Kérek egy originál storyt!

Életem egyik nagy lehetőségét könnyelműen elszalasztottam.

1963-ban történt. Akkoriban a Nemzeti Színházban dolgoztam; egy nap üzenet várt a dramaturgián: „Reggel kilenckor John Hoffmann várja önt a Royal-szállóban.” A cédulára firkantott sorokból még azt is megtudtam, hogy az illető úr filmproducer, egyenest Londonból érkezett, s okvetlenül beszélni akar velem.

Azokban a hetekben próbálták a színházban a darabomat, az egész ügy kicsit a fejembe szállt, szentül hittem, hogy az angliai filmgyárak már értesültek az eseményről, s az egyik máris küldte emberét, hogy a többieket megelőzve megvásárolja tőlem a darab filmesítési jogát.

Másnap kilenckor a szálló portáján tudakozódtam miszter Hoffmann felől. De ő már jött is elém; kis, köpcös ember, sötétkék santungruhában, kitárt karral: – Good morning, kedves Szokeni! – Jó előjel, örvendeztem, hiszen nemcsak a nevemet tudja kitűnően, de fel is ismer! Barátságosan kezet ráztunk; karon fogott és bevezetett az étterembe. Bőséges villásreggelit rendelt, s azonnal a tárgyra tért.

– Kedves Sikonji úr, én akarok magával csinálni egy üzletet. Maga ír short storykat, mondták itt nekem. Olvastam is a maga dolgai, van fönn szobámban a maga bookja. De nekem kell egy originál story, ért engem? Akarok csinálni egy film, egy jó szocsialiszt story. Koprodukció. Ma már odakinn a szakmában mindenki baloldali, aki egy kicsit is ad magára. Na, nem nagyon, csak amennyire az üzlethez kell. Vagyok magához őszinte. Én mondom kereken, nem úgy, mint itt maguknál, hogy ez van jó üzlet. Érti, nem? Maga ír nekem egy ilyen szocsialiszt dolog. Megcsinálom a maguk embereivel. De ha itt nem lehet, nem baj. Megcsináljuk Londonban. Mennyi idő elég, hogy maga írjon egy ilyet? Egy hét? Tíz nap? Addig még vagyok itt. Megvárom.

– De kedves Hoffmann úr – mondtam –, most éppen egy színházi bemutató előtt állok…

– Igen, mondták itt nekem, hogy csinált egy playt. Ki a girl?

– A görl? De hiszen azt sem tudja, miről szól a darabom…

– Én azt honnan tudnám? De girl kell bele. Anélkül nem megy. Mondok én magának valamit, kedves Szoken úr. Nem üzlet magának a színház. Maga fiatalember. Mit hoz a színház? Most mondja, megy a darabja ötszázszor? Hatszázszor? Maguknál többet nem mehet. A Broadwayn elmegy húsz évig is. De itt? Eh, dolgoztam színház, nem szeretem. Tudja, mit mondok? Betettem egy jó nő a szerepbe, jött a premier, ült ott az első sorban egy milliomos, felcsípte a jó nő, elvitte magának feleség. Nézhettem az egész produkció. De a filmnél pár hétig megtartom a jó nő, aztán beteszem dobozba az egész munka, akkor már vihetik a nő, na nem? Ez a különbség. Well… Nekem attól még írhat egy originál story, mert van magának az a play. Nézze, én nem árulom el zsákban a macska. Van itt nálam ez a filmújság, látja? Tavaly elindítottam ezt a fiatalember, nem volt senki, mint maga, érti? Nyolcszázezer dollár jön már neki, ha csinál egy story! Magának az nem kell?

– De kell, Hoffmann úr, csak…

– Maga most nekem ne adjon válasz. Ír negyven, ötven flekk. Egy jó story. Magának azt nem kell mondani. Látta maga az én filmem? Ment itt maguknál. Na. Ma már nem lehet írni milliomosokról meg hercegekről. Kell írni, akik a gyárban dolgoznak. Meg a kis nőkről. Ha én elkezdek egy film, az első pikcser: egy overallos férfi mosdik a műhelyben, mert vége a munka, a másik pikcser: a szőke girl várakozik az utcán, nézi az óra, nézi a gyár – na és a közönség már tudja, hogy lesz itt valami jó mai történet. Nem kell azt magának mondani! Ez a mi üzletünk. Én adom magának a lehetőség, maga adja nekem a story. Nem jár rosszul. Mi nem kiforgatjuk az író, mint maguknál. Nem vesszük meg a jogot, érti? A jog marad a magáé. Akkor, ahol megy moziban a film, abból jár magának percent. Minden ország. És maga még csinálhatja is vissza a story könyvbe. Azt is kiadjuk annyi nyelv, ahány országban megy a film. Az a pénz is a magáé. Görögország, Amerika, India, Északi-sark, mindenhol. Érti maga? Üzlet. Kell az magának, nem?

– Igen, de kedves Hoffmann úr, én…

– Ne adjon most nekem válasz! Mondja csak, hogy érdekli, én nem sürgetem. Idő van. Sürgetni nem szabad. Kell azt a maga agyában forgatni. Csinál ötven flekk. Viszem haza, és ha all right, akkor kijön hozzánk. Itt majd felteszik a gépre, Londonban várjuk. Közel vagyunk az airport. Látni fogja. Nagy hangárok, nagy műtermek. Majd összehozom a fiúkkal.

– Kikkel?

– Osborn, Sillitoe… meg ezekkel. Jó az magának, nem?

– Természetesen, Hoffmann úr, de…

– Na. Ott lesz egy hétig, jönnek, mennek, beszélgetnek. Mindent aláírunk, s ha all right, küldöm magát haza egy titkárnővel, aki perfekt angol–magyar, meg egy technikussal.

– Technikussal?

– Hát egy emberrel, aki tud írni film! Maga nem tud írni film, maga író. Annak meg minden van a kisujjában. Maga diktálja magyarul a story, a kisasszony fordítja, diktálja a technikusnak, a technikus mindjárt diktálja vissza a kisasszonynak a forgatókönyv. Menni kell annak, mint a csapáskarika! Utána van magának ideje szépen, nyugodtan az egészből visszacsinálni a story egy zsebbook. Amit kinyomnak. Van rá két hete is. Nem fog ráfizetni. Bízhat bennem, én vigyázok, hogy legyen jó üzlet, szeretem a saját pénzem! Nem lutri! Hozok sztárokat Hollywood, Róma, Párizs. Az már semmi. Kell sok olyan sztár, akikkel befut a film. Meg maga. Mert maga aztán kell már nekem csinálni új story. Fogunk mi dolgozni együtt. Olvastam a maga könyve, tetszik nekem. Maga tudja mitől megdöglik a légy. Lesz ez egy jó biznisz. All right? Most csak annyit mondja, all right?

– Hát… all right, de… tudja, én nagyon lassan dolgozom… és…

– Kedves Soken úr, dolgozik, ahogy szok! Én nem beleavatkozom senkibe. Ha nem lesz kész tíz nap, küldi nekem a story Londonba. Két hét, három hét… van idő! Ne csináljon színház! Ráér csinálni, ha lesz pénze. Lehet, hogy maga tele van forint, de abból mindig kell. Nem igaz? Én már vagyok szakmában negyven év. Kezdtem cowboy-film. Most kell szocsialiszt story. Akarom magának magyarázni, hogy legyen kedve…

Sajnos, az üzlet miszter Hoffman-nal elmaradt. Az én hibámból. Napokon át töprengtem, mit is írhatnék, de nem jutott eszembe semmi. Pechem volt. Miszter Hoffmann elutazott, meghagyta a címét, hogy küldjem utána az originál storyt. Teltek a hetek, a hónapok, de még mindig nem jutott eszembe semmi.

Közben a Hunniától is kerestek, hogy írjak nekik filmet. A magyar filmgyár is várta a válaszom, Hoffmann úr is mindegyre írt, sürgetett. Két tűz között voltam. Döntenem kellett. De egyetlen épkézláb filmötletem sem akadt. Így hát a Hunniával kötöttem szerződést.