Magyar dráma – magyar színház

Elég sokat vitatkozunk a magyar dráma helyzetéről, a gyakori értekezletek azt mutatják, hogy a kérdés megoldásra vár, s az ember azt gondolná, a viták majd el is vezetnek a célhoz, a drámaírók és a színházi szakemberek közötti viszony jobbításához. De a jelenlegi helyzetre a legutóbbi viták szerint most mégis az a jellemző, hogy a két tábor – áldatlanul – mindinkább két táborra válik, mintha bizony különféle érdekek vezérelnék a színháziakat és az írókat, nem pedig a közös gond ültetné le őket – nem is szemben egymással, hanem egymás mellé – lelkiismeretes, felelősségteljes beszélgetésre. A viták elég meddőek, mert ki-ki a saját álláspontját védelmezi, mégpedig elég általánosan. A színigazgatók azt hangoztatják, hogy várják a magyar darabokat, de az írókkal nem lehet megegyezni, az írók azt mondják, írnának, de a színigazgatók nem fogadják őket elég lelkesen.

Jó lenne, ha a júniusi füredi színházi vitán felkészültebben tárgyalnánk a gondokról. Ha az értekezlet nem fulladna az általánosságok hangoztatásába.

A valóságos gondok közül első helyre állíthatnánk azt a kívánságot, hogy az élő magyar drámairodalom szükségessége minden eddiginél világosabban kiderüljön. Erről ne csak a vitákon és az időnkénti cikkekben essék szó, mutatkozzék meg ez az igény a gyakorlatban is.

Elgondolkodtam azon, hogy filmgyártásunkat mennyit szidalmazzuk, de megfeledkezünk arról az érdeméről, hogy a Hunniában csakis magyar szerzők műveit forgatják! Ez persze nem is igen lehetne másként. Ha tehát a példát színházaink okulására akarnám alkalmazni, nem lennék fair. Más a magyar filmgyártás és más a magyar színház feladata. De mégsem véletlenül említem a Hunniát. Hazai szerzőkkel dolgozik, sok bukás, sikertelenség lett már osztályrésze, de a – jó, mondjuk: kényszerű – vállalkozás mégiscsak megteremte már a sikert is, nem egy filmünk vált világhíressé. Kockázatok nélkül, hogy ne mondjam: pazarlás nélkül nem tartana itt.

Vajha színházaink is – akár csak fele annyira, mint filmgyártásunk – magyar szerzőkre lennének utalva! Bizonyára megszülettek volna már azok a darabok, amelyeket ismerhetne az egész világ.

Miért elképzelhetetlen az, hogy színházaink műsorgerincét hazai darabok alkossák? Mert nincs elég jó magyar darab? De hát volt már kellő vállalkozási gesztus kipróbálni ezt? (A legutóbbi drámapályázatot ne vegyük alapul, az más kérdés, azon hivatásos írók alig vettek részt, de még így is öt bemutatót lehetett tartani hamarjában.) Ha mindig arra gondolunk, hogy első a kasszasiker – mert, uram bocsá, legtöbb esetben erről van szó! –, hogy a világ drámaterméséből könnyebb válogatni jól megírt vagy igazán művészi darabokat, egyszóval, ha soha nem kezdik el színházaink a nagyobb mérvű vállalkozást, az esetleges botlásokat is beleszámítva szezonjaikba, akkor nem erősödhet meg a magyar dráma.

Szükség lenne bő, szabad vérkeringésre.

Valljuk be: az importdarabok között nagyon sok az olyan, amelyik egyáltalán nem az eszmei-művészi erőssége, fontossága miatt kerül közönségünk elé. Ezek a darabok nemcsak közönségünk ízlésnevelését akadályozzák, de a magyar dráma fejlődését is, hiszen mindegyik egy-egy magyar bemutató elől veszi el a helyet.

Azt várjuk, hogy színházaink nagyobb kedvvel, nagyobb felelősségvállalással segítsék megszólaltatni a hazai szerzőket. Régen mondjuk, s így igaz: csak a nemzeti drámairodalom képes nemzeti színházat teremteni, s az is kétségtelen: ez a nemzeti színjátszás érdekli a világot is. Félreértés ne essék, szükséges és elengedhetetlen az idegenben született remekművek vagy igaz értékű darabok bemutatása, hiszen benn kell lennünk a világszínház vérkeringésében. De ez csak a második vonal, ha szabad osztályozni. Az első vonalban a magyar dráma ügyének kell állnia.

Színházaink nem helyezkedhetnek arra az álláspontra, hogy majd véletlenül nyakon csípnek egy szerzőt az évi magyar bemutatójukra, és arra sem szabad számítani, hogy majd csak hoz valaki valamit. Hiszen az írók jönnek, kopogtatnak, azt akarják, hogy játsszák a darabjukat. Ilyen módszerekkel soha nem javulhat igazán a hazai drámairodalom helyzete. Évtizedekig vitatkozhatunk arról, hogy ki a hibás: író, rendező vagy színigazgató; nem jutunk semmire.

A színigazgatók azt mondják: jöjjenek az írók a mondanivalójukkal, várjuk őket. De hát ez így nemigen vezet eredményre. A magyar dráma nem lehet szegény rokon, nem lehet eleve sikertelennek vélt hősvállalkozás. (Mint ahogy nem is az, ha komolyan veszik. Van is rá példa. Ha egy rendező elhatározza, hogy ő pedig magyar szerzőkkel tör a sikerre, s meg is teszi, nem fizet rá. Lásd a Thália Színház munkáját.)

Az lenne a természetes, ha a színigazgatók a következő szezont elsősorban magyar szerzők darabjaival képzelnék el, s ezt a műsortervet tűzdelnék meg a külföldi drámák közül a legjobbakkal. Vagy olyanokkal, amelyek éppen beleillenek az egész évi műsoruk profiljába.

Mert az is nagyon kellene, hogy színházaink kialakítsák sajátságos arculatukat. Nem intézményesen. Lassan, egy maguk választotta művészi-eszmei koncepció szerint. Igenis: a színigazgatónak legalább annyira kell tudnia, hogy mit akar játszani, mint az írónak, hogy mit akar elmondani a színpadról. A mondanivalónak itt is, ott is meg kell lennie. Azután e kétfelől induló azonos elképzelésnek kell találkoznia a munkában. Közös munkában. A színház egységes, vállalt koncepciója vonzaná az azonos koncepciójú szerzőt (szerzőket) – melyik színház melyiket –, kialakulna egy műhely, s olyan szellemi légkör, amelyben aztán születhetnének jó darabok; a most csak tétován kerengő energiák egyesülnének végre. Differenciálódhatnának a színházaink, s akkor mindegyik köré gyűlhetne egy-egy szerzőcsoport. S már nemcsak az író lenne a színházra utalva, de a színház is az íróira.

Ez az eszmei-művészi társulás végre talán több bátorságra biztatna színházi szakembert és írót egyaránt. (Hiszen az is egyik fogyatékossága a magyar drámának, hogy álkonfliktusokra épülnek a művek.)

Igen sok drámánknál megfigyelhettük, hogy a valóságos, a drámát igazán életre kelteni tudó konfliktus helyébe nevetséges kis konfliktus kerül. Ez már olykor az író agyában működő – rossz, vélt vagy valóságos bizonytalanságok kialakította – túlzott önkontroll, máskor éppen a színházi vezetők óvatosságra intő szavainak a hatására történik. Pedig az író agyában, a fogamzás pillanatában még valóságos konfliktus és az erre felépülő cselekménybonyolítás terem meg, de a dolog kockázatosnak látszik („ezt úgysem fogják bemutatni, ezt úgysem vállalja egyik színház sem” – stb.), és kifundál, vagy, mondom, kifundáltatnak vele egy szelídebb alaphelyzetet. Az effajta drámákról aztán nem nehéz kideríteni, hogy rosszak, kár volt bemutatni őket, még dolgozni kellett volna rajtuk, érlelődni hagyni stb. Majd: lám, nincsenek magyar drámaírói tehetségek, következésképpen igazolódik: külföldi színműveket kell bemutatni. (S mivel a külföldi író esetleg merte vállalni társadalmának igazi konfliktusait, izgalmas is a darabja.)

Az, hogy nincs közös koncepcióvállalás színházi emberek és drámaírók között, okozza az aszinkronitást, de gyakorta a gyanakvást is: hátha valamelyik fél a másik érdekeit (kultúrpolitikai vagy művészi meggondolásait) akarja veszélyeztetni. A közös koncepcióvállalás bátrabb kérdésfeltevéseket, társadalmunk gondjainak valóságos feltérképezését is jelentené. Hiszen tudnák, hogy mit akarnak. Tudnák, hogy miért. Hogy milyen a színházuk, mit akarnak adni a nézőnek, mire irányulnak a kimondott szavak.

Az eddigi vitáinkon szokásos szemrehányások, két táborra szakadások helyett jöjjön létre végre egy olyan egység, amiben világosan és végérvényesen vállalt és kitűzött cél a magyar dráma ügye, a magyar dráma elsődleges szükségessége! Ne féljünk az időnkénti sikertelenségektől, de még az esetleges bukásoktól sem!