Gogol köpenyegében

1976 kora tavaszán telefonon keresett a Madách Színház igazgatósága. Sürgős munkával szeretnének megbízni, mondták, mégpedig olyannal, amihez bizonyára kedvem lesz: Gogol regényét, a Holt lelkek-et kellene színpadra alkalmazni. A kérés meglepett. Egyrészt soha nem foglalkoztam adaptálással, másrészt jól tudtam, hogy a művet már dramatizálták – s nem is kevesen. A legismertebb a moszkvai Művész Színház műsorán évtizedek óta szereplő Bulgakov-féle feldolgozás, meg a Planchon rendezte Adamov-féle változat. De számos egyébről is tudhatunk. Megjegyzem, a regény színpadi változatait csak hírből ismertem, egyiket sem láttam vagy olvastam; sajnos a Művész Színház budapesti vendégjátékát sem volt szerencsém megnézni. De azzal tisztában voltam, hogy éppen ez az előadás mekkora sikerre tett szert. Mi indokolja tehát, hogy én is dramatizáljam a Holt lelkek-et?

Ádám Ottóval, a színház igazgatójával, Lengyel György rendezővel – akinek már régi álma volt a mű színpadra állítása – és Springer Márta dramaturggal hosszan beszélgettünk a dologról. Megkaptam a lefordított szövegkönyveket: Bulgakovét és Adamovét. Láttam, hogy ők mindketten inkább csak vázlatos képekbe szerkesztették a regény legismertebb epizódjait. Bulgakov – mint tudjuk – eredetileg másra törekedett; Elbert János is írja egyik tanulmányában, hogy az író „leveleinek tanúsága szerint igazi, kötetlenül szabad gogoli drámát akart alkotni… a Holt lelkek parafrázisát” – de aztán a színházának engedve csupán a regény alakjainak arcképcsarnokát hozta létre.

A Madách Színháznak az volt a kérése, hogy a regény világát a lehető leggazdagabban tükröző darabot írjak. A munka érdekelt, de még nem tudtam, képes leszek-e a magamévá tenni a feladatot. Gogol mindig is nagy hatással volt rám, de azt keveselltem volna, hogy e klasszikus remekművének csupán a színpadi bemutatását adjam. Aztán ahogy jegyzetelgetve újra és újra elolvastam a Holt lelkek-et, elfogott az izgalom; na nézzük csak – mondtam –, hiszen e nagyszerű szatíra révén mai életünk fonákságaira lehet rávilágítani. Sok minden változott a gogoli idők óta, az emberiség nagy erőfeszítéseket tett, hogy javítson életkörülményein, de a gyarlóságaitól, úgy látszik, nem sikerül megszabadulnia. Itt van ez a történet a múlt század derekáról – s bizony sok tekintetben érvényes a mára is. Virul a hízelgés, a korrupció, az üzletelés, a csalás, a szélhámoskodás, a közérdeket háttérbe szorító önzés és így tovább.

Feltámadt bennem a munkához szükséges indulat – s máris nekifogtam az írásnak.

Nagyon nehéz rekonstruálni a munka folyamatát. Természetesen az volt a szándékom, hogy hűséges maradjak Gogolhoz. Akkor már – egyéb műveit is újra elővéve – annyira a világában éltem, hogy ez nem volt nehéz; ha szabad ezt mondanom: átvettem Gogol látás- és gondolkodásmódját. Ez az azonosulás rendkívüli élmény volt, annál is inkább, mert közben állandóan a jelenre is rezonálva éltem át a történetet. Gogol vezette a kezemet, de engedte, hogy jelenkori élményeim szerint s nem kevésbé a mai publikum társadalmi tapasztalatait figyelembe véve közvetítsem Csicsikov históriáját. Azonban nem bonyolódtam anakronizmusokba. Minden a maga helyén és a maga idején – vagyis a múlt században – játszódik. De hiszen egy remekmű éppen azért remekmű, mert tanulságai nem rekednek meg az időben.

Igyekeztem minél többet kibontani az elbeszélő részekből; megelevenítettem a regényben nem cselekményes szakaszokat, alakká gyúrtam éppen csak említett figurákat. Gogol más írásaiból is átvettem motívumokat; gondolatokat, hangulati elemeket, sőt alakokat is. Például az írnokok jelenetében – amelyben Csicsikov a megvásárolt lelkekről szóló szerződéseit akarja a hivatalban láttamoztatni – Akakij Akakijevicset, A köpönyeg hősét szerepeltettem, de a jelenet légkörét is lényegében ez az elbeszélés inspirálta. Irodalomtörténeti tény, hogy Gogolnak ez a műve éppen a Holt lelkek első kötetének írása közben született. A regényben ugyancsak olvashatunk a testet-lelket megnyomorító hivatalnoki munkáról. Máskor, amikor személyeket akartam megnevezni, megint csak Gogoltól vettem kölcsön neveket. De bizonyos értelemben A közönség szétoszlása egy új komédia bemutatója után című jelenet is a segítségemre volt. Mindemellett meg kell mondanom, hogy az elkészült darabban az eredeti gogoli szöveg mindössze talán csak egyharmadnyi rész, a többi az ő szellemében fogant dialógus.

A drámaiság érdekében persze a színpadi cselekmény itt-ott eltér a regényben követhető cselekménytől, mint ahogy egyes figurák is a komédiában jobban előtérbe kerültek. Hogy csak az ügyészt említsem: szerepe fontosabbá vált. Talán éppen az ügyész szerepe révén találtam rá arra a szálra, amelyik a darabot legerősebben köthette a mához. Ennek az embernek a jellemét Gogol sugallta: Antyipator Zaharjevics félénk, megtört lélek, amikor a titokzatos Csicsikovról megtudja a felzaklató híreket, a szívéhez kap és meghal. Ebből bontottam ki a sorsát. Zaharjevics a komédiában közel kerül Csicsikovhoz, mintegy hozzá, a tisztességesnek vélt idegenhez menekül a korrupt városi urak elől, feltárja bánatát, elpanaszolja, hogy gyávának, megalkuvónak tartja magát, egyre nagyobb bűntudattal követi el a vétkeket, de képtelen változtatni a magatartásán. Csicsikov természetesen a háta mögött kineveti: „Hja, aki finnyás, ne vállaljon hivatalt!…” Amikor aztán a darab vége felé a városi urakra zúdul a baj, az ügyész összeroppan, kérve kéri társait, tartsanak bűnbánatot, és térjenek a jó útra. Az urak megvetik, sőt, megfenyegetik, hogy hagyjon fel az efféle lázító beszéddel. „Ezt nem élem túl” – mondja ő, s ezek a szavak a többieket különös gondolatokra késztetik. Antyipator Zaharjevics meghal – elhunyta körülményeit homály fedi.

Csicsikovot, mert túljárt az eszükön, az urak börtönbe vetik, de akkor már kész a tervük: minden gazságot, még a holt lelkek vásárlásának bűnét is az immár halott ügyész nyakába varrják, így aztán foglyukat is szabadon ereszthetik – persze harmincezerért –, és ők is, élükön a kormányzóval „emelt fővel nézhetnek az emberek szemébe” – vagyis megússzák tetteik következményeit.

A darab húsz hosszabb-rövidebb képből áll. Első nekifutásra kétszáznál is több oldalt írtam; ezt a terjedelmes szöveget aztán lerövidítettem, de a konstrukción már nem kellett változtatnom. Fájó szívvel hagytam el például a Kopejkin kapitány története című, a regényben oly remek kis epizódot, amit ott a postamester mond el a városi urak társaságában, midőn Csicsikov kilétét találgatják. A jeleneteket emitt-amott kurtítani voltam kénytelen, hiszen egy színházi este manapság nem tarthat éjfélig.

Úgy tetszhet, hogy a számos kép hosszadalmas jelenetváltásokra ítéli a színházat. Azonban a forgószínpad használatával a képek közti áttűnés nem tart hosszú ideig, s már csak azért sem, mert eleve úgy szerkesztettem a darabot, hogy a játék folyamatos lehessen. Csupán a legszükségesebb bútorok kerülnek a színre, s csaknem valamennyit a cselekménybe kombinálva lehet bevinni. De a lényegesebb az, hogy afféle shakespeare-i színpadot képzeltem el, ahol a játék környezetére utaló információkat a színészek a dialógusokban közlik. Lengyel György rendező mindvégig nyomon követte a munkámat, majd a darab díszlettervezője, Fehér Miklós is részt vett a megbeszéléseken, s ő aztán nagyon egyszerű, de mégis igen hatásos és szép színpadképet komponált. Moszkvából Lengyel György megszerzett néhány Gogol korabeli illusztrációt, s amíg írtam, szobám falán egy cséza képe függött; a csézáé, amelyik olyan nagy szerepet játszik ebben a történetben.

Tavasztól őszig dolgoztam a komédián. Izgalmas, érdekes munka volt. Még soha nem hoztam létre ilyen sok szereplős színművet; sok hasznos tapasztalatot szereztem.

1976. december 17-én volt a bemutató. A fekete körfüggönyös színpadon Gogol arcképe fogadta a közönséget. Aztán a sötétben az arckép eltűnt, s felhangzott a lovak trappja meg egy fogat kerékzörgése. Éles reflektorfényben – útiköpenyben, útiládikájával a kezében, gunyoros, ravasz tekintettel – feltűnt Csicsikov. Csicsikov, aki aztán a szélhámosság komédiájának utolsó perceiben, kissé ugyan megkopasztva és megtépázva, de még mindig magabiztos hideg mosollyal ugyanígy állt előttünk, miközben szolgáinak azt mondta: „A kocsihoz! Mit bámultok? Ezután is úgy lesz minden, mint eddig volt! Semmi sem változott! Na, szaporán, szaporán, utazunk tovább!”