Gyönyörű asszonyok

Ülnek hárman a szalonban. Minden régi – a bútorok, a terítők, a csészék, az emlékek. És a barátság. Meg a szeretet. A régi barátnék kávéznak, habos süteményekbe harapnak, a hangulatuk tüneményes. Csendes csevegés, csendes derű. Idézgetik a múltat, ahogy fel-felbukkan az emlékezetből. A férfiakat mesélik, a férjeiket.

Milyenek is voltak azok, milyen szeretők, becsületesek, hűségesek.

A háziasszony egyszerű, kedves. Komlós Juci játssza. Csak éppen odafigyel, mert serényen tálal, kínál; otthonos. Derűsen hallgatja a varázsos arcvonású, vonzó tekintetű, dallamos hangú asszonyt – Makay Margit alakítja –, aki mesél, beszél átszellemülten az egykori napokról. A harmadik csak lesi őket. Sötét, szűk derekú ruhában ül köztük, fekete, fátyolos kalapban. Elegánsan és kihívóan, mint egy cukrászdában, Dayka Margit. Akárha pajzán történeteket hallana, pikáns históriákat, úgy kuncog, felkönyökölve a száját fedi, huncut nevetését takarja játékos ujjaival. És hogy csillog a szeme! Buja kis tüzek gyúlnak a fénylő szembogarában. – Mondjátok csak! – ez van a féktelenkedő kedvében. Az elszabaduló kis gúnyban, amint az ajkát mozdítja.

Hát igen. Ő tudja. Nem volt minden olyan idilli. Olyan makulátlan.

– Az uram belebolondult a szőke kontyodba! – veti oda álságos szelíden, túláradóan adakozó mosollyal. Itt van, örülj, ni, örvendj a régi titoknak, barátném!

A háziasszony megdöbben. Megriad, meglepődik… eszébe jut… Hát ez volt annak a különös gyengédségnek, azoknak az epekedő pillantásoknak a magyarázata! Belepirul. Fiatalasszonyosan, szinte lányosan. Ég az arca. Nem palástolhatja, hogy jólesik hallani ezt a réges-régi titkot. Arcára kiül az emlék ragyogása. Az a kis reszketeg boldogság így lelepleződött?

Átélhető mindenkinek, aki látja őt, hogy mily hevesen dobog most a szíve, mekkora hálát érez a férfi iránt, aki egykor…

A huncut kis fekete kalapos barátné még hagy egy parányi időt, aztán lecsap; előbb csak kínzón, kéjesen meséli, hogyan hódította vissza az urát, micsoda macskahízelgéssel, kacérkodással. És ahogy Dayka a hangjával is játszik, ahogy egy ajkbiggyesztéssel, szemhunyorítással felidézi a kéjes izgalmat, senki sem kétli, hogy könnyűszerrel vissza is hódította. S mikor mindezzel eldicsekedett, a döfés következik a szőke, csábos kontyért: – Az uradnak nője volt!

Nem, ez nem lehet! Ez nem igaz! Az ő urának?! A háziasszony segélykérőn fordul a másik vendéghez. Ki lett volna az?!

– Én! – Dayka most megfeszíti derekát; a tekintete kemény. A vékonyra összeszorított szájával kegyetlen és elszánt. A kétségbeesett kiáltásra, hogy – Hazudsz! – dacosan visszavág. Nem. Nem hazudik. Így igaz.

Na, ha már ezt kimondta, ha ezek ketten olyan nagy szerelmet dédelgetnek magukban, hát tudják meg! Tudja meg a másik barátné is, hogy az ő férjével éppen úgy volt dolga!… Azzal is! Bizony!

És feláll. Ez a pompás, fekete kosztümös, kalapos hölgy, ez a tüzes tekintetű, huncut mosolyú olyan büszkén, édes bűne terhével olyan gőggel vonul ki, mint ahogy hajdanán hagyta ott az elcsábított – vagy a csábító – férfiakat. Pikáns állát felvetve, nevetnivalóan, mégis démonikusan méri végig a meghökkent nőket; nem esik meg rajtuk a szíve, nem; gonosz kis győzelmeit mindörökké őrizni akarja. Azok a forró, mámorító percek jelentik az ifjúságát. Az ő asszonyiságát.

Elmegy, emelt fejjel, lassú vonulással.

Csend marad az asztal körül. A döbbenet csendje. A férjeik! A drága férfiak! Hát ezzel?!…

De a háziasszony egyszer csak azt gondolja – látni a szépülő, derűssé simuló arcán, hogy azt gondolja: azért ennek a csalárdnak az ura bizony belém habarodott! Milyen sóváran bámult mindig! Mulatságos volt a zavarával, az udvarlásával! Szóval a kontyom!…

És a másik barátné? Aki ugyancsak hallhatta, hogy a mindig bolondul szerelmes férje is belekóstolt ebbe a kis kacérba? Azért volt hát akkoriban olyan hálás az az ember, olyan bűntudatos, és éppen emiatt annyira heves, féktelen! Micsoda éjszakák, gondolja a fájdalom lassú elültével, micsoda vidám hajnalok!…

Akármi történt is – a szerelem az szerelem volt; az az övék volt. Szédítették egymást, de éltető szédület volt! A szemük ragyogásában, a szájuk puha ívén, a csendes sóhajukban ott van ma is a szédület szépsége és boldogsága. Ott él bennük a szerelem, a fájó is meg az önfeledt is; a szerelem, amivel meghódították – és visszahódították – a férfiakat; és amivel meghódítanák őket most is, hiába szálltak el az évek.

A hamu alatt című, Török Gyula-írásból készült tévédramolettben ők hárman – Dayka Margit, Komlós Juci és Makay Margit – ifjúságról és szerelemről vallottak lenyűgöző játékukkal. Szerepeikhez művészi tehetségük mellett a maguk varázsos bájosságát adták, múlhatatlan szépségüket. Vonzerejükkel tündököltek. A férfiak, akik még nem szégyellik a rajongást, lelkesen mondhatják rájuk: igen, ó, igen, asszonyok, színésznők, gyönyörűek!