A két bűbájos

Hát legyen színház!

Ez itten a nézőtér – e nagyobbik rész; és ez a parányi sarok a színpad. A kőlépcső finom íveléssel az emeletre visz. Onnan lesz járása a színésznek.

Hányan fognak itt elférni? A publikum? Vagy százan. A színészek? Ketten talán.

Csak el kell képzelni, csak ki kell jelölni a tereket: színpad és nézőtér? S máris színház teremtődik?

A szent áldozathoz, hogy érvényes legyen – a miséhez – ereklye kell. Bár egy darabka csupán, de beépítve az oltárkőbe.

A színházhoz is ereklye kell: az ezer évekről fennmaradt hit a játék elfogadtatására és elfogadására. Ha ez megvan, minden lehetséges. Minden. Akkor elég bármily kis zug. Egy szöglet. Annyi hely, ahol a színész a talpát megveti.

Ülünk itt a késő estében a szentendrei Nosztalgia kávéház zsúfolásig megtelt kis udvarán. Vendégváró asztalok helyett most széksorok állnak, szemben az ország – de talán a világ – legkisebb színpadával.

Körül hófehéren világító házfal és a futókkal, virágokkal díszes, terméskő pillérek; színes fények a kis reflektorokból. Ülünk itt az udvar mélyén, mint valami csodakútban. Fecske cikáz az emberfők felett; fényes neki ez az éjszaka; meglepetten száll egy villanydrótcsonkra az erkély alatt. Marad is ott moccanatlan.

Maga is dísz a csodaudvaron.

A színpad gyönyörű. Mi fér el két tenyéren? Néhány antik bútordarab, néhány tárgy, néhány kelme. És két színész. Valóban csak kettő. Így is szinte már az első sor ölében. De nem, eltűnik ez a valóságos – és kissé feszengő érzést keltő – közelség; ez itt máris a Szigetország; ez itt a századelő; aztán a harmincas évek; egy színházi öltöző; egy párizsi lakás… S azok ketten ott, a nő meg egy férfi hol egy szobában, hol egy próbateremben, hol pedig távol egymástól több száz kilométernyire… Elhiszünk mindent. Mert két bűbájos elbájol és elbűvöl minket. Az ereklye a színpadon: bennük van; művészetükben és varázsos tehetségükben; a játék hite, a játék gyönyörűsége, a játék fontossága.

Tolnay Klári és Mensáros László.

Mint Mrs. P. Campbell és mint Mr. G. B. Shaw.

A Kedves hazug-ot látjuk, Jerome Kilty játékát, Huszti Péter szellemességet s játékszeretetet tükröző rendezésében, a Miniatűr Színpad előadásában.

Szentendrén, ahol számos múzeum van, hogy a kiállításokat és egyéb nevezetességeket ne is említsem, ezen a nyáron a Teátrum – az évtizednél is több ideje működő szabadtéri színpad – mellett megszületett egy kis kamaraszínház. Ebben a kicsi városban. A hely atmoszférájának, lelkes törekvéseknek, a Nosztalgia kávéház tulajdonosnőjének és sokak buzgalmának köszönhetően.

E díszes kis udvaron ez a Kilty-darab a második bemutató; Karinthy Ferenc Dunakanyar-ját Ruttkai Éva és Sztankay István játszotta itt nemrég, ugyanolyan sikerrel, mint Tolnay és Mensáros e mostani premiert.

Mr. Shaw és Mrs. Campbell hosszú-hosszú évtizedeken át tartó különös, rajongó, csipkelődő, visszafogottan vagy éppen kitörően szenvedélyes, sok veszekedés ellenére is szeretettel teli kapcsolatát e két remek művész maszk és más külsőségek segítsége nélkül, legfeljebb egy sál, egy kis kalap, egy selyemkendő bravúros használatával, pusztán az alakok belső ábrázolására törekedve, a jellemek finom, átlényegülten közvetített rajzával tárja elénk. Hol megmosolyogtatóan, hol mulatságosan, hol megrendítően. Ők ketten – Tolnay és Mensáros – régi-régi partnerek; kétszemélyes darabokban is sokszor felléptek már együtt; eljátsszák tehát a másik két ember, a másik két színházrajongó, színháznak élő ember: Stella és – ahogy Shaw-t, a korosodó férfit szerelme, a rapszodikus természetű színésznő kajánkodva nevezte – Jancsi bohóc történetében a maguk vallomását is a színházról? Az életről? A reményekről, sikerekről – a belefáradásról? De hiszen belefáradásról szó sincs az ő esetükben! Meglehet, privát életükben vannak csüggeteg perceik, de szerencsére mi, nézők csak a művészi arcukat ismerjük; azon pedig még mindig fáradhatatlanság, rajongás, hit és öröm ragyog.

És kedvük is örökös a bűbájolásra.

Amit itt, a Nosztalgia szép udvarán nosztalgiával figyelünk ebben a mai színházi életben.