Szerzők, dramaturgok
A leghasznosabb dolog: törölni a szövegből mindazt, ami felesleges. Húzni soha nem árt –
mondják. Sokszor igaz. Még megfontolandóbb tanács: a dráma teljes szövegét törölni.
Ez persze azzal a szomorú érzéssel jár, hogy feleslegesen dolgoztunk.
Ellenben: ha meg sem írjuk a drámát, jogunk van hangoztatni, hogy egy különleges mű
megszületését húzzuk-halasztjuk. Erőt gyűjtünk hozzá. Így aztán sokat várnak tőlünk, s mi is magunktól.
– Na és hogy képzeled? – kérdezte a dramaturg. – Miről szólna a darab?
– Semmiről – mondta az író.
– Hogyhogy semmiről?
– Hét órakor megszólal a gong, a nézőtér elsötétedik, felmegy a függöny. A színpadon senki
és semmi. Negyven perc múlva szünet. Azután a második rész; újabb negyven perc. Ugyanígy.
– És a közönség?! Felháborodna, nem gondolod?
– Rendben van – mondta kis töprengés után az író. – Módosítok. Amikor felmegy a függöny,
valaki kilép a közönség elé…
– Valaki?!
– Hát jó, egy színész. Kimegy, és őszintén bejelenti, hogy változtattunk az eddigi szokáson, a
színpadon nem fog történni semmi. Az emberek azonban üljenek nyugodtan a sötét nézőtéren, és
gondolkodjanak. Mélyüljenek el. Legyenek csendben negyven percig, gondolják át az életüket, a
munkájukban vagy a családi környezetükben adódott problémákat; tartsanak önvizsgálatot. A
szünetben negyed órára kimehetnek a büfébe, majd ismét negyven perc szilencium kezdődik. Azt
hiszed, hogy ezt rossz néven vennék? Hiszen soha máskor nincs módjukban kétszer negyven percig
magukba szállni, háborítatlanul elmélkedni. Képzeld csak el, felkészülnek erre az ünnepélyes alkalomra,
már hetekkel előbb megveszik rá a jegyeket, fodrászhoz mennek, megberetválkoznak, a legszebb
ruhájukba öltöznek, hétre a színházba sietnek. A gongütésre elcsendesedik a moraj, mint a
hagyományos előadásokon. Az üres színpadot megvilágítják a reflektorok. Az emberek a világosságra
tekintve elmélyülten töprengenek.
– Értem – mondta a dramaturg. – De mi ebben az én szerepem? És főként a tied?
– Szerződést kötünk.
– Mire?
– A csendre.
Felrémlett előtte, hogy ha megírja a darabját, majd mennyi kifogással gyötrik; kénytelen lesz
javítgatni a kéziraton. Bizonyára a második változatot sem hagyják jóvá, harmadszorra is neki kell ülni.
Rengeteg munka és bosszúság – mondta, és kedveszegetten eltolta maga elől a még üres papírlapokat.
Így az egyik szerző.
A másik okosabban cselekedett. Már első nekifutásra a harmadik változatot írta meg. Ily
módon persze sok mindent elhagyott eredeti elképzeléseiből. De legalább biztosra ment.
– Meséld el a darab témáját!
– Hogy is mondjam… Egy javakorabeli férfi rádöbben, hogy már nincs benne hit, lelkesedés;
gépiesen, sőt már-már utálkozva végzi valaha felelősséggel vállalt munkáját; látja maga körül a sok
csalást, korrupciót, hamisságot, de nincs ereje szembeszállni a hibákkal, bűnökkel; megcsömörlött;
családi élete is csak a szokások szálain függ, de kényelmes lett, nem akar változtatni állapotán. Fáradt.
A nyugdíjaztatást várja, hogy legalább a közéletből kiszabaduljon.
– De aztán jön valami…
– Micsoda?
– Ami mégis fölrázza.
– Nem jön semmi.
– Na de újból fölérez valamit a múlt lobogásából.
– Nem hiszem. Nem. Azt gondolom, nem. Egyszerűen kész, vége a pasinak.
– Értem. De ezzel szemben van a darabodban egy figura, egy ellenpont…
– Nem, nincs.
– Áhá! Még jobban értem! A negatív lenyomat! Amiből megérthetjük a pozitív magatartás
lényegét! Nos, akkor összefoglaljuk: darabod mai környezetben, mai hősökkel morális problémákat
feszeget. Hogyan kell élni, kérdezi az író…
– Van egy másik darabom is.
– Lássuk!
– Abban egy fiatalember nem nyugszik bele, hogy csak megalkuvások árán juthat előbbre.
Nem vesz részt az üzelmekben, elutasítja az újonnan kialakult hallgatólagos konvenciókat, ezért
mindenütt kívülállónak tekintik; csodabogárnak, akinek nincs meg a magához való esze. De őt ez nem
töri meg. Szilárdan hisz az igazában. Ha nem jut előbbre, hát nem! de alkudozásokra nem hajlandó…
– Álljunk meg! Ez nem jó.
– Nem? Pedig ez egy pozitív…
– Csudát! Papírfigura!
A görögöktől napjainkig hány drámát írtak már az emberek okulására? Még a leggyengébben
is akadt valamennyi a jóra nevelés szándékából! És az eredmény?
A drámaíró tehát vett egy marék borsót, hátradőlt a karosszékben, és az írógépe fölött
egyenként a falra dobálta a borsószemeket.
Aznapra nagyjából végzett is a munkájával.