Domján Edit

A kedvessége. Legelébb a kedvessége ragadott meg.

Egy filmre emlékszem, pontosabban egy film néhány kockájára (a címe nem is jut eszembe, még kevésbé a története). Ifjú asszonykát játszott benne, egy kis tudóskát; fekete keretű szemüveget viselt, nagy-bő frottírköpenyt – ez a jelenet él bennem –, csodálkozva nézett, csodálkozva nevetett, csodálkozó hangon kérdezősködött, szeleburdi volt és intelligens, gyermeki és felnőtt egyszerre. Azt hiszem, mi, közönség, akkor fedeztük fel. Már legalábbis itt, Pesten. Ki ez a színésznő? – kérdeztük, de nemcsak puszta érdeklődésből, valóban tudni akartunk róla, többet, mint amennyit eme filmbeli szerepéből megtudhattunk. Egyszeriben beszélni kezdtünk róla, látni kívántuk más filmekben is, színpadon is.

Ilyesmiket mondtak: Szeged, meg hogy most kerül (került?) fel Szegedről, meg: végre egy természetes modorú színésznő. Kellemes hang, vonzó nőiesség, légkört teremtő erő. Üde játék, kedvesség.

Kedvesség.

Maria Schellre gondolok így, hogy kedves. Meg Giulietta Masinára. Ez a kedvesség egyfajta színésznői tehetség – emberi tehetség is, de sokat érő művészi adottság is. Ajándék az élettől mind a színésznek, mind a közönségnek. Nagyon nagy szükségünk van az effajta kedvességre: élni tudunk a jóvoltából. Mint egy nyugtató sugár, mint egy fényforrás, ami magához vezetget a riadalmakból: amikor azt hisszük, már nem adhat feloldást semmi, ki vagyunk taszítva, magunkra vagyunk hagyatva – lám, váratlanul felvillan egy fárosz, jelzőtűz, vagy csak egy csillag, miként Saint-Exupéry pilóta hősének. Fellélegzünk: meg vagyunk mentve. Félelmünk – homlokunkról a hideg nyirkosság – elmúlik.

Ilyennek képzelem a kedvességet: tűzmelegnek, megszabadítónak. Ülsz a nézőtéren – színházban, moziban –, és nézed az embert, a másikat, a színészt, akit mindjárt szeretni tudsz, mert tehetsége van rá, hogy szeretet teremtődjön a közelében. Keveseknek adatik meg ez a tehetség.

Domján Editnek megadatott.

Ami emóciót kelt, sohasem erőszakolt; csakis a legtermészetesebb dolgok válthatnak ki belőlünk felindulást. Minden művészet lényege az egyszerűség. Az eszköztelenség. A láthatatlan szerkezet, a magától teremtődés. Színészetben: úgy játszani, hogy ne lehessen felfedezni a játék elemeit. Olyannak lenni, amilyenné nem az akarás tesz, hanem az a többlet, amiről már nem tehet a talentum birtokosa. Áteresztőnek lenni, vállalni a szűrő mivoltot, s nem beleakaratoskodni a teremtődésbe. Így egy kicsit háttérben marad a személyiség, de éppen ezáltal nyeri el jutalmát: végül is a révén hozzánk érkezett alkotások őt dicsérik.

Mindig ezt éreztem, érzem Domján Edit művészetében: az önfeláldozást. Személyisége feláldozását egy-egy figura megteremtése érdekében. A színészet neki nem önmutogatás, csak önátengedés. Engedi, hogy egy alak, egy emberi sors kölcsönkapja hangját, gesztusait, érzelmeit. Egész lényét.

A magam tapasztalatából tudom: a drámaíró mennyire hiú és féltékeny leírt szavaira, papírra vetett figuráira, mennyire fél, hogy elképzelése csak kompromisszumok árán valósulhat meg a színpadon. Nos, sokszor így is van. Megeshet, hogy az előadás nem ér annyit, mint a megírt darab. De megeshet másként is: egy-egy színésztehetség remekbe formálhatja a sablont, művészetté magasíthatja a közhelyet.

Ki ne emlékezne az Üvegcipő kültelki kislányára? Annak idején a Petőfi Színház adta elő a színmű musicalváltozatát. Úgy tetszik fel bennem az akkori Domján-alakítás, mint ahogy a zenére emlékszik az ember: harmóniába foglalt teméntelen hangra, hangzatra, felidézhetőre, és mégis – gazdagsága miatt – felidézhetetlenre. Csodálatos kompozíció volt. Fel-felcseng néhány akkordja, mely sejteti a többit, az egész muzsikát. Fel-felhangzik a főmotívum, ami megrendített: a kedvesség, az emberszeretet a mélységek mélyéből felmerítve. Bizonyára a szerző, Molnár Ferenc is boldog lett volna, ha látja, mivé lett megírt alakja egyszer csak, évtizedek múlva (a darab 1925-ben keletkezett) egy ifjú színésznő tehetsége révén. El kellett volna ismernie, hogy Domján teremtő ereje ragadta ki a veszendőségből a figurát.

Ez az alakítás az első pesti sikerek egyike. De akkor is már, s azóta is: számtalan szép feladat várta. Domján Edit Szegeden kezdte a pályát – mindent játszottam, mondja az akkori évekre emlékezve. Shakespeare és Csehov nőalakjai segítették művészi érlelődését (Lear király, Cseresznyéskert). Remek alakításokra emlékezhet a szegedi közönség. Budapesten a Petőfi Színház várta. Aztán a Nemzeti, a Madách. Kész, kiforrott művészként érkezett Pestre. Film, színház, televízió, rádió – új keletű és klasszikus darabok szerepeinek sora fűződik nevéhez. Népszerűsége, művészi rangja korán meghozta a sikert. Kiváló beleélési képességének köszönheti: alig van szerepkör, ami idegen lenne tőle – a jelen idők asszonyát, bolondos lányt, parasztnőt, mesealakot, királynőt egyaránt életre tud kelteni. Mindig nagy gonddal választ a szerepek közül. Nem az új, ismeretlen feladatoktól félőn, hanem igénnyel. Ami nem egyezik emberi, művészi hitével, képtelen magára erőszakolni.

„Aki kápráztatni kíván, megelégszik a ragyogással, de aki a lélekbe hatolni akar, annak a tökéletes a mérték” – írja Li Taj-po. Soha nem tapasztaltam, hogy Domján Editet megérintette volna a sikeresség felborzoló, céltól elbillentő szele. A sikert ki kell bírni – ez is a tehetség dolga. A hivatás alázatos munkását ismertem meg benne, amikor együtt dolgoztunk. Komolyan veszi, amit vállal, fegyelmezettsége a művészi ökonómia fegyelme. Lelkiismeretesen próbál, délelőtt tíztől kettőig is éppen olyannak tekinti a színpadot, mint este, az előadáson: térnek, ahol megszűnik a magánélet, ahol csak a feladatteljesítésre szabad figyelni. Pontosan tudja a szöveget, gonddal élesztgeti a megformálandó alakot. Nem kapkod, nem türelmetlenkedik. A színésznősablon egyáltalán nem illik rá, a közhit színésznőmodellje távol áll tőle. Nem szereti a feltűnést, nem ügyeskedik, nem sztárkodik. De szereti a csendet, a szerepben való elmélyülés lehetőségeit. Próbák idején megfigyeltem, hogyan dolgozik, zokszó nélkül, engedelmesen ismétli újra és újra a jeleneteket, kerüli a rutinos megoldásokat, minden szerepére úgy készül, mintha azzal lépne először színpadra. Rokonszenveztem ezzel a felfogással, magatartással. Magam is úgy hiszem, veszélyes dolog a rutin. Az ügyesség a művészet veszte. Jóllehet minden művészetben szükséges, hogy néhány alapvető dolgot tudjunk, alkalmazzunk. De mégis: alkotás közben jobb felednünk bevált patronjainkat. Annak kell örülni, hogy gyötrődni, kínlódni tudunk még. S nem annak, hogy könnyedén varázsolunk.

Domján Edit a művészetet egy másik életnek tekinti, amibe naponta be kell zárkóznia, feledve minden mást, feledve az utcát, az embereket, a tárgyakat, önmagát, és feledni azt a bezárkózást is. Ily módon nem keveri össze a valóságot az álmokkal, s egyiket is, másikat is önnön értékében láthatja.

Emlékszem, egyszer előadás szünetében újságoltam neki: X. Y. ott ül a nézőtéren… Mosolygott. Nem bántón, nem fölényesen, csak egészen őszintén mondta: – Ó, én magamnak játszom.

Elhittem. Elhiszem. De éppen azért tud mindannyiunknak játszani.

Domján Edit színpadon, filmvásznon, képernyőn, hangszalagon játszik. Így mondják a színészre: játszik. De nem játékról van szó mégsem, hanem feladatteljesítésről. Arról van szó, hogy Domján Editnek is dolga adatott: kinyitni, kibontani valamit, valamennyit az emberi titkokból – tehetsége eszközeivel.