Társulati ülés

Kérlek. Kérlekszépen. Csak egy pillanat. Sietsz? Na, nem az, ittam már egy kicsit, de. Föltartalak? Beszélnem kell veled, megengeded, ugye? Nem az, nem siránkozás, tudom, torkig vagytok vele, panasz, panasz, de én most nem. Hol van az már! Dehogy! Pár perc az egész. Köszönöm, elfogadom, az enyém elfogyott. Csak így a te cigarettádról. Jó. Jó, már ég. Csak néhány szó, ugye. Röviden. Ráérsz? Nem? Hát én most megkaptam. Hallottad a társulatin. A próbatáblán is ki van írva. Nyugdíj. Nem az, már elmúltam hatvan, tudom. Rendben. Mindegy. Ittam egy keveset. Ittam, megmondom nyíltan, ittam. De nem az. Őszintén. Hat gyereket neveltem fel. Itt voltam végig. Hat gyerek, azért az, ugye. Vársz valakit? Nem tartóztatlak, csak beszélni akarok valakivel. Kell. Neked ezt nem szükséges magyaráznom. Szomorúság. Szomorú vagyok, ittam, rendben, de szomorú vagyok. A torkomat szorongatja, tessék, kétségbe vagyok esve, szégyellem, nem szabad kimutatni, kemény gyerek voltam mindig, és most tessék. Nem, nem, nem az, szerettek itt, a kollégák aranyosak mind, de én most. Most már akkor nekem ősszel. Nehéz ez. Jó, kaptam egyhavi gázsit, plusz. Kis szerepek, tudom, de ugye a Madarász-ban is, és most a Luxemburg-ban. Azért még. Azért azt meg lehetett nézni. Jelen voltam. Az a lényeg. Azt nem mindenki tudja. Négyezer, rendben, négyezer volt a fizetésem, felemelték két éve, le a kalappal. Kellett is a pénz, hat gyereket neveltem fel, semmim sincs, csak máról holnapra, ez az igazság. Itt éltem, ebben a színházban éltem le az egész életemet. Nem értem rá. Mint mások. Nem, barátom! És most hatvan fölött. Mihez kezdjek? Fejezzem be? Ez jelentett nekem mindent. Próba, előadás, táj. És akkor most? Bocsánat. Azért ugye. Mi lesz velem ősszel? Azért bocsánat, kérem szépen. Elnézést, ittam, nem sokat, szóval nem azért, de objektíve. Csak tessék belegondolni. Hat szép gyerek nem kismiska, gürcöltem, nehéz volt, nem siránkoztam, áldom az életet, isten őrizz, bűnt követnék el, ha. Pardon. Szép, amit elmondtak, hogy köszönjük meg minden. Nem tagadom. Csókollak és így meg úgy, csakhogy nekik ott van minden, én meg. Nem érdekes. Meghasadt. Itt, belül meghasadt és kész, vége. Bele kell nyugodni. Megy tovább nélkülem, igaz? Nem hiányzom. Kinek? Ugyan! Nem, nem, kedves vagy, de mese. Mese, szép mese. Nézd a hajamat. Az arcomat. Tessék, most voltam fogásznál, hogy majd jól menjen, de eddig is érthető volt minden szavam. Én még megtanultam. Ugyan! Jó vicc! Majd előkaparnának. Akkor. Iszol valamit? Na, csak egy féldecit. Nem? Azért én nem vagyok csóró. Megleszek én, bejárok, a Luxemburg még megy ősszel, nem tesznek ki. Könyörület? Mindegy. Dehogynem, tudom, hogy az, de mindegy. Behunyom a szemem, nem kell engem vigasztalni. Nem látom, csak azt, amit látni akarok. És különben is, van nekem otthon dolgom. De tudni azt, hogy vége?! És nem is sikerült. Hagyjuk. Hagyjuk, hagyjuk. Nem úgy sikerült, ahogy akartam. Verkli. Verkli volt. De, de. Kibírom. Lenyelem. Még akkor nem is éltetek, amikor én már. Pardon. Táncoskomikus. De aztán történt egy kis baj a lábammal, nem látszik, csak aztán már nem lehetett. A hangom is, később. Prózára azért jó voltam. Kis szerepek, de bementem a színpadra, atmoszféra volt. Minek erről beszélni, igaz? De, de, látom. Jó. Nem érdekes. Föltartalak? Nem kívánsz valamit? Fizetem. Becsúszott egy kis kellemetlenség négy éve, de a kórházban minden rendbe jött. Nem ittam, á, sokáig. Itt voltam pontosan, nem vitatkoztam, rendesek voltak, felemelték a gázsimat, tudom, nyugdíj előtt, hogy most aztán. Hálás vagyok, de nem is a pénz. Pedig nem állok jól. Hat gyerek, ugye. Megnősültek, férjnél vannak. Papa, azt mondják, te, nekünk, papa, hát te! De már régen nem néztek meg. Nem azért. Csak messze. Meg nem is szeretnek színházba járni. Nem ezt a nyavalyás mesterséget, hála istennek, azért izgultam, hogy valami mást. Ne ezt. Hát nem. De azért ők értik, tudják. Papa, azt mondják, te egy csodálatos. Hagyjuk. Nem az lettem, aki. Mindegy. Pedig a tehetségem. Most is volt egy film, egy kis karakter, még a cikk is itt van. Itt van. Tessék. Csak mutatom, itt. Pirossal, itt. Csak azért, hogy kellettem másoknak is. Nem vagyok bepiálva. Jó, lehet nevetni rajtam, de én józan fejjel. Dehogynem, látom. Mindenki. Csak nevessenek. Nem érdekes. Azért én még. Na jó. Hagyjuk ezt, nem kell, rendben, semmi, nulla, nem izgalmas. Én is nevetek. Nevet az ember, aztán gyerünk. De itt benn. Kösz. Mindent. Rendesek voltatok, aranyosak, de nekem aztán. Felkelni. Semmiért. Amikor nekem. Már hagylak is. Udvariasság. Messzemenőkig az voltam. És előkelő, mon vieux! Pardon. Monsieur! Salut! Mindenkit ölelek. És neked külön merci! Kicsit ittam. Pardon, pardon.

Hát és én miért, én miért, nem kaptam egy díjat vagy valamit, miért, talán nem voltam jó? Ugyan, öregem, tudom, honnan fúj a szél, de jól van, megértem, értek a jelekből, tudom én, milyen tendencia. Nem kell, nem az kell, amit csinálok, nem vagyok intellektuális, hát az anyjukba a, azért mert én érzésből csinálom? Ne haragudjon a világ, ugyan már, néztem magam a tévéközvetítésben, sírtam, érted? így potyogtak a könnyeim, érted? ahogy néztem magam, olyan érzéssel csináltam, innen jött, bentről, de az nem kell nekik, hát tudom én azt másként is, nem fogok beledögleni, nem adom bele ezután a szívemet-lelkemet, ezt ni! Majd odakenem! Ha az kell nekik, hogy odakenjék, hát majd én is csak úgy rutinból, érted, öregem? Azt hiszed, nem tudom rutinból megcsinálni? Ajaj! Csak nézzék meg! Olyan elidegenedett leszek, hogy megfagy körülöttem a levegő. Mibe kerül az nekem? Nem fogok infarktust kapni, frászt, öregem! De azért az fáj, tudod, az fáj nagyon, hogy semmibe veszik. Sírtam, ahogy néztem a haldoklásomat a közvetítésben, esküszöm neked, úgy nem tud itt meghalni senki, egyik sem tud meghalni rendesen, de a beleélésem az nem kell nekik, mert nem intellektuális, a fene egye meg! Hát láttam! Premier planban láttam az arcomat, a halálomat, de egy ilyet fogok meghalni ezentúl, egy ilyet! Majd jelzem, lejelzem, majd okos maradok, majd kiírom egy táblára, hogy most meghaltam! Jó, kaptam prémiumot meg tulipénzt, de miből állt volna odalökni egy nívódíjat? Annyi a nívódíj, és nekem nem jut belőle? Jó, köszönöm, értem, értem én, megértem én szavak nélkül is az üzenetet, a kritikát! Figyeld meg jövőre, hogy odakenem a szerepeket, így, felülről, így, a kisujjamból. Dehogynem tudom! Ajaj! Csak figyeld meg! Majd meglátják, mit nem becsültek, ha nem lesz élet a színpadon. Majd könyörögnek még! El is mehetek, azt hiszed, nem mehetek el? Hívtak, de olyan ökör vagyok, hogy szeretem ezt a társulatot, az a bolond, nagy szívem, az! Abba fogok beledögleni! Beleadok mindent, pedig csak ráfizetek, de nem tudom másként, nem hát, persze, hogy nem, ott fogok kinyúlni a színpadon egyszer, mert érzés nélkül nem tudom csinálni, játszani kell, érted? játszani szívből, elégni, felfordulni, megmutatni a szenvedést meg a szeretetet meg mindent, az egész szakramentumot, így szakad ki belőlem, érted? így, mint a láva, mert én nem tudom másként, én hiszek, engem nem érdekel a nívódíj. Csak fáj. Fáj, mert az ember kiteszi a lelkét, máshol tudják, mit érek, de nem megyek, fütyülök rá. Csak fáj. Nagyon. De jól van. Intellektuálisan! Megnézhetik! Azt megnézhetik!