Nagy Attila

Ahogy bejött arra a kis színpadra, az már remek volt. Lógó váll, ingó járás, roggyantott térd… Ott ültünk körben, egészen közel a játéktérhez. Kissé zavart is ez a közelség. Szemérmetlennek tetszett. Bejött a szürke függöny mögül a csendes színpadra. Csaknem érintett a szélső széken. De néhány lépéssel odább már messzire került, megállt; fekete nadrág, fekete trikó, ütött-kopott keménykalap, fehér arc, nagy, rajzolt szemöldök a tompa reflektorfényben, kicsit lebiggyent ajak, aztán egy bárgyú mosoly – Estragon ott állt az országúton. Téblábolása, félszegsége, küzdelme a nagy, otromba sárga bakanccsal, pislogása, nyögdécselése, nyüszítése: „Nem tudom, Didi!… Nem figyeltem, Didi…” – olyan érzelmi állapotba kergetett, amit magam sem értettem: hol sírás égette a torkomat, hol pedig nevetés – de nem is! inkább röhögés – rázkódtatott; hideg futkosott a hátamon; mulattam és megrendültem. Esetlen mozgása, kissé ferde fejtartása, gyermeteg pislogása feledhetetlen volt.

A Beckett-darab előadása után találkoztunk. Személyesen akkor először. Én már ismertem, néhány alakítását láttam, de igazán csak egyre emlékeztem: Németh László Nagy család című drámájában játszott egy epizódfigurát. Akkor még a veszprémi színháznál volt. A darabot néhány este Budapesten is előadták, a kritikák dícsérték Nagy Attila játékát. Sikerült alakítás volt, egy cseppet groteszkre színezte a figurát, de nem bántóan; most a Godot-ra várva Estragonjában felfedeztem ama szerepéből néhány kis motívumot, alig-alig felvillanó hangot-mozdulatot, melyek megsejtették, hogy Nagy Attilában mindig is volt hajlandóság a különös, egyéni groteszkség megteremtésére.

Egy-két filmben is láttam, de elegáns szerepei alig hagytak nyomot emlékezetemben. A Beckett-darab idején már a Thália művésze volt (Miskolcon, Pécsett, Veszprémben játszott a főiskola után), Kazimíréknál főszerepeket kapott; alkata, hangja, színészi tehetsége máról holnapra az élgárdába juttatta. Szerettem volna megismerni.

Ezért találkoztunk a Godot-ra várva előadása után.

Érezte, tudta, hogy ebben a darabban rendkívülit alkotott. Estragon figurája tökéletes volt. (A drámát láttam Prágában is, Jan Libicek igazán jó színész, de Nagy Attila játéka nekem jobban közvetítette a becketti figurát.) Örült a szerepnek, örült az eredménynek. A színpadi clown helyett most egy sötét ruhába öltözött, kurta hajú, komoly fiatalember ült velem szemben. Igen: szembetűnően komoly volt. Ahogy munkájáról, terveiről, színészi elképzeléseiről beszélt, inkább egy disszertációjára készülő fiatal diplomás benyomását keltette, mintsem színészét, komédiásét. Érdekli az irodalom, a költészet, a filozófia – mondta. Valamikor verseket is írt. Évek óta egy tanulmányon dolgozik, java már készen van, ebben megkísérli felvázolni a ma színházának feladatát, mind a színészek, mind pedig a rendezők felelősségét. Szívesen és kitárulkozva beszélt önmagáról, a mögötte levő esztendőkről, amelyek próbára tették erejét is, művészi képességeit is. De egész lényéből nyugalom és derű áradt. Bizakodás. Nem önhittség, de a felesleges szerénységnek is híján volt – éppen ezért őszintének tetszett. Már első beszélgetésünk után megrajzolhattam volna portréját – legelső impresszióm maradt hiteles mindmáig: Nagy Attila azok közé tartozik, akik a művészi alázat mércéjét jól ismerik; eddigi eredményeit is ennek köszönheti.

A színészet is hosszútávfutás, ember- és önismeret kell hozzá. Az emberismeretet megadja a sors, az önismerethez nem árt némi segítség. Erről az önismeretről szeretnék szólni.

Nagy Attilát az elmúlt évadban néhány kritikában elmarasztalták, egy-két alakítását kifogásolták. Főként hősszerepeivel elégedetlenkedtek. (Például Darvas Zrínyi című drámájának címszerepében – írták – felesleges volt a pátosz, színészi eszköztárát félretolva, idegen gesztusokat használt stb.) Máskor színtelennek mondtak egy-egy megoldást. Sokat töprengtem, mi lehet a baj? A kritika ítél rosszul, vagy a színész marad el képességei mögött? Szerettem volna okát lelni mindennek. Végül is a Godot-ra várva Estragonjából indultam el. De nemcsak ez adott tápot sejtésemnek. Láttam őt a Bűbájos éj című Mrożek-darabban, láttam Örkény Tóték-jában. Az egyikben egy idiótaforma tisztviselőt alakított sziporkázó humorral, a másikban egy mafla tűzoltóparancsnokot, megrendítően, keserű gúnnyal. Az ilyenfajta szerepekben csodálatosan jól játszik. Tehát a groteszk – gondoltam. És azt hiszem, igazam van. Legalábbis a példák igazolnak: Nagy Attila egészen egyénit, rendkívülit tud nyújtani azokban a szerepekben, amelyeket az első pillanatban nem is osztanának rá. Azért nem, mert jó megjelenésű, magas, szép hangú színész. Éppen az ilyennek találták ki a hősszerepeket – véljük. (Amiket persze sokszor már jól meg is oldott, gondoljunk csak Sartre Az ördög és a Jóisten című drámájának főszerepére, vagy A Helytartó-ban Riccardo alakjára!) Mégis, ha rajtam állna, Nagy Attilát csupa olyan feladattal bíznám meg, amelyben a groteszk vonások érvényesülhetnének.

Azt hiszem, ő sem gondolta át még egészen eme lehetőségét. (Persze ezt csak úgy privátim mondom, hiszen a színész ki van szolgáltatva a színház programjának, nem ő keresi a szerepeket; igazi képességeire inkább a rendezők figyelhetnének fel!) Attól is tartok, hogy maga Nagy Attila sem mer „áthangolódni” a groteszkre, nálunk ugyanis könnyen összetévesztik ezt a műfajt a varieték, kabarék játékstílusával. A konvenciók alapján tehát félhet is, hogy ha nem játszik hőst, nem lehet igazán „elismert színész”.

Nemcsak a színházi világban, de egész művészeti életünkben fellelhető valami megmagyarázhatatlan félelem – vagy inkább tartózkodás? – a groteszk, a világot fonákjáról ábrázoló művészi módszer ellen. Pedig óriási tévedés, hogy komoly dolgokról csak iskolás komolysággal lehet beszélni. Sőt! Nem egy mű igazolja – a világirodalomban, a drámatörténetben –, hogy nem így van! Nos, Nagy Attila is bátrabban kereshetné és vállalhatná azokat a feladatokat, amelyekben olyan nagyszerűen ki tudja fejteni tehetségét, mint például Estragon szerepében, vagy Örkény István Tóték-jában. S ha a filmrendezőink is rájönnének, hogy Nagy Attila groteszk humora azért becsülendő, mert éppen hogy egy kellemes, hibátlan küllemű ember sajátja (tehát nem testalkatának valamiféle komikuma lenne a megragadó, hanem Tatihoz, Sordihoz vagy Gassmanhoz hasonlóan az intellektussal megteremtett groteszk), akkor kiszámíthatatlanul nagy lehetőséget biztosítanának mind a színésznek, mind pedig rendezői ambíciójuknak. A Büdösvíz című filmben már történt erre kísérlet, de csak nagyon szolidan. Jobb lenne, ha nem már megírt, hanem kimondottan neki írt szerepeket kaphatna.

Az író, festő vagy zenész számtalan lehetőséget talál arra – munkamódszere is lehetővé teszi –, hogy kikísérletezze a maga útját. De a színész másokra van bízva. Feladat következik feladat után, el kell látnia, hiszen szerződés köti. Alig-alig választhat, kísérletezhet. Csak írók, rendezők, filmesek segíthetik őt ebben. De természetesen neki is fel kell lelnie azokat az alkalmakat, amelyek egyénisége kibontakozását szolgálhatják.

A művészet nem nagyüzemi termék, a művészet kézmívesség. Türelem kell hozzá. Tudom, Nagy Attila a türelemnek sincs híján.