Hős és clown

Becsületes, nyílt tekintet, férfias arcél, szelíden erőszakos áll, melyet azonban a kamaszos bájú mosoly enyhít barátságossá; jó orgánum; izmos, fess termet – mi másra való az ilyen színész, ha nem arra, hogy pozitív hősöket játsszon? A hétköznapokban is ez az a típus, akire azt mondod: ám legyen csak nála az életmentő itallal teli kulacs a sivatagi vagy északi-sarki expedíción, tudom, a végveszélyben számíthatnak rá a társai, az utolsó kortyot nem magának tartogatja. Ha huszonöt évvel ezelőtt kerül színpadra, biztosan vele játszatnak el minden bátor katonát, tüzes kemencék előtt helyt álló olvasztárt, bányaomláskor a társait segítő vájárt, a jövő útját világosan felismerő parasztot. De lehetne keleti herceg, ifjú népvezér vagy a mesék szűzies tisztaságú, győzedelmeskedő hőse.

Mint ahogy volt is: Csongor. 1973-ban, amikor Miskolcra került.

Blaskó Péter a diploma után csupán néhány évadot töltött a fővárosban. Tanárai tehetségesnek tartották; harmadéves korában Törőcsik Mari és Kállai Ferenc partnere lett Vészi Endre Üvegcsapda című drámájában. Szerződtette is a Nemzeti Színház; akkoriban filmekben, tévéjátékokban is sokat szerepelt. De akik csak a pesti éveire emlékeznek, akik csak akkor látták játszani, noha aligha lehet okuk kételkedni szavaimban, mégis kissé hitetlenkedve kérdik: – Azt mondod, jó színész? Persze, lehet, lehet, de nem túlságosan egysíkú? Olyan görcsös volt, tudod… rokonszenves, rendes fiú, de…

Próbálom nekik bizonygatni, hogy Blaskó már régen nem olyan, mint amilyennek főiskolai évei után megismerték. Persze nem személyisége változott, hanem a Miskolci Nemzeti Színházban bőséggel kapott feladatok igazi színésszé érlelték. Jó, sőt kitűnő színésszé.

A Csongor-alakítása talán még nem volt több, mint önmaga természetes jellemének és fizikai voltának magától értetődő találkozása a szereppel. Itt csupán énjét kellett adnia. Csongor költőien szép alak, de hálátlan feladat a színésznek; s az alakításnál csaknem többet jelent a szereplő külleme, ragyogó tekintete, kamaszos rajongást sugárzó arca.

A színház azonban tudta, hogy Blaskó másra is képes, ha kimozdítják a hősszerepkörből; s bár okvetlenül visszatérhet oda, hiszen éppen az ilyen adottságokkal rendelkező férfi színészekből van a legkevesebb, de közben módot kell adni neki, hogy a legkülönbözőbb drámai jellemek során gazdagíthassa művészetét.

Amikor elszegődött Pestről, számolnia kellett azzal, hogy sokkal szűkebb körben fogják ismerni, mert mind a nagyközönség, mind a színházi szakma elsősorban a fővárosi művészekre figyel. De bizonyára jól tudta, hogy ha nem kapcsolódik egy olyan társulathoz, mint amilyen a miskolci is, színészi fejlődésének vethet gátat. 1973 óta mondhatnám minden este színpadon van, s méghozzá jelentős szerepekben, olyan szerzők darabjaiban, mint például Csehov, Lorca, Schiller, Illyés, Ruzante, Visnyevszkij, Osztrovszkij és így tovább.

Ez az állandó színházi foglalkoztatottság csaknem lehetetlenné teszi, hogy film-, tévé- vagy rádiószereplést vállaljon; ennek megvan a hátránya is, nem utolsósorban anyagi téren, de ugyanakkor az előnye is, nevezetesen, hogy egy fiatal művész szinte felfokozott tempóban – és módszeresen – tudja fejleszteni szakmai ismereteit. Gyanakodhatnánk, hogy ez esetleg rutinossághoz is vezethet; de nem Blaskó Péter esetében, ő ugyanis soha nem ügyeskedésekkel oldja meg szerepeit. Mindegyiket alaposan és tudatosan megmunkálja, mindegyikben mást és mást nyújt, nem ismételgeti önmagát.

Amikor Ruzante komédiájában, ebben a vérbő, a tizenhatodik századból reánk maradt commedia dell’arte-hangulatot támasztó játékban „bebődül” a parányi, ácsolt színpadra, a miskolci stúdióelőadás nézői aligha ismerhetnek rá a tiszta lelkű Csongort, az Optimista tragédia gunyoros-vagány Alekszejét, vagy a Schiller-drámában, a Haramiák-ban a sötét lelkű Ferencet alakító színészre. Fején most ócska, foszladozó kertészkalap van; arca pirospozsgás és zsírosan pufók; hordóhasa alól előgörbedő két pipaszár lába ormótlan cipőkben; egész megjelenésében valami obszcén testiség, palástolatlan érzékiség a naiv lelkendezéssel párosulva. Ez Menato, a városba pottyant parasztlegény, aki gerjedelmes szerelemre gyúlt egykori – s immár ostoba férjet szerzett – kedvese iránt. Blaskó clownos elrajzoltsággal, de ugyanakkor a bohócságot realista játékba is ágyazva teremtette meg ezt a mulatságos, esetlen, szeretnivaló, balkezes figurát. Állatias bődülései mélyről feltörő emberi érzelmekkel keveredtek (a páduai tájszólást palóccal helyettesítette), pillanatonként változott: most magabiztos hím, majd a vágyaiban megcsúfolt férfi; másszor kárörvendő, aztán hirtelen megfélemlített kisember. Minden hangszálával, egész testével játszott, de ebben a sok szélsőségre csábító szerepben mégis hihetetlen jó ízléssel, művészi fegyelemmel.

Aztán ott volt Andrej, Csehov Három nővér-ében. Elpocakosodott, sápadt, alvatlanságtól püffedt arcú Andrejének ugyan némi férfias külsőt kölcsönzött a sors és a felette elszállt évek, de ahogy csontos keze kicsüngött a kabátja ujjából, ahogy karját tétován lógatta a maga számára is idegennek érzett, alattomosan hízásnak indult teste mellett, ahogy húgai előtt a megszokhatatlan férfiszerepet játszotta – ez az Andrej egy szánalmas kisfiú volt, akit erőszakkal rángatott ki az élet a gyermeki korból, most tehát zavartan tekint a világra: „miért van az, hogy alig kezdünk el élni… máris szerencsétlenek leszünk?”

Hittel, művészi gonddal megformált szerepek egymás után. Az idén az Osztrovszkij-drámában Borisz alakja (Zivatar), a Monna Vanná-ban Prinzivalle. A kritikák dicsérik; tehetsége évadról évadra növeli hívei táborát.

Nem kételkedem abban, hogy az egész ország ismerni fogja.