Dvihallyné: Máthé Erzsi

Átélés. Azt mondjuk, remek volt az alakítás, a színész tökéletesen átélte a szerepét.

Igen, de sokszor még ilyenkor is látom-érzem, hogy a figura mögött X. vagy Y. színész áll, felfedezhetően tudom, hogy ő az, hogy az ő kitűnő művészi képességeinek köszönhetjük a hibátlanul megformált alakot.

Talán ennél nagyobb élmény is lehetséges? Ritkán. Amikor elfelejtem, hogy színházban vagyok, hogy televíziót nézek, amikor elfelejtem, hogy színészi alakítást látok, mert úgy tűnik föl, hogy a milliók közül egy eddig ismeretlen emberrel ismerkedem, egy közvetítések nélküli sorssal.

Mint a múltkor este a Móricz-regényből készült tévéjátékban, a Bovári úr-ban egy asszonnyal. Máthé Erzsi jóvoltából. Egy epizódban.

Védtelenül lepleződött le előttem ennek a Dvihallynénak az élete, mintha illetéktelenül kihallgattam, meglestem volna a bajban.

Nagyon szép volt Dvihallyné azon az estén: sudár, elegáns. Szőke haját lazán fésülte, feltűzte, arcát bepúderozta, derekán a szoknyát a csípőjére simította. Szép akart lenni – nem kacérságból, hanem emberi hiúságból – amikor Veres tanítóékhoz készült. Hiszen ott az az asszony, az ura legjobb barátjának a felesége: a háziasszony Veresné, a város férfinépének bálványa. Hadd lássa az az aranyfogú szépség, hogy azért ő sem utolsó…

Vereséknél családi perpatvar az ebédnél a kicsapás előtt álló rokon fiú miatt. Az asztalfőn a házigazda szűnni nem akaró, újra és újra felcsapó dühét már-már a sebtiben összegyűlt vendégsereg is sokallja. És akkor, a nagy jövés-menés közepette még kopogtat is valaki az ajtón. Ez már sok Veres tanítónak. – Ki az?! – reccsen idegesen.

Még engem, a nézőt is sért ez a vaktában odavetett, ingerült „Ki az?!” Hát még azt, aki meghallhatta az ideges felhangot odakinn.

S belép a komoly Dvihallyné. Belép Máthé Erzsi Dvihallyné képében. Előkelő; tartózkodóan bólint; s ebben a tartásban ott a gyanú: talán tudták, hogy ő kopogtat, s a személyének szólt a cseppet sem invitáló tónus?

De Veres Pál már restelkedve nyájas: hogy micsoda öröm, lám, a komámasszony is kimozdul hazulról!

Dvihallyné egyenes derékkal áll az ebédlőasztal körül buzgólkodó férfiak fölött; ám a válla mintha kissé görnyedne valami láthatatlan tehertől; tekintetével a férjét, az urát keresi. De éppen csak észreveszi. Hanem az van a szeme villanásában, hogy: áhá, áhá, igen, itt vagy, itt!…

Borral kínálja a komája: Veres tanító. – Ó, én bizony már csak nem iszom! – Az elutasítás szerény, de éle van: nem az a fajta vagyok, aki borozik, mulat.

– Az nem iszik. Még ha az orvos rendeli, akkor se… – valahogy így löki oda a szavakat a férje, ültében hátravetve magát a széken; könnyedén, tapintatlanul felpanaszolva, sértve.

– Most ezt miért kellett mondani, mi szükség volt erre?! – Az asszony egész lényéből árad a feszültség. A hangja is fojtott, inkább színtelen, mint felcsattanó. Ez a fehér terítős asztal mellől odavágott nyílt panaszlás, nyilvános bántás végigcsapott rajta. Unalmas asszony?! Ezt jelenti a férje megjegyzése? Hogy ő nem enged fel soha, nem lesz könnyed soha? Erről kell most beszélni, itt, az albíró, a káplán, az öreg pap – no meg az aranyfogú menyecske előtt?! De fegyelmezi arcvonásait, még el akarja tussolni ennek az embernek, az urának a durvaságát; csakhogy a szeme körül, szája finom íve körül azért megrándulnak az idegek.

Veresné mentő gesztusa: a szalonba tessékeli-hívja, bonbonnal kínálja, asszonyos együttérzéssel veszi körül. De csak mímeli a szolidaritást, az esze az érte egymással rivalizáló férfiakon jár, s rakoncátlan jókedvét is csak alig tudja palástolni. Pedig a vendég hölgyből árad a panasz. – Képzeld, képzeld… – sorolja a bajokat, miközben gépiesen szemeli a bonbont; a cselédlányt szapulja: az az ostoba, önfejű lány, képzeld, most meg a vekkert szedte szét a konyhában, kicsavarta a srófjait, leszerelte a hátlapját, az ördög tudja, mit nem babrált vele, tönkretette azt a jó órát!… – S már sír; indokolatlannak tetsző ez a nagy felzaklatottság, a cselédlány elleni haragja, indulata. – Most aztán csak úgy jár az az óra, ha féloldalra állítják, szörnyűség, mennyi baj, nem takarít, nem mosogat, a pelenkákat sem mossa ki, hogy mit képzel az a lány?! a szőnyegeket is tönkreteszi, mindnek felkunkorodik a sarka, elnyűvi, pocsékká teszi a szőnyegeket…

Nem tud uralkodni magán, szemét elöntik a könnyek, a szép konty alatt ráncokba fut a homloka; összeránduló szemöldöke, a szipogva visszafogott sírás egy pillanat alatt megcsúnyítja a gonddal púderozott arcát. Szavai kapkodva törnek fel, de a szóvégek nyújtottak, az éles hangokat a sírás tompítja. – Nem bírom már!…

Pillanatnyi csend. – Miért nem kergeted el?

Miért nem? Hiszen nem a cselédlányt – az életét panaszolja. Az urát. A házasságukat, a kiszolgáltatottságát, az elveszett boldogságát, a megalázott szerelmét-szeretetét, a szörnyű gyanút, hogy az ura is Veresné körül legyeskedik. De nem mer támadni; meg aztán büszke is ahhoz, hogy a szemébe vágja a komaasszonynak: bolondítod az uramat!

Minden keserűsége, fájdalma a cselédlány elleni tirádába van sűrítve. Szeme alatt mély árkok, a keserves évek jegyei.

Megadóan sóhajt, árván, tanácstalanul: – Hát mit csináljak, ha nem kapok helyette mást? Hogyan küldhetném el?

A lányra mondja, de másra érti. Az urára. Az életére. Belefáradt már mindenbe. Ül a kanapén. A haja gondosan fésült, a telt, asszonyos testére simán feszül a ruha. Szép, komoly, de esendő. Hangja fátyolos: – Jó neked… csak magad vagy. De az én öt gyerekemmel hova legyek? A férfiak olyan kíméletlenek…

Csak egy kicsit oldódik fel, percekre, amikor már az urak átszállingóztak hozzájuk az ebédlőből. Mintha őt is elkapná a könnyed hangulat, de inkább gyermeki csodálkozással figyeli a furcsa diskurzust. Veresné kacérkodását a férfiakkal: a csipkelődést, a szemérmetlen kacagást. És megriad. Nem, ez a parázna hangulat sérti, ez veszejti el a férjét is. Lám, ez az ember itt mindenkivel milyen kedves tud lenni, kiváltképp a háziasszonnyal; itt milyen jól érzi magát, otthon meg nyers, szótlan, türelmetlen. Ez a Veresné: veszedelem. S ha most azonnal nem mennek el innen, bemocskolódik tőle. Elég a megaláztatásokból, nem süllyedhet mélyebbre. Indul menekülve, s menekítené a férjét is, de azt csak bosszantja a hirtelen sietség, nem is érti; vagyis hát érti, ez a legrosszabb, hogy nagyon is tudja, miért állt fel a felesége, csakhogy ő nem akarja itt hagyni a szórakozást. Pedig mi jut neki Veresnéből? Semmi. Csak ülhet a közelében a többi urak között, talán egy kis kamaszlányos kacagásra bírhatja, megcsókolhatja a kezét, belenézhet a szemébe, beszívhatja az illatát. Ennyi. Több soha, semmiképpen. Megalázó ez a diákos rajongás, ez az üres vágyakozás!

Dvihallyné parancsol, tüntetőn, sértőn, büszkén, de undortól, félelemtől remegve. Akárha oroszlánnal szállna szembe puszta kézzel; mintha az életét: maradék hiúságát védelmezi. A hangja most kemény.

– Hát eredj a patvarba! Ki híjt ide?! – fröcsköli arcába gyűlöletét a férje. Most már ellenségként állnak szemben. Dvihallyné teste megfeszül, állát leszegi, sziszegve tör fel belőle a düh, a megvetés, vagdalódzik jobbra-balra. Hangja kemény és mély és keserű.

Kiront a szobából, mintha örökre végzett volna a férjével. Az persze megy utána tehetetlenkedve, átkozódva. A baj nem rendkívüli, a baj mindennapos. Együtt élnek, együtt fognak élni továbbra is. Ők is éppen úgy, ahogy a többiek.

Azt mondhatnám, Máthé Erzsi ebben a szerepben remekelt, de nem ezt, s nem így akarom mondani. Egy asszonyt láttam a képernyőn; néhány perc alatt megismerhettem az egész életét. Felzaklatott ez a sors, annyira pőrén tárult fel, nyersen, valódian. Elfelejtettem, hogy darabot látok, hogy színész játszik. Megrendítő volt a Máthé Erzsi bőrébe bújt Dvihallyné.