A szerep hitele

A Várszínházban Dayka Margit a Pokoli disznótor Öregasszonyát játssza. Remenyik Zsigmond ebben a különös, groteszk egyfelvonásosában valóban infernális képet fest a fukarságról, a kapzsiságról, a megveszekedett haszonlesésről. Dayka Öregasszonya a Gazda anyósa, akit veje és lánya egyaránt csak mint mihasznát kerülget; a kezükre adott portáján éppúgy ebsorsa van, mint a cselédnek, vagy mint a tori lakoma illatára a házhoz sereglő kérincselő szegényeknek. A Gazdáéktól nyájasságot csak az remélhet, akinek hatalma, hivatala van; így hát a „semmirekellőknek” csak szitok jut, ám jegyzőt, bírót, kántort terített asztal vár, étel-ital a hoci-nesze reményében. E számítón ügyeskedő életben csak nyűg az Öregasszony, jóllehet ő még váltig a javukra szeretne tenni: gondjukból részt vállalni, munkában segítségük lenni. De ha szól, ha cselekszik, a sarokba parancsolják; lánya istenkedik ellene, veje a pusztulását kívánja. És amikor ott, helyben el is éri a halál, még akkor sem a részvét, csak a csúfolódás, majd a szidalom a jussa, hisz a vendégek már a kapuban, veszélyben a tor.

Mindez azonban csak a szerep váza, amire Dayka Margit nemcsak az alak színbéli jellemét építi rá gazdagon, nemcsak a helyzetnek megfelelő figurát formál, de zseniális emberábrázoló tehetségével sokkal többet. Most is, mint annyi más szerepében, egy teljes sorsot sugall játékával. Azt is tehát, ami nincs leírva a szerepben, amire még csak utalás sincs sok esetben, vagyis amit csak Dayka tud arról az emberről, akit megelevenít. Azt hiszem, a megírt szerepnél is jobban érdekli mindig az, ami nincs a darabban; nincs úgy, hogy az író beleírta volna, ám jelen van az élet diktálta igazságként. Ezeket az igazságokat, hiteles motívumokat keresi Dayka Margit az alakok megformálása közben. S ezért lesznek olyan súlyosak a figurái, mert nemcsak talentuma jóvoltából eljátssza, hanem a valóságból megteremti őket. Érdekli embere múltja, a darabon kívüli és túli élete is.

A Pokoli disznótor előjátéka végén megjelennek a játszó színészek, a vásári kikiáltó bemutatja őket. Dayka úgy áll ott ebben az első percben fekete rékliben, fekete szoknyában, fekete kendővel keretezett sápadt arcával, mint egy fotográfus előtt; mintha ebben az interregnumban, ebben a családjától háborítatlan pillanatban még büszkén meg akarná mutatni, meg akarná örökíteni, ki és mi volt ő valamikor: gazdasszony, akit tisztelet övezett a faluban, aki ért annyit, mint más, aki maga rendelkezett az életével, míg a fiatalok kenyerére nem szorult. Egy pillanat ez, mert azután a kezdődő játékban már hallgass a neve; egyszeriben riadt anyóka lesz; révedő, megtört tekintetében az elsuhant évek, a mostani megalázottság. Egy-egy szárnyszegett mozdulatával még érezteti, hogy nem hiheti a rá mért kiszolgáltatottságot, de már szűkölve hátrál a durva parancsokra; megbántottságában alázatos, panaszait félelme szorítja vissza, s lám, könyörgés is alig van a szemében, amikor lánya gyűlölködve pöröl vele. Az említett kezdeti képtől idáig Dayka egy hangszínnel, egy ajakrándulással, egy kézmozdulattal vagy egy fojtott jajongással elénk tár egy egész emberéletet; az Öregasszony sorsának mélyébe világít. S mindehhez igen rövid játékidő, s mindössze talán tizenöt-húsz mondat áll rendelkezésére. Mégis megdöbbentően sokat tud elmondani. S tetőzi ezt még a halál előtti pillanatok átélésével, ahogy Öregasszonya segítségért esdeklőn, de a magárahagyatottságot szinte elfogadón verdes utolsó erejével az életért. A reménytelenség feneketlen kútját nem is annyira a halálfélelem, mint inkább az immár teljesen bizonyossá vált szeretetlenségérzés fantasztikus színészi megmutatása teszi rettenetessé. És még azután is – ami már csoda – a kiterített tetem mivolt is alkalom a színésznőnek, hogy a sorsívet befejezze: élettelenné ernyedten fekszik, ám összekulcsolt keze oly méltósággal merevíti karjait melle fölé, hogy megértjük: a test megszabadult a gyötrelmek poklából. Ezzel mintegy a folyamatosságot is biztosítja a darab befejezéséig, amikor is viszontlátjuk már fehérbe öltözötten, a halál utáni átváltozásban, és megtudjuk, hogy boszorkánnyá lett, de amolyan tündérboszorkává, akitől csak a vele gonoszul bánóknak van félnivalójuk, de sem a más megalázottaknak, sem a jóravaló népeknek nincsen. Boszorkasága bájjal és humorral ruházza fel; arca kedvessé szépül, pajkos örömmel fogadja jótét lélekké változását; mintha kislánykorába repítette volna vissza az idő, a mesék igazságteremtő világába.