Játék gongütésre

Hát nem leginkább itt helyénvaló a játék? A színi játék? A nézőtéren gyerekek nyüzsögnek, csapdossák a székeket, viháncolnak; vékony hangocskák keverednek a felnőttek csitító, rendreutasító dörmögésével. A lurkók nem rosszak, csak hevültek, kíváncsiak: Csukás István mesejátékát, az Ágacská-t látni jöttek ide, a körúti Játékszínbe. Lesz majd móka és izgalom! Látható a nyitott színpad: padlásszoba, színes ablakokkal – hát persze, egy festő műterme ez; festőállvány és létra is van, meg mindenféle színes holmi – de sok érdekes fog itt történni! Szülők, nagynénik jóságos, elnéző türelemmel magyarázzák: igen, az egy jancsikályha… Nem tudod, mi az? Ja, ma már csak a mesékben… De az meg teáskanna, úgy van, és egy lámpaernyő… hogy mire kell? Várjuk ki a végét. Semmi sincs csak úgy véletlenül a színen; majd ha sötét lesz, majd ha jó leszel és rendesen ülsz itt nekem, ahogy színházban illik, akkor a színész bácsik és színész nénik szépen elkezdik! A gyerek megszeppen, de egy perc múlva csacsog, izeg-mozog újra. Jaj, csak kezdődne már!

Milyen vidám egy színház, ha gyerekek töltik meg a nézőteret, mennyivel pezsgőbb, természetesebb a hangulat! Hiszen játékra készülődnek! Mi, felnőttek, fontoskodva, aggodalmasan, tudálékosan szoktunk feszengeni a zsöllyékben meg a páholyokban, illedelmesen; s idegesen, hogy mi lesz, ha nem tetszik a darab, ellenben kiváló ismerősünknek igen, hát majd mekkorát kell hazudnunk; vagy tetszik nekünk, de ennek meg ennek alapos kifogásai lesznek ellene, hogyan szívjuk vissza az elhamarkodott dicséretet?

Igaza van Csukásnak, hogy gyerekeknek ír színdarabot.

Szerethet – s szerethetik.

Ez a publikum nem alakoskodik. Vagy megnyeri tetszését a szerző és a színész, vagy sem. Csukás István már annyi remek meséjével és mesealakjával lopta be magát a szívükbe, hogy a Játékszín nézőterén a várakozás boldog izgalma indokolt.

Csak szólna már a gong!

Gong? Mikor is hallottam utoljára az előadások kezdetét valaha elmaradhatatlanul jelző gongütést? De most is felbong, ha nem is az ügyelőé, ám a játékban egy csudajátékra szólító. A bolondos, hórihorgas festő varázsgongja. A piktornak – Koltai János játssza – van négy színész barátja, őket szokta mókázásba vinni s e varázsgonggal elbájolni. Persze magamagát is; és mivel a színek mestere, pompázatos mulatságot intonál. Mert játszani kell. Játszani a móka kedvéért meg azért, hogy a lényeg közelébe juthassunk. Hogy az élet rejtőzködő szépségeit fellelhessük.

Hipp-hopp! – fergeteges, káprázatos történet kezdődik nagyszerű zenével. A Darvas Ferenc komponálta muzsika dallamos és szellemes. Néhol a hollywoodi musicalek (rajzfilmmusicalek) fináléit parodizálja, s ezzel a színészeknek tálcán nyújtja az egészen kiváló énekpersziflázsokra módot adó számokat.

Ágacska históriája a komédiázástól a költészetig ível. Ki vagyok én? – kérdi a Peremartoni Krisztina alakította Ágacska. Gomba? Virág? Kacsa? Béka? Egér? Ember? Virág? Ki vagyok? – Ezt megtudni indul kalandos útra erdőn, mezőn, vizeken át; s bár a rétek és a tavak lakói, békák és kacsák szüntelen csetepatéznak, a veszélyek közepette hű barátokra is talál: a háborúskodásban megcsömörlött, mindig mindenen röhögő Berci békára (Tímár Béla), a suta, kancsal Dani kacsára (Márton András), majd később a rettenthetetlen Pösze egérre (Hűvösvölgyi Ildikó). Noha nincs jó véleményük az Emberről, hiszen valamennyiüket bántotta már, felbuzdulásukban mégis elkísérik Ágacskát a nagy kétlábúhoz, hadd derüljön rá fény, kicsoda is e naiv, ártatlan lény? Az ember aztán meg is fejti a titkot: Ezeréves tölgynek friss hajtása ő. Ott a helye a lombban, hogy növekedve, erősödve tovább segítse a vén törzs életét. Az élet letéteményese. Mindazé, ami körülveszi morcos gombákkal, suta kis kancsal kacsákkal, felvágós egerekkel, pukkancs békákkal és gonoszkodó emberekkel. Ám mindezek mégis szeretnivalóak, hiszen csak sebeik, sérüléseik miatt keserűek vagy bántók. Lám, az ember is: bajt okoz, de gyógyítani is képes a bajt; s éppoly esendő: motyogós, pösze, vaksi, mint bármely más teremtmény, de szívében őrzi a költészetet is.

Csukás nem mesemondó bácsi, hanem a gyerekekkel együtt játszó társ, szinte ott és akkor születik a móka: szó szót követve, ötlet ötletre épülve, grimasz grimaszra vágva. Meséi nem hagyományos elemekből épülnek, nem klasszikus motívumokból variálódnak. A gyertek-játsszunk-bolondozzunk helyzetből támadnak, akár a legjobb versek, amelyekben a figurázás közben egyszer csak megcsillan a szeretet és komolyság rubincseppje.

Mindezt a természetes játékosságot és líraiságot színre vinni jeles színészek szövetkeztek. Ők ugyanolyan tiszta szívvel állnak a gyerekek elé, mint a szerző. Jeles társulás ez. Tímár Béla rendezte a darabot, s minthogy szerepel is benne, a játék gyönyörűségét társaival együtt érzi, s annak pontosságára így jól vigyáz. Bár semmi gondja ezzel: valamennyi művész ügyel a színvonalra. És ámulatraméltó, ahogy szerepből szerepbe bújnak – Hűvösvölgyi Ildikó előbb lepke, aztán kacsa, békakirályné, majd egér; Tímár virágból Rezső kacsává változik, majd Berci békává; Márton András mulatságos gomba és még mulatságosabb, felejthetetlenül mafla Dani kacsa; Koltai pedig útjelző tábla, vonat, béka, asztalos, fogorvos, szemész. Mimikus képességeikről külön kis esszéket lehetne írni. Persze feltétlenül meg kell említeni a jelmezeket: Borsi Zsuzsa olyan kosztümöket tervezett, amelyek – ritka eset – dramaturgiai funkciót töltenek be, és a színészi alakításokat mérhetetlenül segítik. A díszlet Götz Béla munkája; a nehéz feladat őt mindig serkenti; ahogy ezt a kis játékteret kialakította, azzal a rendezőként voltaképpen most debütáló Tímár Bélának bizonyára sok szcenikai ötletet adott. S ha már debütálásról van szó: Traub Pál, a rendező munkatársa első ízben látott el játékmesteri feladatot. Mindannyian nagy kedvvel munkálkodtak, s hadd írjam le elismeréssel: az előadás a gyermekpublikum messzemenő megbecsülését tükrözi.