Sordi és az olaszok

Szeretem Alberto Sordit, kitűnő színész, megnézem a filmjeit. A múltkoriban a felbomlott olasz hadsereg főhadnagyaként láttam a vásznon. Mindenki haza. 1943. Az olaszok be akarják fejezni a háborút. Elég volt. A katonák boldogok. De német tankok vonulnak fel ellenük. Az olasz katonák meghalnak, vagy civil ruhát kerítenek és hazaszöknek. Némelyik partizánnak áll. A németek és Mussolini feketeingesei ellen folyik a harc, előlük menekül a lakosság.

A főhadnagy Sordi maroknyi kis csapatával téblábol a zűrzavarban. Alagút sötétjéből bukkan elő éppen; szitkozódik, veszekszik a katonáival, akik megunták az engedelmességet, és fellázadtak a kormos alagútban. Most majd megregulázza őket!… Aztán hirtelen elhallgat. Csak egy szerencsétlen maródi katona biceg ki a fényre. A többiek meglógtak.

Sordi lesújtva áll, de máris menekülni kell a vasút menti bozótba. Szerelvény közeledik a néma falusi állomásról. Mozdonyán német katonák, sisakban, géppisztollyal. Marhavagonokat húz a lokomotív. Lassít, zöttyen. Kétségbeesett hangok a zárt vagonokból: – „Vizet!… Megfulladunk! Adjatok vizet!…” – És kezek, férfi és női kezek, csupasz karok nyúlnak ki a szegesdróttal behálózott ablaknyílásokból.

A szerelvény megcsörren, tovapöfög.

Egy kislány terem a síneknél, cédulákat kapdos fel a talpfák közül. Az országszerte rabságba vetett olasz férfiak és nők riadtan, kuszán írt üzeneteit…

 

*

 

Huszonhárom éve. Nem tudom, milyen hónap. Meleg volt, nyár.

A katonák megengedték, hogy odamenjünk a vagonokhoz. Zsávolyruhát viseltek a németek, géppisztoly csüngött nyakukban. Le-fel sétáltak a vaspálya mentén. A tisztek bementek az állomásfőnökhöz, hangosan beszéltek.

A marhavagonok ajtaját félrevonták. Borotválatlan, izzadt, poros férfiak, ijedt tekintetű nők tódultak az ajtónyílásokba. Hirtelen nyomultak a réshez, aztán megmerevedtek. Csak pillantásuk járt körbe. Nézték a tájat, az állomás piros téglás épületét, a sárguló kukoricást a vasút menti földeken. A völgyben a házakat. Az eget.

Nem tudták, merre járnak.

Egy ember a falunkból a soproni személyre várt aznap. Ő látta őket először. „Alighanem olaszok – mesélte –, a szerelvények Bécs felé mennek.”

Miért? Senki sem tudta.

„És milyenek?”

„Csak néznek.”

„De milyenek?”

Szemper az olasz hadszíntéren volt az első háborúban. Beszélt a taljánokról. Ott ültünk a kovácsműhely hűsében, délután, a bejárat téglalépcsőin. Szemper – a kovács – azt mondta: „Makarónit esznek, karattyolnak és hadonásznak. Mindegyik tud énekelni. Szép hangjuk van. Tisztelik a Szűzanyát… hiszen náluk lakik a pápa. De amúgy nagy komédiások…”

Látni akartuk őket.

Leginkább mi, gyerekek meg néhány asszony. Aztán másnap már egy-két férfi is jött; felkapaszkodtunk a dombra, a Déli állomás dombjára, leültünk a szederfa árnyékába. Néztük a messzi vékony síneket, ahol a különös vonatok felbukkanhatnak.

Némelyik csak átrobogott az állomáson. Kapkodtuk a fejünket, nem sokat láttunk. Néhány arcot, néhány géppisztolyos katonát.

Vártunk.

Egy-egy szerelvény megállt. Személyvonat került eléje, vagy vizet vett a mozdony.

Meleg volt. Port kavart a forró szél. A mozdony halkan pöfékelt, német szavak reccsentek a csendbe. Az olasz férfiak és nők ott szorongtak moccanatlan a vagonajtóban, mi meg a peron sárga kavicsain. Bámultuk egymást.

Aztán összesúgtunk. Aztán beszéltünk. Néztük őket, ujjal mutogattunk rájuk. „Nézd csak, rövidnadrágban van… – Az meg katona lehetett. – Tiszt? – Nem tudom. – Szép nők. – Kócosak. – Az olasz nők szépek, azt mondta Szemper. – Az meg ott integet. – Melyik? – Az a barna nő. – Na nézd csak, mit akar? – Hát menj oda. – Éhes. Azt mutatja, hogy éhes… – Éhesek…”

Mondogattuk egymásnak: „Éhesek.”

A falubeli asszonyok szóltak a férfiaknak: „Alighanem éhesek.”

A férfiak nem válaszoltak, cigarettáztak, kicsit hátrább húzódtak az árnyékba.

Az olasz nő, aki intett, lekapta a cipőjét, s feltartotta. Figyelte, hogy a német őr elsétált-e már a vagon előtt. Aztán rámutatott a cipőre és intett.

„Odaadná a cipőjét. – Szegény!… – Ne bomolj már, hiszen cserélni akar! – Cserélni akarnak, halljátok? – Van nálad valami, Róza? – Egy kis kenyér. A mezőről jöttem. – Add oda neki. Jó cipő…”

Az asszony lassan kibontotta a kendőből a kenyeret. Vaskos szelet volt, barna parasztkenyér. Égett héján fehér lisztfoltok. Felmutatta.

A vagonajtóban megmozdultak a nők. Gyors szavakat váltottak, az egyik kitekintett, az őrt figyelte. Már lökdösték egymást. A cipő tulajdonosa előrefurakodott, arca eltorzult, ahogy könyökével utat tört az ajtóhoz. Egy másik nő lekapta magáról selyemblúzát, s meglobogtatta.

„Na, Róza!…”

„Baj lesz – ijedt meg az asszony. – Pedig a cipő jó lenne a lányomnak.”

„Most menj! Nem látja a német!”

Róza zavarodottan felnevetett, aztán hirtelen meglódult. Az olasz nők áthajoltak a vagonajtó vas keresztrúdján, cipőt, blúzt, kötött ujjast kínáltak. Az őrök észrevették, odafutottak, de Róza már felnyújtotta a kenyeret, s ami a keze ügyébe akadt – a blúzt – magához rántotta.

Visszafutott közénk.

A vagonokban kavarogtak a nők, sikoltoztak. A németek maguk elé kapták fegyverüket, és ordítottak. Odabenn elült a lárma. Kicsit vártak a katonák, aztán megfordultak. De nem szóltak ránk. Róza besurrant a homályos váróterembe, mi, többiek, utána. „Mutasd a blúzt! – Egészen jó… – Koszos. – Ki lehet mosni. – A németek nem szóltak semmit. – Akkor lehet? – Hazaszaladok, hozok kenyeret!… – Szalonnát! – Gyümölcsért adnak? – Adnak ezek mindenért…”

Odakinn sípolt a mozdony, a katonák felugráltak a fékezőfülkékbe. A gőz beborította a szerelvényt. Kifutottunk a peronra, bámultunk utánuk.

Valaki jött, egy legényforma. Lelkendezett: „Ma még érkezik egy vonat… azt mondta Varga úr…”

Siettünk le a dombról. A faluban szétszéledtünk, magyaráztuk mindenkinek: „Cserélnek. Inget adnak, cipőt… Persze, az olaszok! Hát éppen most is, az imént, Róza!… Nézzék, milyen jó blúz!”

Vittük az élelmet délután, kosárban, zsomborban: cserélni akartunk. Vásárt akartunk. Jó vásárt. Hiszen lehetett. Mi az a kis kenyér? Mi az a kis gyümölcs? Érdemes.

A németek nem törődtek velünk. Odaengedtek a vagonokhoz. Kibontottuk a csomagokat, kínáltuk. Mutattuk, hogy mit akarunk. Mutogattunk a ruhájukra. A cipőjükre. Alkudoztunk. Lestük a másikat, jobb üzletet köt-e? Ügyesebb-e?

…Az olasz a vagonajtóban ült, lábát lelógatta. Mezítláb volt, olajfoltos nadrágja szárát felgyűrte kissé, mintha vízbe gázolna. Trikó lötyögött testén, arcát fekete szakáll borította.

Kinyújtotta a kezét.

Nem akartam megállni. Láttam egy sárga bakancsot meg egy derékszíjat. De a mezítlábas kinyújtotta a kezét. Megráztam a fejem. Felemelte a lábát, utamat szegte.

Tíz-tizenkét cigaretta volt a markában.

Mögötte állt egy másik olasz, egy fiatalabb. Néztek.

Remegő ujjakkal kibontottam a zsombor tetején a kendőt. Kivettem egy marék szilvát, meg két körtét.

Az olasz becsukta a tenyerét.

A mozdony gőzt eresztett.

A sárga bakancs eltűnt a lábak nyüzsgésében. De a szíjat még láttam, fekete szíj volt egy öregember derekán.

Sípolt a mozdony. „Csak ennyit” – mondtam gyorsan az olasznak, s nyújtottam a gyümölcsöt.

A németek megmozdultak. „Achtung! Achtung!…”

Meglöktek, magamhoz szorítottam a csomagokat. Akkor az olasz hirtelen előrehajolt, zsebembe gyűrte a cigarettákat, s kikapta a zsomborból a kenyeret s a gyümölcsöt mind. Felugrott ültéből, eltűnt a vagon sötétjébe.

A mozdony sípolt, a németek végigfutottak a vagonok során, eltaszigáltak minket. Belökték az ajtókat, csapdosták a reteszeket.

Tizenkét cigarettám volt, az olasz a zsebéből markolta elő, egyik-másik megrepedt, kihullott belőle a dohány.

A mieink ott hangoskodtak a kavicsos peronon. „Nézd ezt az inget. Még vasárnapra is jó lesz! – De jó ám!… – Maga meg csizmát cserélt? Oda nézzenek, csizmát! – Kolbászért. – Csakugyan? – De csak ekkora volt, ni! – Ügyes ember…”

„Hát te?”

El akartam szökni, de megkérdezték: „Hát te, gyerek?”

„Cigarettát…”

„Adj egyet!”

A vonat már nem látszott, a bereteszelt vagonok eltűntek az akácok mögött, Kópháza felé.

Restelltem magam. Csak nyavalyás tizenkét cigaretta. S egyet már el is kértek. Kevés volt.

 

*

 

Huszonhárom éve. Itt ülök a moziban, látom őket a filmen. Erre nem számítottam. Alberto Sordit akartam látni, Sordi játékát, művészetét.