A játék hevében

1970. május 23-án nagyon boldogok voltunk. Ott ültünk a Pesti Színház erkélyén, a lépcsőkön, s feszülten figyeltünk a színpadra és a nézőtérre. Az előadás remekül gördült, s remekül reagált a publikum. Várkonyi Zoltán időnként megszorította a karomat: – Jó, jó… – mondta palástolatlan izgalommal; biztos volt a dolgában, ám most mégis örült, hogy nem tévedett. Egész lénye nyugtalanul vibrált, mint mindig is, de úgy emlékszem, mégsem hagyta el a termet, hogy odakinn gyorsan, kapkodva elszívjon egy Philip Morrist – látni, hallani akarta a sikert. Mintegy karmesterként még ott, ültében is sugalló erejével szinte vezényelte az előadást. A dialógusokat arcjátékkal kísérte; hol elkomolyodott, hol mosolyra derült, s közben csillogó szemmel nézte a közönséget.

Az Adáshiba premierje zajlott.

– Na, jól van! – ugrott fel az utolsó szavak után kitörő tapsnál. – Gyere! – S vitt fel a színpadra. – Hát ez sikerült! – lelkendezett, amint átsiettünk a néptelen előcsarnokon, ahová kihallatszott a taps. Futott a színészekhez, alig tudtam utolérni.

Hitt a darabban; talán jobban hitt a sikerében, mint én. Januárban készültem el a munkámmal; újév után két hétre Nagymarosra utaztam, végre teljesíteni akartam a Vígszínháznak tett ígéretemet, szerződésben vállalt kötelezettségemet. Igazán nem is voltam tisztában azzal, hogy mit írtam. Tető alá hoztam egy színdarabot, mert sehogy sem lett volna módomban visszafizetni az előleget. Aztán a kéziratot átadtam a színháznak.

Sokan és sokszor emlegették már, hogy Várkonyi Zoltán szerette vállalni a kockázatot. Hogy jóformán ez volt éltető eleme. Most is ilyesmiről volt szó: az Adáshibá-t senki sem akarta rendezni. Ő vállalta. És májusra ki is tűzte a bemutatót.

Első találkozásunkra a Vígszínház főrendezői szobájában került sor, s a beszélgetésünk alig tarthatott tovább fél óránál. Közölte, hogy tetszik neki a komédiám, ő viszi színpadra; kért néhány javítást, és természetesen a cím megváltoztatását is. Akkoriban még hosszú és körülményes címe volt a munkámnak, amit magam sem tartottam jónak.

Néhány hét alatt végre kellett hajtanom a javításokat. Tíz-húsz percekre ültünk össze. Egy ilyen alkalommal ötlött fel benne az új cím – az Adáshiba.

Ezek a tíz-húsz percek elevenen élnek bennem abból az időből, de egyáltalán nem a kapkodásra, hanem az ő felfokozott munkatempójára jellemző emlékekként. Soha nem felejtem el, egyszer még az olvasópróba előtt megkérdezte tőlem, hogy miként magyarázom Vanda viselkedését, mit tartok az alakról. Körülményes fejtegetésbe kezdtem, próbáltam megfogalmazni, amit inkább csak ösztönösen éreztem a figuráról. Várkonyi néhány percig figyelt, aztán hirtelen félbeszakított: – Na, akkor csak bízd rám!

Félszavak, félmondatok… liftben, loholás közben a folyosón, sietősen az utcán, két-három cigarettaszippantás közt… De akkor is gyakorlati kérdésekről: itt ezt kellene, ott azt. Nem szeretett elméletekről fecsegni. Átérezte, átélte a darabot; jó színházat akart csinálni, s ehhez minden erőt a próbákra tartogatott. Ott aztán sziporkázott, ontotta magából az ötleteket. Intenzív órákat töltöttünk el vele valamennyien. Vigyázott a hangulatra, a munkakedvre. Senkit sem fárasztott felesleges elemzésekkel, a játék hevében született meg az előadás. Hangoztatta, hogy nem állhatja a „nagy koncepciókról” tett nyilatkozatokat. A rendezőnek ne koncepciója legyen – mondogatta ironizálva –, hanem rendezzen. Az eredményből majd kiderül a „koncepció”.

Az Adáshibá-t Várkonyi indította el az útjára, ezt soha nem felejthetem el. Amikor elsőnek a veszprémi színház kérte utánjátszásra a darabot, Várkonyi azt mondta: – Fél évig megtilthatnám, de nem teszem. Hadd menjen… – Örült a vidéki bemutatóknak, a külföldi premiereknek. Bécsben együtt ültünk a Volkstheater páholyában. De azt is meg kell mondanom, s egyáltalán nem rosszallóan, hanem megértően, hogy féltékeny is volt az Adáshiba minden más előadására. Titkolta, de érződött. Annyira a magáénak tartotta, hogy ez nem is lehetett másként. Aztán valami egészen más – de ezzel mégis összefüggő – okból felszínre tört ez a féltékenység. Új darabot írtam – a Hongkongi paróká-t –; nem tetszett neki, elutasította. Más színháznak adtam: Miskolcon volt a bemutató. Ezt még nem bánta. Hanem amikor Pesten is műsorra került – a Nemzeti Színházban –, hallottam, hogy mélyen megbántódott. Felkerestem. Hűtlenséggel vádolt, ami természetesen képtelenség volt, de megértettem. Valami mély kapcsolat megsértését érezte, s olyannyira, hogy amikor a Petőfi Sándor utcában megtörtént a bemutatóm, levette műsorról az Adáshibá-t. Később aztán újra játszatta. Ott találkoztunk a felújítási próbán, de az a délelőtt már nem olyan volt, mint a régiek 1970-ben.

Az Adáshibá-t kérésemre megrendezte a rádióban. A feladat ismét jókedvre hangolta. A stúdióban elemében volt; a színpadon elért hatást akarta megvalósítani a mikrofon előtt is. Meg is valósította. Élvezet volt figyelni rendezés közben, látni rajta a munka örömét.

Megrendezte volna a televízióban is. Élete utolsó heteiben erről beszéltünk. Amikor az operációja után hazatért a kórházból, elküldtem neki a forgatókönyvet. Nem akartam terhelni, de azt mondta a telefonba: – Már jól vagyok, még van egy kis hőemelkedésem, de félórákat sétálok… – Bizakodón csengett a hangja. – Küldd el ide a könyvet a Nagyajtaiba, ráérek, átnézem, s majd megbeszéljük, hogyan lehet képernyőre vinni…

Erre már nem kerülhetett sor.

Kilenc éven át csaknem minden beszélgetésünk valamiképpen az Adáshiba körül forgott.

Közben rendezett tőlem mást is: az Ítéletnapig című egyfelvonásosomat elkészítette a televízióban, színpadra vitte a főiskolásaival is.

De igazán az Adáshiba fűzött össze minket.