Kosztolányi a színpadon

Mostanában némely estén a Radnóti Miklós Színpadon fénynyaláb hull egy arcra, egy kellemesen lágy vonású férfiportréra; aztán kitágul a fény, s a derengésből előtűnik egy szoba; puha, mély színű bársonyfüggönyök ölelésében egy költő, egy író dolgozószobája. A meggyfa íróasztal mögött egy alak ül ingben, mellényben is elegánsan, csokornyakkendősen – akár a portrén. Szivarkára gyújt; s a mozdulattal, a halvány, könnyű, kék füsttel a vén állóóra, a fémvillás telefon, a zöld ernyős lámpa és az olvasásban megkopott könyvek látomásosan felrajzolt világába máris élet lobban.

Kosztolányi Dezső írószobája. Egyszerűen, kedvesen, ízléssel. Portréja a könyvespolc peremén. Az ifjúkori, a derűs. A fényképet aztán később másik kép fedi, majd megint egy újabb: ahogy halad, ahogy zökken az idő. S ahogy az idő nyomot hagyott az író arcán… az utolsó évekig.

Közben Kosztolányi szól a színpadról. Bálint András hangján és alakjában. A színész szolidan, finom érzékkel idézi az alakot – és nagyszerűen, avatottan, szívből, mély azonosulással és hitvallással a költőt. Vagy írót. Nem tudom, van-e a magyar irodalomban még valaki, akiben költészet és epika ennyire egybeolvadna, helyesebben: egyformán törne felszínre, csaknem megkülönböztethetetlenül. Lírája és prózája annyira azonos, hogy a prózaírót költőnek mondhatjuk és a költőt prózaírónak, mégsem lágyítjuk ezzel egyiket, vagy tesszük szikárrá a másikat. Kosztolányinál a szív hangjai mindig elsődlegesek, de ezek nála az értelem hangjai is. Nem a haragvó, hanem a megértő írók fajtájából való. Nem megváltást ígér, csak segítséget; a gyűlölködésnél többre tartja a szeretetet. De sem az apróbb, sem a jelentékenyebb dolgokban nem tűr megalkuvást. Ettől már csak nagyfokú esztétikai érzéke, emberi hiúsága és a tisztátalansággal szembeni mérhetetlen megvetése is megóvja. Bölcsessége kétkedővé, megbocsátóvá, latolgatóvá és magányossá teszi, de egyben bátorrá is: bátorrá az igaz, a humánus, a szép és értelmes élet védelmére.

Bálint András kitűnő érzékkel választotta ki – Réz Pál segítségével – azokat a verseket, novellákat, regényrészleteket, karcolatokat, jegyzeteket, amelyek tükröztetik az egész életművet, és felmutatják Kosztolányi derűjét, iróniáját, szomorúságát; filozófiáját, emberiességét és világlátását. Ez az én Kosztolányim – mondja mintegy a színész; ez a mi Kosztolányink – mondjuk az estet hallgatva. Bálint András mindig nagyon jó a pódiumon; most pedig egészen kiváló; nemcsak előadó, de színész is a Radnóti kis színpadán; a Hajnali részegség elmondása például, vagy egyik-másik prózai mű – mint a bolgár kalauzzal megesett história – előadása valóságos színészi remeklés is. És az is az átlényegülést sugallja, ahogy az egyes szakaszokban újabb és újabb Kosztolányi-portrét állítva a polcra, nosztalgikusan, csepp keserűséggel időz a képek előtt – a költő áll ott a földi lét elmúlásán búsongva. Aztán, amikor Seneca haláláról beszél a Néró-részletben, a későbbi, a sebétől és a némaságtól szenvedő Kosztolányiként mondja: „…Rossz, nagyon rossz. Ne haljatok meg. Élni kell mindenkinek, sokáig .”

Kosztolányi él; és szól is most némely estén a színpadról. Bálint András tisztelettel és nagy alázattal maga elé engedi a költőt; a színész itt most médium: közvetít, megszólaltat; hangját, agyát, szívét engedi át annak az embernek, akit hallgatni újra és megint – és így, ilyen szép előadásban – nemcsak öröm, de igazán fontos is ebben a neki-nekivaduló világban.