Krizsánné – Kovács Mária

Volt-e modellje Tersánszkynak A havasi selyemfiú Krizsánnéjához vagy sem – nem tudom. De ha volt, akkor az csak olyan lehetett, mint amilyennek Kovács Mária formálta meg a történet televíziós változatában. Ahogy felbukkan a képernyőn a vásári sokadalomban, haját hátrakötött kendőbe fogva, kurta pipából bodor füstöt eregetve, szakasztott mása a Tersánszky megírta alaknak. Sőt mi több, mintha bizony erről a teremtésről mintázta volna az író a bércaljai asszonyt. Magabiztos, rátarti, turidanis hetykeségű; csakugyan férfiszámba kell venni. „Mintha asszonyöltözete csak álruhája volna.” Nézem, s ámulva gondolom: jól van, jól írja róla Tersánszky: „Pillantása kemény és firtató, vállai mint a zsákhordóé.” Róla írja?! – kapok észbe hirtelen. De alighanem a szerző is meglepődne és örvendezne; s talán bámulna is, mennyire valóságos ez az ő Krizsánnéja.

Az övé?

Az övé is – meg Kovács Máriáé is. Mert amit a színésznő véghez visz, az nemcsak játék és átélés, az nemcsak instrukciók – íróiak, rendezőiek – felhasználása, nemcsak egy szerep pompás felépítése. Több annál. Talán azt mondhatnám: teremtés. Kovács Mária társszerzője az írónak.

A színésznőnek elég egy tört mozdulat, egy felvillanó vagy elboruló tekintet, egy hangszín, egy türelmetlen legyintés, hogy olyanokat meséljen el, amiről szó sem esik. Ott vagyunk – ott lehetünk – ennek az asszonynak a közelében; értjük, érezzük az életét. Messzi múltakat idéznek fel a szobájában függő fényképek, de lénye is éppígy sejteti a múltat, a megalkuvások nélküli küzdelmeket, a hajdani elszántságot, amivel szénégető apja kunyhójából nagyravágyón kilépett a világba, a szerencsés házassággal szerzett vagyont és tekintélyt, az özvegyi sorsot, a magányt. Igen, a magányt lánya, fiai, cselédei között. A keserítőt, de ugyanakkor erőt adót. Amit úgy visel már, olyan megszokottan, mint fejkendőjét.

Bátor és büszke ez a Krizsánné. Ember, jószág kezes lesz a közelében. És hogy ül ez az asszony a bakon! Hogy feszít még akár a szekér deszkáján is! Meg amikor betér a kocsmába! Erős tenyerével csak úgy cimborásan mellbe taszítja a férfiembereket. Rendel. Asztalhoz telepszik. Nem pohárból, flaskóból iszik, s a lőrét úgy köpi a padlóra, mint egy kivagyi duhaj.

Aztán ez a dúvados tempójú nő beleszeret egy gyerekemberbe.

„Pakulárlegény volt, rögtön látszott. Nagyon szép feje volt. És valami méla, nemes nyugalom rajta, akár valami fiatal erdei istenén…”

Beleszeret. Pipásan, hátracsapott kendővel a fején, lompos szoknyában, öregecskén, csúnyácskán.

A történet is fontos, de szívszorítóbb a vágyódó tekintet, a féltékeny szemvillanás; a szájszeglet, az orrcimpa finom rezdülése, a szemérmesen szemérmetlen epekedés. Ahogy a fiút – a férfit, az elvesztett fiatalságot – sóvárogja. Egyszerre a kéjt és a szeretetet, a fellángolást és a jó szót, a gyengédséget és a szenvedélyt. Melyikhez van joga? Melyiket kaphatja meg? Minden kéne, azt szokta meg, hogy mindent megkap; eleinte talán csak szeszélyből köti – kötné – magához a pakulárt, de később már önnön csapdájában vergődik. Mert csapda: ő szerelemre lobbant, ám a fiú tartózkodó.

Nincs ebben semmi nevetséges. Kovács Mária Krizsánnéja nem hóbortos vénasszony. Inkább csaknem királynői jelenség. Egy nomád királynő. Aki most nem tudja, jó tartással, kényeztetéssel, paranccsal, ha kell – mivel szerezze meg, amit a legkeservesebb megszerezni: a másik odaadó engedékenységét.

Nézi a hallgatag fiút. Kendőtlen, ha vele van. Áll a kamrában; a legény a málészemes zsákokat kötözi. Szólítaná bizalmasan, de fél. Ha visszautasítják? Ha a szemébe vágják: te vénasszony!

Mégis – már ott van a fiúnál. Test a test mellett. A legény megdermed. Krizsánnénak bátorságra van szüksége, hogy e dermesztő tartózkodás ellenére, ajkán lányos, remegő mosollyal, könyörgőn, izgalmát-zavarát titkolva feltekintsen reá. – Álmos vagy? Igyál egy korty pálinkát, és beszélgessünk…

Az erős férfimellre hajtja a fejét. A legény nem ellenkezik, sőt a lámpát is lecsavarja.

Semmit sem változik külsőre Krizsánné, öltözetén, szokásain nem módosít, mégis: szépül, s mintha ifjodna is, ha a pakulár közelében lehet. Ragyogna is a teljes boldogságtól, ha társa nem csak kötelességszerű engedelemmel szeretkezne vele. Pedig hogy fut eléje az ösvényeken! Hogy fogja két tenyerébe azt a szép, szerelmetes arcot! Hogy csókolja! És hogy mondja szomorú, türelmetlen sóhajtással: – A szemed tüzét is akarom, nemcsak a testedét…

A pakulár szeme tüze másé.

Krizsánné az egyre reménytelenebb kapaszkodásban már a hiúságára sem kényes. – Állj ide!… Gyere ide!… Légy itt, mellettem!

Hiába.

A vesztés pillanata… A fiúnak kedvese, piciny gyermeke van! – Amikor megtudja ezt! Veszélyes emberi pillanatok, de még veszélyesebb színészi pillanatok ezek. Kevés az ábrázolás – át kell fűlni a valóság hevétől. Kovács Mária győzi. Riadalom, harag, észveszejtő indulat hulláma csap egymásra Krizsánné lelkében, ahogy a lovak közé vág, hogy szekerén beérje a friss csókoktól ujjongó menyecskét. Még gyilkolni fog – kapom el szorongva a színésznő tekintetét, hogy aztán csodáljam: indulata, fájdalma – a Krizsánnéé persze – mint roskad egyszeriben gyengédségbe; majd a szeretet, a szerelem, a szeretés ott, az út menti jelenetben, a pakulár kicsinyének dédelgetése közben miként alakul ősi anyai ösztönné; aztán mindez hogyan vész ki hirtelen, hamvába holtan Krizsánné szívéből.

Mikor sírt utoljára ez az asszony? Még fiai hálátlansága sem fakasztotta őt könnyekre. De ez a vesztés az élet elvesztése is. Akarhatatlant akart, belebukott. Sirathatja. Noha védelmezné magát az összeomlástól: ha valaha férfiasan bírta a terheket, most még jobban dacolna. Szívja a pipáját megint; hajtja a lovakat; kocsmázik, pofa pálinkával köpi szemközt a csúfolódókat.

Könyörtelen történetet mondott el nekünk Kovács Mária ezzel a Krizsánnéval. Igazul – és ezért feledhetetlenül.