Min nevetünk?

Ifjúkoromban volt egy vicctípus, az úgynevezett favicc. Akkoriban még hírét sem hallottuk az abszurd komédiának, jóllehet „kitalálták” már, de a kategorizálás még nem történt meg. Máig úgy vélem, hogy a faviccek – amelyeket a fanyar angol humorhoz hasonlítottak annak idején – az abszurd vagy abszurdoid komédiák előhírnökei voltak.

Én nagyon szerettem a favicceket.

Hadd idézzek fel egyet az emlékezetemből:

Két idegen férfi ül egymással szemben a robogó vonaton. Az egyik egyszer csak feláll, a poggyászhálóból leveszi s maga mellé helyezi a csomagját, majd nagy kényelmesen elővesz abból egy marék szilvát, gondosan kimagozza, aztán valamennyit kidobja a vonat ablakán. A másik ezt csodálkozva nézi, de még jobban megdöbben, amikor látja, hogy útitársa most egy almát vesz elő, aprólékos műgonddal meghámozza, felvagdossa, a magháztól is megtisztítja, majd a hulladékot a gerezdekkel együtt ugyancsak kihajítja az ablakon. Az alma után körtét, a körte után narancsot, a narancs után mandarint tisztogat, gerezdel s dob ki a vonatból.

Nem bírja tovább, türelmetlen kíváncsisággal megkérdi:

– De uram! Mit csinál?!

– Mit csinálnék? – feleli a megszólított a legnagyobb nyugalommal. – Nem látja? Gyümölcssalátát.

– Aha… – bólint erre megrökönyödve. Útitársa nem zavartatja magát, szőlőt szemel egy fürtről; kidobja. Banánt bont ki a héjából, karikákra vágja; kidobja. Kajszit magoz; kidobja.

– Már megbocsásson, uram! De ha gyümölcssalátát csinál, miért dobja ki az ablakon?!…

– Micsoda kérdés! Mert ki nem állhatom a gyümölcssalátát.

 

*

 

Ha ezt elmondtad egy társaságban, utána majdnem megvertek. „Mi volt ez?! Vicc?! Ugyan, menj a fenébe! Szörnyűség!”

Csak kevesen élvezték.

Akik a brutális tréfák, az egyszeri jelentésen túl semmit sem hordozó, az öncélúan röhögtető, durva – nem drasztikus, csak szellemtelen vagy másként: humortalan – vicceket kedvelték az emberi természet fonákságait felvillantó, hogy ne mondjam filozofikus ihletettségű mély humor helyett, azok felháborodtak.

A favicceket rezzenéstelen arccal, fapofával illett előadni, mintha nem is viccet meséltél volna, hanem komoly történetet.

Hisz voltaképpen a favicc az volt: véresen komoly értelmű történet.

A nem favicc és a favicc között – véleményem szerint – az volt a különbség, hogy az előbbin nem kellett gondolkodni, azt jelentette, amit jelentett; még el sem hangzott a csattanó, máris „halálra röhöghette” magát az ember, hiszen minden mondata direkt hatású volt, nagyon is egyértelmű, vihogtató. Az utóbbin azonban csak akkor lehetett derülni, ha jelentésén kicsit elgondolkodtunk, s megértettük. Akkor aztán igazán mélyről feltörő, bölcs nevetéssel, vagy éppen a derűt hirtelen megakasztó keserűséggel bólogathattunk, hogy hát, igen, igen…

Hát igen, igen, így vagyunk ezzel vagy azzal a dologgal az életben.

Az imént szóban forgó favicc hallatán például eszünkbe juthatott a gépiessé vált, érdek és érzelem nélküli cselekvés; a beidegződések kényszerhatása; a kelletlenül végzett kötelesség; a céltalanná vált tevékenység; a megszokásokból való kitörés gyatra és szánalmas próbálkozása; a sunyi lázadás; a konvenciókat felrúgni vágyó egyéniség tragikomikus próbálkozása; a hiábavalóságokba való belefásultság stb. Emberi drámák töredékei.

 

*

 

A favicc – persze az igazán jó, a sikerült – filozófiát tartalmazott, életbölcsességet, s ezt meg kellett érteni-fejteni, bizonyos fokú intellektuális erőfeszítést jelentett, az agy némi igénybevételét, ám erre mindig többen restek, mint a könnyed, öncélú szórakozásra. Elmesélőjére is hálátlan szerepet szabott; előadása nem hozott olyan sikert, mint teszem azt, az a vicc, amelyben János bácsi feljön Pestre, és összetéveszti az utcai vécét a villamossal.

(A faviccek elmúltak, azaz megváltozott az elnevezésük, ma már abszurd vicceknek mondjuk őket. Lényegében ugyanolyanok, mint elődeik, ám híveik tábora népesebb, sőt azt is mondhatnám, hogy térhódításukkal csaknem teljesen kiszorították a másmilyeneket, az öncélúakat.)

 

*

 

Borzasztóan restelleném, ha valaki megszólna, mert szentségtörésnek vélné, hogy e tárgyban egy Bajza József írta esszéből vett idézettel példálódzom, de mégis kockáztatok. 1833-ban jelentette ki írásában: „Azon elbeszélés, melynek semmi más célja nincs, mint az olvasóknak időtöltést szerezni, méltán kárhoztatik, mert benne az eszköz céllá van fordítva.”

Tessék. Szerintem ez a megállapítás a viccekre is vonatkozik. Hát még más egyébre! Hát még a színpadi művekre! Megírásukra és eljátszásukra egyaránt.

Ugyanis mindaz, amit eddig elmondtam, a mai színpadi játékok: a vígjátékok, komédiák, szatírák, groteszk-abszurd drámák kapcsán jutott eszembe.

A színházban olyat is lássunk, amin nevethetünk – kéri a közönség. Olyat is játsszunk, amivel nevettethetünk – kérik a színészek.

Sokszor azonban – tisztelet a hála istennek nem is kevés kivételnek – mindegyik tábor olyan szórakoztatásra gondol, amelyben „az eszköz céllá van fordítva”.

 

*

 

Igazán nem akkor van baj, ha a darabválasztás már eleve a könnyű szórakozás „igényét” szolgálja. A vállalkozás ilyenkor egyértelmű, s mint ilyen elfogadható vagy elutasítható. (Természetesen inkább az elutasítást választom, de ez most más kérdés.) Az előadás könnyed, olcsó jellege ilyen esetben a darab jellegéből adódik. De ha a darab nem az olcsó nevettetők fajtájából való, ha „favicc”, és nem „öncélú vicc”, ám úgy tálaljuk, mintha ez utóbbi volna, mégpedig csakis azért, hogy mint színház ne maradjunk – esetleg!! – a közönség hálája nélkül, nos, alighanem ekkor beszélhetünk bajról; arról a bajról, amiről vitákban – tanácskozásokon és írásokban – oly sok szó esett a drámai műfajok mindegyikére vonatkoztatva, hogy tudniillik a hazai színjátszásunk el-elmarad a mai (magyar) drámák korszerűségétől. Vagyis hogy játékstílusban, hangvételben nem mindig keresi és találja meg a kellő kifejezést. S áll ez a szatírákra, a modern vígjátékokra, a groteszk-abszurdoid komédiákra is.

Hát persze, régi nóta, amióta a színház színház, mindig is az volt a színész, a rendező dolga, hogy megtalálja a színpadra vitt játék stílusát. Nem az egyetlenegy lehetőt, hanem a lehetségest. Ez zsenialitás, tehetség, okosság, arányérzék stb. kérdése. Vagyis csupán a talentumon múlik az egész? Ha így volna, kár lenne szót vesztegetni rá. Én most a tehetséges emberek melléfogásaira gondolok; abszolút tehetséges rendezők, abszolút tehetséges színészek is sokszor mellékvágányra futtatnak egy-egy szatírát, komédiát, mert félnek a „faviccmesélők” sorsától: nem lesz elég harsány a szórakozás, kicsi lesz a siker.

Ez a baj oka: rettegés az ideig-óráig tartó sikertelenségtől. Ami azonban nem is volna igazán sikertelenség, csak legfeljebb nem azonnali és harsány hatás.

Mert abban nem hiszek, hogy színjátszásunk elmaradna a kor követelményeitől. Számtalan példa – egyéni és csoportos – bizonyítja, hogy ez nem igaz.

A színházi emberek ismerik a közönséget. És különösen a színész! A legközvetlenebb – és legkiszolgáltatottabb – kapcsolatban áll vele. Ő kapja kegyeit a tetszést kiváltó játékért: az együttélést az alakítás óráiban, perceiben, s a tapsokat. De ő érzi legfájóbban az elutasító, dermesztő csendek, a székzörgésekben megnyilvánuló unalmak kegyetlen késdöféseit is.

Kedvében akar járni tehát. De sokszor rosszul értelmezi a feladatát. Mert pánikba esik, s kapkodva azok kegyeit keresi, akik csak lazán, felületes szórakozást keresve, időtöltésből ültek be a színházba.

Gyors, teljes siker – ez soha nem vezet jóra.

Ebben a sikerhajhászásban sokszor társa a rendező is, már a próbákon, amikor a produkció színpadra állításakor a stílus eleve erre a kiszolgálásra törekszik, a mindenároni hatáskeltésre, amely mögött aztán valódi képét veszíti az írott mű. De ha nem társa, hanem éppenséggel ellenzője olcsó szándékainak, akkor a premier után, elengedve rendezője a kezét, maga fordít a játékon, mit sem törődve a darab hangvételével-modorával.

Láttam már ízig-vérig korszerűen játszott szatírát, groteszk komédiát a főpróbán vagy a bemutatón, s láttam ugyanazt a darabot húsz-harminc előadás után: már kezdett társalgási vígjátékká átalakulni; majd egy fél év múlva burleszkként játszották, s azután már nem is tudom, mivé – olcsó kabarétréfák sorává silányultak a jelenetei.

Miért? Nem volt eléggé határozott a rendezői elképzelés? Nem volt eléggé megalapozott a stílus? Dehogynem. De a közönség – mint mondani szoktuk – „elvitte a darabot”.

 

*

 

Képzeljük el, hogy a gyümölcssalátás faviccet mesélőnek azt mondják egy társaságban: „Szóval, teszerinted ez egy vicc?! Ez humor?! Na, ne gyere már ezzel!” – Ő megpróbálja magyarázgatni, hogy ez egy mély értelmű humor… Leintik. Más társaságban újra előrukkol vele. Egy-egy hallgatója érti, neveti, de a többiek unott arccal elfordulnak. Harmadízben is efféle tapasztalata van. Hát ő nem akar unalmas társasági figura maradni. Elkezdi így mesélni a viccet:

– Két fura hapsi utazik a vonaton, az egyik kövér, bibircsókos, fogatlan, ütött-kopott alak, zsírpecsétes ruhában, az ingujja is rojtos, de hurkaujjain aranygyűrűk, brill, mifene, szóval egy gazdag, de smucig alak; a másik meg egy szerencsétlen kis emberke, talpig jól öltözött, de egy olyan kis senki. Hát ez a jólöltözött egyszer csak leveszi a pakkját, kihalász belőle egy ménkű nagy zacskó szilvát, de valami óriási, soha nem látott szilvákat, s elkezdi ezeket kimagozni, minden csupa ragacs, szilvalé lesz, majd felugrik, tüsszent, pardon, mondja, meghajol, szóval idétlenkedik, miközben lerángatja az ablakot, az ablak persze beakad, a szilvák szétgurulnak, pardon, mondja megint, a másik csak néz kikerekedett szemmel, de mint egy víziló, egy zsírpecsétes, aranygyűrűs víziló, szóval bámul, és látszik rajta, hogy mintha a sajátjai lennének, úgy sajnálja a szétgurult szilvákat, persze, mert smucig disznó; a kisember meg összekapkodja a gyümölcsöt, mindegyiket egy szemig, még az ülés alá is bemászik, csupa maszat lesz, elkezdi tisztogatni magát, erre a szilvák ismét szétszóródnak, végre összekaparja valamennyit, és kihajítja az ablakon… – És így tovább. A vége az lesz, hogy a smucig alak bezabálja a kisember gyümölcseit, mert nem bírja nézni a pazarlást. Vagy ilyesmi.

Erre aztán kitör a nevetés. Már az első percben. A hallgatóság gurul, híreszteli, hogy lám, ez micsoda jó pofa, fantasztikusan tud viccet mesélni, s milyen jót! – Milyen jót? – Hát… már nem is emlékszem, de halálra röhögtük magunkat.

A közönség elvitte a darabot.

 

*

 

A közönség a darabbal a filozófiai mondandót is elviszi. Nem haza, hanem valahová a ködbe.

És a színész, hogy a közönség kedvére tegyen, hagyja. Ha valaki figyelmesen végigkísér egy-egy előadást, lépésről lépésre követheti ezt a folyamatot. A nézőtérről egy aprócska jel, egy alig hallható „hehe” is elég már ahhoz, hogy a színész tudja, mit vár a publikum. Jóllehet éppen félreértették a jelenetet, s nem a szituáció lényegén nevettek, csupán egy mellékes mozzanaton. Na, erre holnap „ráteszünk egy lapáttal!”. Aztán legközelebb még eggyel. Más esetben a színpadi helyzet vagy a szöveg – nem azért, mert rossz, hanem mert valami megmagyarázhatatlan okból aznap este „nem ment át a rivaldán” – nem hozza meg a színész várta hatást: gyorsan egy nota bene vagy egy komikus (komikusnak vélt!!) mozdulat, s kitör a kacaj. Jól van, itt ezentúl így megy a játék.

Sorolhatnám.

A szerző, a rendező kéri: gyerekek, térjünk vissza az eredeti elképzeléshez. – Persze, persze, de ez ma este olyan jól jött ki. Te is nevettél rajta, nem? – Hát igen – mondja a rendező, vagy az író –, mert aranyos pofák vagytok, de azért…

Szóval: családiasan megbeszélik. S mint általában a családi megbeszélések után, itt sem változik semmi.

Ha pedig nem változik, akkor a közönségnek az a része, amelyik a többiek, a jó ízlésűek bosszúságára „elviszi a darabot”, mint az elkapatott gyerek, megszokja ezt a rossz pedagógiára valló kényeztetést. És ha legközelebb nem kapja majd meg, amit ki szokott követelni magának, durcásan elfordul.

 

*

 

Gogol azt írta: „A nevetés sokkal jelentősebb és mélyebb, mint gondolják. Nem az a nevetés, amelyet ideig-óráig tartó ingerültség, vagy a betegesen epés hajlam, jellem szül; nem is az a könnyű nevetés, amely az emberek üres szórakoztatására, mulattatására szolgál – hanem az a nevetés, amely az ember derűs természetéből fakad. A lélek mélyén ott buzog a nevetés örök forrása, mely elmélyíti a tárgyat, élesen kidomborítja azt, amin csak úgy tovasiklanánk, és aminek átható ereje nélkül nem rémítené úgy meg az embert az élet kicsinyessége és üressége…”

Nem mindegy, hogyan és mivel nevettetünk. És nem mindegy, hogy min nevetünk.