Interjú, csak válaszokkal

Igen, azt hiszem, épp ebben a lapban írtam erről. Valóban: színész akartam lenni. Kamaszfővel döntöttem így. Sokat jártam színházba: a Magyarba, a Nemzetibe. Meg a filmek. Otthon lejátszottam, amit láttam. Nem a hőst – a jellemszínészeket szerettem legjobban. Ezek szerepét éltem újra. Bezárkóztam a szobába, és némán vagy emlékezve egy-egy mondatfoszlányra, játszottam. Aztán felkerültem a „színpadra” is. A gimnáziumban szerveztünk egy kis együttest. Később a katonaságnál is: a Béke szigeté-t adtuk elő, én voltam Mr. Jakobs. Az ezredparancsnok dicsekedett, hogy megkérdezték tőle, melyik színház vendégszerepel a táborban.

– Hogyne, jelentkeztem a Főiskolára. Negyvenkilenc őszén. Nem vettek fel. Gobbi Hilda és Ladányi Ferenc vizsgáztatott. Eltanácsoltak, biztosan igazuk volt. Mindez csak azért érdekes, hogy lássa: a színház vonzott. A színészek, a színház. A felfokozottság, a játék eksztázisa, az este fényei… Mint ahogy a morfinista kívánja a dózist. Elfogult vagyok a színházzal, a színészekkel. Szeretem őket. Tudja, hogy van ez. Az ember egy tájhoz is ragaszkodik, amit gyermekkorában megszeretett. Szereti az illúzióit is. És végül ez a vonzódás vezetett el a színházhoz. Mi leszel, kisfiam? Tengerész! És tengerész lesz. Én nem lehettem színész, más úton kellett feljutnom a színpadra.

– Persze, a tárgynál maradunk, de ezt el kellett mondanom, hogy megértsen. Író lettem, de azért maradt bennem valamennyi a színészből. Játszom – komolyan, ahogy ők. Csak nem a színpadon, hanem leírom, amit játszom. Igen, a prózában is. Egyszemélyes Színház, egyszerre több alakítással. Ha drámát írok, még inkább játszom – minden figura minden hangsúlyát, cselekvését, olyanféle tempóban, ahogy a próbákon a színészek.

– A színpadon persze tökéletesebben valósítják meg ezt a játékot. Mondom: én csak egyedül vagyok, minden szerepet magam alakítok, de aztán jönnek ők, személyiségük meghatározza a figurát, megtölti sok-sok gazdag, sajátos élménnyel, mondandóval, művészetük megemeli, sokszínűvé teszi…

– Persze hogy drukkolok. Leginkább az olvasópróbán. A színészek akkor ismerkednek a nekik szánt alakokkal, szerepekkel. Drukkolok, hogy elfogadják-e. Hogy megérzik-e az életrekeltés lehetőségét?

– Nagyon jó tapasztalataim vannak. Mondhatnám: boldoggá tettek ezek a találkozások. Olyannyira, hogy drukkom azonnal el is apadt, mihelyt láttam a színészek arcán az egyetértést. Elnézést kérek mindenkitől, főleg a közönségtől, de őszintén meg kell vallanom, hogy számomra az a legfontosabb: akarják-e a színészek azt, amit én.

– Nem, nem nekik írok. A közönségnek írok, de önbizalmamat azok adják meg, akik vállalják munkámat.

– A legemlékezetesebb találkozásokról? Szíves-örömest… 1963-ban írtam Az út mellett című hangjátékomat. Dokumentumok alapján készült, ez fontos tényező, ugyanis a magnószalag elején hallható annak a tanyasi kislánynak a hangja, akiről a darab szól. A játékban Béres Ilona alakította a lányt. Máig is sokan emlékeznek rá, milyen remekül. De a legcsodálatosabb az volt, ahogy – nem hangtechnikával, s nem is az utánzás szándékával, hanem az átélés tehetségével – felfedezhetetlenné tette az átmenetet a natúr hang és a színészi hang között. A közönség megfeledkezett a színészről; Béres művészileg úgy remekelt, hogy mozgósítani tudott, hangja felért egy szociográfiával: levelek érkeztek a Rádióba, hogy segíteni akarnak a kislányon. S ugyancsak erről a darabról szólván hadd említsem meg Tolnay Klárit. Ő játszotta az anya szerepét. Csak zenei jegyekkel lehetne jelezni, amit a szövegből formált. És csakúgy, mint a zene, mely absztrakt magasságokba emeli a valóságot – Tolnay Klári általánossá tette az egyedit, hogy jobban meghallhassuk-láthassuk azt az egyszerit, akiről szóltunk. Egy másik rádiójátékomban, az Albérlet és filodendron-ban, Tahi Tóth László úgy keltette életre a figurát, olyan erővel volt képes vezetni a hallgatót, hogy gesztust, arcjátékot – egyszóval fizikai jelenlétet érzékeltetett, az auditív élményt plasztikussá varázsolta. Ezáltal a nosztalgikus lírát megfékezte; a figura nem veszett bele az érzelgősségbe.

– Igen, a hangjátéknál ez nagyon fontos: láttatni-érzékeltetni, s erre nincs más eszköz, csak a hang. A hangot kell kitapinthatóvá gyúrni. Kiss Manyi a Ki beszél?-ben ugyancsak megtette ezt Emília szerepében. Látni lehetett, hogyan érint meg tárgyakat egy szobában, hogyan tekint szét az utcán, mit vesz észre, miként emel le egy könyvet a polcról, milyen óvatosan teszi vissza – pedig a stúdióban nincs is kellék. De mindezen túl: alakítása már a felvételnél úgy magával ragadta a jelenlevőket, hogy megfeledkeztünk róla, hol vagyunk, a technikusokkal és a sorukra váró színészekkel egy szerencsétlen, emberi szóra, megértésre vágyó nőt hallgattunk; lenyűgözött: ez már nem az én megírt alakom volt, hanem több, nagyszerűbb, amivé Kiss Manyi formálta.

– Nos, igen, a színház! Az Életem, Zsóká-ban Kállai Ferenc játéka volt az egyik legnagyobb meglepetésem. Az író alaposan ismeri a figuráját, de azt hinni, hogy mindent tud róla – akkor láttam – merő elbizakodottság. Kállai Rácz lelki összeomlását, az öngyilkosság előtt álló férfit olyan szívet szomorítóan mutatta meg, arcán a belső küzdelem úgy tükröződött, szavak nélküli játéka annyira megrázkódtató volt, hogy engem is megdöbbentett a szerep súlya. Ráczot – azt kellett hinnem – inkább ő teremtette meg, mintsem én.

– És Domján Edit! Csaknem valamennyi próbán ott voltam, láttam, milyen nagy alázattal dolgozik a színházban. A leghamarabb tudta a szöveget, s ragaszkodott is minden szóhoz. Zsóka már az övé volt, ő volt Zsóka. Játéka mély erkölcsi erőt sugárzott; ha a közönség megszerette Zsókát, ő tette azt. Az önátadástól a megsebzettségig a szemünk előtt végigélt egy egész életet, mozaikokból építkezve, mégis a teljességet megmutatva. Legszívesebben persze felsorolnám első darabom valamennyi szereplőjét Sinkovits Imrétől a Suka–Horkai kettősig. Mindannyiuknak köszönhetem, hogy feledtették mindazt a keserűséget, ami olykor a drámaírót éri. Az ő érdemük, hogy sem a Zsóka körül, sem később nem bántam, bármit mondanak is színpadi munkáimról. Ők hittek bennem, hittek a darabomban, és egy egész életre megadták önbizalmamat.

– Igen, szerencsés voltam eddig. Az Ördöghegy-et is szerették a színészek, bár Mensárossal megütköztem. Már a darab olvasása után számon kért tőlem néhány filozófiai megfogalmazást. Egynémely dologban igaza volt, a dráma koncepcióján belül engedtem kérésének. Ellenkező esetben nem tudta volna átélni Ejtőernyős figuráját. (Később ezeket a változtatásokat átvezettem a végleges szövegbe. Egy dráma végső formáját – azt hiszem –, az ősbemutató határozza meg.) De Pécsi Sándorral más volt a helyzet. Amikor elolvasta a darabot, azonnal megkeresett és faggatott, honnan ismerem én őt ennyire? Hiszen ez a Colonel ő maga! Soha nem felejtem el, milyen nagy örömmel készült a munkára. Colonelt a maga képére gyúrta, de ez nem volt ellenemre, egyénisége azt a karaktert követelte, amit a szerepből formált. Emlékszem, az egyik próbára piros ingfélében jött, meg egy kék lemberdzsekben, amit otthon a kerti munkában viselt. Már kosztümöt keresett magának. Máskor izgatottan lehívott minket a kocsijához; Lengyel György rendezővel meghatottan néztük, mennyi kelléket hozott otthonról a színpadra; Jugoszláviában szerzett halászladikbóját, cserépedényeket, régi faliórát (ezt nekem ajándékozta), szerszámokat, egy kis ankert a falra – fel sem tudom sorolni, miket. A legtöbb tárgy szerepelt is a színpadon, amiként lemberdzsekje és Mongóliából hozott vászonkalapja is. A színpadon ennie kellett; a rendelkező próbákon még nem volt kellék, se szalonna, se kenyér; az átélés izgalmában slusszkulcsára szerelt miniatűr bicskáját kattintotta ki, és az asztalra vetett üres cigarettáscsomagból metszett egy darabkát, szájába kapta és rágta, tele szájjal, mintha ízes falatokhoz jutott volna… Colonel volt, szertelen, elérzékenyülő kedélyes, majd hirtelen pánikba zuhanó. Féktelen erővel élte a szerepét – mint palackból szabadult szellemet, már nem dugaszolhatom vissza Colonelt soha, nem is akarom; Pécsi erős kezével elragadta, bennem Colonel már eggyé vált vele.

– Ahogy mondja, önállósulnak, az írótól függetlenednek alakjai. De hiszen ez a lényeg! Már írás közben is végbemegy ez a folyamat, a figurák a maguk törvényeit követik. Hát még a színházban, ahol élő emberek bőrébe bújnak! Enélkül nem lenne értelme az egésznek. Amikor legelőször bementem az Adáshiba próbájára, Bulla Elma láthatóan nem örült a látogatásnak. Cseppet sem bántódtam meg, természetesnek találtam, hogy ez zavarja. Én sem szeretem, ha írás közben néznek, szemérmetlen dolog. Éppen olyan küzdelem folyik a próbákon, mint az írógép előtt. Az író a szövegében legyen jelen, ez a legfontosabb. Ha jelen van, a színész kitalálja mindazt, amit még el akar mondani neki az író utólag. Utólag már nem lehet elmondani semmi jelentőst.

– Amikor időnként megnéztem a próbákat, jólesően láttam, hogy a magam monoszínházában elképzelt és eljátszott komédiába hogyan zúdul – igen, zúdul – bele a színészek tehetsége révén az éltető vér. Bulla Elma gesztusai – ahogy a család- és önhajszába belefárad, ahogy egy-egy tűnő emlékre felcsillan a szeme, ahogy csodálkozik, megbántódik, felderül; Páger Antal türelmetlen legyintései, derékfájós mozdulatai, arc- és szemjátéka, fintorai, önelégült terpeszkedései; Halász Judit Sacijának magafeledt tekintete a tévé előtt, ostoba sikolyai; Ernyei Döncijének ideges dadogása, amikor nővére „kisfiamnak” szólítja; Kozák László Szűcsének szklerotikus hanghordozása, de valamennyi szereplő felsorolhatatlanul sok-sok apró kis játéka úgy töltötte meg a dialógusokat és a dialógusok közti némaságot élettel, hogy meglepődtem: mintha a színészek is tanulmányozták volna mindazokat, akiket drámám megírása előtt modelleknek tekintettem.

– Így bizony: a dráma rejtjeles szöveg, de mihelyt lejegyeztem, máris elveszítem a kulcsát. A megfejtés lehetősége a színészé. Mivel a sifrírozás módjára már nem emlékszem, nem is szólok bele a megfejtésbe. De nem is kell; most sem kellett. Előfordulhat persze, hogy rossz a megfejtés. Akkor sem tehetek semmit. Remélni kell, hogy akadnak, akik ismerik a kulcsát. Az Adáshibá-ban ismerték.

– Még engedje meg, hogy Páger Antalról… Írás közben nem szoktam egy-egy színészre gondolni, magyarán: nem valakinek írom a szerepet, de az Adáshiba Bódogját Págernak szántam. Ez volt az első eset, hogy láttam a színészt magam előtt. Izgultam, végül is lehetséges lesz-e, hogy ő játssza? Ebben a kívánságomban volt valami gyerekes hiúság is: erőpróbának is véltem, vajon találkozik-e a szerep és Páger művészi igénye? Aztán a másik dolog, ami már Tolnay Klárira, Kiss Manyira, Bulla Elmára is vonatkozik: még azt sem tudtam, miért vagyok a világon, még semmi közöm sem volt (nem is lehetett) művészethez, amikor ők már jelentős alkotók voltak. Tudja, a színház meg a mozi – gyerekkoromban hetente megnéztem az új filmeket egy kis moziban, az Odeonban. Ott láttam őket a filmvásznon. Kicsit érzelmes dolog, de nem szégyellem: alkotó kapcsolatba kerülni velük, azt jelentette nekem, mint a tengerészkapitányságról álmodozó gyereknek az igazi hajó. Bizonyára megérti ezt.