Egy kedves, kedves ember

Akik közel álltak hozzá, Bilnek becézték. Bil. Bil bácsi. Becéztük, mert szerettük Bilicsi Tivadart.

Nem hiszem, hogy van az országban ember, aki legalább névről ne ismerné. Aki a hangját ne hallotta volna. Aki legalább egyszer ne látta volna filmen, televízióban, színházban. Lemezborítón. Újságok képein.

Nem hiszem, hogy akadna valaki, aki ne szerette volna.

A publikum azt mondta: – Ó, a Bilicsi játszik benne? Akkor az csak jó lehet! – A Bilicsi? Az mindig remek!… – Mulattatott, kacagtatott, elbűvölt, szórakoztatott, lenyűgözött. Bájjal, tehetséggel, fanyar humorral, bölcs derűvel.

Éveken át. Hosszú évtizedeken át. Ő mindig volt – és azt hittük, örökké köztünk marad. De igazán: olyan nyugodt, vidám, kedves, kellemes volt állandóan. Bizakodó – és biztató.

Nyolcvan évet élt.

A nekrológok már megjelentek. Ez nem az. Nem is a színészt, a kitűnő művészt, a karaktereket bravúrosan megteremtő mestert akarom most búcsúztatni. Nem; most az embert siratom. Ezt a kedves, kedves embert!

Régen, réges-régen, az Odeonban láttam először, ott, a hetedik kerületi kis moziban, a Jósika térrel szemközti Odeon filmszínházban. Leginkább a fél négyes előadáson. A fél négyesre jártunk; minden héten új filmet vetítettek. Bilicsi is megjelent a vásznon. Fiatalon, sudáran, jóképűen, mosolygósan, komikusan. Ott hallottam először a kissé nyújtott é hangzóit. A hangjában nevetés bujkált mindig; talán a természetes derű nyújtotta olyan nyíltra, kerekre azokat az éket… „Kééérlek széépen…”

És a mosolya meg a csillogó tekintete!

Még a drámai tónusú szerepeit is átszőtte a derű. Valamiféle belső, mély humor. Emberiesség. Nem tudott rideg lenni, kegyetlen lenni, taszító lenni. Nem tudott ellenszenves lenni soha. Nem volt intrikus. Nem, ilyen szerepe nem lehetett. Még a Dürrenmatt-darabban, Az öreg hölgy-ben alakított Illt, az erkölcsileg elmarasztalt Illt is megértéssel formálta meg. Feddőn, ítélkezőn – de felmentőn, ha szabad így mondanom.

Nemcsak az indulatban van erő. A megbocsátó szeretetben is.

Akár akarta, akár nem: minden cselekedetén, minden gesztusán – és minden alakításán! – átsugárzott a jóság.

Nem törte meg az élet? Kedvét, kedélyét, bizodalmát nem rombolták szét keserves évek? Azt hiszem, annyi jóság lakozott benne, hogy bírta erővel. Megbotránkozott, elítélt; de azzal a tiszta, ártatlan rácsodálkozással, ami az erőszaktól, a gonoszságtól idegen alkatúak sajátja. – Kééérlek széépen, meg vagyok lepve… meg vagyok döbbenve… – Aztán mindig felfedezhette, hogy neki több erő adatott, mint másnak. Több tartás. Több harmónia. És hogy ezt az emberek megsegítésére kell felhasználnia. Művészetének ez volt a lényege: a szeretet, a jóság, a hit osztogatása.

Vagyis: a derű.

Ez az, amit el akartam mondani. Művészi pályája fennen ívelt; általános elismerésnek örvendhetett mindenképpen. Szerepei emlékezetesek maradnak. A régiek, az újak – a legutóbbiak is. De ami talán még fontosabb és még emlékezetesebb: ezt az utolsó percekig – a publikum előtt töltött idő utolsó pillanatáig – tartó derűt csakis egy csorbulatlanul megőrzött emberiesség biztosíthatja.

Nagy győzelem, amit elért; s bizony ritka dolog ez manapság. Ritka dolog ez ebben az évszázadban.

Boldog életet élt. Munkálkodott a végső időkig; fáradtan, ereje fogytán is. Teste már megtört volt, de szelleme nem; s udvarias, kedves, szerető viselkedéssel leplezte, hogy mi vár reá nemsokára. Nem hősködve – csak tapintatosan.

Elment.

Lénye hiányzik; derűje, kedvessége, jósága, biztatása nagyon hiányzik majd ebből a világból.