A rendező

Azt tartom valódi műnek, ami úgy marad meg bennem – s az idő múltával egyre jobban –, mint életem egy része, valami velem megtörtént esemény; drámáról szólva: azok a figurák tökéletesek, akikről később nem tudom már pontosan, a színpadon láttam-e őket, vagy rokonaim, ismerőseim között lelem mindahányat. Szeretem elfelejteni, hogy színházban vagyok, azt kívánom, hogy éljem a darabot: megmeneküljek, vagy ott pusztuljak én is – ahogy az élet adja.

Író, rendező, színész és közönség egy képzeletbeli ellipszis különböző pontján helyezkedik el; a tökéletességhez az szükséges, hogy mindenki a helyén legyen. Miként a csillagok rendszerében.

Kétszer láttam az Agóniá-t. Az első estén mindjárt bevont atmoszférájába, átjárta bőrömet, vérköreimet; kiszakíthatatlanul részemmé vált. Másodszor is elmentem a Madách Kamarába – már féltve az élményt, hogy el ne veszítsem, de egyben a kísértéstől is hajtva, hogy próbát tegyek: a második estén is megmarad-e nekem? Boldog lehettem: remekművet láttam.

S vajon csak azért-e, mert az író tehetségének jóvoltából kitűnő a dráma? Vagy csupán azért-e, mert nagy tehetségű színészek játszották?

Éppen arról szeretnék szólni, hogy nem csak azért.

Az Agóniá-t kevés szereplővel írta meg Krleža. Mindenik alakítás kitűnő a Kamaraszínház előadásában. A cselédlány epizódfigurája is éppoly gonddal van megformálva, mint mondjuk a Tolnay Klári Laurája. De nem magyarázhatom ezt csupán azzal, hogy Rákosi Mária tehetséges. Mást is láttam, tapasztaltam azon a két estén; a színészeken kívül volt még egy szereplője a darabnak: a rendező. Pontosabban: a rendező szelleme.

Ott volt a színpadon, nem tolakodón, nem hivalkodón, csak mint egy isten, egy koncepciózus lény, akinek az a tulajdonsága, hogy jelen van teremtményeiben – élőben és élettelenben –, egyenként mindenikben, s egyben az egész komplexusban is, amit kormányozni hivatott. Az Agónia előadásán megerősödött hitem annak a rendezőnek a fontosságában, aki a mű színpadra állításakor méltó helytartója az írónak.

Aprólékos tanulmányt érdemelne Boján Stupica alkotó tevékenysége, munkájának az előadáson lemérhető sikere. Noha nem ismerem Stupica módszereit, nem láttam a próbákat, nem olvastam az előadás előtt a darabot – vagyis a kész művet láttam csupán a nézőtérről, mégis éreztem, láttam Stupica keze nyomát. Örültem, hogy láttam, hogy érezhető volt. Azt hiszem, ez rendkívül fontos.

Elképzelem, hogy Stupica helyett egy másik, nem oly felkészült rendező kezébe kerül az Agónia – mi történik? Lesz belőle előadás, hiszen a darabot játszó jeles tehetségű színészek önmaguktól is egyfajta jó produkciót adhatnának; ám ha nincs egy – a részleteket összhatásukban érzékelő – éles látású szem, egy újraalkotni tudó szellem, akkor minden bizonnyal míves voltát a darab nem nyeri el. Mert a legjobb dráma és a legnagyszerűbb színészegyüttes is méltó „karmestert” kíván. A főhőstől a gyufásdobozig, a színpadon mindenkinek és mindennek igen fontos léte van, egyik a másik tökéletessége nélkül csorbát szenved.

Alkotni – nem annyit tesz, mint feladatot végrehajtani. Noha e fogalomból jelentős százaléknyi megtalálható az előbbiben, mégis a feladat lehet esetleges, de az alkotás mindig: elkerülhetetlen. Ez Stupica rendezői eredményeinek is a lényege. Az előadás megteremtéséből kiderül: neki is éppoly elkerülhetetlenül fontos volt beszélnie Lenbachról és Lauráról, Krizsovic ügyvédről és a többiekről – de a divatszalonról is, meg a pisztolyról, a vázákról, az unicumosüvegről, a függöny gyűrődéseiről és mindenről, ami a színpadon az előadás alatt látható, hallható – vagy éppen láthatatlan és hallhatatlan –, mint Krležának, az írónak. És volt is annyi mondandója, mint a szerzőnek. Ezért azt mondanám: Stupica ezt a darabot nem rendezte, hanem megélte; nem produkcióinak a számát növelte, inkább szellemét kísérelte továbbsegíteni a végtelenbe.