskukáival, mint egy Dosztojevszkij-elbeszélés helyszíne.

Georgi – hajtogatom magamban. Nem, ez nem Dosztojevszkij figurája, dehogyis! Sietek haza, hogy elővegyem Gellérit. Milyen régen volt a kezemben! Fellapozom a novellát; csak úgy állva belekezdek a polcnál, s egyvégtében elolvasom. De hiszen csupán néhány oldal az egész. Hanem micsoda néhány oldal!

Lenyűgöz megint, s bánt a lélek a tévedésem miatt, hogyhogy Dosztojevszkijnek tulajdonítottam ezt az írást? Bámulom újra és újra a szavakat, a mondatokat. A kis borbélyműhelyben lappang a fény. S aztán ahogy a püffeteg, iszákos borbély sóhajtozik: Romlás, romlás… Gyűlöli, utálja az egész életét. Körülötte ott téblábol megvakult felesége, a hajdani kacér, aki megcsalta. Georgi nyugalmat kíván, de hogyan, amikor az egész élet romlás, romlás. A beretváját feni, ölni készül. Megölni ezt a vak asszonyt, aki megcsúfolta. De nem tudja megtenni, csak megbünteti, csak bezárja, hiába sír, könyörög az a régi bűn feloldozásáért. Hiába.

Mekkora erővel megírt novella! A Nyugat közölte 1937-ben, látom a jegyzetben. S ahogy lapozok, a könyv végén ott egy másik borbélyos történet, a Keserű fény. Szorongással, halállal teli történet. A borbélyszékben, a pirinyó lámpával megvilágított butikban a férfi, miközben a különös borbély beretválja, a halállal álmodik, de az üzletből kiszabadulva az élet utáni vágy szállja meg: …s fel is kiáltottam: – Élni! – S úgy éreztem, hogy ez az igazi hang az én igazi vágyam mind az idők végtelenéig, mindörökké és mindenekfölött.

Ez már a hagyatékból került elő. Negyvennégyben írhatta, a megaláztatások idején. Gellérit, a munkaszolgálatost a halálba hajszolták; de Gelléri Andor Endre, az író, él. Olvasom most újra a novelláit tíz év után, húsz év után, harminc év után.

Az író él, ha olvassák. Micsoda novellák ezek! Micsoda novellisztika volt itt – s mostanra hova veszett? Móricz Gelléri tündéri realizmusát emlegette. De a tündériség mellett démonokat is érezni műveiben. A zseni jó démonait, ám a kor, a világ elszabadult, rossz démonait is. A pusztítókat. Harcba szálltak ezek az írásaiban. Ahogy Dosztojevszkij műveiben is.

Gelléri éppoly mélységeket látó-érző volt, mint nagy orosz elődje. Egy magyar Dosztojevszkij pusztult el az őrület korszakában…

Ha kiérek az átjáróház kapuboltja alól, látom a nyüzsgő várost. Más most az élet. Drága boltok között hömpölyög a nép. Autók tülekednek, fények vibrálnak. Pénz, pénz – ezen jár az esze mindenkinek. Venni, szerezni, gyarapodni.

De itt ez a kopott ház. Ez a vénséges udvar. Ezek a salétromos falak. Ez a kis, sötét borbélyműhely. Ez a Gelléri-reminiszcencia.

Bizonyára csak hallucinálok, de amint elsietek az üzletecske előtt, az ajtó résén kiszökő panaszos sóhajt hallok. – Rontás, rontás…

Pedig amint benézek, azt látom, hogy a mester kedélyesen beretvál valakit. Fölébe hajol, szószátyárkodva magyaráz – aztán összenevetnek.

Füst

A vasúti fülke ajtaján fémtáblácska egyszerű grafikai jelzéssel: Dohányozni tilos! Manapság már a nem dohányzó utasok vannak előnyben, s ez így helyes; régebben alig talált az ember ilyen kupét. Az ember – mondom így, általános alanyban, mert azokban a régebbi időkben magam is pöfékeltem utazás közben. De amióta – negyedik éve – abbahagytam a cigarettázást, kényes lettem, orrom nem bírja a bagószagot. Aki füstölni akar, álljon ki a folyosóra; micsoda dolog is semmibe venni másokat, fölényesen odafüstölni az orruk alá, s nem törődni vele, hogy kiszolgáltatottságukban mással nem is védekezhetnek, csak kezük sűrű legyezgetésével némi oxigénhez jutni a füstbodorban. A nem dohányzó ember nehezen tűri a dohányzót. Ami valamikor számomra is természetes volt, ma érthetetlen: hogyan gubbaszthat valaki füstfelhőbe burkolózva egy levegőtlen irodában, tárgyalóteremben, szobában? Arról nem is beszélve, hogy mostanság már fel nem foghatom, mire jó meggyújtani azt a fura kis bűzrudacskát, és füstöt nyeldekelni belőle? Valami mulatságos, barbár szokásnak látom, őserdei szertartásnak, primitív kultusznak.

Ülünk a vasúti fülkében, nyolcan, a testesebb utasok miatt kissé szorosan. Vágtat az expressz; kinn kezd alkonyodni; az ablakmentiek még látnak olvasni, mi, többiek várjuk, hogy a vonatvezető felgyújtsa a világítást. Robog a gyors. Fakó mezők, lombtalan fák a vaspálya mentén, aztán kis település, falucska következik; mintha köd szállna a kertek felől, de váratlanul különös füstszag csap a kupéba; nem, nem a mozdony füstje, hiszen villanymotor hajtja a vezérgép kerekeit – az is régi emlék csupán, hogy korom és szikra vágott be a vagon ablakán, s mire célba érkezett az ember, fekete szemcsékkel volt tele szeme-szája, de még az inge alá is beférkőztek a mozdony kürtőjéből szerteszét szálló kormocskák – nem, bizony másféle füst kúszik be titkos réseken: avart égetnek valahol, annak a fanyar illatát érzem. Vágtatunk, elmarad a falu, de ez a kesernyés füstszag elkísér. Őszi estéket juttat eszembe, rézszínű levelek szőnyegét a fasorban, a földön a tüskés, szétnyílt burkokból barnán-fényesen szétguruló gesztenyéket; megyünk ketten, kettesben, egymást karolva valakivel – szőkével, barnával, feketével, mindegy; de fiatalon! –, megállunk a budai utcán, szembefordulunk szerelmesen… aztán cigarettára gyújtunk…

No lám! Cigarettafüst! Persze, a fiatalember, az ablak mellől, átbotladozva a kinyújtott lábakon, az imént ment ki a folyosóra rágyújtani. A kupé ajtaját nyitva felejtette kissé, becsap a füst; egy sovány, gyér hajú öregúr ül ott éppen, bóbiskolt idáig, de a cigaretta füstje megcsiklandozta az orrát – vagy még inkább a torkát, mert köhécsel; csontos kezével az ajtó fogantyúját rángatja, csakhogy az ajtó beszorult, reménytelen. Csattognak a kerekek, a huzat egyre több füstöt kerget az öregúr arcába. Kétségbeesetten körülnéz, hova menekülhetne előle, de a helyek – kivéve a bagózó fiatalemberét – foglaltak. Előre-hátra dől, hogy kikerülje a légjáratot, hiába. Száraz, keserves köhögéssel köhög, a roham makacs, csillapíthatatlan. Felém fordul, miközben egész teste rázkódik: – Nem bírom, nem bírom, kérem, a füstöt, azért vettem ide helyjegyet, és tessék!… – Á, igen persze – mondom megértően –, szólok is a fiatalembernek… – Nem, ne tessék, nem akarok kellemetlenkedni… – De, de, szólok! – Kimegyek a folyosóra, megkérem a cigarettázót, hogy menjen arrébb, nem nagy kedvvel engedelmeskedik, ide kapott jegyet, nem is figyelte, erős dohányos, elnézést kér…

Visszamegyek a kupéba. Az öreg még köhécsel, restelli, de mit tegyen? – A sok füsttől van – mondja mentegetődzve. – Úgy, tehát szintén sokat dohányzott? – Á, alig. Jóformán semmit. Csak különleges alkalmakkor, barátok között egy Havannát, Portoricót. Esetleg záróra után egy cigarettát. Egyiptomit. Virginiát. Soha nem is vettem egy szálnál többet a trafikostól. Ugyanis pincér voltam. Amennyi füstöt én beszívtam! Persze a mások pöfékelését! Számítsa ki, uram, tizenhárom éves koromban kezdtem a pályát, pikkoló, borfiú… hiszen érti. Aztán fizető lettem, főpincér, kauciókkal, ugyebár, a legjobb helyeken. A Hangliban. A Ritzben. A Budai Vigadóban… sok lenne felsorolni. Később állami szektorba kerültem, tudja, mikor! Aztán gebineseknél dolgoztam, meg fregoli voltam presszókban. Na és végül a külvárosi sörözők! Hetvenéves koromig. Ha leszámítjuk a katonaságot meg a fogságot, akkor is… Összeadta? Nem kevés idő, igazam van? Füst. Füst, füst és füst. Az a sűrű, amit a ventillátorok sem tudnak kihajtani. A bagószag, a sörtócsákban ázó csikkek, a hamutartókban a hamvadó hülznik! A szivarbűz! Olcsó kapadohányok vagy drága angol… mindegy az, uram, amikor beivódik a falakba, a függöny kárpitjába, a frakk szövetébe, a csokornyakkendőbe, az ember hajába, bőrébe… Légcsőhurut. Negyven éve nem tudnak kigyógyítani belőle. Már nem is fognak. Csak a tiszta levegő használ. De ha egy kis füst… mint most is, ingerelni kezd… Láthatja! – Borzasztó lehetett annyi ideig azokban a füstös helyiségekben! – mondom. – Borzasztó? Ellenkezőleg! Tudja, a háború után, amikor államosították az üzleteket, szerteszét kerültünk a szakmából. Amikor végre visszavettek, és újra érezhettem a termek bagószagát, boldog voltam. Hiszen ott nőttem fel, az volt az életem. – Akkor most miért van ennyire ellenére? – Hja, kérem, már nem vagyok aktív. Nyugdíjban vagyok hat éve! Mi közöm van nekem már a füsthöz?!

Ne lopj!

Igen, ismerem a törvényt, s messzemenően tisztelem is. Sőt! Betartom. Mindeddig nem vétettem ellene. De most dilemmában vagyok. S azért kell fohászkodnom, hogy továbbra is legyen erőm a vétket elkerülni.

Ugyanis az történt…

Nos, először azt hittem, valami ostoba tréfa, idétlenség, valaki buta szórakozásból kilazította a kerékpárom szelepét, s most kajánul lesi valahonnan, hogy én a bosszúságtól vöröslő arccal majd felpumpálom a gumit. Valóban elöntött a méreg, amikor csomagokkal megrakottan a szentendrei ABC-áruház előtt felfedeztem a bajt. Bajt? Hiszen istenigazából nem olyan nagy baj ez! – csitítottam magam az első felfortyanás után; egy perc, s máris kerekezhetek hazafelé a szép, őszi napsütésben. Kár ilyen semmiség miatt elrontani a kedvem – és a napom!

Csakhogy hiába fújtattam volna a tömlőbe. Mert a szelepről hiányzott a leszorítócsavar. Kutakodtam a bicikli körül, de nem leltem sehol. Hát ez már sok! A rosszalkodó gyerek vagy az idétlen felnőtt még el is hajította valahová ezt a kis csavart? Hogy ne tudjam olyan egyszerűen rendbe tenni a kereket?

Most aztán csak tolhatom a gépet. Ezt akarta? De miért? Ez talán már több, mint tréfa!

Otthon feltúrtam minden fiókot, de nem találtam a sokféle kacat közt egy fia pótcsavart sem. Persze, minek is tartalékolna az ember ilyet? Hiszen az üzletben pillanatok alatt kap akár százat is, ha kell!

Csakhogy hét vége volt. S várnom kellett hétfőig.

Miféle boltban is keressem? Talán ott, ahol kerékpárokat árulnak.

– Nincsen, kérem.

– Talán nem jól tetszett érteni. Én csak azt a kis csavart keresem, ami leszorítja a szelepet…

– Azt, azt! Sajnos, nincs.

– Úgy érti, hogy önök nem tartanak ilyet?

– De tartunk. Ha van. De nincs.

– És mikor lesz?

– Azt nem lehet tudni. Tessék elmenni az Autókerbe. Nekik volt, úgy tudom…

Az Autókerben volt szeleptű, szelepgumi, de amit én kerestem, az nem.

– Állítólag maguknak volt…

– De mikor, uram, mikor? Még a tavasz elején! Vagy a múlt télen! Vagy már nem is emlékszem…

És a kedves, szemüveges fiatalember Krúdy modorában sóhajtott még néhány nosztalgikus mondatot azokról a hajdani időkről… amikor Pesten és Budán, bizony, volt az üzletek polcain, a kerékpárosok örömére…

– De keresse, uram, csak azt mondhatom, keresse!

Telefonálgattam a szaküzletekbe. Semmi eredmény. Újra jártam a várost, s ahol csak kerékpárt láttam a kirakatban, oda bementem. De nincs, nincs…

– És mégis, mikorra várják?

– Egyszer talán majd szállítanak… vagy nem? Ki a megmondhatója?

Hm! De mit csináljak? Talán meg kell vennem egy egész kerékpárt ahhoz, hogy hozzájussak egy ilyen kis semmiséghez?

– A dolog nem ilyen komplikált. Bár azt is megteheti, kérem, hogy vesz egy új biciklit. A csavar miatt. Kissé költséges dolog, nem? Úgyhogy inkább gondolkodjék! A magáé hová lett?

– Elveszett!

– Na, na! Csak úgy lecsavarodott?

– Hát nem. Valaki megtréfált.

– Megtréfálták? Maga azt hiszi, hogy az emberek ilyen tréfás kedvűek?! Ellopták! Ellopták azt a csavart!

– Á, nem hiszem…

– Nem hiszi?! Hát hiánycikk! Márpedig akkor minden okuk megvolt a tetteseknek…

– A tetteseknek?! Tettesek tették volna?

– Ha tehát azt akarja, hogy legyen csavarja, akkor az lesz a legjobb, ha maga is…

Nem, nem! Ezt már nem hallgattam végig! De napok múltán azon kaptam magam, hogy lesem a falnak támasztott bicikliket. A kerekeket, a szelepek táján. A korgó gyomrú csavargót csábíthatják így a zöldségesek utcára kirakott gyümölcsös rekeszei. Egy gyors, ügyes mozdulat…

Torkomban vert a szívem. Képes lennék rá?

(A szükség vitt rá, ügyész úr, kérem! – Ne beszéljen! És a becsület? A tisztesség?! Az nem fontosabb, mint a szükség?!)

De én kerékpározni szeretnék!

– Ne lopj! – emeli fel figyelmeztető ujját képzeletem szigorú ügyésze. Igaz is! Nemsokára beáll a hideg. Leesik az első hó. Síkosak lesznek az utak. Aztán sokáig latyak lesz. Mikor ülök én nyeregbe megint? Májusban legközelebb.

Addig még dönthetek a becsület felől.

De talán megúszom a dolgot – s nem is lesz rá szükség, hogy döntsek.

A szeretet angyala

Öt óra. Vagy talán már hat felé jár. Mindegy. Sötétedik. Hideg novemberi délután. A városban egyre növekszik, növekszik a forgalom. Tömeg a járdán, tömeg az aluljárókban; autók tömege az úttesten. Aki teheti, ne menjen ilyenkor az utcára. De hiszen ezt olyan kevesen tehetik! Most vándorol haza mindenki a munkából; vagy üzemből, hivatalból szabadulva most rohan boltba, áruházba, a gyerekért a bölcsődébe, a napközibe, intenzív nyelvoktatásra, fodrászhoz és kozmetikushoz, a tisztítóba, beteget látogatni a kórházba, a fogorvoshoz, randevúra, az isten tudja még hová? A srácok pedig különórákra, uszodába, balettra, tornára. Hétig, nyolcig el kell intézni mindent. Mi legyen vacsorára? Mosni is kellene, na majd a hétvégén, de akkor hogyan menjünk kirándulni?! – Olvasta azt a könyvet, nézze ott a kirakatban!… Talán könyvet vegyek a férjemnek a névnapjára? – Könyvet? Én lemezt szoktam. Bár sohsem érünk rá meghallgatni!… – Moziba?! Tudja, mikor voltam én utoljára moziban?! – Na, ott a tévé! – Maga ráér tévét nézni? Én nyolckor már elalszom, leragad a szemem. Tudja, reggel már hatkor úton… Csak ahogy úgy a tömegben hallani. A lökdösődésben. A taszigálósdiban. – Pardon, pardon! – Ha egyáltalán bocsánatot kér, aki rád tapos. Mert inkább ezt kapod: – Na. Mit jön nekem, maga!…

Egy csöppség a futó, tipró lábak között. Parányi kislány, bordó kötött sapkában, kötött kabátban. Mint aki virágzó réten sétál – pedig hát ebben az irdatlan tömegben. – Add a kezed, Glória, nem látod, jönnek, mint a barmok! Mint a csürhe! Na! Vigyázzon!… Nem tudja kikerülni ezt a gyereket?!… Glória! Add a kezed, kislányom! Ha valaki fellök! Ha feltaszít valaki, abba én belerúgok! Abba én úgy belerúgok!… – Szép, karcsú nő a Glória mamája. Fiatal. Gesztenyeszín hajzuhatag, feszes farmer, bő dzseki. – Glória! Látod, milyen állatok ezek?!…

Sikoly. Nyolc-tíz ember ugrik a járdára a zebráról. Vált a villanyrendőr, a kocsisor nekilendül, akár átvergődött már mindenki, akár nem. – Nézd az őrültet! Hát majdnem elütött a hülyéje! Majd’ elvitte a bokám! Hova siet?! Hova a pokolba siet?! Na, azért ne bámuljon, öreganyám, és ne totyogjon itt előttem, ne állja el az utamat!…

Kacagás. Valami erős kölninek az illata; és kacagás. Kreol arc, kékre festett szemhéjak, vastag rúzs a vastag ajkakon. Kacag a nő, és csimpaszkodik a férfiba. Fázhat abban a kopottas és nem is túlságosan rendben tartott ballonban. A férfi azonban elegáns. Kalapos, felöltős, bajuszos. És tartózkodóan mosolygós. – Ó, semmi vész, bármikor ráérek – kacag a nő. – Szellemi szabadfoglalkozású vagyok! – Milyen vonalon? – De csak annyit hallani újból: – Szellemi szabadfoglalkozású… – s a mély, alt hangú kacagás. Eltűnnek a tömegben, a Puskin mozinál, talán be is mennek, perecet vesznek, beülnek a nézőtérre, már pereg a film, a férfi a nő térdére teszi a kezét, a nő tenyere pedig rásiklik a férfi csuklójára. Jó meleg lehet a moziban.

Az utcán szél támad, fagyot hoz éjszakára, már mínusz kilenc is volt valamelyik hajnalon.

Jön a tél…

Özönlik le és fel a tömeg a földalatti mozgólépcsőjén. Forró légáramlat csap fel a mélyből. Az ereszkedők, emelkedők csoportjai a gumírozott grádicsokon. Van ebben az egymás melletti elsiklásban valami megszokhatatlan. Nézzük a közeledők, a megérkezők, majd a távozók figuráit. Nézzük az arcokat. Egymásba akadnak a tekintetek – de gépiesen, érzéketlenül. Hoz a szalag, visz a szalag. S haladunk – a mozgás természetének ellentmondó mozdulatlansággal.

És akkor éppen itt feltűnik valaki. Kissé borostás, korpulens, kopaszodó. Nyakán kétszer áttekert sál, fázhat talán, de az arca derűs. Nézi az embereket a derűs tekintetével; nézi; s ritmikus mozdulatokkal, ajkához emeli ujjait, csókot dob felénk. Csókot dob újra és újra. Nem törődik a közönnyel, a morc pofákkal, a dühös, sőt megvető szempillantásokkal. Ajkához emeli ujjait, és szórja, szórja a csókjait. Ifjúnak, vénnek, asszonyoknak, férfinépnek. Némán, megingathatatlanul.

Kicsoda ő? Talán a szeretet angyala, aki most városunkba szállt?

A lépcső alján megfordulok, hogy utána menjek, megnézzem, az utcán is így jár-e a tömegben? De felfelé emelkedve újra szembe kerül velem, most lefelé ereszkedve hinti szeretetét.

Aztán megint felfelé. S vissza. Így járt le s fel, de senki sem neveti, senki sem szól hozzá, senki sem méltatja igazán figyelemre.

Ám ő csak dobja, küldi a csókjait.

Aztán hiába várom. Nem jön többé. Továbbment talán, más állomásra? De az is lehet, hogy elkapták, s elvezették. Könnyen lehetséges.

Hóról, télről

Egy ilyen vasárnapi tárcát december második hetében már a hóról illene írni. Nagyon jó hangulata lenne, igazi téli hangulata. Tessék elképzelni: a várost befedő, fehér hótakaró világossá derítené a szobákat, ennek az újságnak a lapjait is, ahogy az ablak felől áradna a fény; puha hó borítaná a háztetőket, az utakat, a párkányokat, erkélyek könyöklőit, kerítések csúcsait, fák csupasz ágait; s talán szállingózna is közben, nesztelenül, minden nyomot újra elsimítva, járókelők szemöldökére, bajuszára, felgyűrt gallérok mögé hullva játékosan. S egyszeriben csendessé, bájossá válna a világ, mint a legszebb téli történetekben.

De nincs hó.

Se hó, se eső már mióta! Nemrégiben ugyan zúdult a nyakunkba egy jókora zápor-zivatar, esett is másfél napig, bugyborogtak a csatornák, a sok nyári por, piszok eltömte a lefolyókat, az áradat hömpölygött az utakon, sarat fröcsköltek az autók – Katalin napja körül. Ha Katalin totyogós – akkor a karácsonynak kopogósnak kell lenni; majd meglátjuk. Persze lehet az olyan hó nélkül is. Száraz, szikrázón kemény fagyokkal. De az más, az nem a képeslapok mesebeli karácsonya.

Egy valamirevaló realista író nem foghat hozzá meggondolatlanul, körültekintés nélkül egy télen játszódó elbeszélés megírásához manapság; nem írhatja le csak úgy felelőtlenül, hogy nagy hó volt azon a télen… – vagy: sűrű pelyhekben havazott, amikor nekivágtak a hómezőnek, mert cseppet sem biztos, hogy abban az időben, azon a télen, a télnek abban a szakában valóban volt hó bárhol is az országban. Márpedig, ha egy írót pontatlanságon kap az olvasó, mondván: „Hohó, barátom, amikor ezek a dolgok megestek, olyan feketék voltak a földek, mint júliusban!” – akkor oda a becsülete, hiszen aki felületes az időjárásra való emlékezésben, hogyne lenne az ennél nagyobb dolgokban is?! Én ezektől a mostani telektől semmiféle rendszerre nem számítok, túlságosan kiszámíthatatlan, mikor van vagy lesz hó, s mikor nem. Nagyon óvatosan bánok a téli történetek megírásával. Ez talán bizonyos mértékig hasznomra is válik, mert nem hagyatkozom bevált fordulatokra, beidegződésekre, nem kényelmesedem el, s kapom elő csak úgy, ellenőrizetlenül a hangulatokat, hanem szépen utánanézek az igazságnak. Vagy a valóságnak.

Éppen ezért a pontosság kedvéért meg kell mondanom, hogy láttunk már havat, itt, Pesten, az idén. Egyik reggel bemondta a rádió, hogy havazik. A gyerekek boldogan rohantak az ablakhoz – már ők is vágyódtak egy kis téli romantikára, vagy ha arra nem is, de valami igazi télre, ám csupán a háztetőkön láthattunk némi fehérséget, az utca olyan volt, mint máskor, siváran szürke. De néhány helyen, mint például a Martinelli téren (azért mondom, hogy ott, mivel azt a saját szememmel láttam, tehát becsületemre állíthatom), a fonnyadt füvön megmaradt a hóból valamennyi. Egy kisfiúcska kérlelte nagyapját, hogy nyúljanak hozzá. Be is mászott a pázsitra, próbálta felmarkolni azt a hideg valamit, s parányi ujjacskáival morzsolgatott is belőle boldogan, felkacagva. Aztán autók tetején is láthatott odadermedt, valahonnan a városon kívülről érkezett havat. – Nyúljunk hozzá! – visongott szüntelenül.

Már ez a csöppség is úgy gondolta, ha tél van, legyen hó!

Miközben ezt írom, borús az ég, szürke, lehet, hogy havat hullatni készül. Lehet, hogy egyszer csak a legnagyobb keservünk lesz a járhatatlanná vált utak, a hótorlaszoktól bénult vasutak, a behavazott falvak, tanyák, a viharban ott rekedt, jégcsapokkal borított járművek, a segítség nélkül maradó emberek tragédiája. Lehet, hogy ilyen szeszélyesen, vadul tör ránk a tél hava. Ahogy az elmúlt években is, szerte a világban, ahogy már itt-ott, más országokban az idén is gyilkolt és pusztított a tél. Hóhegyek emelkedtek az emberek házai fölé, hósivatagokban vesztek oda százak és százak.

Ennyi hó ne legyen! Ilyen téltől mentsen meg sorsunk. Az ember azt szeretné, hogy csak annyi hó hulljon, amennyi a földekre kell, amennyi szánkázóknak, síelőknek elegendő a hegyekben, amennyi puha hósapkával befedi a tetőket, a fenyők lapos ágait, amennyitől csillogón fénylő vagy szelíden kedves lesz a tél.

Vagyis valamiféle kedvünkre való időt kívánunk. Csípheti orrunk-fülünk a fagy, ropoghat talpunk alatt az út, hiszen így szép a tél itt, a mi egünk alatt. De rombolni ne jöjjön. Akkor már legyen inkább ilyen szürke, semmilyen, igazi havas örömöktől minket ugyan megfosztó, de legalább nem pusztító.

Mindenesetre figyelni kell ezeket a mostani teleket, ha írásba kezd az ember, mert könnyen melléfoghat, nincs változatlan ismétlődés, szeszélyes éghajlat alatt élünk, ezt nem árt tudni annak, aki kényes az igazságra.

Márpedig az író legyen kényes az igazságra.

Lafaty és Samu

Lafaty és Samu hörcsögök. Szelídek, kedvesek. Az egyik szürke, a másik albínó, piros szemű. Az állatkereskedésből kerültek hozzánk karácsonykor. A gyerekek már nagyon szerettek volna valamilyen háziállatot. Kutyát. Macskát. Madarat. Én több okból elleneztem a dolgot: egyrészt attól tartottam, hogy a fiúk nem lesznek elég kitartóak a jószágok gondozásában, másrészt természetellenesnek vélem az állatok fogva tartását. Még akkor is, ha azok már csak az ember környezetében vagy egyenest a lakásban tudnak megélni. Rabnak érzem a papagájt meg a kanárit is, rabnak az akváriumok halacskáit – a városi kutyákat, macskákat is. Még egy szobában vegetáló pálma láttán is támad bennem egy kis rossz érzés: ennek nem itt a helye, hanem a szabadban.

Arról már nem is beszélek, hogy az Állatkertben minduntalan le kell küzdenem azt a kellemetlen szorongást, ami valamiféle bűnrészességből származó lelkiismeret-furdalás a rácsok mögé zárt apróbb-nagyobb vadak elorzott szabadsága miatt. Mi, emberek, gondolom ilyenkor restelkedve, visszaélünk a hatalmunkkal, elfogjuk ezeket a teremtményeket, elragadjuk őket szülőföldjükről, megfosztjuk őket legnagyobb kincsüktől: a szabadságtól. Kellemetlen érzés látni a nemes oroszlánt, a pompás párducot, a hatalmas elefántot, így, megalázva. Szívszorító a madarak kurta röpte a ketrecekben, a majmok türelmetlen, ideges szaladgálása a szűkre szabott odúban.

Vigasztalom magam sok okos érvvel, tudom, hogy gondozzák, ápolják a foglyokat, sőt, szeretik is; hogy jól tartják valamennyit, hiszen értékesek; hogy tudományos célt szolgálnak: csakis így ismerhetjük meg viselkedésüket, természetüket, ha a közelünkben vannak, ha szemlélhetjük őket háborítatlanul. Mert hogyan is lehetne a bestiákhoz férkőzni, ha nem lennének a rács mögött? A kisebb vadak meg elmenekülnének előlünk. A háziállatok is – mind mondják – a gyerekek természetismeretét, állatszeretetét gyarapítják. Csak az a kérdés, ér-e így valamit a vizsgálódás? Ugyanis nem feltétlenül kell hinnünk annak a magatartásnak, amit a fogságba ejtettek tanúsítanak. A befogottak riadalmát, rettenetét, megjuhászkodását, alkalmazkodását a ketrecben született utódok is tovább őrzik; nemzedékről nemzedékre száll a félelem, amely fölébe kerekedik a teremtmény igazi viselkedésének.

Azután meg helyes-e, ha a gyerek azt szokja meg, hogy a hatalma alá kényszeríthet más lényeket? Még ha óvatos szeretettel teszi is. Ha meghatóan ragaszkodik is a „kis barátjához”? Hiszen a leigázó népek is szerették rabszolgáikat. A pórázon vezetett kutyák a pesti utcákon engem mindig valami barbár erőszakra emlékeztetnek. Mennél nemesebb egy kutya, annál elviselhetetlenebb látvány nyakörvvel.

Szó, ami szó: nem pártoltam ezt a hörcsögvásárt, de nem is elleneztem kellő következetességgel. Így aztán most itt laknak a konyhában. Kalitkaszállásuk, méreteikhez képest, elég tágas; alján faforgács, szövetdarabkák; tálkák az ennivalóknak. A gyerekek megtanulták, mivel etethetik őket, (Lafaty bemutatkozásképpen a pofazacskójába habzsolt egy jókora hosszúságú zsineget!), a tisztán tartásukkal is szívesen bíbelődnek; semmi hiba a gondoskodás körül. Műanyag forgókereket szereltek a rácsozathoz; hörcsögék felváltva tréningeznek benne: futnak, futnak – és nem veszik észre, hogy nem haladnak, csak a kerék forog, pörög mind gyorsabban és gyorsabban.

Vagy tudják, hogy csak helyben járnak? Néha Lafaty Samut, majd Samu Lafatyot forgatja. Hol egyikük, hol másikuk a hátsó két lábára állva, a mellsőkkel nyújtózkodva hajtja a kereket. S benne a társát.

Úgy tűnik, kedvelik kalitkaotthonukat. Megvannak békén, nem keresik a kitörés lehetőségét. Elegendő az élelem, a törődés, az alom. Elegendőnek tetszik a forgókerék is a mozgásra, tornára. Fogukat fenni meg ott az a sok rács. Kedves, szelíd állatkák, hancúroznak, egymáshoz bújnak, szimatolnak, bájosan figyelnek. Élnek. Semmi baj, már megszoktam őket. Csendesek.

De néha, amikor egyedül vagyok velük a konyhában, ismét érzem azt a bizonyos szorongást. A lelkiismeret-furdalást. Ülök az asztalnál, vacsorázom, böngészem az újságot – s hallom mocorgásukat. Fészkelődnek – vagy futnak a kerékben. Ismerem neszeiket, mégiscsak lopva merek feléjük tekinteni, hátha egyszeriben óriásivá nőttek, szétpattintották a kalitkát, és most majd bosszút állnak. Bosszút? Miért? Mert tartjuk őket? Mert gondozzuk őket? Hiszen ezek a hörcsögök odakinn a világban elpusztulnának!…

Talán azért. Hogy ilyenné tettük őket. Önállótlanokká.

De nincs vész, nem nőnek óriásivá. Ott tekerik, tekerik a kereket, sokszor még éjszaka is, mintha túltápláltságukat ellensúlyozandó művelnék ezt a tornát. Mert ha ketrecben is, ha szűk téren is, de jó kondícióban akarnak élni. Legalábbis ezt képzelem élettempójuk láttán.

Ez meghat – és elszomorít.

Svédországi levelek

Nézegetem az újságokat, egy kis rendet rakok az asztalomon, válogatom a lapokat, miket érdemes eltenni további böngészésre, mire nincs már szükség, s közben kezembe akad a Magyarország egyik januári száma, címlapján a svéd külügyminiszterrel. Lenard Bodström úrról a még üres konferenciateremben készült a fénykép, ott áll a tárgyalóasztalok előtt házigazdás, invitáló gesztussal, mintegy a politikusokra váró székekre mutatva: Tárgyaljunk, segítsünk az emberek, a világ helyzetén, uraim!

Ezt az újságot talán érdemes lesz megőrizni az elkövetkező évekre, s elővenni – mert remélem, majd megtehetem – 1987-ben is, amikor a stockholmi eredmények nyomán folytatódnak a „biztonság- és bizalomerősítés tárgykörében” a további megbeszélések.

Felnyitok egy dossziét, amiben mindenféle dokumentumot tartok, például svédországi barátom leveleit is; s amint gépiesen átfutom az egyik felül heverő oldalt, megakad szemem a következő sorokon: „Itt szeretik a csendet – de hiába van e négy szó, magyarul, biztos vagyok benne, hogy nem értitek igazán. Ez itt azt jelenti, hogy dolgoznak a csendért… az orvosi rendelőn hangszigetelő ablak van, az autópálya mentén hangterelő gátak…” – Igen, emlékszem, nemrégiben érkezett ez a levél, megint remek tudósítását adva, az ottani életnek. Barátom jóvoltából fokról fokra megismerkedhetek egy idegen világgal, amiben magyar sőt kelet-európai lévén ő is örökké idegennek érzi magát. „A hazai levegőt – légkört – az anyanyelv határtalanul döntőbb, drasztikusabb direktségét semmi sem tudja pótolni! Az idegen nyelv még annak kiváló tudása esetén is olyan marad, mintha áttetsző függönyön törne át halványan a napsugár – inkább csak az értelemre hat. Semmit sem érez a lelked, ha a nő szeretlek helyett azt mondja: jag alskav dig. (De nem mondja!)”…

Barátom, akivel együtt gyerekeskedtem, s aki később, már a háború utáni években, néhány ötórai teán a húgomat táncoltatta a margitszigeti Nagyszálló halljában, lassan, lassan a harmadik évtizede él odakinn, technikus egy olajtartályokat felszerelő cégnél; nyugdíjas korában majd szeretne hazatelepedni. Ezt forgatja mostanában a fejében, legtöbbször erről ír, latolgatva, milyen is lenne az élete újra itthon. Gyakran jár Pestre, mégis – bár erős honvágy, és főleg a társak utáni vágy kínozza – nem könnyű eldöntenie, hol tud majd jobban egzisztálni idős korában. Attól tart, hogy hiába megy majd végig a Körúton, senki sem fog ráköszönni, de még csak kikerülni sem fogja senki, mert az életéből kiestek azok az évtizedek, amikor barátokat és ellenségeket szerezhetett volna magának idehaza. Fél, hogy itt is a magány fogja kínozni. Mert Stockholmban is egyedül él, volt családja, de most magános. („A lányom egyszerűen nem képes kiejteni a családnevünket, ahogy mi sem mondjuk jól Olivecrona nevét, ugyanis Olivekrúnának helyes ejteni, így, hosszú ú-val! Ráadásul a gyerekem pappá-nak szólít, két pé-vel, reménytelen…”)

Megesik, hogy napközben felcseng a telefonom, s ő van a vonal végén. – Halló! – kiáltja sietve –, feladtam egy ötoldalas levelet, megkaptad? Itt most havazik, tizennyolc fok a hideg, képzeld, huszonhárom perc alatt úsztam ezer métert, jól vagytok? Szia, csókollak benneteket, hiányoztok, írjál!… – Hol a munkahelyéről, hol otthonról hív kapkodva, csak azért, hogy elmondja, aznap tizenöt kilométert korcsolyázott egy közeli tavon, most regenerálódtak kissé az idegei, egyébként küld egy fogorvosi számlát, hadd lássuk, milyen drága az élet. A hívás is drága, mégsem tudja megállni, hogy ne beszéljen időnként valakivel itthonról. Amíg hallgatom gyors, pattogó beszédét, elém idéződik markáns, mégis mindig barátságos, sőt így ötvenhat évesen is kamaszos mosolyú arca meg mokány termete, sötét haja, villogó szeme: egy barna magyar a „szőke tengerben”.

„Most arról szándékozom írni, hogy milyenek Svédországban a kutyák, mennyire mások – még azok is!” – Így kezdte azt a levelét, amin az előbb, amikor a dossziét kinyitottam, megakadt a tekintetem. „Mint tudjátok, rendszeresen futok”… Igen, egy idő óta bizonyos James F. Fix – ha jól olvasom a levélben a nevét – amerikai hosszútávfutó és újságíró könyvéből tanult edzési módszerekkel, valami csodálatosnak mondott víz partján, gondozott parkban, csónakkikötők mellett, hetente többször is kocog. Nos, jegyzi meg, az oktatás a kutyák támadó kedvét is beszámítja a futó veszélyhelyzetei közé. Csakhogy: „a svéd kutyától nem kell félni, rá se ránt mindarra, amitől egy amerikai vagy magyar kutya már meg is őrülne!” Ha valaki ugató ebet akar látni, utazzon el Stockholmtól hét-nyolcszáz kilométerre. Barátom szinte felháborodottan írja, hogy a parkban sétáltatott kutyák orra előtt csupán néhány centivel csattog el, s azok még csak nem is vakkantanak! „Borzasztó ez a nyugalom!” – fakad ki más éghajlat alatt megviselt idegeivel reagálva a jelenségre. „Fel se kapják a fejüket!” Ugyanis a kutyák, akárcsak a gyerekek, szelídségre vannak nevelve. Barátom a telkén rókafit etet a tenyeréből, mégis csodálkozik, hogy a park vadkacsáit sem reppenti fel a futócipőben közéjük csörtető kocogó. Hát, igen, békességhez szoktak. A svéd srácok nem bántanának semmilyen állatot. A kővel hajigáló kamaszról, barbarizmusáért, elítélő cikket írnának az újságban. Az állatok ingerlése szinte teljesen ismeretlen fogalom. „Más itt az etikett.” Az emberek is tartózkodnak egymás „ingerlésétől”. Ritka és elképzelhetetlen, hogy például egyik ember a másikat kinevesse. Persze, teszi hozzá a barátom, mindennek ára van; a finomabb viselkedés nyilván a közvetlenség csökkenésével jár együtt. De azért: „…gondolom, a világbéke is nevelés kérdése lehetne…” Az a helyzet, magyarázza, hogy ezt a népet nem nyomták el évszázadokon át, mint más, szerencsétlen nemzetet, a saját szférájában élhet, így aztán idegen tőle az agresszivitás, nincs benne olyan türelmetlenség, indulat, mint azokban, akiket állandóan megtépáz a történelem…

Barátom néha, a következő levelében, ilyeneket ír: „Azt hiszem, a múltkor túlságosan naiv voltam…” Vagy mindjárt a post scriptum-ban, mint ennek a levélnek az alján is: „Valószínűleg az emberekkel való csökkent érintkezés következménye, hogy nem vagyok jól informált. Lehetséges. De nincs kedvem átírni a levelet…”

Rézüst és süvegcukor

Micsoda bősége van manapság a szakácskönyveknek! Mintha bizony most csapnánk napestig tartó lakomákat, vagy legalábbis delente, ki harangszókor, ki valamivel később a damaszttal terített asztalhoz ülnénk népes családunk körében elkölteni a több fogásos, ám szerény ebédet? Elérkezett az ínyencség kora? Kiadták Kugler receptjeit; abból még, valamikor ősszel csak nagy üggyel-bajjal tudtam szerezni egy példányt; gyönyörű, hasonmás kiadás volt, nem éppen olcsó, de elkapkodták, igaz, a legtöbbjét azok, akik a könyvesboltokban az előjegyzési listákra feliratkoztak. Ám a fölös példányok is napok alatt elkeltek. A Kugler-féle cukrászművészeti vények gyűjteményét nem magamnak vettem, de belelapoztam; mondhatom, élvezetes olvasmánynak tetszett, sütemények édes ízét vélhettem érezni; de végigböngészve – és a vanília meg a forró csokoládé illatfelhőiből aláereszkedve – azt is meg kellett állapítanom, hogy vajmi nehéz lehet előtalálni mindazt, ami ezeknek a torta- meg tésztakölteményeknek a készítéséhez szükséges. Nemigen láthatja hasznát egy mai háziasszony, azonban a könyvet mind nagy örömmel vitte haza.

Éppen ma, amikor alig van idejük a konyhára?

Általános csodálkozást váltott ki ez a nagy kereslet.

Az esztendő végére aztán, az ünnepekre, a karácsonyi ajándékvásárlás idejére más szakácskönyvek is megjelentek. Olcsóbbak, nagyobb példányszámban. Mintha a kiadók összebeszéltek volna, egyszerre dobtak piacra seregnyit. A kirakatokban a verses- és novelláskötetek, regények, történelmi tanulmányok, társadalomtudományi munkák – de még a mesekönyvek, sci-fik, krimik vagy bárminő újdonságok fényét is elhomályosítva kínálgatták magukat ezek az étekművészeti remekek, borítóikon étvágygerjesztő pecsenyék csábító képeivel, valamint nem kevésbé hangulatos címeikkel, akarva-akaratlanul a hedonista örömök élvezetére serkentőn.

Megakadt rajtuk az ember tekintete. Nem is láttam olyan vásárlót, aki ne tett volna egyet-egyet a kosarába. Magam is összevásároltam vagy tucatnyit. Egyszerűen nem tudtam megállni, hogy – szinte mohón – be ne gyűjtsem valamennyit. Még ezt, még ezt is – vettem kezembe hol a régmúlt idők konyhatitkait, hol a vadak, halak sütésének-főzésének módjait, hol pedig a kelet-európai népek vagy a kínaiak szakácstudományát feltálaló könyveket.

Nem tudom, volt-e valaha is ekkora teríték; s főleg: volt-e rá példa bármikor is, hogy a múltba veszett gasztronómiai szokásokat ilyen nagy buzgalommal és vágyakozással idézze fel az utókor, s mi több, kísérletet tegyen feltámasztásukra? Mert ezt szolgálják ezek a nagyszerű és örömöt keltő, a hajdani recepteket új köntösben bemutató kötetek. De éppen most? Manapság?! Amikor a mélyfagyasztott ételek korát éljük? Amikor ki üzemi kosztra, ki vendéglői menüre van fogva? Amikor a snack-bárok pultjainál kapkodva nyeldekeljük a köröttünk nyüzsgő tömegben a milánói makarónit, vagy az utcai bódék előtt, a járókelőktől félrehúzódva faljuk a hamburgert? Amikor a gyerekek már jobban szeretik a vegyileg tartósított tejet, mint az „igazit”? Amikor a csirkének halíze van, a hal húsa pedig gázolajtól bűzlik?

Mégis, mégis!

Talán majd lesz egy nap, egy este, talán vendégek jönnek, vidám barátok, kedves társaság, gondoljuk reménykedve, amikor boldog izgalommal, békés nyugalomba varázsolva magunkat silabizálhatjuk a konyhában a régi sorokat: Készíts jókora lazacot, és főzd erős húslében és fehér borban… Vagy: A liba vérét felfogjuk, és kevés ecettel tisztára keverjük…

Valójában azonban mindannyian sejtjük, hogy nem fogjuk hasznát venni ezeknek a könyveknek. Időnk kevés, erszényünk lapos, türelmünk sincs elegendő hozzá. Mégsem hagytuk ott őket a boltokban. Mert jólesik legalább nézegetni, olvasgatni valamennyit. Jó tudni, hogy ott sorakoznak a kredenc polcán, jó hinni, hiszegetni, hogy majd sorra vesszük mind a receptjeiket. Kicsit kegyesen becsapjuk magunkat. Gondtalanságot, kedélyt, bőséget csalunk magunk köré velük. Rézüstök és süvegcukrok álombeli konyhavilágát.

De bizonyára vannak, akik keserű indulattal nézték ezeket a könyveket, s egyet sem vettek belőlük. Csak legyintettek: Ugyan, ebben a világban? Hát érdemes? Talán bizony éppen most érkezett el az ínyenckedés reneszánsza? Úgy gondolják, kérem, hogy most következik a nagy eszem-iszom? A nagy dínomdánom? Szóval semmi anyagi gond, semmi aggodalom a világ állapotát és sorsát illetően? Be lehet vonulni a konyhába, a nagy, csillogó rézüstök, a kuglófformák, a tepsik, pilseni vaslábosok, mártásos tálak, tarkedlisütők közé? Talán süvegcukor is van a kamra polcán? Meg írósvaj? És kampókon szalonkák, császármadarak, fácánkakasok függenek, a jégszekrényben meg vesepecsenye érik? Na nem, nem! Csak ne ámítsuk magunkat!

Az indulat érthető. Nem készítünk lúdmájat tejföllel, de még párolt birkacombot is csak ritkán. Ezek a szakácskönyvek nem is azért kellenek. Inkább olvasmánynak – mint egy regény, egy lírai kötet: a derűs életről. Ahogy a kopott fényképesdobozok, ládikák mélyéről előkotorjuk öreganyáink foszlott, lapjaira hullt, tintaceruzával vagy percegő tollal írt receptjeit, s azokat meghatottan böngészve felemlegetjük az egykori sültek, aranyló levesek, cukros-ecetes uborkák ízeit, ahogy visszalopjuk magunkat a talán soha nem is volt, de nosztalgikusan mégis valóságosnak hitt édeni pillanatokba, úgy forgathatjuk ezeket az esztendő végén nagy hirtelen kiadott szakácskönyveket.

Mintha éppen ezért teremtek volna most egyszeriben elő, hogy költészetükkel ellentmondjanak mindannak, ami szorongat bennünket. Mintha dacolni jöttek volna, megnyugtatni kissé: ilyen is lehet az élet. Talán mindazt, ami felé rohanunk vagy amiben már leledzünk: a hajszát, a kapkodást, az ideges hamburgerevést, a rosszkedvet, a műéletet megfékezni, más ritmust, életformát sugallni jöttek. Emberibbet. Akár lehetséges, akár nem. Jöttek szembeállni egy korral, amelyben a rézüstök szép öble gyanakvón körbeforgó radarernyők formájára és a süvegcukrok kúpja gyilkos rakéták csúcsos hengerére emlékeztet.

Savonarola csúcsidőben

Még mielőtt bejuthattam volna a parkolóba, éppen csak megpillantottam ott, a nagy, vasárnapi nyüzsgedelemben a kocsik között, de odabenn a snack-bárban mégis azonnal felismertem. Benn is rengetegen voltak, pedig nem a főútvonalról nyílt az üzlet, le kellett hajtani a folyó menti utcába, de az emberek, mint a bolondok, egymást taposták; forgott a ventillátor, mégsem volt egy szemernyi friss levegő sem, csak az izzadó testek párája meg a hamburgerek, pizzák, fokhagymás sültek erős szaga ülte meg a helyiséget; be sem akartam menni, drága hely, mondtam a barátomnak, minek tódulunk a többiek után, mint a birkák, keressünk valami bódét vagy csendes kis presszót, de ő erősködött, hogy remek hely, na persze, csakhogy méregdrága. Fogadjunk, mondtam, hogy kizárólag nyugati sört tartanak, Dabot, Gold Fasslt vagy extra dobozosat, a guta megüt, amikor félszáz forintot kell fizetni egy pohár hideg italért.

Azért annyira jól nem vagyunk eleresztve. De ő nem keres másik helyet, azt mondta, hát betértünk. Akkor aztán a vendégek között nemsokára észrevettem azt az alakot. Akit a parkolóban láttam, a kocsik között. Mondhatom, nem volt akármilyen látvány. Hórihorgas; üstöke koszos, csimbókos; szája fogatlan; mosdatlan nyaka retkes; madárkarom ujjain vastag, mocskos körmök; görbe testén valami foszladozó, ócska dzseki, a nadrágja meg csupa rojt, ragacs; mezítelen lábán szakadt saru, bokáján a kosz, mint a szénpor. Egyedül ült a pult közelében levő asztalkánál, naná! – nem tudom, ki telepedett volna mellé. – Nézd csak – mondtam a barátomnak –, nézd, milyen fura alak! – Ő meg, a barátom elkerekedett szemmel azt mondta:

– Nahát! Hogy kerül ez ide?! Ide is?! A múltkor Pesten láttam, az egyik körúti nagy kávéházban! Biz’ isten, ő volt az! – Szóval te ismered? – kérdeztem, miközben helyet kerestünk magunknak, de csak a bárpulthoz támaszkodhattunk, a sorsunkra várva. – Te még olyat nem pipáltál! – mondta a barátom, le nem véve szemét az ipséről. – Ugyanígy ült ott is, ilyen mocskosan, toprongyosan a márványasztal mellett, libamájas szendvicset rendelt, meg osztrák sört; ha láttad volna, hogy turkálta azt a finom szendvicset, szétpiszkálta, ímmel-ámmal harapott belőle… És a sörrel mit művelt! Kiflit mártogatott bele, sörben áztatta a kiflijét, sótartóval lenyomatta egy kis időre, amíg jól megpuhult, aztán még citromszeleteket is dobált a poharába, összepancsolt mindent, kávét kért tejszínhabbal, aranydobozos cigarettát vett a trafikosnál, talán Benson and Hedgest, de semmi sem kellett neki igazán, csak pazarolt, pazarolt… Nézd! Nézd csak!

A tulaj vagy a kisegítő éppen kiszolgálta a pasast. Nem törődhettek a küllemével, ebben a nagy forgalomban habókos kirándulónak hihette bárki. Két nagy adag ételt kapott, meg Egger sört, salátákat. A tálcán csuda gusztusos volt az a sok finomság, már alig vártam, hogy mi is megkapjuk a magunkét. A toprongyos alak kéjes csámcsogással hajolt a tányérok fölé. De nem kezdett enni; kitöltötte a sört, aztán a poharat teletömködte salátával; az étkekre mustárt, görög mártást, worcestert öntött; körülnézett, s minden keze ügyébe akadó fűszerből szórt valamennyit az adagokra. Dúskált a jólétben; elégedetten szemlélte művét. – Figyeld csak! – ragadta meg karomat a barátom. – Figyeld, szerintem most is botrányra készül! – Alighogy ezt kimondta, a hórihorgas ipse máris különös művelethez látott: a tányérok tartalmát a tálcára borította, azt a drága sört (mi csak sziszegtünk!) rálocsolta, és kézzel összemancsolta az egészet. Rajtunk kívül senki sem látta ezt, mindenki a maga tülekedésével, evésével-ivásával volt elfoglalva; hagymás, zsíros ételek fölé hajoltak; poharak koccantak; a kávéfőzőből sivított a gőz; kazettáról az Aphrodite’s Child végtelen száma forgott; zengett a helyiség; odakinn kocsik zsúfolódtak egymáshoz; a panorámás buszokról turisták özönlötték el a várost – senki sem figyelt az ipsére. Aztán egyszer csak történt valami. A toprongyos alak, mintha valami pompás mixtúrát állított volna össze, egy pillanatig gyönyörködött benne, majd megfogta a tálcát, s az egész kotyvalékot az asztalra borította. Néhányan meglepetten és felhördülve félreugrottak, nők visongtak, de őt nem lehetett kizökkenteni tempójából: kiegyenesedett, két, hosszú, sovány karját széttárta, s az elképedt vendégek felé fordulva azt mondta: – Tessék! Jó étvágyat! – A tulaj odarohant, vérvörösen, de az ipse, mintha hipnotizálná, egy kézmozdulattal megállította, majd bűvészi ügyességgel egy ötszáz forintost nyújtott át grand-seigneuri méltósággal. Aztán egy mindenkit megvető pillantással kivonult a snack-bárból. A főnök csak akkor kezdett szitkozódni: – Hogy micsoda alak! Hogy miféle alakok vannak! Felháborító! – Sebtiben eltakarította az asztalról a moslékot. – Hát látták?! Látták ezt?! Értik ezt?!…

– Menjünk – mondtam a barátomnak. – Elment az étvágyam! – Kitámolyogtunk a szabadba. – Te érted, miért csinál ez ilyeneket? – kérdezem a barátomat. Igyekeztem mély lélegzetekkel helyrebillenteni a közérzetemet, de nemigen sikerült. – Bolond ez? Vagy mi baja? Mit akar? – Talán csak azt – mondta töprengve a barátom –, amit el is ért. Hogy elfogjon a csömör. – De ez így rengeteg pénzébe kerül! – Úgy látszik, áldoz rá. Mint egy Savonarola. Átkozódik…

IV. Fenn, a pavilonok mögötti…

Fenn, a pavilonok mögötti domboldalon sárga kaviccsal felszórt sétaút. Padok a magas törzsű fák árnyékában.

Kék őszi ég. Csend. A szanatórium délutáni békessége.

A lombok közt áttörő fényben egy pad pirosa. A hasadt, szálkás deszkába vésett betűk:

„MÁRTON SZERETLEK A FELESÉGED NINA”

Sehol egy lélek.

Szilencium.

Idomítás a parton

A kölykök – négyen-öten, még nincsenek tízévesek – siklót fogtak ki a Dunából. Visongnak, rémisztik egymást; a hüllő siklik, szabadulna, a gyerekek fűzfavesszőkkel térítgetik jobbra-balra, elcsípik, vödörbe ejtik, mulattatja őket a karcsú, zöldes kis vízikígyócska. Eszükben sincs bántani, csak hancúroznak, mint kiscicák a pamutgombolyaggal. Borzasztóan jó érzés, ősi, öröklött érzés a zsákmányejtés öröme. Valódi sikló! Tudják, hogy ártalmatlan jószág, nem is akarnak mást, csupán ismerkedni vele.

Szép őszi délután van, nyárias meleg, a folyón evezősök, a víz sekély, a kiszáradt mederszél fehérlik a napsütésben. Odább egy javakorabeli férfi a kutyáját idomítja; jól megtermett eb, farkas, fajtiszta, barna-fekete bundája csuromvíz, engedelmesen szalad a folyóba az elhajított faág után. Panaszos tekintettel evickél partra, de gazdija megint a vízbe kergeti; s megint; a kutya lógó nyelvvel, lihegve ugrik a parancsszóra. Ha megáll, ha tétováz, a férfi erélyesen ráüvölt. Katonás alak. Ezt a kutyafürdetést is úgy végzi, mint valami hadászati kiképzést. Meg kell hagyni, ő maga, bár ősz s májfoltos bőrű, még dalia; alig domborodó pocakja behúzva, melle kidüllesztve, két izmos lába a part kavicsain alaposan megvetve.

Oda-odasandít a visongó, lármázó gyerekekre. A kutyája is figyel, szívesen vegyülne a srácok közé, de a gazda ismét a folyóba kergeti a faágért – folytatni kell a gyakorlatot.

A gyerekek felkapják a vedret, s egy sikongató lányka után futnak kacagva, üvöltözve, ott kergetőznek már a daliás öregúr mögött. Kikapják a siklót a vödörből, a lányka felé lóbálják. A férfi rosszallóan veszi tudomásul, hogy háborgatják köreit. Kutyája is alábbhagy az engedelemmel, a kis csapat sarkában ugrándozik. Oda se figyel a gazda parancsára.

A férfi megfordul, nyugodt, kimért léptekkel a visítozó csoporthoz ballag, májfoltos ujjával a siklóra mutat. – Üssétek agyon!

Elül a lárma, a kölykök meglepetten fordulnak a hang felé.

– Üssétek agyon, és nyúzzátok meg! Rajta!

Egyik sem szól, csak pillog megszeppenten.

– Mi lesz? Senki sem meri megtenni? Fogj egy követ, te, te kiskomám, csapd fejbe ezt a ronda állatot, és kész! Vagy nyúzzátok meg elevenen! Az se rossz mulatság!

– Miért? – kérdi értetlenül és ártatlanul az egyik kisfiú. – Miért kellene megnyúzni?

– Miért?! Nem kérdés! Megtehetitek, a ti foglyotok!

– De a sikló hasznos, nem tetszett tudni? – kérdezi szelíden a kislány, akit a többiek kergettek.

– Ostobaság! Öljétek meg, és a bőrét vigyétek magatokkal trófeának. Na, melyik fiú olyan bátor, hogy megtegye?!

A kutya a siklót szaglássza idegesen; a fiú, aki a tekergő foglyot ujjai közé csippentve tartja, egyre magasabbra nyújtja a karját, de a kutya ágaskodik, vakkant.

– Szóval nincs merszetek hozzá?! – kérdi a férfi. – Akkor dobjátok a kutyám elé, az majd megteszi! Ralf! – Az eb éles hangon felugat. – Ralf majd megmutatja nektek!…

– Nem, majd én! – áll elő egy kis fitos, pöttöm fiúcska. Üstökén a szőke tincseket aranyossá fényesíti a nap. A gyerkőc úgy érzi, meg kell menteni a banda becsületét.

– Add ide, Béla! – S közben felmarkol egy jókora követ a meder széléről.

– Ne bántsd! – sikítja a kislány. Erre megtorpan.

– Ugyan! – mosolyog elnézően a férfi. – Csak nem hallgatsz egy lányra?! Na, hadd lássam! Rajta!

A pöttöm szőke kikapja a Béla kezéből, földhöz csapja, s megcélozza a kővel a siklót – csakhogy az fürge; gyors iramban kúszik a víz felé. A pöttöm kövek után kapdos, kiáltozva hajigálja a menekülőt, hangja eltorzul a méregtől, a nagy üldözésben túlharsogja a kutya csaholását. Mert az eb is ott ugrándozik a nyomában. Ám hiába vadásznak rá mindketten – a siklót elnyeli a Duna. A pöttöm dühös, bevág a vízbe is néhány követ. – Az anyja mindenit! Pedig majdnem eltaláltam! A ronda dög! Majdnem eltaláltam!…

Pirulva, de valami elismerést is várva fordul a férfi felé.

– Na, majd legközelebb! – mondja az ősz dalia. – Legközelebb már ügyesebb leszel! – Azzal füttyent a kutyájának; elvonul. Az eb már ismét engedelmes, szaporázza lépteit a gazda mellett.

A gyerekek zavartan álldogálnak a hirtelen csendben, aztán szó nélkül elindulnak. A kislány a füves meredélyről visszanéz, int a pöttömnek. – Azért gyere, na!…

Nem mondják egymásnak a lurkók, de érzik mindannyian, hogy jobb lesz most hazamenni. A játéknak úgyis vége.

Pedig még süt a nap.

A szerep

Ki ne ismerné a vasúti fecsegőt? Az útitársat, aki csak az alkalomra vár, hogy ne hagyjon békén olvasni, szundikálni, töprengeni vagy a tájat bámulni a vonaton? Rendszerint alattomban támad; amikor belépsz a fülkébe, épp csak biccent, kérdésedre inkább csak hümmögve mutat a szemközti ülésre, nehogy időnek előtte elriasszon. Hiszen később már nehéz egérutat nyerned, nyílt sértés felállni és távozni, így hát az alamuszi csevegő el nem árulná magát a vonat indulása előtt. Sőt! A fogasra akasztott felöltőjébe burkolódzva alvást színlel, hogy minden gyanúdat eloszlassa. Csak majd egy óra múlva keres valami apró okot a kapcsolat felvételére. Mondjuk, áthajol fölötted, hogy behúzza a kupé ajtaját. Kissé meglöki az újságodat, így aztán nemcsak az engedélyedet kérheti a fülke bezárásához, de szabadkozhat is, amiért megzavart.

– Semmi baj – mondod kedvesen. S ezzel máris benn vagy a csőben, hiába bújsz vissza az újságod mögé.

– A huzat miatt – mondja útitársad. – Magát nem bántja?

– Ja, nem, engem nem!

– Nekem árpa nő a szememre – mondja kényelmesen, a hasán összekulcsolt kézzel.

– Igazán? – próbálod lerázni egy kurta mosollyal.

– Ja, kérem, ilyenkor már mindenféle baja van az embernek…

– Na, na, hiszen ön még nem lehet több, mint…

– Ötvenöt! Ötvenöt vagyok, bizony! Fájnak a csontjaim, a bal vállam reumás, a gerincem meszesedik, hajnalra hasogat mindenem. Olykor a szívem fölött nyomást érzek. A legkisebb huzat fülfájást, árpát, rosszabb esetben arcüreggyulladást okoz. Na és a gyomrom, kérem, a gyomrom! Ha csak valamelyest is megterhelem, három-négy szem No-Spát kell bevennem. Vagy… tessék… nézze! Mindig van nálam Cotazym Forte… Máskülönben egészséges vagyok, van egy kis kertem, ott kapirgálok, kell a mozgás. Úszni is járnék, de nincs időm. Maga be tudja osztani az idejét?

– Á, nem nagyon…

– És ez bántja, igaz?

– Hát, eléggé…

– Na, látja! A szerep! Az hiányzik, kérem, a szerep!

– A szerep?

– Ki kell alakítani valamiféle szerepet. A szerep segít élni, az viszi előre az embert…

– A képmutatásra gondol?

– Dehogy! A szerep nem más, minthogy az ember kialakítja magát. Elképzeli, hogy ő mi is tulajdonképpen. A főnököm… nos, az a főnököm szerepe, hogy ő a nagyember! Már kora reggel úgy nyitja ki a szemét, hogy na, most felébredt a nagyember! Most zuhanyoz a nagyember! Most bevonul a hivatalba a nagyember… és így tovább. Van egy elképzelése a nagyemberről, azt játssza. És ha nem esik ki a szerepéből, akkor nemcsak ő, hanem már mások is úgy vélik, hogy valóban ő a nagyember. Ott van például a kisember. Az, ugyebár, félénk, alázatos, óvatos, gyanakvó… Soknak meg ez a szerep tetszik. Semmi baj, de akkor aztán ebből sem szabad kiesni! S máris mindenki azt mondja: hja, könnyű neki, kisember, semmi felelőssége! Persze, számtalan szerep van. Választani kell! Lehet játszani elfoglaltat, ráérőt, bizakodót, lemondót, okoskodót, kételkedőt. Csak választani kell. Aztán a többiek már segítenek. Ha elhatározzuk magunkat valamilyen szerepre, a világ elfogadja! Még nem gondolt erre? Ha ön vállalná a szétszóródott figyelmű, időzavarral küzdő szerepét – na, csak a példa kedvéért mondom! –, máris nem szenvedne a dekoncentráltságtól, hanem büszke lenne az alakítására… Ó, itt a kalauz!

A jegykezelő félbeszakítja útitársad monológját. De amikor újra egyedül maradtok, folytatja:

– Nézze, ezt a kalauzt! Ez is egy szerep. Gondolja, képes lenne egyenruhába bújni, ha nem vállalná ezt az alakítást? Bizonyára megmaradt valamennyi az egyéniségéből, de leginkább a szerepéhez idomult. Karaktere már kalauzkarakter. Hallgasson rám! Nem lehet meg szerep nélkül! De arra is ügyelnie kell aztán, hogy megmaradjon abban! Tudja, a szerepjátszáshoz hit kell. Hinni kell a szerepben. Mert ha nem… ha megbicsaklik az alakítás, vége a sikernek. Vége a karriernek. Ha egy kalauz nem képes hinni a kalauzságban… azt, kérem, azonnal megérzi a világ, s vége a dicsőségnek! Ráadásul saját maga is megzavarodik. El tud képzelni egy kételkedő államfőt? Egy önbizalmát vesztett, vagyis a szerepéből kiesett tábornokot? A szerep éltet. Lehet jól vagy rosszul alakítani, de szerepet nem vállalni annyi, mint az életen kívülrekedni…

Útitársad mondja, csak mondja. Fáraszt a fecsegés, a tájat szeretnéd nézni, de most már nem tudsz szabadulni attól, amit hallottál.

– Na és ön… az ön szerepe? – kérdezed, de a vonat lassít, útitársad felpattan a helyéről.

– Na, már itt is vagyunk?! Leszállok! Ön tovább utazik?

– Igen. De ha még megmondaná…

Késő. Vidáman integet, és kifurakszik a fülkéből. Egy pillanat múlva már a peronon látod, siet, eltűnik a tömegben. Ott maradsz a fecsegésétől felkavartan, zúgó fejjel. Jobb is, hogy leszállt, gondolod; igyekszel megnyugodni. Nemsokára a vonat már újra kinn fut a nyílt pályán. Már-már elfelejted iménti útitársadat, de egyszer csak azon kapod magad, hogy töprengsz. A szerepről. A szerepekről. A magadéról. Hogy mi is lenne, lehetne az?

Jól tönkretette a békességedet!

Utazók

A járási székhely autóbusz-pályaudvara a piac mellé épült; a váróterem, a peron, a büfé egybeolvad a lacikonyhákkal, az árudák pavilonjaival, az italméréssel meg az őstermelők standjaival. A kocsiállások körül szüntelen a nyüzsgés; jönnek a ringó, nagy testű Ikarusok meg a helyközi járatok csuklós kocsijai; a batyus, faládikás, aktatáskás, tömött szatyrokat cipelő utasok hemzsegnek a forró délelőttben; dinnyék, nyár végi gyümölcsök édes illata keveredik a gázolaj bűzével; az épülethez ragasztott féltető alatt, a rácsos padokon tikkadt várakozók ücsörögnek, fekszenek, bagóznak, falatoznak, bóbiskolnak a fülledtségben.

Jó hatvanas házaspár ül az árnyékban; a férfin galambszürke öltöny, sárga cipő, finom ing, pettyes nyakkendő, szalmakalap. Az asszony kosztümben izzad; valami santunganyag, jól szabott; a zsabós blúz meg a csipkés mandzsetta elegánssá teszi. Lábuknál, a földön vászonba gombolt koffer. Régen láthatott az ember ilyet; védőhuzattal takarosan kímélt bőröndöt.

Az asszony zsebkendővel legyezi magát. Arca piros, haja kissé szétbomlott a hajtűk alól. Dús, nagy haj, megőszült szőkeség. A férfi áhítattal lesi a bodegánál sörözőket, a kolbászevőket, a lángossütőnél sorbaállókat.

– Majd iszol, ha megérkeztünk – mondja kihúzott kebellel, nyaka körül egyre gyorsabban legyezgetve az asszony.

– Hm? – csak ennyit kockáztat meg a férfi moccanatlan.

– Borbála hideg sörrel vár. Vagy Józsi. Pincéből hozott borral. Fröccsel.

A férfi nagyot nyel. – Ühmm…

Pecsenyék szaga száll a pavilonok felől.

– Nem kell egész úton enni meg inni. Az olyan rossz szokás. Prosztós szokás. Ha útra kelnek, mindjárt zabálni meg vedelni akarnak…

– Hmmm…

– Lecsöpögtetnéd a ruhád. A kolbász is csupa zsír. Borbáláék megetetnek, megitatnak, hiszen úgyis tudod!…

– Aha…

– Hát akkor? Minek kellene most az a vacak, drágán mért sör?

A férfi némán bólint, ül egyenes derékkal, soványan, galambszürkén. Lassan megérinti csontos kezével a koffert, vonalba igazítja, aztán megint les az árnyékot adó tető alól a napban izzadó evő-ivók tömegére. – Szállodába is mehetnénk – mondja csendesen.

Az asszonyt ez úgy meglepi, hogy alig kap levegőt. A legyezést is elfelejti. – Micsoda?! Hova a pokolba nem? Amikor ott az a szép, tágas ház! Költekezni?! Ne beszélj már!

– Nem akarok a testvéredéknél lakni.

– Lakni! Nem lakni megyünk oda, csak három napra, amíg megbeszéljük a dolgokat! Megvolt a hagyatéki, el kell rendezni mindent. Tudod, hogy addig nem akartam…

– Nélkülem is elboldogultál volna.

– Hagytalak volna otthon, igaz? Jaj, ne beszélj már, ne beszélj! – Gyors legyezés, ideges, kapkodó. Aztán egy félfordulat a férfi felé: – Mi bajod neked a nővéremmel? A sógorommal?

– Semmi.

– Hát akkor?

– Csak… gondoltam, szállodába is mehetnénk. Régen voltam szállodában.

– Na és? Most jut eszedbe? Egyáltalán, mikor voltál te szállodában?! Nem is tudok róla!

– Még Pesten, egyszer. Amikor azt a présgépet rendeltem az üzemnek…

– Á, ki emlékszik már arra! Szálloda! Még mit nem? Pénzt herdálni?! – Az asszony megnyugodva tovább legyezi magát, észre sem neszi, hogy a férfi odábbhúzódik a szuszogása elől. – Borbála az aranyról is beszélni akar velünk. Az ékszerekről. A mama nyakláncáról, a gyűrűkről, a fülbevalókról. Eladnák a részüket…

– Hát csak adják.

– Nekünk. Nekünk adnák el, már ezt is meg akartam beszélni veled. Inkább erről beszélgessünk a sörözés meg kolbászevés helyett!

– Minek nekünk az ő részük? Nem vesszük…

– De. Vesszük. Már megígértem… Nézd, most nézd, micsoda mocskot csinálnak a zabálásukkal! Elszórják a zsíros papírokat! És ezek közé akarsz te beállni?!… Borbála nem a felvásárlóhelyen adja el az ékszert, hanem nekünk. Kell a lányoknak a pénz. Kell a tőke az új kis üzletükhöz. Meg akarják forgatni a pénzt. Én egyelőre nem, én befektetem, még várok. – A táskájára üt. – Itt a pénz!

A férfi szeme elkerekedik, a táskára bámul hitetlenkedve, szólni sem tud. Az asszony legyezi magát. Darazsak lepik el a földön heverő dinnyehéjakat. – Gondoltam… gondoltam, egyszer együtt is hálhattunk volna egy szállodában – mondja végre a férfi. – Elképzeltem… – A nő meg se hallja. Bal keze a tömött táskán, jobbjával lebegteti a zsebkendőt. Elégedett.

A te fajtád… az én fajtám!

Akkor értem oda, amikor a rendőrök már megbilincselték és éppen betuszkolták a riadóautóba a két férfit. Az emberek még izgatottan magyarázták a történteket, de csak annyit lehetett megérteni, hogy a fickók összeverekedtek, az egyik lecsapta egy sörösüveg nyakát, és a palack szilánkos végével támadt a másikra, de az valamilyen ügyes karatemozdulattal kivédte a szúrást, aztán ott hemperegtek a járdán, onnan szedték fel őket. Állítólag barátok vagy rokonok… vagy testvérek? Mintha ezt is mondta volna valaki. A kék-fehér autó szirénázva elhajtott a térről, a tömeg lassan szétoszlott; a kártyázók, a sakkozók meg a kibiceik visszatelepedtek a dróthálóval elkerített játszótér menti kőlapos asztalokhoz, a betonpadokra; a gyerekek visongva másztak újra csúszdákra, felpattantak a hintákra, meg nekiláttak focizni; már alkonyodott.

A sörösüveg zöld cserepei ott csillogtak az alkonyi fényben a kavicsokon.

– Elengedik őket – mondta egy bajuszos alak, cigarettafüstöt fújva az arcomba a tér fiatal fasora alatt. – Ha tisztázzák magukat, elengedik őket. Van ezeknek rendes munkahelyük meg lakásuk meg minden. Rendes munkásemberek ezek, az egyik dukkózó, a másik meg hentes a közértnél…

– Ismeri őket?

– Sokan ismerik őket itten. Ezen a környéken laknak. Én is ezen a környéken lakom, itt nőttünk fel valamennyien ezekben az utcákban. Kijárok ide levegőzni. Üljek otthon a konyhában? Vagy a gangon?

– Azt beszélik az emberek, hogy ez a két fickó gyilkos szándékkal rontott egymásnak.

– Gyilkos szándékkal?! – A bajuszos alak elmosolyodott, körme közé csippentette a cigaretta végét, szippantott egy utolsót, eltaposta a csikket. – Gyilkos szándékkal… – ismételgette bólogatva. – Na persze, gyilkos szándékkal! Hát nem azzal van tele az egész világ?! Mindenki a másik torkának esne! Annyi az indulat meg a gonoszság… Tudja, min vesztek össze? Én tudom, mert nem először marakodnak ezek valami kis semmiségen! Az izgatja őket, hogy kié az elsőbbség!

– Az elsőbbség?

– Nem tehetnek róla. Így nevelődtek…

– Hogy versengjenek?

– Hogy gyűlöljék egymást. Ismerem őket, az unokafivéreim. Az apjuk, amíg csak élt, szidta az anyjuk famíliáját, az anyjuk meg az apjukét. „A te fajtád!… Az én fajtám!”… Ez ment mindig, de piszkolódva. Elég volt egy elsózott leves, egy nyitva felejtett ablak, amit aztán becsapott a szél, egy útban hagyott szék, akármi. Már csak úgy fröcsögtek egymásra! „Az a kétbalkezes, tehetetlen fajtád, az!…” A másik meg: „A mi fajtánkat megnézheti akárki, de a tieteket, azt az istentől elrugaszkodottat, hát azt jobb ha nem emlegeted!…” Én is hallgathattam, ha átmentem hozzájuk: „Te, kákabélű!” Mert sovány voltam, vézna kölyök, a nagybátyám nem állhatott, ő erős ember volt, a speditőröknél dolgozott, itta a hosszúlépéseket egész nap, bivalyerős volt és lila fejű, ha rátenyerelt az asztalra, megreccsent a deszka. Véreres szemmel hajolt fölém: „Te, egyszálbélű! A pokolba az egyszálbélű fajtáddal! Akárcsak a nénédet látnám, meg azt a mafla kis kölykét!”… A kisebbik fiát maflázta, nem szerette, anyja fajtája volt, az igaz, fehér bőrű, szelíd. Maga is láthatta az imént, amikor belökték a rendőrkocsiba, hogy milyen lányosan szőke még ma is. De a szelídsége! Hát az aztán elszállt. Addig, addig hallgatta, hogy a te fajtád, az én fajtám, amíg egyszer csak ő is gyűlölködő lett. Megérlelődött bennük szépen az egymás elleni gyűlölet, ha így nevelkedtek, hogyne érlelődött volna! Durvák lettek egymáshoz. Néha megfeledkeznek magukról, akkor jól megvannak, de elég egy szó – és mindennek vége. Az elsőbbség! Az! Hogy ki az erősebb, bátrabb, okosabb, ügyesebb! A versengés! Mindig az a rohadt versengés! Míg egyszer bele nem pusztulnak!… De most megint kiengedik őket. Mindig megússzák, igazolják magukat, és kész. Én kerülöm őket. Köszönünk – de semmi több. Provokáltak. Megszokták az apjuk után, hogy engem is fajtázzanak, mert én az anyjuk révén vagyok rokonuk. „Te kákabélű!”… Ők is kezdték. De én kerülöm őket. Gyerekkoromban sem szerettem köztük lenni. Nem bírtam azt a sok veszekedést, rivalizálást. Nem bírom, amikor valaki elébe tolakszik a másiknak. Utáltam, amikor elkezdték ezt a fajtázgatást. Még csak gyerek voltam, de utáltam. Egészen belebetegedtem… meg sértett is. Akkor is, ha nem engem bántottak. Valahogy restelkedtem, sértett meg rémületben tartott. Féltem tőlük. Most is félek tőlük… Félek, hogy provokálnak. Soha nem akartam verekedni… Ilyen fajta, olyan fajta – engem ez nem érdekelt. Engem ez nem hergel, érti, ugye? De ezeket igen. Ezek belekeveredtek. Ezekbe ezt belenevelték. Aztán, lássa! Sörösüveggel rontanak egymásnak. A vérét vennék egymásnak… versengésből. Pedig édestestvérek.

Madarak

– Egy képpel küszködöm – karolt belém a festő. Mentünk az éjszakai utcán, szél cibálta üstökünket. A festő sovány volt, aszketikus. Csontos kezével a levegőbe rajzolta, amiről beszélt. – Madarak egy fénylő, díszes kalitkában. Rabok? Nem. Domesztikáltak, már csak kalitkában tudnak élni. Etetik, gondozzák őket, gyönyörködnek bennük. A madarak csivitelnek, röpködnek, hintáznak, eszegetik a magokat, vízgyöngyöket isznak csőrükkel. Tollászkodnak. Végzik madári dolgukat. Fénylik a kalitka minden kis fémpálcikája. Látom ezt a fénylést gyakorta, álmomban is. Olykor felriaszt ez a hideg csillogás, de újra jön az álom: a ketrec a szárnyasokkal. A kalitka alján mohás faágak, színes kavicsok, apró, zöld növényzet. Így képzelem…

Meg-megállt a festő, úgy magyarázott, s mivel karjával magához fűzött, meg kellett állnom nekem is.

– Idilli hangulat! – kaszált körbe vékony ujjú kezével, aztán ismét elindultunk. – Béke, békesség, nyugalom, idill. Lebeg körülöttem az álom. Ahogy mondani szokás: mintha angyal szállna el felettem. De újra és újra megvillan a rideg fém is, a kalitka sűrű rácsozata. Néha a szívverésem is kihagy, annyira sajnálom a madarakat. De miért? – Hirtelen elém penderült. – Talán azért, mert nem szabadok? Miért ne lennének szabadok?! A kalitka ugyan rabság, ezek a szegény párák foglyok, csakhogy ők nem tudnak erről! Nem ismernek nagyobb szabadságot a kalitka négyszögénél, mert ott születtek; az ő világuk ez a fénylő rácsokkal bezárt tér!… – Már ismét bandukoltunk, ő makacsul karolt és beszélt: – Körül persze zöld, kék és sugárzó minden, az egész végtelen. Pontos rajzot szeretnék, ahogy a kép felsejlik előttem újra és újra: a ketrec váza könnyű és kecses, benne a színes élet – és körül a pompázatos világtér. Hanem ennek a világtérnek a fénye megtörik. El tudod képzelni? Enyhe homály vagy természetellenes csillogás… De ami a legfontosabb a képen; a kalitkának nincs ajtaja. Nincs rajta ajtó, egy kis négyzetnyi területen semmi fém, semmi keresztpánt, semmi rács. Nyitottság van ott, rés, tárt kapu… de hiába, a madarak nem röppennek ki rajta. Elszállnak odáig, ugrálnak, lépdelnek ott, aztán visszafordulnak, ki sem kémlelnek, ki sem pillantanak talán…

Éjfélig nyitva tartó sörözőt találtunk, letelepedtünk egy gyűrött abroszú, cigarettahamus, bortócsás asztalhoz. Zene szólt, felhevült pár táncolt álmos pincérek unatkozó sűrűjében.

– A kép – törölte meg sörhabos száját a festő –, a kép mozdulatlan. Hatalmas vászon, küszködöm vele. A kalitka nyitott ajtaja… miért nem szállnak ki rajta ezek a madarak? Mit súg az ösztönük? – A festő közelebb hajolt, bömbölt a zene, alig lehetett érteni a szavait. – Nos, történt már kirepülés! Megtörtént már, hogy a madarak észrevették a nyílást, felneszeltek, ott tolongtak mind, ki akartak surranni, csapdostak, marakodtak, vagdalództak. S kiszálltak. Részeg, vad, diadalmas repüléssel vágtak neki a színes világnak. Hanem akik már a legmesszebbre repültek, nekiütköztek valaminek. Sebes szárnyalásuk megtört, röptük íve megszakadt, s meredeken zuhantak a mélybe. Megtanulhatták, hogy ravaszul átlátszó, de át nem engedő bura alatt élnek, bura fedi ketrecük körül a világot, bura borul föléjük, s beleütközve pusztulásuk lelik, ha vak reménnyel kis terüknél nagyobb térre vágynak.

A festő elhallgatott, csontos keze poharára fonódott, az aranysárga sör átsütött vékony ujjai közt.

– Azóta nem vesznek tudomást a kalitka nyitott ajtajáról – mondta. – Illúzió a szín, a fény, a végtelen, illúzió a repülés korlátlansága. A kalitka körlete vagy odakinn az a tágasabb – egyre megy. Nem csábítja őket, mert a vonzásban ott a pusztulás veszélye. Ezt érzi ösztönük. Valamennyivel nagyobb szabadság, de nem teljes – megéri-e a kockázatot?

A táncoló pár még mindig nem hagyta abba, a nő a férfi nyakába akaszkodott, hátrafeszített testtel, lassú, majd egyre vadabb iramú vonaglásba kezdett. Harsogott a zene, nehezen értettem, mit mond a festő: – A legnehezebb – magyarázta gondterhelten, alakzatokat firkálva a terem füstjébe –, hogy miként ábrázoljam egyazon mozdulatban a beletörődést és a sajgást. Ezzel kínlódom. A madarak nézik a végtelent, vágyódnak rá, de feledni is akarják. Gyávák vagy bölcsek? Ha eleségük, italuk van, ha nem bántják őket, ha zsúfolt terükben röpködhetnek békességgel, még boldogok is. Tolluk színes, begyük domborodó, csőrük be nem áll naphosszat. Olykor-olykor eszükbe jutnak a nyakaszegettek, akiket káprázat bódított, s nekirepültek az áttetsző burának. Egy-egy halk csirrenés az emlékezetükre – csak ennyi hagyja el torkukat.

Felállt, indulni készült. – Nem tudom, meddig kell küszködnöm ezzel a képpel. Eleinte erős színekre gondoltam, de most már inkább pasztell… Pasztellben látom…

Az álom birodalma

Odafelé alig volt utas a prágai vonat hálókocsijában, de harmadnap, visszafelé, turistáktól hemzsegtek a fülkék, így aztán én is kaptam útitársat, pedig az indulás előtti percekben még reménykedtem, hogy Pestig – ahogy Prágáig is – egyedül fogom tölteni az éjszakát. Ám a kalauz egy férfit vezetett be fülkémbe. Este volt, gondoltam, ha kihúz a vonat a pályaudvarról, bezárkózom, a határt csak reggel érjük el, megpróbálok aludni. A férfi megjelenése azonban veszélyeztette tervemet. Ki tudja, talán nekilát vacsorázni; diskurálni akar, vagy olvasgatni? Meglehetősen barátságtalanul adtam tudtára, hogy az alsó fekhelyet én már elfoglaltam; nem törődött vele, egykedvűen, szelíd mosollyal rendezkedett be a felső ágyon, bár ügyetlenül mászott fel a magasba; hallottam, hogy sokáig és türelmesen vesződik a biztosítószíjak csatolgatásával; talán félt, hogy álmában leszédül a padlóra.

Kurta szavakat váltottunk, a legszükségesebbeket; nem bántam volna, ha idegen ajkú, de magyar volt; elkerülhetetlennek látszott a későbbi beszélgetés. Fáradt voltam, reméltem, hamar lefekhetek, azt mondtam neki, kimegyek a folyosóra, amíg pizsamába bújik; láthatta rajtam, hogy nem szívesen fogadtam társaságát, mentegetődzött, felajánlotta, hogy inkább ő sétálgat odakinn, míg nyugovóra térek, de meg sem hallgattam, rácsuktam az ajtót. Mire tíz perc múlva óvatosan visszatértem, már nyakig betakarózva, a falnak fordulva aludt. Csendben én is elfoglaltam a helyemet, kioltottam a fejem fölötti fényt, s a vonat zakatolását hallgatva elszenderedtem.

Valahol megálltunk; nem tudom, mennyi idő telt el; új felszállók zajongtak, erre riadtam. Felgyújtottam a villanyt, s csak akkor jutott eszembe emeleti társam; gyorsan a kapcsolóhoz nyúltam, de későn. – Mi az?! Mi történt?! Beszéltem?! – Tessék? – kérdeztem zavartan. – Beszéltem?! Vagy énekeltem?! – Hogy énekelt-e?! Nem… dehogy! Valami állomáson vagyunk, már indulunk is… – Félrehúztam az ablak függönyét, de a kocsisor éppen meglódult, a kinti lámpák gyér fényénél csak egy raktárépületet láttam, meg azt, hogy szemerkél az eső. – Bocsánat – hallottam némi bevezető mocorgás és krákogás után a felső ágyról –, bocsánat, valamit el kell mondanom önnek… – Nem válaszoltam, visszamásztam a plédem alá, el voltam keseredve, féltem, hogy hajnalig csak forgolódni fogok alvás helyett. De ő biztatás nélkül is folytatta: – Mindent elkövettem az utazási irodában, hogy egyedül lehessek a fülkében, a kalauzt is kértem, de be kellett látnom, hogy eladták a jegyeket… – Kérem – szóltam ingerülten –, véletlenül kattintottam fel a villanyt, elnézést… – Ellenkezőleg, én kérek elnézést! Ön cseppet sem zavart, hanem én!… Sőt az is előfordulhat, hogy továbbra is zavarni fogom. – Ezt hogy érti? – Nézze, én mindig, állandóan álmodom, igen erős álmok szállnak meg, előfordul, hogy álmomban hangoskodom, netán énekelek is. Féltem, hogy máris… – De, uram, ismétlem, semmi zajt nem ütött, egészen más ébresztett fel!… – Valóban? Ez megnyugtató. – Kis ideig csendben volt, azt hittem, elszundikált, de nem! Újra kezdte: – Nagyon felfokozott életet élek álmomban. Elég lehunyni a szemem, máris tolulnak a képek. Most is, mielőtt felébredtem, egy szigeten jártam… Nem, ne féljen, nem mesélem el! Az emberek, tudom jól, rettegnek társaik álomtörténeteitől. Pedig szívesen leírnám magának, milyen is volt az a sziget!… Ön nem szokott álmodni? – Ritkán. De nem emlékszem, miket! – vetettem oda kurtán. El is mehetett a bátorsága, de nemsokára mégis megszólalt: – Mérnök vagyok, a munkám csupa racionalitás. Hanem az éjszakáim! Azokat nem adnám semmiért! Eleinte engem sem érdekeltek az álmaim, csak később kezdtem becsülni őket. Olvasta Thomas de Quinceyt? – Kicsodát? – Azt az angolt, aki a múlt században megírta, milyen hatással van az emberre az ópium. – Á, igen, rémlik valami! – Nos, azt hiszem, nemcsak az ópiumevőnek adatik meg, hogy a dózis átlökje a káprázat világába. Soha nem kóstoltam ópiumot. Teljesen egészséges vagyok, semmi káros szenvedélyem. És miért? Mert narkózisnak ott van nekem az álom. Tudja, mekkora szabadságot ajándékoz az nekem? Történhet velem bármi, csak a puszta életem maradjon meg, s ha lehunyom a szemem, ha álmodni kezdek, máris megszabadulok minden nyűgtől! Elképzeltem már, például, hogy fogságba vetnek, vagy valamilyen módon korlátozzák szabadságomat, és semmi remény a menekülésre. Mit teszek akkor? Nem egyebet, mint átadom magam az álmok korlátlanságának. Ebben senki sem gátolhat, csak életem kioltásával. Mi a véleménye minderről? Hát nem nagyszerű?… – Nem tudtam felelni, annyira kimerült voltam; el is alhattam, csak az útlevélvizsgálatra ébredtem. Társam a fejem felett nyújtotta át iratait; szemhéja duzzadt volt; álomittasan nézett a katonákra, még nem fogta föl, hogy nappal van, ideje megtérni az álom birodalmából.

Kapcsolatok

Ülj le, szemben vele, biztasd, és engedd beszélni. Hagyd, hadd beszéljen, te csak figyelj, légy hozzá türelmes, és hallgasd.

Boldog lesz, és szeretni fog.

*

Az asszony tizenegy óra felé felkel, elhízott testén selyem hálóing; köntöst vesz magára, papucsba bújik. A lába még mindig formás. Meg a keze. Májfoltos kezek, de karcsúak. Meg a haja. Még mindig dús. Hajtűkkel tornyozza fel; kimegy a konyhába, csészébe önti az esti kávémaradékot, teledobálja cukorral, beviszi a szobába; maga elé teszi az asztalra a kártyát. Kávézik; rakja a pasziánszot. Még csak a rolót sem húzza fel. A férje bejön a kertből, szó nélkül az ablakhoz megy, felrángatja a redőnyt, eloltja a villanyt; behoz egy pohár vizet, az asszony keze ügyébe helyezi, gyógyszeresüvegekből tablettákat szór a tenyerébe, sorba a pohár köré rendezi őket. Az asszony csak akkor tekint fel a kártyából, amikor az ura már az ágyat igazgatja; figyeli, hogy veregeti fel az ellapult párnát; nézi mindaddig, míg a plédet rá nem teríti az elegyengetett paplanra. Szótlanul követi pillantásával a távozót. A férfi karcsú és fürge. Magas, csontos. Pulóverben van, kordnadrágban, de idebenn cipőtlenül, csak zokniban, hogy ne hordja szét a lakásban a sarat. Ma már kitakarított. Nyakán azért ott maradt a sál; a haja, az az ősz tüskefrizura, lenyomódott a sapkától. Az asszony hallja, hogy a férfi a konyhában edényekkel neszez, koppan valami, víz csordul – aztán hosszan csend. Visszafordul hát a kártyalapok fölé.

Később nyikordul az ajtó; nem látja, csak hallja, hogy a férje kiment a kertbe.

A lombot gereblyézheti össze. Biztosan azt.

Valamelyik nap behallatszott a szobába: – Kártyázik, de mosogatni nem lát! – A férje mondta a szomszédnak.

Egy szóval sem árulta el, hogy hallotta ezt.

A tablettákért nyúl, egyenként a nyelvére helyezi őket, vizet kortyolgat, nyeldekel.

Aztán ismét az ajtó. A férje bejött, forr, sistereg valami a resón. Csendülések, zörgések; a férfi krumplit főzhet, a beszálló gőz hozza a szagát.

Az asszony – keze a kártyalapon – merőn bámul a konyha felé.

– Jogom van hozzá! És ehhez ragaszkodom! Naponta egy tizenegyes kirakós! Senki sem tilthatja meg nekem! Még te sem! Még te sem!!!…

Fuldoklik az ingerültségtől. Reszkető kézzel nyúl a pohárért, a víz kiloccsan, iszik.

A férje megjelenik az ajtókeretnél, szó nélkül benéz rá, nézi hosszan az asszony sziluettjét az ablakon behulló őszi fényben.

Az asszony is nézi őt.

Aztán újra a konyhai neszek. És a csend.

*

Rokonszenv, ellenszenv – feromon. Szexuális vonzódás – feromon. Állítólag kapcsolatainkat a feromon irányítja. Ez a vegyi kiválasztódás, amely a kapcsolatteremtés közben jön létre, elintézi a dolgokat. Belépsz egy üzletbe, s hiába vagy jólnevelt, gorombán fognak bánni veled, bár ha az eladónak nem is áll szándékában megbántani, megsérteni. Egyszerűen csak a – feromon. Rosszul reagál a boltos a te vegyi kiválasztódásodra. S ugyanígy van ez a munkahelyeden is, az iskolában, a társaságokban. Való igaz, néha meghiúsul minden igyekezeted, hogy befogadjanak. Ilyenkor mondod: ma minden szavam, minden mozdulatom szerencsétlen.

– Miért nem vagyok rokonszenves magának? – kérded valakitől, aki foghegyről beszél veled. – Hiszen nem is ismer! Mire alapozza antipátiáját? Miért olyan elítélő?

A vegyészek szerint nem az illető tehet róla, hanem a feromon.

Más meg a nyakadba borul – ugyancsak ismeretlenül vagy indokolatlanul. Szinte beléd szeret.

Állítólag ez is a feromon hatása. A kedvező reagálás.

Emberi kapcsolatok – feromon! Mint egy hirdetés.

Ha ez így igaz, akkor lehetséges, hogy a világ dolgait intézők is csupán a feromonhatások kiszolgáltatottjai? Ösztönök dolga lenne az egész?

De talán az észnek, az értelemnek is juthat némi szerep!…

*

Presszó. Délelőtt. A nő fehér köpenyben, vállára vetve a dzseki. A férfi is a közeli hivatalból ugorhatott át ide. Ülnek a sarokban, kezük az asztal lapján összeér. Csendesen diskurálnak, meghitten, arc az arc közelében.

Lopott percek az alibit szolgáló munkaidőben? Így aztán mit sem sejthet kinek-kinek a házastársa!

Amint elmegyek mellettük, hallom – Munka után egyenest hazajössz? – Ezt a nő kérdi.

– Tudod, hogy ma van a továbbképzés – néz rá szomorúan a férfi.

– Én meg hatra angolra megyek. Utána beugrom a gyerekért a sportkörbe. Szeretné, ha szombaton megnéznénk a meccsét…

– Talán. Ha nem lesz külön munkám…

– Ma krimi lesz. Kilenckor. A tévében.

– Csak tíz után érek haza…

– Tízkor én már lefekszem.

– Akkor hát ma sem? Akkor hát mikor? Már egy hete semmi…

Kis sóhaj. Még egyszer egymásba kulcsolódnak a kezek.

– Reggel majd írj egy cédulát, ha elmész. És tegyél ki pénzt a telefonszámlára. Délelőtt felhívlak… ha nem tudnál kiugrani.

– Jó. De hogy már egy hete semmi…!

A nő arcán enyhe kis mosoly.

– Mielőtt összeházasodtunk! Akkor még! Emlékszel? Hajaj…

A férfi bólogat, simogatja a nő kezét. Aztán hirtelen felpillant, elszaladt az idő.

– Főúr, kérem! Fizetünk!…

Egy nem létező kisfilm

A történet évek óta kísért, sehogy sem megy ki a fejemből. Tartok tőle, hogy sehol sincs nyoma; sajnálnám, ha feledésbe merülne. A tőle megszokott remek előadásban Várkonyi Zoltán mesélte egyszer Szentendrén. Van annak már vagy tíz éve is!

Legszívesebben kisfilmet készítene a sztoriból, mondta akkor. Nem csinált belőle kisfilmet, alighanem még csak le sem skiccelte.

Ám ha a hagyatékában van valahol, akkor sem árt elmondanom, mert ott, azon a délutánon mű született azzal, ahogy ő szavakkal, gesztusokkal megjelenítette a történetet. Le-fel járkált, közben-közben megállt, lejátszott egy-két helyzetet. Figurákat. Karaktereket.

Nagyokat nevettünk.

Azzal kezdte, hogy zsűritag volt, mint már nemegyszer valamilyen filmfesztiválon. A résztvevőket egyik nap különös előadásra invitálták – talán épp a szállodájuk különtermébe. Merőben más volt a téma, mint a szakmai tanácskozásokon. A program egy feltaláló, egy kis, kezdő mérnök beszámolóját ígérte a helyi, a hegyek közti közlekedés problémáiról, a drótkötélpályák korszerűsítéséről, egy új, gazdaságos módszerről. A rendezőség vagy maga a mérnök úgy gondolhatta, hogy a fesztiválon részt vevő világnagyságok, befolyásos személyiségek pártfogását megnyerve könnyebb lesz a helyi hatóságokat jobb belátásra bírni a terv elfogadása, kivitelezése érdekében. Volt valami karitatív mellékzöngéje az egésznek; a fesztivál nevesebbjei kötelességüknek érezték, hogy megjelenésükkel a kezdő mérnök mellett tüntessenek.

Kora este volt, mindenki ráért. A teremben nem voltak székek, kisebb-nagyobb csoportokban álldogáltak a vendégek. A főfalon egy hatalmas demonstrációs tábla függött ábrákkal, számadatokkal meg a környék domborzati rajzával. Kis, szemüveges, tudósképű férfiú lépett a helyiségbe, bemutatkozott, majd a tábla felé fordulva részletes tájékoztatásba kezdett. Mutogatott a pálcájával, s közben hátra sem nézett; egyre inkább belemélyedt a témába, lelkesen taglalva tervei fontosságát, ötletei újszerűségét. A tolmácsok halkan, folyamatosan fordították a különböző nyelvekre a szöveget. A jelenlévők érdeklődéssel hallgattak, bólogattak, karba font kézzel figyeltek, elismerően hümmögtek. Várkonyi egy kis spontán remekléssel lejátszotta ezt a polifóniát; a francia, angol, olasz, spanyol, magyar, orosz tolmácsok dünnyögését, majd – snitt! – bemutatta, hogyan nyíltak meg egyszer csak az ajtók, s érkeztek a terembe halk léptű pincérek, hatalmas tálcákon mindenféle finom itallal. Pisszegés hallatszott, aztán mindenki újra az előadóra figyelt. Illetve a tolmácsára. A kis mérnök szakadatlan a tábla felé fordulva magyarázott és magyarázott. A pincérek pedig nesztelenül siklottak a csoportok között, s kínálták az italt. Ez is, az is vett egy-egy pohárral, majd tekintetét a demonstrációs táblára szegezte. Persze, ivott is közben. Kortyintott. Iszogatott. A mérnök pedig beszélt.

S akkor újabb felszolgálók érkezték – parányi szendvicsekkel. Várkonyi Zoltán aprólékosan és élvezetesen felsorolta a szendvicses tálak tartalmát. Le is játszotta, hogyan kínálták suttogva, udvariasan a pincérek a finom falatokat, miközben a tolmácsok szüntelenül duruzsolták az előadás szövegét. Aztán a vendégek is morajlani kezdtek. Előbb csak egy-két szó. Aztán susmogások. Kis nevetések. Megjegyzés a kaviárról. A lazacról. Hogy finom a libamájkrém. És van vörös bor is? Á, remek ez a fehér! Én csak juice-t kérek!… De akkor már forró kis húsgombócokat hoztak az újabb felszolgálók. Olajbogyós finom falatokat. S megint italokat. Sör is van? Nem, whiskyt nem! Van tonic?…

Várkonyi pontosan és láttatóan lejátszotta, mint feledkeztek bele egyre jobban az evésbe, ivásba, miként kezdtek társalgásokba, hogy hagyták abba a tolmácsok is a hiábavalónak tetsző fordítást, hogyan verődtek derűs traccskompániákká a csoportok, hátat fordítva a megállás nélkül magyarázó mérnöknek.

A mérnöknek, aki élete nagy lehetőségének tartotta, hogy ilyen híres emberek és mindenható nagyságok előtt beszélhet eszméiről. Még nem fedezte fel, hogy senki sem figyel rá többé; a gyönyörű tájat látta maga előtt és a tájban az ő megvalósult terveit!

– Ez a terv, tisztelt hallgatóim, a lakosság és az idelátogatók érdekeit egyaránt szolgálja, továbbá megkíméli a természetet, gazdaságos, előnyös, szociális…

Ezzel megfordult; arcán mosoly és diadal – de meglátta azt a rengeteg emberi hátat! Egy teremnyi hátat! Mind, mind a hátukat mutatták neki; diskuráltak, faltak, kortyoltak, vicceket meséltek, hahotáztak, a férfiak a nőknek udvaroltak, az asszonyok kacagtak…

És a mérnök akkor szó nélkül letette a pálcáját, megfordult, és…

Várkonyi lejátszotta a mérnök távozását is. Már nem nevettünk a histórián. Ahogy ő, a csalódott kis embert utánozva, meggörbedten, lesütött szemmel, restelkedésében hol vörösen, hol sápadtan lopakodott az ajtó felé – szinte láttuk a dőzsölő, hangoskodó, magáról megfeledkezett nemzetközi társaságot. Azt a sok emberi hátat.

– Az a tervem, hogy kisfilmet forgatok belőle – mondta Várkonyi. De erre már nem futotta az életéből.

Esős idő

Az üdülő társalgójában az álmaikról meséltek. Nem az elérhetetlenekről – hanem az éjszakaiakról. Borús, esős idő volt, nemhogy fürdésre, de kirándulásra sem alkalmas. Behúzódtak az üvegtáblák mögé, a kongó terembe, ahol műanyag huzatú fotelok és fémvázas székek várják az ebéd utáni újságolvasókat vagy az esti tévézőket.

Most még délelőtt volt, de csaknem alkonyi sötét. Kövér felhők takarták el a napot.

Eleinte valamiféle kitalálósdit játszottak, aztán megunták. Hatan vagy heten voltak – egyikük időnként nyugtalanul felkelt a helyéről, s mintha az időt kémlelné, kiment a parkba; ázottan és szótlanul tért vissza mindig. Fiatal nő volt, bámulatosan karcsú, napbarnított, fekete hajú. A férjével jött nyaralni, meg annak két gyerekével. Nyaranta így töltött együtt két hetet a férfi a fiaival. A nő szerette őket, de a viszonyuk mégis tele volt feszültséggel: nem mert rájuk szólni, nem mert a nevelésükbe avatkozni. A férje talán el sem tűrte volna; ezekben a napokban, lelkifurdalástól űzötten, idejét csakis rájuk áldozva foglalkozott a gyerekeivel.

A fiúk most valamelyik szobában ricsajoztak a társaikkal. A férj vastag pulóverban, cigarettázva kuporgott egy fotel mélyén, s törte a fejét, mit is mondjon, ha rá kerül a sor.

Éppen egy lány mesélte, nagy vihogások közben, az álmát. Hogy itt történt az üdülőben. Kiment a stégre meztelenül, s bámulta, milyen gyönyörű hajó közeleg a Balatonon. Zene és kacagás hallatszott. Oda akart úszni, de váratlanul befagyott a tó. A hajó megrekedt, a hangok elhaltak – végül csengéssé változtak. Csengett-bongott minden. Jéggé vált a hajó is, meg az emberek is megdermedtek…

– Fáztál! – állapította meg az a hölgy, aki büszke volt rá, hogy minden álomra tud magyarázatot. – A napi képzelgések, a futó gondolatok, a felületes élmények vagy a pillanatnyi fizikai állapotok teremtik az álmok történeteit. Ennyi az egész. Fáztál: jégről álmodtál. Gyerünk tovább!

Néhányan huncutságokat meséltek, mulatott a társaság. A karcsú, fekete nő a terem ajtajában állt, hallgatta az eső dobolását a bejárat feletti hullámlemez tetőn. A férjét nézte. Most a férje következett. A pulóveres férfi zavartan fészkelődött a fotelban. – De ha egyszer nem szoktam álmodni!

– Az nem létezik! – mondták a többiek. – Se jót, se rosszat?

– Úgy látszik, jók az idegeim, és tiszta a lelkiismeretem. Pássz. Én kimaradok.

– Ilyen nincs! – zúgott a kórus. – Nem lehet passzolni!

– Majd én! – szólt ekkor a fekete hajú nő. – Addig majd én, amíg eszébe jut… Megengedik?

Megengedték. A férfi hálásan tekintett a feleségére. Az asszony nem ült le; miközben mesélt, nyugtalanul körbejárt a társaság mögött.

– Valami esős, őszi táj… – kezdte. – Nedves fű. Domboldal. Nem tudom, kikkel vagyok. De van ott egy nő. Lovaglócsizmában, fehér blúzban. A közelünkben egy vasútállomás, a fű benőtte a síneket…

Feszülten figyelték. A férfi kicsit büszkén, hogy milyen jó mesélő a felesége.

– A mezőn egy ló – folytatta az asszony. – A lovaglócsizmás nőnél vadászpuska. Célozza a lovat. Figyelmeztetjük, ne tegye, a ló nem célpont. Nem törődik vele. Lövés. Nyihogás… emberi jajveszékelés. Rettenetes. Futunk a lóhoz. Fejem fölött hegyes csőrű madár köröz, csapdos, rikolt, meg akar vágni. Hessegetem. Esik az eső. A ló vergődik, patájával kapálja a földet. Vérzik. Akkor látom, hogy csinos férfifeje van. Kentaur. Átlőtték. A víz piros patakká válik körülötte. A kentaur sápadt. Mellette fekszik a lovaglócsizmás nő. Ölelik egymást szerelmesen. Egy gazdaféle jön, figyelmezteti a kentaurt, hogy eressze el a nőt. A sebesült ráveti szép tekintetét, és értelmesen beszél egyenlőségről, életről, halálról. A nő nem néz fel, csak öleli vérző társát hangtalanul. Fejem felett csapdos a különös madár. A kentaur pillantása könyörgő. Nem akarom, hogy meghaljon, de tehetetlen vagyok; mégsem akarom…

Befejezte a történetet, megállt. Éppen a férje mögött. Senki sem mozdult, senki sem szólt. – Nos? – kérdezte végre valaki az álomfejtőtől. – Ezt mivel magyarázza?

A hölgy hol a férjre, hol a feleségre nézett. A pulóveres férfi heherészett, meg akarta paskolni a neje kezét, de az hátrább húzódott kissé.

A hölgy kínlódva elmosolyodott.

– Beláthatják, hogy én sem tudhatok mindent megindokolni. – Aztán a férjhez fordult. – Eszébe jutott végre valami?

– Nem, még nem… de majd gondolkodom.

Albi és társa

A hegyre-völgybe épült falu kocsmájában vasárnapi hangulat. Ebéd előtti ivászat füstfelhőben, zsivajban.

A két városi férfit ide irányították; mondják is a csaposnak, kit keresnek.

– Kő miatt?

– Honnan tudja?

– Amiatt szokták keresni. – Az ablak melletti asztalhoz kiált. – Albi! Gyere ide!

Albi sovány, féloldalasan járó, fogatlan, öregecske. Megtörli a száját, kezet nyújt, bemutatkozik. A városiak nagyon udvariasak vele, már csak benne bíznak, ha ő nem segít, nem tudják, kihez fordulhatnának még.

– Kő miatt – veti oda a csapos. Vár, hogy az idegenek rendeljenek. Észreveszik. – Mi semmit – szabadkoznak –, de ha Albi úr inna valamit?…

– Nagyfröccsöt. Köszönöm. Szóval mennyi kellene és mikorra?

– Hát van?! – örvendeznek a jövevények. – Huszonöt négyzetméterre lenne szükségünk. Csak huszonötre!…

– Aha. Hát annyi lesz. Ígértem valakinek, de az várhat.

– Nekünk meg sürgős! Már rakják az emberek az oszlopot, de kevés a kő. Mindenfelé szaladgáltunk, de…

– Tudom. Hiába. – Albi bólint, nagy kortyokban issza a fröccsöt. – A bánya nemigen vesz fel rendelést. Hónapokig kell várni. De itt vagyunk mi! Kocsival vannak? Mert akkor megmutathatnám az árut. – A csaposnak: – Volt négy fröccsöm…

– Mindent a mi számlánkra! – tüsténkednek boldogan a városiak. Albi nagylelkűen megengedi.

Kocsival a hegy körül vagy negyedóra az út. Albi beszédes: régebben ő is bányász volt, ám jó tíz éve rászakadt a kő, lesodorta. Medencéje, combcsontja tört, azóta csak bakterkodik a fejtőben. Gyalogosan átvág a gerincen; menet-jövet tíz-tíz kilométer. Semmi az, ha egészséges az ember. Márpedig ő, a balesetet leszámítva, hála az égnek…

Hogy semmit sem lehet kapni, ami éppen kellene. Erről diskurálnak az erdő alá vezető hegyi úton. – Házaknál is jártunk, ahol követ láttunk, mind meg akartuk venni… Ki gondolta volna, hogy ilyen nehéz kőhöz jutni?!

Az út a bánya előtt véget ér. – Csak beszólok a cimborámnak – száll ki Albi a Ladából. – Innen már gyalog megyünk tovább, az erdei utat csak a teherautó bírja.

A kőbánya hatalmas medencéje kihalt. Igaz, vasárnap van, de Albi szerint köznap sincs itt sok ember. A füttyögésre egy kutya koslat elő, aztán egy erdei manócska. Ez is sovány öregember, de kicsi is; szakálla, haja gyér, hangja vékony. – A társam! – mutatja be Albi. – Te, Vilmos, kimegyek az urakkal az erdőbe. Ha kell az áru, holnap vihetik, igaz-e?

– Vihetik, vihetik – bólogat a manócska. – Jöjjenek a teherautóval, mi felrakjuk, azzal nincs hiba. Reggel itt letelik a szolgálatom, kimegyek a fejtésünkhöz, megtalálnak. De te is itt leszel, vagy nem? Na ugye! Napszálltáig dolgozunk. – Most néz a városiakra: – Albi és társa… hihihi…, de ezt nem kell dobra verni!

A kocsit a bányánál hagyják, nekivágnak az erdőnek. A magas fák alatt csend. Kékesszürke fény. Kövek meztelenkednek elő a talajból. – Ez mind magánbánya volt – magyarázza Albi. – Régen a svábok fejtették itt a követ, eladták… Amikor a háború után kitelepítették őket, maradt minden felében-harmadában. Most az erdőgazdaságé a terület. Nekünk csak saját felhasználásra szabad termelni, kapunk évente néhány köbmétert kedvezményes áron, de elnézik, hogy túladunk rajta. Én Vilmossal osztozom…

Az erdő mélyén, magas partoldalban friss fejtés. A kibányászott kövek szép rendben, oszlopban; könnyű méricskélni; van itt éppen elég.

– Nézzék, ezeket már alig kell faragni a beépítéshez. Olcsón adjuk…

Visszafelé, az egyezség után, a kocsihoz menet a fiatalabb városi megjegyzi: – Azért ez nehéz munka!

– Nehéznek nehéz, de szeretem csinálni. Itt, az erdőn, a csendben jól megvagyunk. A kő kiveszi az erőt, nem mondom, kell is fejenként egy üveg bor muníciópótlásnak… meg tíz deka kávé lefőzve… az is elfogy szépen estelig. De amíg bírom, csinálom. Szívós vagyok én! Aztán hát rosszabb dolgom soha ne legyen!…

Valamennyi pénz is van belőle, magyarázza. Nevet. A kő kell az építkezéshez. Keresik. Ami kell, az kell, azt megfizetik. – Igaz-e? Maguk is mit csinálnának most, ha egyszer a bányára nem lehet számítani? Csak a magunkfajta tud segítséget nyújtani az építkezőknek. Jó munka ez, uram! Nem szól hozzánk az erdőn senki, csak a madarak. Engem a kő sodort el, de azt vallom, én voltam az ügyetlen, nem a szikla a hibás. A kő, kérem, semmiről sem tehet, igazam van?…

– Maga még csak bírhatja ezt a fejtést – néz rá az idősebb városi. – Maga talán még hatvanéves sincs, de a társa, ez a Vilmos, az megvan már vagy hetven is, ha nem több!

– Mennyi?! – Albi megáll, annyira elképed. – Ötven leszek a nyáron, uram! Ötven! Vilmos pedig ötvennégy múlt húsvétkor! Csak ő is megrokkant egy kicsit. Az ám! Dolgozhatunk még eleget, uram, amíg megöregszünk, hajaj, dolgozhatunk, de mennyit!

A vállalkozó

Ahogy az idők során így-úgy szabályozták az utat, a járdát is feltöltötték, a sétányra néző ház kőkerítése már csak alig félméternyi bástyafal az utcáról nézve. Terebélyes szilvafa árnyékolja a telek sarkát, a déli verőfénybe belekáprázott szem alig veszi észre a lomb alatt meghúzódó öregasszonyt. Persze, szinte mozdulatlan, ahogy a mélyen maradt kert szegletébe állított létrán kuporog, a terméskő kerítésre könyökölve. A kendőjének, ruhájának mintázatával, de barázdált, nap égette arcával is belevész a környezetbe. Mint ahogy egy veszélyektől óvakodó madár vagy gyík álcázza magát az ágas-bogas lombban vagy a mohás köveken.

Csak színfolt a fények és árnyak között.

Holott az öregasszonynak most nem ez a célja.

Nem, mert a kő fölött nemcsak úgy unalomból leselkedik a hétvégi forgalomtól nyüzsgő kisvárosi utcára. Körötte virágok pompáznak, igaz, kicsi csokrok, árválkodó szálak, mintha véletlenül kerültek volna fel a falra – ha akarom; de ha akarom: vevőt csalogatóan.

Amint közeledek e helyhez, az öregasszonynak csak a szemmozgása akasztja meg a figyelmemet. Les, megértem-e, miféle dolog ez az utcára könyöklés, hogy ő most nem privát; les, de nem szólít meg, még a kezét sem mozdítja, csak a fejével meg a tekintetével kísér, s amint elhaladok előtte, némán el is enged.

Na, úgy látszik, nem nézett vevőnek.

Hát kire számít? Kinek akar itten virágokat eladni? Szombat délben, a belső város szélén, a szilvafa árnyékába bújva?

Igaz, néhány méterrel arrább már nagy a jövés-menés. Autók tülekednek egy cseppecske helyért a parkolóban. A söröző – privát üzlet – kerthelyisége zsúfolt. Az ételbárt vezető család sem győzi a kiszolgálást a hársfák alatt. A cukrászmester boltja előtt hosszú, tömött sor – a pompás fagylalt minden fáradságot megér. És a butikokban is mennyi ember! Löködik egymást a gézruhákért a nők, válogatnak a sarukban, a bizsukban, a cserepekben. Mennyi szép bolt, mennyi nekibuzdult vállalkozás! És mekkora forgalom! Szinte mindent el lehet adni, egy parányi fülbevalót éppúgy, mint egy ezerkétszáz forintos egynyári ruhát. Persze nőit.

De itt a szilvafa alatt csend van.

Mosolygok magamban, megállok. Fülelek, szólít-e az öregasszony. Mekkora benne az üzleti érzék?

Nem invitál.

Hát igen. Nem vagyok vevő, ezt megsejtette. Éppen ezért meg is lepődik, amikor visszamegyek hozzá.

– Eladók ezek a virágok?

Csak most lesz eleven. Görnyedtéből felegyenesedik, fél kézzel a létrába kapaszkodik, fél kézzel a portékát kezdi rendezgetni.

– Hát… – Felnéz, vizslat. Aztán szinte támadón: – Hiszen csak eladhatom a virágaimat, vagy nem?! Itt szedtem őket a kertemben! Jogom van hozzá, vagy nem?!

– Persze, persze – nyugtatom meg sietve. Nézem a szegényes, de ízléses csokrokat, a karcsú, fehér liliomot, a vöröslő rózsát.

– Olcsón adom – mondja most már nyugodtabban. – Nézze, milyen szépek. Az én kertemben mindig szép virágok nyíltak. Mindenki tudja ezt itt a környéken, szeretem a virágokat, kérdezzen csak bárkit! A Róza néni kertje! – mindenki megmondhatja… Eddig csak magamnak neveltem őket, meg ha kért valaki, ugye, egy-egy csokorral. Vagy csak elajándékozgattam. De most, hogy fordult a helyzet, megpróbálom így…

– Így? Hogyan?

– Hát megtehetem, nem? A gyümölcstermést is el lehet adni háznál, senkinek semmi köze hozzá, a magáét mindenki eladhatja…

Már megint ijedt, megint gyanakvóan néz rám, megnyugtatom, hogy jól tudja, joga van az árusításhoz.

– Tudja, szerettem volna egyszer egy kis boltot. Egy virágkereskedést. Mindig elképzeltem! Nagy kirakat, pálmák, fikuszok, filodendronok… meg az a sok gyönyörű benti virág! Nem is a pénzért, higgye el, nem azért! De mindig az volt a vágyam… Csakhogy nem lehetett… hiszen emlékszik rá, hogyan volt régebben. Igaz, pénzem sem lett volna hozzá, de nem is volt olyan divat, mint most. Jobban tette az ember, ha nem törekedett… Most meg? Lássa, annyi boltot nyitnak! Gondoltam, én se maradjak le! Persze, egyelőre csak így… Kiülök ide a létra tetejére a kertem sarkában, aztán aki megáll itten, hát megáll…

Közelebb int, körülnéz, bizalmas:

– Nem akarok nagy feltűnést. Most még! Most még csak szép csöndesen. Aztán majd meglátom, hogyan alakul a dolog. Hogy érdemes-e? Az ember vágjon bele az üzletbe, ha van rá lehetősége, de azért csak óvatosan. Megéltem én már sok mindent, tudja, hát azért gondoltam, hogy előbb csak kicsiben… csak kis vállalkozás, így gondolom… Na, vesz egy csokrot?

Hatvan fölött

Hír: Gerontológiai tanácskozást tartottak Bécsben

Disznótoros vacsora

Özvegy Láposné ínycsiklandozó illatokra ébredt. Tepertő! Valaki tepertőt süt! Magyarán: zsírt olvaszt, gondolta következőleg, amint jobban beleszagolt a levegőbe. Máskor bosszantotta volna ez a lakásába alattomban bekúszó, nehéz szag. De most szinte az álma folytatása volt; özvegy Láposné hideg, deres, sötét hajnalról álmodott, vöröslő szalmatűzről, a falusi udvar keményre fagyott földjén a bontóteknő körül szorgoskodó szomszédságról-rokonságról, fortyogó üstről, orjalevesről, sült húsokról, toros káposztáról, tepertőről… Olyan élénk volt az álma, hogy egy darabig ébredés után is látta a kucsmás, bekecses férfiakat, a derekukat kendőbe bugyoláló asszonyokat; látta, hogyan hajt fel az ura egy bögre forralt bort; a perzselés szálló pernyéit is látta – és szívét elöntötte a forróság. Behunyta a szemét, befészkelte magát a párnába, de a képek kezdtek szétfoszlani, beleveszni a szoba szürkeségébe. Hideg volt. Hideg és sötét. De már nem lehetett korán, ha valaki nekiállt zsírt olvasztani, valahol a házban.

Na, hát erről van szó! Ez a zsírszag álmodtatta vele az egészet!

Rosszkedvűen szállt ki az ágyból; kicsoszogott a konyhába, feltett a resóra a nyeles pikszisben valamennyi vizet a kamillának. Minden reggel kamillateát ivott; utána két szelet pirítóst falt, vajjal megkenve, és csak azután jöhetett a kávé. A gyomra miatt. Meg az epéje miatt. Az öregsége miatt. Ráért. Senkire semmi dolga, csak magára. Leült a hokedlire, várta a teavíz forrását. Fázott kicsit, bement a szobába a köntösért; visszaült a hokedlire.

Ültében megint eszébe jutott az álma. A régi ház. A régi házuk, ahol laktak, mielőtt feljöttek Pestre. A Hársfa utcába. De milyen régen is volt az! Réges-régen!

Ötvenben talán. Vagy még előbb? Amikor az ura hegesztő lett a Ganzban.

Ahogy a férje forralt bort iszik ott a hajnali udvaron, abból a fehér zománcú, kék szélű bögréből!…

Hogy mire nem emlékszik az ember?!

Hirtelen elfogta valami izgalom. A vacsora! A disznótoros vacsora. A friss hurka, kolbász… a tepertő! Ülnek a konyhában az asztal körül, a férje bort tölt a poharakba…

Hurka, kolbász, bor! Tepertő!

Lecsúszott a hokedliről, elcsavarta a gázt. Hallotta a szíve dobogását.

Hát persze! Most is megteheti!

Magára kapkodta a ruháit, kivette a bukszáját a szekrény polcáról, bezárta a lakást. A lépcsőház tele volt azzal a nehéz zsírszaggal.

*

– Mennyit? – kérdezte a lány a pult mögött. – Fél kiló töpörtyűt?

– Fél kiló tepertőt, igen, aztán a hurkából is jócskán, a májasból meg a véresből… Van erős savanyított?

– Erős savanyított micsoda?

– Jaj, hát paprika! Friss a kenyér? Kolbász is kell! Sütni való!

– Csak ez van. Ez a lángolt. De bevásárol ma, Lápos néni! Mennyi legyen a hurka? Tessék ám sietni, mert sokan várnak!…

*

Így. Cipelte haza a tömött szatyrot. Kirakott mindent a konyhaasztalra, edényeket vett élő, serpenyőt, tepsit, fazekat. Hajában főtt krumplit akart a hurkához. Egészben, meghentergetve a zsírban. A tepertőt is fel kell majd melegíteni. Estére.

Estére gondolta a tort. Vacsorára.

Valakit meg is hívhatna, az lenne az igazi. Iszogatnák ezt a jó kis zöldszilvánit. Zöldszilvánit vett, az ura is azt szerette valamikor.

Nahát! Nekidőlt a kredencnek. Mindent félbehagyott, és nekidőlt a kredencnek.

Kit hívhatna meg? Senkit.

Nevetni kezdett. Nevetett, nézte az asztalon a holmit, nevetett. Uramisten! Egy kiló kolbász, két kiló májas, két kiló véres! Meg az a nagy halom pörc! Ki fogja ezt elfogyasztani?

Hiszen ha csak egy falásnyit is eszik ebből, szedheti be a Lucullint meg a Bilagitot. Még jó, ha nem kap egy kiadós epegörcsöt…

Kibontotta a literes üveget. Töltött. Kortyintott. Kortyolgatott. Hirtelen megkívánta a forralt bort. Löttyintett valamennyit egy kis fazékba, felvizezte, a gázra tette. Szórt bele szegfűszeget, fahajat, cukrot. Jó illata lett. Bögrébe töltötte, úgy itta. Kicsit megnyugodott. Kezdte könnyebben érezni magát. Csend volt a házban, délelőtt volt, téli idő. Elálmosodott. Szundikált ültében a hokedlin.

De már nem álmodott semmit.

Külső körzet

Földszintes házak, földes út. Skoda himbálódzik a hepehupákon, akkorák a gödrök ebben az idei szárazságban, hagy a kocsiban ülő orvos majd’ a nyakát szegi egy-egy döccenőnél. Alacsony, több lakásos, málló vakolatú ház kapujából, kifakult, agyonmosott, kék munkaruhában dideregve, vállára terített bárányirhában egy idős férfi figyeli az utcát; a doktor dudál, a férfi integet, a Skoda a ház elé kanyarodik. – Na, mi van? Komoly? – száll ki táskájával az orvos. – Hát lehet azt nála tudni, doktor úr? Csak sápítozott, ájuldozott, annyit mondott: hívjátok! Hát ezért üzentünk…

Beérnek az udvarra; a sufnik előtt három kisgyerek hancúrozik, rozsdás babakocsit tologatnak visítozva; konyhaajtó nyílik, felső ablakán gőz gomolyog a csípős novemberi délelőttbe; kövér fiatalasszony kiált ki a gyerekekre: „Te! Fel ne borítsátok nekem a kis Noémit!”…

A kerítésnél az orgonabokrok már csupaszok, fagyott levelek hevernek a földön.

A doktor a leghátsó ajtón zörget. – Nincs az bezárva – mondja a bekecses. – Nem szokott bezárkózni, azt várja, hogy bemenjünk hozzá, de ki ér rá? Én is, ugye, még fusizgatok inkább így, nyugdíjasan… Tessék belökni, talán megszorult… Na, ugye!

Zörren, reccsen az ajtó, karistolja a konyha kövét. A lakás mélyéről a zajra jajveszékelés támad: – Rám törték! Rám törték az ajtót! Segítség! Rám törték!…

– Mi vagyunk azok, Rácz néni, ne sipákoljon! A doktor úr meg én, Vitus!

– Nem hiszem el! Maradjanak ott, ne mozduljon senki!

– De drága Rácz néni! Én vagyok az, a Sümegi doktor!

A félhomályból csoszogás, bizalmatlan dünnyögés; kontyos öregasszony bukkan elő a szekrények közül. – Ó! Doktor úr! Csakhogy! Csakhogy, csakhogy!… – Hirtelen éles hangon: – Maga menjen ki, Vitus bácsi!

– Jó, jó, megyek, semmi baj! – Vitus kifelé menet int a doktornak, hogy lám, ilyen ez!

– Na, nézzük meg! De húzza el a függönyt, mert így semmit sem látok! Mi a panasza, mamikám? Szédül?

– Nem, nem!

– Azt mondják, ájuldozott. Lássuk a vérnyomását legelőször… – A doktor, dobozokat, bögréket félretolva kipakol az ovális asztalkára. – Mutassa a karját!

Rácz néni óvatosan körülnéz, felágaskodik a doktor mellett, selypeg: – Lehet, hogy megint a múltkori alakok!…

– Kicsodák? Ja?! – Az orvos sóhajt; érti már, nagyon is érti már, hogy miért hívatták. Visszaejti a tokba a vérnyomásmérőt. – Hadd halljam! Megint mi tűnt el?

– A bukszám! – Rácz néni összehúzott szemmel figyel, mit mond erre az orvos. – De, komolyan!…

– Jó, jó, elhiszem. De az nem biztos, ugye, hogy elvitték? Na? Mamikám! Ki vitte volna el?

– Hogy ki?! Akárki elvihette, annyian voltak!… annyi ember jön-megy itten! Ez a ház… az az udvar… tessék elképzelni! Ahhoz a kövér fiatalasszonyhoz két sofőr is jár, az ura meg majdnem mindig éjszakás!… Meg azok a bőrnadrágos gyerekek… a szeges mellényekben… tudja, azok a színes hajúak… fülbevalóval! A fiúk! Fülbevalóval! Hát azelőtt csak a kalózok hordtak fülbevalót, nem igaz?… Ezt tessék meghallgatni! Megyek az illemhelyre, oda, hátra, hát ott zenélnek, magnóznak, nem is tudtam bemenni tőlük, már vécére se járhatok nyugodtan, cigarettáznak ott, meg tudja fene… Ez az ajtó is! Hiába szólok a házkezelőségben! Nem is pásszol a keretbe, a szél is befúj… – Árad, árad belőle a panasz. A doktor megértőn bólogat, titkon az óráját lesi, na, még néhány perc, aztán lassan mennie kell, máshol is várják; a Bezerédiben egy ízületissel rendszerint dominópartit kell játszania: az Angyal utcában meg birkapörkölttel szokta megkínálni a Csongrádról felköltözött nagypapa… és hát persze betegek is akadnak, azért komoly betegek is…

Köhint. – Azt mondanám, keressük meg itt valahol azt a bukszát! Hátha… – És elindul körbe, otthonosan. Rácz néni utánatipeg.

– Magamra hagynak! Az unokám se néz át, az a nagy kajla, csak addig koslatott itt a fiatalúr, amíg az a kövér fiatalasszony etette…

A doktor fiókokat húzkod ki, leborított fazekak alá pillant. Egy cukros- meg egy liszteszacskó között megleli a bukszát. Gyorsan visszarejti, kutat még tessék-lássék, hadd siránkozza ki magát Rácz néni. De aztán visszamegy a kredenchez, eljárt az idő, kezdődik a rendelés az SZTK-ban. A bukszát óvatosan leejti a földre, s mintha belebotlott volna. – Rácz néni! Hát itt volt, csak elkerülte a figyelmét!… – Vagy visszalopták! – pislog az öregasszony. – Visszacsenték, amikor megtudták, hogy a doktor úr keresi! Visszacsenték a disznók! – Az lehet, meglehet, mamikám! Amilyen rafináltak! Az a fő, hogy megvan! Na? Megmérjem a vérnyomását? – Hát csak tessék, ha fontosnak látja! Ha ráér a doktor úr, csak mérje, nem bánom…

Kórház

– Most már elengednek, reggel mehetek, azt mondja a főorvos úr. Nem nyugodott, amíg nem találta a bajomat, ez lelkiismeretes, nem szidott, mint az otthoniak, hogy szimulálok. Már a negyedik hét ez itten nekem. Azelőtt hírét sem hallottam ennek a kórháznak. Megadták a címét, hogy itt majd rendbe tudnak hozni. Megpróbálhatjuk, gondoltam. Feljöttem, a Keletiben érdeklődtem egy embertől, nincs ilyen, azt mondja. De aztán a rendőrök magyarázták a könyvükből, hogy itt meg ott szálljak át, egészen megkavartak. Beültem egy taxiba. Elhozott száz forintért. Szóval hetvenöt volt, de százasból csak nem kér vissza az ember! Itt minden vizsgálatot újra kezdtek, mert azok otthon nem adtak velem papírokat. Korábban is, amikor először jött rám a rosszullét, egy hét után kiírtak. Hogy semmi bajom, menjek dolgozni. Jól van, nekem is úgy jó, ha kereshetek. Kocsis voltam a téeszben, de utóbb teherautóra tettek. Rakodónak. Megvolt az öt-hatezer havonta. Betakarításkor még a nyolcezer is. Zsákoltam, meg minden. Csak bírjam! – ez volt a kérdés, hogy bírom-e? Mert fogytam. Lefogytam, szédültem is, mindig megtántorodtam, de oda se neki, ha ők azt mondták, semmi bajom, hát semmi bajom. Egyszer így délben, még ősszel, na, hogy gyerünk enni. Pedig nem volt étvágyam, csak nyammogtam, gyűrtem magamba a kosztot. De kellett az erő. Jaffát ittam. Azt ittam. Azt mindig ittam, abból megittam egy nap, amennyit csak bírtam. Cementeszsákokat rakodtunk egész délelőtt. Hát lehetett volna étvágyam, ha lett volna! De nem volt. Szégyelltem már, hogy milyen nyúzott vagyok. Na, szól a sofőr, hogy tovább. Indulok az autóhoz, egyszer csak puff! mint a colstock. Ott az udvaron. Úgy szedtek fel. Azt mondja az agronómus, mi van, hazavigyem a dzsippel? Ne vigyen haza, mit kezdjek otthon, nem szimulálok vagy tudom is én! Vigyen a rendelőbe. Ott aztán nézegettek, faggattak, hogy mi bajom? Honnan tudjam?! Csak gyengülök meg gyengülök. Beutaltak a járási kórházba, ott sem lelték a bajomat. Megint kiírtak, hogy enni kell, inni kell, erősödni kell, mehetek. Hiszen jó, jó, de már leadtam húsz kilót, az mivel magyarázható? Nézzék, most is hatvanöt vagyok, remeg kezem-lábam. Kilencven is voltam én, meg több is! Csak úgy lehet dolgozni! Na, akkor, hogy jöjjek ide. De nem kaptam papírokat csak úgy… ha jónak látom. Hogyne látnám jónak, még csak ötvenéves vagyok, még nem lehet, hogy na, vége, jóccakát… Itt ki is jött az eredmény. Tudnak ezek itten. Tébécé. Szóval azt érezhettem, hogy tébécés a vezeték, itt a vese alatt. Itt van a baj. Most elengednek, gyógyszereket kapok, majd vissza kell jönni. Reggel kimegyek ide az útra, várok egy buszt. Jön erre, de hánykor, azt nem tudom. Nem baj, elálldogálok, jó idő van, csak mehessek…

Ül az ágya szélén az ablaknál, nézi a hegyeket meg a pavilon körüli fákat. Gyönyörűek, finom grafitrajzok, állnak a szürkévé enyészett avarban, lombtalanul; mozdulatlan ágaik körül madárrajok keringnek a vak fényű égen. – Megkérhetem? – szól alvástól rekedtes hangján G. bácsi a szemközti ágyról. – Töltene nekem egy spriccert? – Az ablakban áll literes üvegben a termelői bor meg a szóda. – Hányadik ez már ma, te, G.? – kérdi átellenből, a karjába vezetett infúziós csővel, katéterrel és drénnel ágyhozkötötten, a hátán mozdulatlanul fekvő N.

– Az orvosok mondták, hogy inni kell – védekezik G. – Teát! Teát kell inni, nem azt mondták? – Folyadékot! – zárja le a vitát, mohón kortyolgatva G. Nagy nyögésekkel visszafekszik, pedig a műtét után mozogni kellene. – Minek? – csak ennyit kérdez mindig, s a választ sem várva, lehunyja a szemét. – Minek?! – háborog N., és szidja G.-t. – Nem szabad feladni! Az a dolgunk, hogy türelmesen és emelt fővel tűrjünk. Tessék felkelni és mozogni! A doktor megmondta, újra kell tanulni mindent. Ha vége ma az infundálásnak, kérem, kimegyek sétálni a folyosóra, pedig én is fáradt vagyok. De sétálok, és számolom a kőlapokat… – Nyolcvanéves, szikár, eleven szellemű; még aktív: fiatal közgazdászokat vezet be a szakmába.

– G., hallod? Vagy alszol? Már megint alszik! Hetvenhat éves és ilyen passzív!…

Csend. Csepeg az üvegből a műanyag csőbe a folyadék.

– Már várják otthon, ugye? – kérdi N. a hazakészülőt.

– Engem? Senki. Pedig hat gyerekem van. Egy katona, kettő férjnél, a kisebbek az anyjuknál. Az asszony összeállt egy pásztorral. Pár éve biztatott, hogy menjek Pestre dolgozni. Elég marha voltam, munkásszálláson laktam, gürcöltem. Egyszer csak írt a bátyám, ha nem akarom, hogy kitúrjanak a lakásból, azonnal menjek. Huszonnégy órán belül repült az asszony. De vitte a gyerekeket is. Azóta magam lakom, főzök, mosok. Vasárnaponként eljönnek hozzám a kicsik. „Apu, mit főztél? Van jaffád?” Van, persze van. Etetem, itatom őket, hiszen az enyéim, nem? Jaffa mindig van. Kóla az nincs, de jaffa van. Azt nagyon szeretik… – Ül, nézi a fákat. – Hát, nem tudom, hogyan lesz, de innen most elenged a főorvos úr…

Nasztya

Négy óra, vége a csendórának, a kórtermekből kibotorkálnak a betegek. Botorkálnak – az egyik a hasára szorítja a tenyerét, a másik a derekát fogja, csak néhányan, még innen az operáción, lépdelnek fürgén, a köpeny rajtuk: mint holmi háziköntös. Letelepednek a társalgósarok foteljaiba, a kis asztal köré. A nők horgolást, könyvet hoznak magukkal, a férfiak némelyike újságot olvas, vagy az ápolónőkkel beszélget – főleg persze a betegségéről, az esti gyógyszerekről, egy jobb hatásfokú altatóról vagy hashajtóról. Közben-közben pikáns kis tréfák, kellő öniróniával, ártatlanul. A kertben csendes, tél végi délután. Egy-egy látogató lopakszik fel, ma kedd van, de senki sem állja útjukat. A líbiai fiúnak, aki a rokonához jött Pestre, s itt érte a betegség, a sógornője hozza a kosztot. A jóképű, kedves, fiatal tanító nem bírja az itteni étkeket, már csak a vallási tilalmak miatt sem ehet meg mindent. A tehetetlenebb ágyban fekvőket is ilyenkor gondozzák a hozzátartozók: villanyborotvák zizegnek, a tömött szatyrokból hazai finomságok kerülnek elő. – Egyél, kóstold meg legalább, direkt azért főztem!… – Jaj, ilyesmit ne, nem tudom megrágni, már kértelek… – Mit mond a doktor, gyógyul a seb? – Gyógyul, persze… – Csak légy türelmes, otthon minden rendben. – Türelmes?! – Pszt! Ne izgasd magad!… – Jó, jó! – A beteg nézi a rokont, nézi az ágyszomszéd rokonát; jönnek, aggódnak, törik a fejüket, mivel kedveskedjenek, hogyan segítsenek, de hiába, a részvét, az igyekvés ellenére is micsoda fal van köztük! Ők, a rokonok, a látogatók kimennek innen, mindjárt, tíz perc, fél óra múlva, mert: – Tudod, félbehagytam a mosást… A gyerekre kell vigyáznom… Fel kell ugranom a mamáékhoz, reggel előadásom van, át kell néznem a szakirodalmat… – Persze, így van, de mégis a dolog leegyszerűsödik a puszta tényre: elmegy, elmennek, elmehetnek, a beteg pedig ott marad.

Ez itt benn egy másik világ. A hajnali fürdetésekkel, a kiszolgáltatott meztelenséggel, az ágytálakkal, kötözésekkel, vizsgálatokkal, vizitekkel, a vaságyakkal. A fehér köpenyek és a pizsamák világa. Az orvosok meg az ápolók is hazamennek, ha letelt a szolgálat, de mégis ugyanabba a világba tartoznak, mint a betegek. A szenvedők és a gyógyítók szövetsége ez, mindenki más csak kívülálló, idegen. Ahogy a látogatók felpattannak az ágy széléről, s mentegetőznek, ha a kórteremben éri őket a doktor vagy a nővér, abban ott van a restelkedés: ó, mi nem akarunk zavarkodni, nem akarunk illetéktelenül bepillantani az itteni létbe! Feszengenek az ágy mellett („tessék egy kicsit elfordulni, kérem!”), a folyosók skaihuzatú székein, aztán gyorsan elbúcsúznak, s amint kiérnek, lelkifurdalással és aggódva, de mégis fellélegezve sietnek a park kapuja felé, egészségesen, fürgén, szabadon…

Lassan sötétedik, nemsokára megcsörren a tálalókocsi. – Mi lesz ma? – Nekem mindegy, én egy falatot sem tudok lenyelni. Majd csöngetek a nővérkének, van kompótom a jégszekrényben… – Én egy kis sört innék. – Inna?! Jó magának!

Valaki hangosan horkol, a hátán fekszik, nem fordulhat oldalt, így hát mindig tátott szájjal kapkodja a levegőt. – Maga ott! Kérem! Szóljon neki, félek ettől a hangtól!…

Kinn, az ajtó előtt, a folyosón, a fotelban ülőknek egy nő mesél kissé kántálva, érzékletesen: – …és ő meg azt mondja: szeretem! Szeretem magát, Tomasz! Az meg csak mosolyog, mert tetszik neki a nő. Persze szép is! És gazdag! Tomasz meg kedves, mert mindig mosolyog. Akármi van, mosolyog. És elegáns! De a nőnek is csudaszép ruhái vannak! Meg a hálóinge! Csipkés! Elmennek, ugye, egy kis szállodába, és ott mindent látni. Mindent! A nő boldog. Szeretsz? – mert akkor már tegezi…

– És ezt is otthagyja? – kérdi egy másik nő. Persze, a tévésorozat múlt heti epizódjáról beszélnek. Hogy aki nem látta, értse a ma esti folytatást.

– Ó, az a Tomasz! És ahogy udvarol! – A hang mély átéléssel kántálja tovább a históriát. Szinte látomásosan, ahogy Nasztya, Gorkij darabjában, az Éjjeli menedékhely-ben idézi szent áhítattal a ronggyá olvasott ponyvát: „És ő is reszket és fehér, minta fal, és a kezében a revolver (…) És azt mondja nekem rettenetes hangon: »Drágaságos szerelmem«… (…) És én azt feleltem neki: Életem öröme, te! Fényes holdvilágom! Én se tudok nélküled élni…”

Vacsora után vizitel az ügyeletes orvos. Minden rendben. Betelepszik ő is az egyik fotelba, a tévé elé. – Jár nekem az ügyelethez ez a sorozat, meg egy doboz májkonzerv – mondja nevetve. Merthogy kedden ez a műsor, és ez a vacsora. Felhangzik a bevezető zene, elcsitul a folyosó. A fennjárók csendben ülnek a doktor körül. Néha rekedten felberreg a nővért hívó csengő.

De Thomas magabiztosan mosolyog a képernyőn.

Két őszi kép

Délután van, kora őszi alkonyat, borongás; a sekély Duna ónszínű a felhőktől, az Országházzal szemközt horgászok lesik a kapást a meder meztelen kövein; a Batthyány téren csitul a forgalom; csendesedik a nap. A metró aluljárójának lépcsőjén ketten kuporognak: loboncos hajú, homlokát ültében a térdére szorító, lábszárát sovány karjával átkulcsoló fiút ölel magához egy szemüveges, szép arcú lány, fekete orkándzsekiben, bő szoknyában, bokáig érő csizmácskában – hangtalanul.

Az emberek kerülgetik őket, le és fel ott sietnek el mellettük, rájuk pillantanak; a tekinteteket csak a lány fogja fel kiszolgáltatottan, egykedvűen, rezzenéstelen arccal. Tenyerével a fiú vállát, hátát simogatja gépiesen, türelmesen, kötelességszerűen.

Rosszul van a fiú, vagy részeg? Vagy veszekedtek, s most fájdalmában összegörnyedt? Sír talán, vagy csak elkínzott arcvonásait rejti a kíváncsi szemek elől? De miért itt ülnek, éppen itt, az emberek lába alatt, a föld alól előbukkanó vagy a mélybe igyekvő népek útjában?

Senki sem torpan meg, hogy megkérdezze, nem szorulnak-e segítségre; ki-ki rosszallón vagy furcsállva végigméri őket, vagy morgolódik, hogy minek telepedtek ide akadéknak, miért nem vonulnak félre, ha elfáradtak, pihenjenek máshol, ahol nem zavarják a közlekedést; ha pedig valami bajuk van, keressenek rá orvoslást, ahelyett hogy itt vesztegetik az időt, másokat a sietésben megakasztva. Ám a haragos szemvillanásoknál és megjegyzéseknél is feltűnőbb a közöny. Sokan úgy kerülik ki a két kuporgót, mint valami lépcsőn felejtett csomagot, elvesztett tárgyat, amit jobb észre sem venni, ha az ember nem akar felesleges hercehurcába keveredni.

Csak egy fiú áll meg a közelükben, hozzájuk hasonló; a lenti automaták felől bukkan elő, műanyag pohárból kakaót szürcsöl, brióst majszol hozzá, nekidől a lépcső műkő burkolatú falának, távol tőlük, de figyelve őket. Majszol, kortyint, arca kifejezéstelen, a szeme se rebben, csak az állkapcsa jár gépiesen, amint a brióst eszi. Őt is lökdösik, mert a lépcső alján nem a legfigyelmesebben helyezkedett el, akik felfelé igyekeznek, nekiütköznek. De tűri. Csak a kakaójára vigyáz, ki ne loccsanjon.

A lány a lépcsőről észreveszi. Egy másodpercig összefonódik a tekintetük, felcsillan némi érdeklődés a lány szemében, de elmúlik hamar. Ül tovább, a fiúját simogatva, csendesen.

De emez a lépcső aljáról csak nézi őket. A magányos a párosban üldögélőket. Jönnek-mennek körülöttük az emberek. Ők hárman – azok ott ketten, ez meg itt egyedül – mintha nem is tartoznának a városhoz.

Vagy mintha a többiek nem ott élnének, ahol ők.

*

A park padján, a gesztenyefák alatt két idős nő meg egy öreg férfi. Összeszokott társaság. Néznek előre, nézik a hulló leveleket, a tüskés burkokkal előfénylő gesztenyéket, a tér körüli utcán a forgalmat – s így beszélnek, nézelődve, bámulva, figyelgetve; mondják és mondják apró történeteiket az ismerősökről, a rokonokról, a térről még a nyár derekán elmaradozó s most már végképp ágyhoz kötött öregekről.

– Az a Hedvig! – mondja egy kövér, vastag lábú, nehezen lélegző asszony. – Az a Hedvig, az egy szent! Már ő sem fiatal, elmúlt hatvan, tudom, mert a lányommal egyidős. De hogy mi mindent megtesz az anyjáért! Ahogy ápolja, tisztába teszi! Lemosdatja! Még abban is segít szegénykének… tudják, amikor ágytálazza… mert az állandó fekvéstől örökösen szorulása van… hát, hogy könnyebben menjen annak a szegény öregnek, az ujjára gézt teker, és segít neki… Segíti. Értik? Nem undorodik. Nem. Hiszen az anyja! De nem tudom, megkapja-e majd ugyanezt a törődést a lányától ez a Hedvig, ha – ne adj’ Isten – sor kerül rá!…

A többiek bólogatnak. Odább feszes nadrágban, steppelt mellénykében húsz év körüli, csinos lány unatkozik a fának dőlve. – Megyünk már, nagymama?! – fordul most a pad felé. – Kettőre munkába kell mennem, még ebédelni is akarok!

– Mindjárt, mindjárt, Vicuskám! – mondja a kövér asszony. De a lány türelmetlenül sóhajt. – Látják? – méltatlankodik a nagyanyja szuszogva, a mellére szorított tenyerével segítve légzését –, látják? Ennek már az is baj, hogy kísérgetnie kell. Pedig a szédüléseim miatt…

Kerékpárosok vágnak át a parkon, hatalmas hátizsákokkal, izmos fiúk, gépeiken zászlócskák: finnek. Megállnak, odamennek a lányhoz, érdeklődnek, hogyan juthatnak ki a 11-es útra. A lány felvidul, mutatja az irányt, iskolás angolsággal magyaráz. A finnek tréfálkozva hívják magukkal – gyere, bejárjuk Európát! Nem, nem, int a lány nevetve, á, dehogy, nem lehet! Itt a nagymama, haza kell kísérnem. Jólesik együtt nevetni ezekkel a messziről jött fiúkkal. Sóvárogva néz utánuk, amint elkerekeznek.

– Na, most már eleget vártam, indulás! – mondja élesen, türelmét vesztve. Az öregek megszeppenten nézik, mint húzza fel a padról szinte erőszakkal a nagyanyját. – Nem várhatok örökké!

– Jól van, jól van, kicsikém, megyek már, megyünk már, dolgod van, tudom én azt jól… csak lassan! Jaj, lassan, nem tudok sietni, légy türelmes. Légy türelmes hozzám, kicsikém…

A nagy testű öreg meg a karcsú fiatal távolodó alakja után néznek csendesen, némán a padon maradók. Az idős nő meg az öreg férfi.

– A maga unokája… – kezdi a nő. De a másik mogorván közbevág.

– Nekem nincs unokám. Hol van nekem unokám? Mikor látom? Ez legalább látja. Ezt legalább idekísérik. De az enyém?!

– Figyelte, hogyan bánik vele? Rángatja a nagyanyját!

– Rángatja. Na és? Rángatja. Legalább rángatja. Legalább…

Utca, tér, ház

Babysitter

– Semmi sincs úgy, ahogy gondolod. Semmi. Semmi, de semmi. Soh’ sincs úgy semmi, ahogy az ember elképzeli. Ahogy az ember szeretné. Hidd el. Semmi. De azért ne légy szomorú. Nézz rám, vidulj fel, mosolyogj, kedves… – Az asszony a lány álla alá nyúlt, gyengéden felemelte a fejét, reá tekintett. – Így. Így, szépen. Látod, tudsz te mosolyogni. Tudsz te… – Aztán gyorsan elkapta a kezét, elfordult. Könnyek szöktek a szemébe. Nem akarta, hogy a lány észrevegye a gyöngeségét. Tartani akarta most magát, különösen a lány előtt.

– Félek – mondta halkan a lány.

– Tessék, kedves?

– Rettenetes – mondta a lány. – Félek.

Hallgattak. Esteledett, szürke volt a fény. Felhő szállt a nap elé, eltakarta a vörös korongot, ezüstszürke lett az ég. Madarak köröztek a víz fölött; a folyó már elcsendesedett, csak a horgászok motoztak a köveken, a partnál.

– Ugyan mitől félnél? – kérdezte csendesen az asszony. – A haja szépen meg volt fésülve, a ruhája is gondozott volt, mégis kopottasnak, megviseltnek látszott. – Ugyan mitől félnél? Fiatal vagy.

– Szeretnék hazamenni.

– Haza? Hová? A kollégiumba? Vizsgaidőszak van, nincs ott most senki.

– Szeretnék a vonaton ülni, és hazafelé utazni. Az megnyugtatna.

– Itt kell maradnod néhány napig. Pihenned kell.

– Szeretnék a vonaton ülni. A kupéban. Ott biztonságos.

– Biztonságos?!… – Az asszony végre visszanyerte nyugalmát. – Ez is csak képzelődés!

– Gyerekkoromban is így féltem – mondta a lány. – Ha elvittek valahová. Este. Amikor este lett és vacsorázni kellett az idegen házban…

– Hol voltál te idegeneknél? Sehol! Soha. Az anyád nem is tűrte volna.

– Rokonoknál.

– A rokonok nem idegenek. Mi az, hogy idegen házban?

– Mégis. Féltem. Hangoskodtak, átbeszéltek a fejem fölött, telemerték a tányéromat zsíros ételekkel. Meg kellett ennem. Az idegenek főztjét. Idegen ízek voltak. Mindig rosszul lettem.

– Idegenek! – dohogott az asszony. A lányra nézett. Látta a sápadt, ijedt arcot. A göndör bozontot a lány arca körül. Meg a le-lecsukódó szempillákat. Szép ez a lány, gondolta. Huszonöt éves. Szép lány. Amilyen az anyja volt, meg ők, valamennyien vagy negyven évvel ezelőtt. Halkan felnevetett. – Mik jutnak eszedbe?!

A lány lehajtotta a fejét, hallgatott.

– Mit akarsz egy nős embertől? – Az asszony hangja kicsit idegesen megremegett. – Nős ember! Kihasznál! Ha szeret is! Csak kihasznál. Mit vársz tőle? Soha, semmi sem alakul úgy, ahogy akarod. Soha. Nincs mit siránkozni ezen. Bele kell nyugodni. Ha beleszerettél, mit tehetünk? Tudom, hiába beszélek. Ha szereted. Akkor hiába. De ne képzelegj, mert úgy rosszabb. Nem fog eljönni. Ha eddig nem jött, most, este már nem fog eljönni. Maradj csak itt nálam, nyugodtan. Maradhatsz. Én is egyedül vagyok… és nem tegnap óta!

A felhő aljánál előtűnt a nap. Vörösen vakított, szétszórta a vörös fényét. Enyhület volt, hűvös áradt a folyó felől. Az asszony levetette és a lány meztelen vállára borította kötött ujjasát.

– Borzasztó – sóhajtott a lány.

– Na, persze.

– A szerelemre mondom. Általában. Borzasztó.

– Na, persze.

– Csak egy kis pénzt akartam keresni. Csak jelentkeztem arra a hirdetésre. Olyan aranyos kisgyerek…

– Más munkát is találhattál volna a tanulás mellett.

– A többiek is vállalnak ilyet. Harminc forint óránként. És kényelmes. Odamész este hatra, vacsoráztatsz, fektetsz, utána nézheted a tévét. Vagy tanulhatsz. Százhúsz forint is összejöhet egy este. Vagy több.

– Most már majd hazamész. Nyáron. Ott elfelejted.

– Nem lett volna szabad náluk maradnom. Azonnal ott kellett volna hagynom őket, amikor világossá vált, hogy ő…

– Ha megtetszett, hát megtetszett. Szép férfi?

A lány összébb görbedt. – Nem az, hogy szép… csak…

– Jó, jó, értem – mondta az asszony. – Megértem.

– És az is szörnyű, hogy a felesége állandóan ruhákat ad nekem. Amiket tervez. Butikoknak szállít. Nem sejt semmit. Örül, hogy jól bánok a kisgyerekkel, és hálás.

Besötétedett, egy lámpás imbolygott a parton, valaki kiáltott, a horgászok nevettek. Ide hallatszott a kertbe.

– Maradj itt velem – fogta meg a lány karját az asszony. – Hiszen olyan vagyok, mint az anyád. Vagy nem?

– Olyan.

– Kiskorodban sokat voltál itt, nálam. Nálunk… Megleszünk kettesben ebben a kis házban. A kertben reggelizünk…

– Egyedül vagyok.

– Hát éppen azért mondom.

– Most, hogy szeretem őt, most érzem csak, hogy mennyire egyedül vagyok…

Hűség

Gréti a télen kicsit meghízott. Tavaly augusztusban a vállalati üdülő strandján még karcsú volt, és napbarnított; mostanra, tél végére kigömbölyödött, nemcsak az arca, a csípője is; minden ruha feszül rajta. S persze megsápadt. Elhanyagolja magát. Az egész szezonban egyszer volt fodrásznál, februárban, amikor farsangi bál volt a cégnél; csakhogy el sem mehetett az estélyre, mert Immakuláta lázasan jött haza az iskolából, bedagadt a torka; mellette kellett maradnia. Aggódott a gyerekért, a bált azonban cseppet sem sajnálta, fáradt volt, rengeteg munkája akadt a vállalatnál, a nyakába sóztak egy csomó expediálást, elmaradtak a szállításokkal; túlórázott, mégpedig úgy, hogy Imma az iskolából egyenest bement hozzá a hivatalba, ott, az egyik felszabadult íróasztalnál csinálta meg a leckéjét, aztán este együtt mentek haza; otthon vacsora, tévézés – így ment ez január óta. Az anyjától nem kérhetett segítséget. Nem szereti hallani a szemrehányásait: „Hogyan is képzelted, hogy egyedül boldogulsz majd ezzel a gyerekkel?! Azt mondtad, szívesen feláldozod magad! Hát most megteheted! Gyereket szülni egy idegennek, aztán minduntalan a nyakamba varrni, s éppen nekem, aki a legjobban elleneztem az egészet!”… Grétit mélyen sértik ezek a szavak. De hallgat; lényegében igaza van az anyjának, akkoriban makacsul fogadkozott, hát legyen is következetes. Tíz éve következetes, a gyereknek él; közben tanfolyamokat kell elvégeznie, de nem nevezhették ki; utazhatott volna, de nem tudta vállalni az utazásokat, maradt az expedíciónál. „Legalább gyerektartást kapnál! Egy férfi azt is figyelembe venné, ha házasságra gondolna veled! Pláne, ha valutában kapnád! Gondold csak el, mennyivel könnyebben feleségül venne valaki!” Nem, Gréti soha nem követelt Patríciótól semmit. Soha nem tért rá egyetlen levelében sem. De hiszen nem is ő írt a férfinak, hanem a kislány. „Ez a név is! Immakuláta! Ezt is csak egy olyan pojáca találhatta ki! Meg sem merem mondani, hogy hívják az unokámat!”… – Mert legszívesebben letagadnád, hogy unokád van! – „Nem tagadnám le, ha nyugodtan beszélhetnék róla! De hogyan magyarázzam meg, hogy ki az apja? És hogy hol az apja? Hogy miért éppen egy indián az apja! Aki ráadásul elszelelt?!” – Nem szelelt el, csak hazament, amikor elvégezte az egyetemet. És nem indián, hányszor, de hányszor mondjam még, hanem spanyol! Kérlek, mama, hagyd ezt már, hagyd már! Tíz éve hallom! Hagyd már!…

Gréti még most is szereti Patríciót. A fiú karcsú volt, vidám, jó kedélyű. Ültek az Egyetem presszóban, egymáshoz ért a térdük a kis asztalnál, Patríció fogta a kezét, és mulatságos volt, ahogy komolykodva beszélt magyarul. Meg táncoltak. Remekül táncolt. Gréti imádta a mozdulatait, a fekete haját, a mélybarna szemét. A hangját. Még most is hallja ezt a hangot. Patríció haja és szeme: Imma dús sörénye és mély tekintete.

Patríció csak fényképről ismeri a lányát. Amikor elment, Gréti a hatodik hónapban volt. Patríció könnyezett. „Ha kislány lesz, nevezd Immakulátának. Örökké eszembe fog jutni, amikor imádkozom. Szeplőtelen… Maria Immakuláta!” Grétit elbódítota Patríció. Együtt sírtak, együtt nevettek.

Odahaza Patríció megnősült. Santa Anában kapott munkát.

Gréti néha ráveszi Immát, hogy írjon az apjának. Tudják a hivatali címét, oda küldik a leveleket. Patríció talán még emlékezik annyira a magyar nyelvre, hogy el tudja olvasni a lánya sorait. Karácsonyra gyönyörű képeslapot küld, nagyon vallásos, azt írja, imádkozik értük. Pénzről soha nem tesz említést. Gréti a külkereskedőktől tudja, hogy a férfinak négy gyereke van. Nem akar hát követelőzni, szegény Patríciónak elég baja lehet.

Sokszor gondol rá, különösen férfiak társaságában. Mindenkivel összehasonlítja. Nem bánná, ha találkozna egy olyan emberrel, aki emlékeztetné rá. Szeretne egy olyat megismerni, szeretne egy olyannal élni. Ha egyáltalán lehetne találni Patrícióhoz hasonlót! De senki sem olyan kellemes, jó modorú, gyengéd, vidám. Senki sem olyan szép.

Patríció örökké fiatal. Örökösen huszonöt éves. Soha nem küld fényképet magáról, de jobb is. Gréti olyannak akarja megőrizni magában, amilyennek utoljára látta a Ferihegyen, amikor elbúcsúztak, Patríció elegáns volt és könnyed. Azt mondta, nemsokára visszatér. Bár Gréti soha nem akart tőle mást – csak gyereket. De a férfi fogadkozott. Nem, nem, ő visszatér, mert ők ketten mindhalálig…

Gréti sokáig boldog volt. Még most is az, ha eszébe jutnak azok az idők. És szereti Immakulátát. Jó leveleket írni Patríciónak. Szépek a képeslapok. Ha ritkán érkeznek is…

Gréti szereti a kislányt, neki él. Tavaly augusztusban még karcsú volt a strandon. Most kicsit elhízott. A hajával sem törődik. Sok a dolga.

De a gyerek szép. Növekszik. És szép.

Hőhullám

A városra rátört a hőség.

Tikkadt, verejtékező emberek vonszolják magukat az utcákon, árnyékot keresve, hűs italokra szomjazva, lehúzott redőnyök mögé vágyva. Kánikula májusban! A verőfényben parkoló autók áttüzesednek, hőkamrákká válnak, a sofőrök fulladoznak, szemkáprázva vezetnek; a zsúfolt üzletekben ájuldoznak a vevők és az eladók; a titkárnők kávét főznek, nehogy álmosságukban rábukjanak az írógépre; a főnökök kigombolt ingekben izzadnak az akták fölött; a fodrász kereszthuzatot csinál, miközben odasandít, élnek-e még a búrák alatt a nők; a munkások a gyárban úgy érzik, rájuk omlik a csarnok üvegteteje; az italbolt csaposát a guta kerülgeti, megállás nélkül kell mérni a sört; csak a strand kabinosa ad hálát a sorsnak, hogy eljött az ő ideje; a butikosok is eladták már az összes fürdőruhát meg miniszoknyát…

Miniszoknyában járnak a lányok. A szép lábúak meg a nem szép lábúak egyaránt. Mindegy – ez a divat újra. Bár nem is szoknya ez, csak egy kis, derék köré tekert vásznacska, szövetecske, selymecske. Lépni nem lehet benne, olyan szoros; nem szép, de a férfiak mind odalesnek a meztelenségre – és ez a lényeg. Vékony comb, vastag comb, formás comb – van itt mindenféle.

Vetkőztet a hőség.

A lakótelepi lakások: megannyi kemence. Estére sem hűlnek ki, árasztják a hőt. A nyitott ablakokban álmatlanságban szenvedő nők, férfiak várják, hogy enyhüljön az éj. Csak a gyerekek alszanak édesen, övék a nyár, övék a forró május.

Meg az éjszakában sétáló, andalgó pároké. Összebújnak a meleg éjszakában a szerelmesek, egybefonódnak a bokrok közti padokon hosszú órákon át, hajnalig…

Hajnalban a kerületi kapitányságra a szolgálatos rendőr bekísér egy asszonyt. Negyvenéves lehet; telt keblű, vaskos derekú, kócos. Se táska, se irat nincs nála. Házias ruhája egyszerű. Lábán papucs.

Tetten érték: téglával kirakatot zúzott be.

Az asszony apatikus: szeme duzzadt az alvatlanságtól meg a sírástól. De most már csendes. Kimerülten ül a kitárt ablak közelében, ölbe ejtett kézzel, a hivatali szobában.

– Miért törte be azt a kirakatot? – kérdi kihallgatója, egy jóvágású főtörzs az írógép mellől.

– A próbababák miatt.

– A micsodák miatt?!

– A babák miatt! Tetszik tudni… amik ott állnak a kirakatban.

– Na, és mi baja volt velük?

– Pucérak voltak.

– Pucérak?!

– A kirakatban nem volt áru, csak a csupasz próbababák – jegyzi meg a rendőr, aki bekísérte az asszonyt. – Nyilván a kirakatrendezés miatt…

– Úgy, ahogy mondom, pucér volt az mind! – veszi át a szót az asszony. – Ott álltak, ott dülleszkedtek! Semmi sem volt rajtuk, még egy kis rongy-rongy nadrág se!

– És ez magát ennyire sérti?! Ennyire szemérmes?

– Nem vagyok én szemérmes! Dehogy!

– Hát akkor? – Csend. Az asszony hallgat. A főtörzs vár egy kicsit. Aztán: – Na és hogy került a lakótelepről az áruház kirakata elé? Miért jött be a városba? Hogy betörjön?

– Én?! Csak nem képzeli, hogy lopni akartam? – Aztán csendesebben: – Az uramat kerestem. Egész éjszaka jártam utána. Ebben a hőségben… – A főtörzs gépel, az asszony látja, részletesen el kell mondani mindent. – Vártam az uramat a vacsorával. Tízig. Tizenegyig. Már azt hittem, baja esett. De akkor a Maris fia… a szomszédasszony fia szólt, hogy látta az italboltban. Na, én trappban oda! Ahogy otthon voltam, csak így, ebben a ruhában… De már nem találtam. Elment a cimborákkal, azt mondták. Meg a lányokkal. Lányokkal? Mifélékkel?! Hát olyan kis rüfkékkel. Ej, gondoltam, a presszóban lesznek, a buszmegállónál. De ott sem akadtam rá. A sörözőben is kerestem, a vasútnál. Onnan futás egy másik kocsmába. Szóval így. Szaladtam, jártam utána, de sehol… Leültem egy padra, sírtam. Ott a vacsora, ő meg elkujtorog! Persze nem először! Nem ez az első eset! Ezek nem akarnak hazajönni!…

– Kicsodák azok az ezek? - kérdi a főtörzs.

– Maguk!

– Na, na! Vigyázzon, kérem, mit beszél!

– Maguk! Maguk, férfiak! Mind egyformák! Egy se siet haza! Maguknak mindenütt jobb, mint otthon! Ez az igazság! – És sír megint az asszony, szipog. Papírzsebkendőt kap a főtörzstől, felnéz: – Megláttam azokat a babákat. Ott dülleszkedtek pucéran. Így e! Meg így! Azok a derekak, csípők, combok, mellek! Hát persze hogy szépek! Hát persze hogy nem ilyen a derekuk, a hasuk, mint az enyém! Közéjük vágtam a téglát. Nesztek! Nesztek! Nesztek!…

– Csak kétszer. Két tégla volt – jegyzi meg a rendőr, aki bekísérte.

Az asszony megvető pillantást vet rá. – Mert csak annyit találtam ott, a járdaszélen, a törmelékben… – Lesi őket, lesi a két magabiztos férfit, ellenségesen. Amíg újra ki nem tör belőle a sírás. – Vizet… adjanak egy kis vizet, megfulladok, akkora ez a hőség…

Szívszanatórium

Az idős férfit a lánya vitte le kocsin a szívszanatóriumba. Délelőtt érkeztek, vizit után, már mindenki a parkban volt, vagy lenn, a mólónál. Miután minden formaságot elintéztek, a lány elbúcsúzott, bár aggodalmaskodva hagyta magára az apját. – Majd meglátogatlak, érezd jól magad, ne húzódj félre, pihenj és fiatalodj!…

Dél körül találkozott a férfi a többiekkel, volt néhány új beutalt, de az ebédlőben mégis összeszokottnak látszott a társaság. Csaknem minden hely foglalt volt a négyszemélyes asztaloknál. Az idős férfi végigpásztázta tekintetével a termet – s akkor látta meg az ősz hajú, kék szemű nőt. Elegáns volt a tréningruhás, ingujjas férfiak közt. Hárman fogták körül, egymással diskurálva, ő meg ott ült egyenes derékkal, idegenül.

Találkozott a pillantásuk. A férfit annyira meglepte a nő nyílt tekintete, hogy akaratlanul is odabiccentett. Amaz, mintha erre várt volna, barátságosan bólintott, sőt elmosolyodott, úgyhogy a férfi zavarba jött. Á, igen, gondolta, bizonyára ismerjük egymást, de honnan?… Ekkor egy fehér köpenyes ember karon fogta. – Bácsika, van még ott egy hely az ablaknál. Jegyezze meg, ezentúl ott fog étkezni…

A hölgyet csak szieszta után látta ismét, a büfénél. A férfi még mindig nem tudta, honnan ismerhetnék egymást, de a kék szempárból bizalom és kedvesség áradt. Váltottak pár szót a hűsítő italokról, s amikor elfogyasztották a gyümölcslét – amit természetesen a férfi fizetett –, már nem válhattak el.

Az asszony elmondta, hogy gyakran jár ide, ahol remekül rendbe hozzák a szívét. Aztán: – Kiállhatatlan társaságom van az ebédlőben. Folyton a sakkról beszélnek, én pedig nem értek hozzá, magát biztosan elszórakoztatnák… – Á, én sem sakkoztam soha! A kártya is untatott, inkább a kellemes társaságot kedveltem, hiszen tudja?… – Meglepte, hogy az asszony bólintott. – De mennyire, hogy tudom! Emlékszem, egyszer megmentette egy estémet, elszórakoztatott a sok fajankó közt! Nem sétálnánk egyet?

A tavon zajlott az élet. Széllovasok suhantak ki az öbölből. Ők a fák hűsében ballagtak, az asszony fesztelenül fecsegett azokról a régi időkről, amikor ők ketten gyakran találkozgattak. Kínos volt ez a tisztázatlan helyzet. Csak dadogott, igen, igen, mondta.

Nem sérthette meg ezt a kedves teremtést azzal, hogy bevallja, nem emlékszik semmire!

Megkönnyebbült, amikor a szanatóriumban elváltak. De este, elalvás előtt azon kapta magát, hogy bizsergető érzések járják át. Kétéves özvegysége óta most történt meg vele először, hogy jólesett egy nő társasága. De honnan ismeri?

Reggelinél az asszony már a helyén ült, és leste a bejáratot. Alig lehetett megelőzni az üdvözléssel. A férfi izgatottan várta a délutánt; ám a késői órákat is együtt tölthették; az ősz hajú szépség javasolta, hogy tévézés helyett inkább menjenek a jó levegőre.

– Persze mi annak idején tegeztük egymást! – mondta kis, kacér nevetéssel odakinn, a sötétben. – Miért ne tehetnénk most is? – Persze, persze! – vörösödött el a férfi, s végképp összezavarodott; ennyire feledékeny lennék, az ördög vigye el! – mérgelődött magában. – És akkor már egy puszi is az emlékek kedvéért! – hallotta a másik vidám, csengő hangját. Úgy érezte magát, mint diákkorában, amikor nem lelt szavakat az udvarláshoz. A kék szemű nevetgélve, boldogan emlegette „azokat a hajdani huncutságokat”, a teadélutánt például, amikor együtt táncoltak, és az a féltékeny férfi, aki később akkora botrányt csapott azért a kis flörtölésért… „De hagyjuk ezt!”

Negyednap az idős férfinak fekvést rendelt az orvos. Engedelmeskedni kellett, bármennyire is ellenére volt a szobafogság. Közben váltig törte a fejét, végigkutatta ifjúságát, hogy mikor is, hol is akadt össze annak idején ezzel a hölggyel? Ezzel a kék szemű csodával?

Vasárnap felkelhetett. A lánya meglátogatta, javasolta, ugorjanak át Tihanyba a barátaikhoz. Nem volt ínyére, inkább a kék szeművel sétált volna az öbölben. Üzent neki, hogy vasárnap délelőtt már megkeresheti. Mielőtt útra keltek, egy kis cédulát akart eljuttatni a hölgyhöz a programváltozásról, de a lánya siettette, ő pedig nem kívánt magyarázkodni. A vendégségben szórakozottan viselkedett. – Magányos vagy – mondta, visszafelé autózva, a lánya. – Magányos vagy és mogorva. Úgy ültél ott, mint aki torkig van a világgal! – Ellenkezőleg! – felelt nagyon is feltűnő élénkséggel a férfi. – De, de, ne titkold! Látom! – Bosszantotta a lánya makacs véleménye, már-már azon volt, hogy elmondja az egész történetet az ősz hajú hölggyel, s megmagyarázza, miért ült tűkön a vendégségben. De nem kotyogta ki mégsem, csak derült magában a titkán, s most már mosolygott is, mert Füredhez közeledtek, s remélte, még vacsora előtt találkozhat a kék szeművel.

A kórház előtt, miközben a lányától búcsúzott, ismerős hangokra lett figyelmes. Hirtelen megfordult – s meglátta a nőt, semerre sem nézve egy idegen úrral ment át a parkon, csevegőn, fürgén. Néhány méternyire az autótól egy pillanatra megálltak; hallotta őket: – Persze, mi akkortájt tegeződtünk, nem emlékszel rá? – És közben az a csengő kacagás! – Na, és a teadélutánok? – Mire az úr kissé zavartan, kedvesen, de csodálkozva: – Igen, igen… csak… bocsásson meg, most így hamarjában nem jut eszembe…

Elhűlve bámulta őket.

– Apa! – szólította a lánya. – Apa! Hova figyelsz? – Aztán ő is észrevette az idős párt a fák alatt. – Na, látod! Mindenki talál társaságot! Csak te vagy mogorva és bezárkózó! Legyen egy kis önbizalmad, apa! Hallod? Figyelj rám, nekem már mennem kell, nem tudom, ráérek-e jövő vasárnap, éppen ezért megnyugtatna, ha találnál valakit. Hé, apa? Hova mégy? Még el sem köszöntünk!…

Az idős férfi még akkor is dohogott, szidta a kék szemű csapodárságát, amikor a liftre várt a szanatórium halljában. Majd hirtelen lehiggadt, mert belenyilallt a sejtés: – Szegénykém, talán csak összetéveszt azzal az alakkal! Azt hiszi, vele szórakozott annak idején, és nem velem! Pedig milyen szép idők voltak! De mikor is? Úristen, csak jutna már végre eszembe! Csak emlékeznék már végre, hogy hol és mikor? Hogy hol és mikor is?!…

Nő feketében

Minden vonaton utazik egy gyászruhás nő. Vagy legalábbis majdnem minden vonaton. Ül az ablaknál; már akkor ott ül, amikor belépsz a fülkébe. Leginkább szőke, de ha barna, akkor még szomorúbb. Ez most szőke. Festetlen, de lerí róla, hogy máskor agyonkozmetikázza magát. Ez esetben nem tartotta illőnek a sminket – a gyász megköveteli ezt a sápadtságot. Amint elhelyezkedsz a kupéban, rád tekint, de menten le is süti a szemét. Nem érdeklődhet a világ dolgai iránt – jut eszébe, s megigazítja a térdén felcsúszott szoknyát. Karcsú; a fekete karcsúsít, ezt bizonyára jól tudja, talán nem is volt ellenére, hogy gyászba öltözzék; milyen más indokkal lehetne talpig feketében? Különösen ebben a rekkenő hőségben. Fekete klipsz a fülében, fekete gyöngy a nyakában, fekete – bár csipkés – harisnya a lábán. Vélhetőleg az intimebb ruhadarabjai is feketék. Mégis valami vigasz a szomorúságban: szép lehet és feltűnő.

Ül az ablaknál titokzatosan, elzárkózva, s ehhez joga van, ezt mindannyian elismerjük. Senki sem veszi fennhéjázásnak, hogy még csak a köszönéseket sem viszonozza. A gyászába süppedt – így is van rendjén.

Fiatal. Vagy fiatalos. De talán nem is tudnád megmondani, hány éves. Ez is a titkához tartozik, a rejtélyhez, ami beburkolja finoman, haloványan. Áttetsző fülcimpákkal, véreres szemmel, duzzadt szájjal, magányosan – és éppen ezért izgatóan ül ott a sarokban. Felette a polcon fekete táska. Fekete kis lakkbőrönd. És fekete selyemsál.

A bokája karcsú. Pántos cipőcskéje kicsit frivol.

Égeti a nap a földet, lángokat vet a fülkébe. Csattog a huzat, de így is kibírhatatlan a meleg – s milyen elviselhetetlen lehet abban a zárt, sötét öltözékben!

Mindenki kigombolkozik, legyezi magát, piheg – csupán ő ül mozdulatlanul, sápadt homlokán mártíromsága verítékgyöngyeivel.

Csak amikor már kezd elpilledni a kupé közönsége, csak akkor mozdul meg végre. Az ablak alatti szervizasztalkán rejtvényújság hever, most derül ki, hogy az övé.

Restelkedve nyúl érte, fellapozza. Arcán közöny. De egyre jobban belemélyed a lapba. Gondol egyet, feláll, amint nyújtózik: alakja kihívó; a csomagtartóból leveszi retiküljét. Beletúr, széthányja a kacatokat, tükröt, fésűt, zsebkendőt, hajcsipeszeket kotor halomba. Csalódottan ül helyre.

– Tessék – kínálod fel golyóstolladat. – Ha kisegíthetem.

– Á, köszönöm!

Meglepett és hálás. Zavartan fogadja el a tollat, s ugyanilyen zavartan kezd megfejteni egy rejtvényt. Nehezen vonulhat vissza, felhasadt a burok, oda az elzárkózottság.

De ez a rejtvényfejtés! Illő ez?

A gyászruhás nő hosszan töpreng a beírandó szavakon, időnként mintha meg is feledkezne az egészről. Kinéz az ablakon, szórakozottan bámulja a napban égő világot. Néha beharapja érzéki, szép száját. Szenvedve talán.

– Ó!

Leejtette a tollat. Egyszerre kaptok érte; arcához közel érsz, érzed a dezodor meg a pacsuli illatát.

Kipirulva felemelkedtek, visszaadja a tollat. – Köszönöm, nem megy. Csak azt hittem… – Most látod, kék a szeme. Megtörtkék, riadtkék. – Meghalt a férjem – mondja váratlanul. De mielőtt meglepődhetnél, folytatja: – A férjem, így mondom, nem tudom, hogyan nevezzem. Öt éve nem is láttam. De hivatalosan nem váltunk el. Együtt élek valakivel. Már meg is feledkeztem róla, hogy az a férjem is van. És akkor most értesítenek… Azt sem tudom, miben halt meg. A temetésére megyek… – Feléd fordul, őszintén: – Mit gondol, muszáj ott lennem?

– Hát, asszonyom, talán a gyerek… gyerekek miatt.

– Á, nincs gyerekünk! – Hosszú csend. – De nem akarom, hogy kegyetlennek tartsanak. Megözvegyült, aztán még csak a temetésen sem volt ott – ezt mondanák. Az élettársam szerint már semmi közöm az egészhez. Az anyakönyvben úgyis átvezetik a családi állapotomat…

Ölében a félig megfejtett rejtvény. Nyugtalanul hajlítgatja az újság sarkát. – Nekem az a megholt ember teljesen idegen. Teljesen. Már réges-régen nem szeretem. Most mégis az özvegye lettem. – Rád veti megtörtkék szemét. – Feketébe kellett öltöznöm. És micsoda meleg van! Legalább harminc fok! A temető fenn van a dombon. Nincs ott fa egy szál se! Emlékszem, amikor az apósomat temettük. Nem tudtam sírni akkor sem. Most sem fogok tudni sírni. Az lesz a legnagyobb szégyen, hogy nem fogok tudni sírni.

Az éles fényben riasztó a nő sápadtsága a pihés, pecsétektől gondosan megtisztogatott fekete ruhában. De a térde átsüt a csipkeharisnyán.

– Egy idegen özvegye vagyok – mondja széthulló titokzatosságának cserepei közül.

Krizantémok

Évente egyszer, borús őszben, fényessé válnak a temetők. Fények és virágok mindenütt. Gyertyák lobognak süppedő sírokon, sebtiben kigyomlált halmokon, megszürkült köveken, fehér márványlapokon. Szétömlő viaszban apró lángocskák pislákolnak a kolumbáriumok előtti cementpadlaton. Itt is mindenütt csokrocskák, felaggatva a zárókövek csavargombjaira.

Vonulnak az avarral borított utakon az élők – a holtak kertjébe. Keresik a parcellákat; keresik az eligazító obeliszkeket: – Igen, itt kellett felkaptatni, aztán jobbra fordulni, emlékszel? Tavaly, amikor itt voltunk… vagy harmadéve?

A szorgalmas temetőjárók csak lesik, nézik ezeket a sírok közt botorkálókat – most bezzeg sepregetik, tisztogatják a mohás köveket, ültetgetik a töves őszirózsákat, gyújtogatják a gyertyákat, de máskor? Miért csak ezen a napon gondolnak az itt nyugvó övéikre? Sokan autón érkeznek, végiggördülnek a kocsik a temető főútján, lám csak, van, aki még azt a csepp fáradságot is sajnálja, hogy gyalog jöjjön be a temetőkaputól! Haj, haj!… Ők, a hű özvegyek, a hűséges fiak és jó rokonok soha nem kímélik magukat, jönnek köznapon, ünnepen, jó időben, rossz időben; rendezgetik a sírt, locsolgatják a virágokat, nyesegetik a díszbokrokat, télire nylonnal borítják be a márványlapokat… Ma pedig már kora délelőtt óta itt vannak, alkonyatig vagy még tovább is ott fognak üldögélni a kis padocskákon, hogy újra és újra meggyújtsák a mécseseket a halottak ünnepén.

Ketten, asszonyok egy virágoskertnek is beillő sírnál beszélgetnek csendesen. Idős az egyik, a másik fiatal és szép, a feje födetlen, szőke haját fel-felborzolja a temetői szél, a dombról a város fölé szálló, a lángokat lobogtató. Az idős nem beszél sokat, inkább hallgat, bólogat, s közben nézi-nézi a borulatban már csak percekre érkezőket, éppen csak a mécsesüket meggyújtókat, a csokrukat sebtiben elhelyezőket, a fázósan sietőket, a kocsijukba visszabújókat.

– Én mindig álmodom, tudja, mindig, mindig… – tartja szóval a szőke. Áll a pad mellett, nem illő, hogy az idős mellé üljön, ő itt csak vendég, egy sorral feljebb van a szerettei nyughelye. – Tudja, furcsa álmok… Volt egy nagynéném, folyton kinevettem, mert mindig azzal kelt, hogy kivel álmodott a halottai közül. S lám, most már én is! Néha az anyámat látom álmomban, nevet, boldog… Nagyon különös, hogy boldog, de talán azért, mert megjelenik nekem? Mert álmodom róla? Lehetséges?

– Úgy, úgy – bólogat az idős asszony, de nem a szőkét hallgatja, csak lesi, figyeli a közeli sírnál azt a némán hajladozó férfit. – Nézze csak! Egyetlen csokrot oszt el háromfelé! Hogy némelyik még ezzel is spórol! Na, nem tudom, neki hoz-e valaki egy szálat is?!…

– Aztán az apámmal is álmodom – folytatja a fiatal. – Ő mindig szomorú, haragszik valamiért, mintha meg lenne bántva. Nem tudom… soha nem mondja, miért? Betegen látom, szenved, várja, hogy segítsek rajta… de nem tehetek semmit. Talán ezért haragszik?…

– Én már október közepén megrendelem a húsz tő krizantémot – mondja a másik, az idős. – Minden évben tíz tövet ültetek ki csak erre az egyetlen sírra! És tízet az anyósoméra! Az az ember meg, ni, kiszálazza azt a hitvány kis csokrot!

– De a legkülönösebbet tegnap álmodtam – mondja a szőke; kissé elfordulva a széltől, a lobogó lángokba néz. – Egy téren voltam. Nagy térség volt, fák, padok. Régi kőfalak. Csend volt, az emberek is, akik ott jártak-keltek a parkban, némán, nesztelenül mozogtak. Megláttam köztük a nagyanyámat. Már tíz éve halott. Csodálkoztam, de ő nem volt meglepve. – Ó, mi, halottak évente egyszer feljövünk a földre. Van egy áruház, ahol bevásárolhatunk. Ajándékot vehetünk az élő hozzátartozóinknak. – Képzelje, ezt mondta! Én pedig megkérdeztem: – Az élőknek?! – Bizony – azt mondja –, mi nem felejtünk el titeket! Sokat gondolunk rátok. Beszélgetünk rólatok. És mindent tudunk, még a gondolataitokat is ismerjük. De megbocsátunk nektek… – A fiatal nő elhallgat; két-három gyertya lángját elcsapja a szél, az idős asszony gyufát vesz elő, a fiatal segít neki, tenyerét védőn a gyertya elé tartja. – De megbocsátunk nektek… Ezt mondta. Különös, nem? Maga szokott álmodni ilyeneket?

– Öt évig ápoltam az anyósomat. A férjem is fekvő beteg volt. Megbénult. Hónapokon át reggel, délben, este etettem, itattam… Csináltattam ezt a sírkövet. Kijárok… – Újabb gyufát lobbant. – Erre tartsa a tenyerét, innen csap a szél. – Felnéz. – De. Szoktam álmodni én is. Ilyeneket. Én is…

Álmaim városa

Időnként, éjeken, egyszer csak ott járok utcáin, terein. A várost csend borítja, de mégsem kihalt; csendje a békesség nyugalma. Különös fény világítja meg házait, az álom derengő, meghitt, nyugtató fénye. Meleg, sárga nap ragyogja be a tetőket, kupolákat; éles árnyékokat vet a dél a sikátorok hosszára. Nem különleges város, de szép; ódonsága cseppet sem lehangoló, modernsége semennyire sem háborgató. Avíttsága inkább elbűvölő, mint egy bölcs apó derűs meséi. Újdonságai pedig az ész csodái. Járdáin homorú a kő, úttestjein mintha nem is robognának autók, de konflisok sem kocognak, mégis van forgalom, lágy, dallamos neszű; az emberek szelídek, köszönnek egymásnak, befordulnak a kapukon, ablaktámlákat tárnak ki, serénykednek; a kéményekből könnyű füst száll. Kék az ég, piros tetőcserepeket derítő. Boltok ajtaja fölött csengő szól; tarkállanak a kirakatokban a portékák. A boltajtók is színesek; színesnek álmodom ezt a kedélyes várost. A zöldre, pirosra, citromszínűre mázolt cégtáblák rikítanak, mint Van Gogh vásznain a sárga gabonaföldek, a vörös falak, a hupikék bárkák. Látszik a ráfestés a deszkákon, a pemzlik ügyetlen csíkja, az új réteggel fedett, lepattogzott lazúr.

Bájos nők fogadják a vevőket, keblük kibuggyan a pruszlikból, kötényük a hasukra feszül, válluk meztelen. Ellegyintik maguktól nevetve, kacéran a bajuszkötős, hajnecces férfiakat, a mellényben izzadókat, a kalapos mesterembereket, hordóhasú söröskocsisokat, csákós rendőröket, pityókás katonákat. Bőrük barna, hajuk fekete, szemük olajban úszik, és csillog, körmük vörös, szájuk cinóber.

Virágokkal telepingált a pult vagy rézzel borított; cipók, kalácsok illatoznak a tüllkendők alatt; zsírosra hizlalt libák, tyúkok kopasztott bőre sárgáll a tálakon; kosarakban diók, almák, körték halma púposodik; fejkendős háziasszonyok, pamacsos szemöldökű férfiak vásárolnak a várkerületen a délelőtti órán, az árnyas piacon, a vén falak tövében, ahol a kofák mögött gótikus, magas templomok állnak hegyes tornyaikkal. Zenélőórák jelzik az időt. Kávéházak teraszán napernyők, kerek asztalok, hosszú pohárban jeges víz, porcelán csészében kapucíner. Nádkeretben zizegő újság. A vendéglőkben kispörköltök és habzó sörök; a mahagóni borításon az Unikum reklámja; ónkeretes ablakok szűrik a kinti napot; kontyos vendéglősnék, simára fésült hajú pincérek, süveges szakácsok lesik a kuncsaft óhaját. És csönd, csönd és csönd. Legfeljebb halk keringő messziről vagy a tűzoltók rezesbandája a promenádról. A folyón hajók úsznak a szép kőhidak alatt. Fekete kolostorok, tölgyfa kapuk, omladozóvá öregedett bástyák. Óvárosi hűvösség a bolthajtások alatt. Rézfogók, rézkopogtatók. Bronzszobrok, oroszlánfejek. De amott a modern negyed neonfényei, áruházai, bisztrói; a mozik, a hamburgerárusok. Ám ott sincs tülekedés, lárma, békén sétál a nép, léggömbök emelkednek a fák fölé.

Hol vagyok? – kérdezem álmomban, amikor elibém tárul ez a kedves város. Hol ez a dombra kanyargó utca, zöld villamosával, piros autóbuszával, hol ez a szökőkút, hol ez a csobogó folyó, ez a míves hídpillér, ez a tükrös kávéház, macskaköves tér, árnyékos sikátor, hol van mindez, a föld melyik részén? Miért bukkan fel álmaimban minduntalan, mindig ugyanazzal a kísértő nyugalommal, békességgel; miféle nosztalgia hajt álomról álomra? Hol csengnek-bongnak ezek a toronyzenék, hol szöknek magasba ezek a betonból és füstszín üvegből épült paloták, hol bújnak meg a kicsi boltok, intim bárok, hol fésülik hosszú hajukat a nevető asszonyok, isszák sörüket a zsíros férfiak, pöfögnek a nikkelezett autók, suhannak a földalatti vonatok? Hol láttam már ezt a várost, hogy állandóan álmodom róla, hogy vágyódom házai közé? Miféle város ez?

Néha, valódi útjaimon, amikor autón, vonaton, repülőn megérkeztem valahová, mint álca mögül – hirtelen előtűnik egy-egy részlet, az idegen város valamely szeglete, s meglepődöm: ez az! Ez a város! De bizonytalanná mosódik a kép. Ám egy üzlet mélye, egy épület homlokzata, egy udvar sarka, egy kapualj megint zavarba ejt. És sejtem ismét: ez az a híd, ez az a tér, ezek azok a lépcsők… Helsinkiben, Bécsben, Varsóban, Prágában, Kijevben, Berlinben, Kolozsváron, Drezdában, Pozsonyban, Bautzenban, Weimarban, Ostravában, Gdanskban és még mennyi városban, városkában felismerem a boltívet, a kapu menti kerékvetőt, a járdaszigetet, az útkereszteződést, a kupolát, a vendéglőt, a cégért, a virágárus bódéját…

Így rakódik hát össze fájóan széppé, szerelmesen nyugalmat vágyóvá, nosztalgiát érlelővé ezer mozaikból, évtizedes emlékkockákból, évszázados, évezredes emlékörökségekből – Európa tájaiból – egy nem létező, de szívósan kísértő város: álmaim városa.