Haumann arcai

Alkotóművész-e a színész? A kérdés akadémikus, és csupán önprovokáció a bizonyításra. Hogyne lenne az? Mert nem valamely tárgyat hoz létre, vagy a személye elmúltával is élvezhető művet? Az illékonyság hiedelme kishitűségre vall. Jobbik esetben túlzó szerénységre. Természetesen akkor, ha kitűnő színészről van szó.

Mindez Haumann Péterről jut eszembe. Azóta, hogy a 25. Színház deszkáiról mint Szókratészt megismertem, s elbűvölt mind alakítása, mind remek beszédművészete, mely nem csupán úgy erénye, hogy bravúrosan birtokolja mestersége e nélkülözhetetlen eszközét, hanem úgy is, hogy többdimenzióssá formálja a szavakat, így tehát plasztikussá teszi a hallhatót – nos, amióta e szerepben művészi szuggesztivitása magával ragadott, sok remek alakítást láttam tőle. S ezek cseppet sem kevésbé hatásos élményeim egy-egy könyvnél, festménynél, zeneműnél. Mindig az ember arcát mutatta meg felfedező erővel.

Amikor a Holt lelkek színpadi változatát készítettem, már tudtam, hogy Haumann fogja játszani Csicsikovot. Írás közben hallottam hangját, láttam gesztusait. Persze korántsem lehet lekottázni mindazt, ami majd a színpadon játékká lesz. Számomra éppen az a szép ebben a műfajban, hogy a jó színész majd gazdagítja a figurát.

Haumann próbáit élvezettel figyeltem.

A próbákon látszik igazán, hogy mennyire alkotás a színművészet, hogyan formálódik a színész anyaga: a teste, a hangja azzá, amivé majd lennie kell. A vázlat már sejtette az elkészülendőt: Haumann, amint az első próbákon, még farmerben, könyékig gyűrt ujjú dzsekiben megjelent az üres színpadon, s derekát groteszkül kifeszítette – hogy ily módon gerince illedelmes, gyors meghajlásokra vagy esetleg büszke testtartásra legyen használhatóvá –, állát kissé feltartotta, kezét alázatos vagy fennhéjázó mozdulatokra készítette, egyszeriben visszapergette az időt a tizenkilencedik századi Oroszországba, a csinovnyikok világába; körülötte máris sáros, gödrös utcák, delizsánszok, bricskák, templomok hagymakupolái, egérszagú irodák, frakkos urak tűntek fel. Pavel Ivanovics máris ott volt N. városkában. S a vázra mind több és több anyag került fel: gesztusok, hangszínek, nevetések, sírások, kitörések, elfojtott suttogások – ez elhagyva, ez megtartva: ahogy a belső átlényegülés követelte, ahogy napról napra mindjobban birtokba vette a figurát, míg végül is megalkotta, vagyis befogadta, azonosult vele, s így életre támasztotta.

Haumann Csicsikovja a körülmények folytán szélhámosságra késztetett kisember. Nem nagyvonalú bűnöző – azok hivatalokat viselnek, pozíciókban vannak körötte. Az ő Pavel Ivanovicsa, ha nem is valami nagy szellem, de jobb sorsra, legalább tisztességes sorsra érdemes lény, aki izgatottan, a leleplezéstől állandóan rettegve, idegromboló feszültségben intézi kétes ügyeit: hízeleg, udvarol, hazudik, igyekszik mindenkin felülkerekedni; keserves óráit csak néha szakítja meg némi megnyugtató érzés – amikor látja, hogy bedőltek neki. De mindaddig, sőt rögtön azután is, hiszen tovább kell haladnia, a gyakorlatlan, ám igyekvő kötéltáncos kínjait éli át. Izzad a tenyere, izzad a homloka, veszélyesebb pillanatokban még a hátán is csorog a verejték: csak sikerüljön a szélhámosság mutatványa, hogy e társadalom felszínén megkapaszkodhassam… A színpadon állandó kelléke a hol a markában szorongatott, hol leplezett idegességgel zsebre gyűrt csipkés zsebkendő. Halántékát, ajkát törölgeti vele; a piszkos kis hivatalokban is így szárítgatta fel gyöngyöző homlokát, miközben kétrét görnyedve hallgatta főnöke szitkait. Gyűlöli ezt a kisembert, akitől minden igyekezete ellenére is alig tud szabadulni, s aki szélhámos útja során olykor csaknem elárulja csinovnyikságát. Haumann nagy beleélő képességgel tudja ábrázolni ezt a belső rettegést. Arcán állandó szolgálatkész mosoly. Pedig Pavel Ivanovicsa már megtanulta, mikor kell fölényesnek lenni, mikor gálánsnak; az alantasabbakkal szembeni durvasága meg azt jelzi: alkalmas lesz a gazdag úr szerepre.

Tökéletesen pontos jellemrajzot ad Csicsikovról. Megfigyelhetjük, hogy amikor Korobocskához ér, noha az első pillanatban még a szokott hízelgő modorban mutatkozik be, már a mondat közepén hangot vált, mert jobban körülnézve látja, ez a Nasztaszja Petrovna bizony nem előkelő asszonyság, hasznára mással nem lesz, csak az éjjeli szállással. Bosszankodhatnék is a veszendő órákért, ám most inkább enged a hirtelen fáradtságnak: a játék felfüggesztve, a hajdani kishivatalnok módján ül asztalhoz, modortalanul eszik, szürcsöli a teát, töltöget kedvére a büdös gyümölcspálinkából. Csicsikov „privát” arcát mutatja most meg, aki levetette szerepe nyűgét. Hogy aztán megint élesen válthasson, amikor Korobocskánál is üzletet szimatol.

Fel nem sorolhatom, hogy mennyit tud erről az alakról! Csicsikov – bár nemtelen, de felvállalt – lét-harcának minden eszközét ismeri s megmutatja. A hajbókolásokat, ilyen-olyan meghajlásokat, egy jól irányzott fenyegető szót, riadt tekintetet, meghunyászkodást, amely, ha a félelem feleslegesnek bizonyult, máris pökhendiségbe csap át; egy mozdulatot, ahogy karosszékbe, kanapékra ül, mindig másként, vendéglátói kívánsága szerint; ahogy eltűri az unalmas emberek társaságát üressé vált tekintettel, ásítását elfojtva… Nincs hely itt arra, hogy alakítása minden mozzanatáról beszéljek. Pedig játéka szinte arra sarkall, hogy a megírt figura után az eljátszott alakot is megrajzoljam Haumann-Csicsikov színpadra lépése pillanatától a darab utolsó percéig. Annyira eleven, valóságos élmény.