Esznek a színpadon

Esznek és isznak a színpadon. Rendben van, tudjuk, hogy nem mindig azt, amiről szó esik. Leves helyett például vizet kanalaznak. A pálinkát is a víz helyettesíti. A bort, más italt a tea. De van, ami mégis azonos önmagával. Az, ami. A habzó sör, az – habzó sör, nem pedig tea vagy színes víz. A szalonna sem lehet más, mint szalonna. Miért is lenne más? Csak azért, mert a színpad festett világ?

Igaz, olykor csak üres poharat emelnek ivásra, üres tányérból imitálják az evést. Vagy pohár sincs, tányér sincs, csak az illúzió. A színész megfogja a semmit, koccint a semmivel, felhajtja a semmit. Eszi, rágja a semmit.

Az én darabjaimban esznek. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a más darabjában nem esznek. Azt sem, hogy amelyik darabban nem esznek, az nem darab. Eszembe sincs. Csak mondom, hogy az én darabjaimban esznek. A nyugati darabokban – általában – isznak. A magam példáján okulva azt gondolom, hogy azok az írók, akik csak itatják a szereplőiket, maguk is inkább csak inni szeretnek. Jómagam enni és inni szeretek. Pontosabban: evés közben inni, illetve ivás közben enni.

Hogy a színpadon mit esznek vagy mit isznak, annak – bizonyára – a figurákat és a figurák társadalmi szituációját még árnyaltabban jellemző funkciója van. De nemcsak erről van szó.

Az Életem, Zsóka című darabomban például leginkább vodkát ittak. Lengyel vodkát. Miért? Mert akkoriban magam is lengyel vodkát iszogattam. A gyorsan ható szeszek közül az volt a legolcsóbb. A dráma korszerűsége szempontjából helyénvaló volt a vodka. De aligha törődtem volna ezzel, ha valamilyen oknál fogva rászoktam volna – mondjuk – a Hubertusra. Ez esetben – ahogy magamat ismerem – Hubertust kortyolgattak volna.

Aztán ott van az Ördöghegy. Legutóbb Łódzban láttam a darab egyik előadását. Kaján örömmel töltött el, hogy a Colonelt játszó színész (Tadeusz Schmidt) írói zsarnokságom következtében kénytelen bekapni egy jókora darab szalonnát. Mert szeretem a szalonnát? Igen, de alkotáslélektanilag ez sokkal bonyolultabb. Ugyanis…

Az előadás után összeültünk az igazgatói irodában egy kis ünneplésre, beszélgetésre. Többek között azt mondja Schmidt úr: – Minden este meg kell ennem a szalonnát, pedig fogyókúrázom…

Akkor aztán elmeséltem neki, hogy ezt minek köszönheti. Ugyanis… amikor a darabot írtam, éppen az epémmel kínlódtam. Nem ehettem semmi rendes emberi étket, diétáznom kellett, már a víztől is begörcsöltem. Dühömben – kompenzálásból – beírtam a szalonnaevést a darabba. A figurámmal kéjelegve etettem a nekem leginkább tiltott falatokat. Arra már nem emlékszem, hogy ettől is begörcsöltem-e. De egyszer végre jóllaktam.

Kérdezték még ezen az estén a lengyel színészek, hogy híven tükrözi-e az előadás a magyar légkört. Azt feleltem, hogy igen, csak egy dolog képesztett el. Micsoda?

Messzebbről kell nekifutnom. Külföldi utaimon mindig gondot okoz nekem a kenyér. Szeretem a kenyeret, volt egy időszak (az ötvenes évek eleje), amikor jóformán csak kenyéren éltem. Zsíros kenyeret vittem a munkába, fájront után meg beugrottam egy péküzletbe, vettem negyed kiló friss serclit, és befaltam az utcán. Estig megvoltam vele; vacsorára pirított hagymát ettem kenyérrel. Azóta jobban megy a sorom, de még ma is megeszem a magam negyed kilóját. Ha nem többet. Tudom, hogy ez nem helyes, nem a kimondottan kulturált táplálkozás ismérve. De – úgy látszik – megszoktam. A külföldi vendéglőkben, előkelő éttermekben viszont állandóan könyörögni kell kenyérért. Nem teszik az asztalra, s ha kérsz, körülményesen hozzák. Lengyelországban is a Hotel Europejski pincére, amikor kenyeret kértem a bigoshoz (székelykáposztaféle), megvetően elhúzta a száját. Máskor kaptam ugyan kenyeret, de csak egy falásra valót. És Łódzban, az előadáson is mit látok? Az egyik jelenetben Eszter, a női szereplő egy tányér levest meg egy karéj kenyeret ad a kunyeráló Prédikátornak. De micsoda karéj kenyeret!? Olyan vékonykát, amilyet itthon még a legnagyobb ínségben sem metszettünk, s amitől sokkal vastagabbra azt szokta volt mérgesen mondani nagybátyám, hogy: „Na, ezen átlátni Bécsig!” Hát ezt mondtam ott nekik a kérdésükre, hogy nálunk még a koldusnak sem lehet ilyen papírvékonykát adni. Felháborodna.

Azt hiszem, nem értették meg.

Más: nagynéném finom puncstortákkal vendégelt gyermekkoromban. Kedvencem volt ez a rumízű, alkörmössel festett, mázos édesség. Mi következik ebből? Hogy az Adáshibá-ban Pesten és vidéken, Helsinkiben és Prágában, Kassán és Ostravában és mindenütt, ahol előadták és előadják, szegény színészek – ha tetszik, ha nem – kénytelenek puncstortát enni. A rántott hal és a krumplisaláta anyám specialitása. Ünnepi alkalmakkor mindig ezt tálalja az asztalra. Következményét ugyancsak az Adáshiba szereplői sínylik meg; a hal kivételével (ami tudtommal csak valami zsemlemorzsában kisütött tésztaféle) minden valódi, és becsülettel el is fogyasztatik. Bevallom, olykor restellem, hogy mikre kényszerítem a színészeket.

A múltkor láttam a Szindbád-ot. Latinovitsnak szerencséje van. Gyöngyöző, bőségesen zöldségelt húsleves daragaluskával, velős csont, sült szárnyas, főtt marhahús pikáns mustárokkal… Krúdy sokkal ízletesebb, gazdagabb ételekkel szolgál.

Félek magamtól, hogy egyszer még a sárgaborsó-főzelék is belekerül valamelyik darabomba. De nem kell a színészeknek rettegniök: azt a darabot úgysem adnák elő. Túlságosan keserű, pesszimista darab lenne…