Társulati ülés

 

Interjú, csak válaszokkal

Igen, azt hiszem, épp ebben a lapban írtam erről. Valóban: színész akartam lenni. Kamaszfővel döntöttem így. Sokat jártam színházba: a Magyarba, a Nemzetibe. Meg a filmek. Otthon lejátszottam, amit láttam. Nem a hőst – a jellemszínészeket szerettem legjobban. Ezek szerepét éltem újra. Bezárkóztam a szobába, és némán vagy emlékezve egy-egy mondatfoszlányra, játszottam. Aztán felkerültem a „színpadra” is. A gimnáziumban szerveztünk egy kis együttest. Később a katonaságnál is: a Béke szigeté-t adtuk elő, én voltam Mr. Jakobs. Az ezredparancsnok dicsekedett, hogy megkérdezték tőle, melyik színház vendégszerepel a táborban.

– Hogyne, jelentkeztem a Főiskolára. Negyvenkilenc őszén. Nem vettek fel. Gobbi Hilda és Ladányi Ferenc vizsgáztatott. Eltanácsoltak, biztosan igazuk volt. Mindez csak azért érdekes, hogy lássa: a színház vonzott. A színészek, a színház. A felfokozottság, a játék eksztázisa, az este fényei… Mint ahogy a morfinista kívánja a dózist. Elfogult vagyok a színházzal, a színészekkel. Szeretem őket. Tudja, hogy van ez. Az ember egy tájhoz is ragaszkodik, amit gyermekkorában megszeretett. Szereti az illúzióit is. És végül ez a vonzódás vezetett el a színházhoz. Mi leszel, kisfiam? Tengerész! És tengerész lesz. Én nem lehettem színész, más úton kellett feljutnom a színpadra.

– Persze, a tárgynál maradunk, de ezt el kellett mondanom, hogy megértsen. Író lettem, de azért maradt bennem valamennyi a színészből. Játszom – komolyan, ahogy ők. Csak nem a színpadon, hanem leírom, amit játszom. Igen, a prózában is. Egyszemélyes Színház, egyszerre több alakítással. Ha drámát írok, még inkább játszom – minden figura minden hangsúlyát, cselekvését, olyanféle tempóban, ahogy a próbákon a színészek.

– A színpadon persze tökéletesebben valósítják meg ezt a játékot. Mondom: én csak egyedül vagyok, minden szerepet magam alakítok, de aztán jönnek ők, személyiségük meghatározza a figurát, megtölti sok-sok gazdag, sajátos élménnyel, mondandóval, művészetük megemeli, sokszínűvé teszi…

– Persze hogy drukkolok. Leginkább az olvasópróbán. A színészek akkor ismerkednek a nekik szánt alakokkal, szerepekkel. Drukkolok, hogy elfogadják-e. Hogy megérzik-e az életrekeltés lehetőségét?

– Nagyon jó tapasztalataim vannak. Mondhatnám: boldoggá tettek ezek a találkozások. Olyannyira, hogy drukkom azonnal el is apadt, mihelyt láttam a színészek arcán az egyetértést. Elnézést kérek mindenkitől, főleg a közönségtől, de őszintén meg kell vallanom, hogy számomra az a legfontosabb: akarják-e a színészek azt, amit én.

– Nem, nem nekik írok. A közönségnek írok, de önbizalmamat azok adják meg, akik vállalják munkámat.

– A legemlékezetesebb találkozásokról? Szíves-örömest… 1963-ban írtam Az út mellett című hangjátékomat. Dokumentumok alapján készült, ez fontos tényező, ugyanis a magnószalag elején hallható annak a tanyasi kislánynak a hangja, akiről a darab szól. A játékban Béres Ilona alakította a lányt. Máig is sokan emlékeznek rá, milyen remekül. De a legcsodálatosabb az volt, ahogy – nem hangtechnikával, s nem is az utánzás szándékával, hanem az átélés tehetségével – felfedezhetetlenné tette az átmenetet a natúr hang és a színészi hang között. A közönség megfeledkezett a színészről; Béres művészileg úgy remekelt, hogy mozgósítani tudott, hangja felért egy szociográfiával: levelek érkeztek a Rádióba, hogy segíteni akarnak a kislányon. S ugyancsak erről a darabról szólván hadd említsem meg Tolnay Klárit. Ő játszotta az anya szerepét. Csak zenei jegyekkel lehetne jelezni, amit a szövegből formált. És csakúgy, mint a zene, mely absztrakt magasságokba emeli a valóságot – Tolnay Klári általánossá tette az egyedit, hogy jobban meghallhassuk-láthassuk azt az egyszerit, akiről szóltunk. Egy másik rádiójátékomban, az Albérlet és filodendron-ban, Tahi Tóth László úgy keltette életre a figurát, olyan erővel volt képes vezetni a hallgatót, hogy gesztust, arcjátékot – egyszóval fizikai jelenlétet érzékeltetett, az auditív élményt plasztikussá varázsolta. Ezáltal a nosztalgikus lírát megfékezte; a figura nem veszett bele az érzelgősségbe.

– Igen, a hangjátéknál ez nagyon fontos: láttatni-érzékeltetni, s erre nincs más eszköz, csak a hang. A hangot kell kitapinthatóvá gyúrni. Kiss Manyi a Ki beszél?-ben ugyancsak megtette ezt Emília szerepében. Látni lehetett, hogyan érint meg tárgyakat egy szobában, hogyan tekint szét az utcán, mit vesz észre, miként emel le egy könyvet a polcról, milyen óvatosan teszi vissza – pedig a stúdióban nincs is kellék. De mindezen túl: alakítása már a felvételnél úgy magával ragadta a jelenlevőket, hogy megfeledkeztünk róla, hol vagyunk, a technikusokkal és a sorukra váró színészekkel egy szerencsétlen, emberi szóra, megértésre vágyó nőt hallgattunk; lenyűgözött: ez már nem az én megírt alakom volt, hanem több, nagyszerűbb, amivé Kiss Manyi formálta.

– Nos, igen, a színház! Az Életem, Zsóká-ban Kállai Ferenc játéka volt az egyik legnagyobb meglepetésem. Az író alaposan ismeri a figuráját, de azt hinni, hogy mindent tud róla – akkor láttam – merő elbizakodottság. Kállai Rácz lelki összeomlását, az öngyilkosság előtt álló férfit olyan szívet szomorítóan mutatta meg, arcán a belső küzdelem úgy tükröződött, szavak nélküli játéka annyira megrázkódtató volt, hogy engem is megdöbbentett a szerep súlya. Ráczot – azt kellett hinnem – inkább ő teremtette meg, mintsem én.

– És Domján Edit! Csaknem valamennyi próbán ott voltam, láttam, milyen nagy alázattal dolgozik a színházban. A leghamarabb tudta a szöveget, s ragaszkodott is minden szóhoz. Zsóka már az övé volt, ő volt Zsóka. Játéka mély erkölcsi erőt sugárzott; ha a közönség megszerette Zsókát, ő tette azt. Az önátadástól a megsebzettségig a szemünk előtt végigélt egy egész életet, mozaikokból építkezve, mégis a teljességet megmutatva. Legszívesebben persze felsorolnám első darabom valamennyi szereplőjét Sinkovits Imrétől a Suka–Horkai kettősig. Mindannyiuknak köszönhetem, hogy feledtették mindazt a keserűséget, ami olykor a drámaírót éri. Az ő érdemük, hogy sem a Zsóka körül, sem később nem bántam, bármit mondanak is színpadi munkáimról. Ők hittek bennem, hittek a darabomban, és egy egész életre megadták önbizalmamat.

– Igen, szerencsés voltam eddig. Az Ördöghegy-et is szerették a színészek, bár Mensárossal megütköztem. Már a darab olvasása után számon kért tőlem néhány filozófiai megfogalmazást. Egynémely dologban igaza volt, a dráma koncepcióján belül engedtem kérésének. Ellenkező esetben nem tudta volna átélni Ejtőernyős figuráját. (Később ezeket a változtatásokat átvezettem a végleges szövegbe. Egy dráma végső formáját – azt hiszem –, az ősbemutató határozza meg.) De Pécsi Sándorral más volt a helyzet. Amikor elolvasta a darabot, azonnal megkeresett és faggatott, honnan ismerem én őt ennyire? Hiszen ez a Colonel ő maga! Soha nem felejtem el, milyen nagy örömmel készült a munkára. Colonelt a maga képére gyúrta, de ez nem volt ellenemre, egyénisége azt a karaktert követelte, amit a szerepből formált. Emlékszem, az egyik próbára piros ingfélében jött, meg egy kék lemberdzsekben, amit otthon a kerti munkában viselt. Már kosztümöt keresett magának. Máskor izgatottan lehívott minket a kocsijához; Lengyel György rendezővel meghatottan néztük, mennyi kelléket hozott otthonról a színpadra; Jugoszláviában szerzett halászladikbóját, cserépedényeket, régi faliórát (ezt nekem ajándékozta), szerszámokat, egy kis ankert a falra – fel sem tudom sorolni, miket. A legtöbb tárgy szerepelt is a színpadon, amiként lemberdzsekje és Mongóliából hozott vászonkalapja is. A színpadon ennie kellett; a rendelkező próbákon még nem volt kellék, se szalonna, se kenyér; az átélés izgalmában slusszkulcsára szerelt miniatűr bicskáját kattintotta ki, és az asztalra vetett üres cigarettáscsomagból metszett egy darabkát, szájába kapta és rágta, tele szájjal, mintha ízes falatokhoz jutott volna… Colonel volt, szertelen, elérzékenyülő kedélyes, majd hirtelen pánikba zuhanó. Féktelen erővel élte a szerepét – mint palackból szabadult szellemet, már nem dugaszolhatom vissza Colonelt soha, nem is akarom; Pécsi erős kezével elragadta, bennem Colonel már eggyé vált vele.

– Ahogy mondja, önállósulnak, az írótól függetlenednek alakjai. De hiszen ez a lényeg! Már írás közben is végbemegy ez a folyamat, a figurák a maguk törvényeit követik. Hát még a színházban, ahol élő emberek bőrébe bújnak! Enélkül nem lenne értelme az egésznek. Amikor legelőször bementem az Adáshiba próbájára, Bulla Elma láthatóan nem örült a látogatásnak. Cseppet sem bántódtam meg, természetesnek találtam, hogy ez zavarja. Én sem szeretem, ha írás közben néznek, szemérmetlen dolog. Éppen olyan küzdelem folyik a próbákon, mint az írógép előtt. Az író a szövegében legyen jelen, ez a legfontosabb. Ha jelen van, a színész kitalálja mindazt, amit még el akar mondani neki az író utólag. Utólag már nem lehet elmondani semmi jelentőst.

– Amikor időnként megnéztem a próbákat, jólesően láttam, hogy a magam monoszínházában elképzelt és eljátszott komédiába hogyan zúdul – igen, zúdul – bele a színészek tehetsége révén az éltető vér. Bulla Elma gesztusai – ahogy a család- és önhajszába belefárad, ahogy egy-egy tűnő emlékre felcsillan a szeme, ahogy csodálkozik, megbántódik, felderül; Páger Antal türelmetlen legyintései, derékfájós mozdulatai, arc- és szemjátéka, fintorai, önelégült terpeszkedései; Halász Judit Sacijának magafeledt tekintete a tévé előtt, ostoba sikolyai; Ernyei Döncijének ideges dadogása, amikor nővére „kisfiamnak” szólítja; Kozák László Szűcsének szklerotikus hanghordozása, de valamennyi szereplő felsorolhatatlanul sok-sok apró kis játéka úgy töltötte meg a dialógusokat és a dialógusok közti némaságot élettel, hogy meglepődtem: mintha a színészek is tanulmányozták volna mindazokat, akiket drámám megírása előtt modelleknek tekintettem.

– Így bizony: a dráma rejtjeles szöveg, de mihelyt lejegyeztem, máris elveszítem a kulcsát. A megfejtés lehetősége a színészé. Mivel a sifrírozás módjára már nem emlékszem, nem is szólok bele a megfejtésbe. De nem is kell; most sem kellett. Előfordulhat persze, hogy rossz a megfejtés. Akkor sem tehetek semmit. Remélni kell, hogy akadnak, akik ismerik a kulcsát. Az Adáshibá-ban ismerték.

– Még engedje meg, hogy Páger Antalról… Írás közben nem szoktam egy-egy színészre gondolni, magyarán: nem valakinek írom a szerepet, de az Adáshiba Bódogját Págernak szántam. Ez volt az első eset, hogy láttam a színészt magam előtt. Izgultam, végül is lehetséges lesz-e, hogy ő játssza? Ebben a kívánságomban volt valami gyerekes hiúság is: erőpróbának is véltem, vajon találkozik-e a szerep és Páger művészi igénye? Aztán a másik dolog, ami már Tolnay Klárira, Kiss Manyira, Bulla Elmára is vonatkozik: még azt sem tudtam, miért vagyok a világon, még semmi közöm sem volt (nem is lehetett) művészethez, amikor ők már jelentős alkotók voltak. Tudja, a színház meg a mozi – gyerekkoromban hetente megnéztem az új filmeket egy kis moziban, az Odeonban. Ott láttam őket a filmvásznon. Kicsit érzelmes dolog, de nem szégyellem: alkotó kapcsolatba kerülni velük, azt jelentette nekem, mint a tengerészkapitányságról álmodozó gyereknek az igazi hajó. Bizonyára megérti ezt.

Kérek egy originál storyt!

Életem egyik nagy lehetőségét könnyelműen elszalasztottam.

1963-ban történt. Akkoriban a Nemzeti Színházban dolgoztam; egy nap üzenet várt a dramaturgián: „Reggel kilenckor John Hoffmann várja önt a Royal-szállóban.” A cédulára firkantott sorokból még azt is megtudtam, hogy az illető úr filmproducer, egyenest Londonból érkezett, s okvetlenül beszélni akar velem.

Azokban a hetekben próbálták a színházban a darabomat, az egész ügy kicsit a fejembe szállt, szentül hittem, hogy az angliai filmgyárak már értesültek az eseményről, s az egyik máris küldte emberét, hogy a többieket megelőzve megvásárolja tőlem a darab filmesítési jogát.

Másnap kilenckor a szálló portáján tudakozódtam miszter Hoffmann felől. De ő már jött is elém; kis, köpcös ember, sötétkék santungruhában, kitárt karral: – Good morning, kedves Szokeni! – Jó előjel, örvendeztem, hiszen nemcsak a nevemet tudja kitűnően, de fel is ismer! Barátságosan kezet ráztunk; karon fogott és bevezetett az étterembe. Bőséges villásreggelit rendelt, s azonnal a tárgyra tért.

– Kedves Sikonji úr, én akarok magával csinálni egy üzletet. Maga ír short storykat, mondták itt nekem. Olvastam is a maga dolgai, van fönn szobámban a maga bookja. De nekem kell egy originál story, ért engem? Akarok csinálni egy film, egy jó szocsialiszt story. Koprodukció. Ma már odakinn a szakmában mindenki baloldali, aki egy kicsit is ad magára. Na, nem nagyon, csak amennyire az üzlethez kell. Vagyok magához őszinte. Én mondom kereken, nem úgy, mint itt maguknál, hogy ez van jó üzlet. Érti, nem? Maga ír nekem egy ilyen szocsialiszt dolog. Megcsinálom a maguk embereivel. De ha itt nem lehet, nem baj. Megcsináljuk Londonban. Mennyi idő elég, hogy maga írjon egy ilyet? Egy hét? Tíz nap? Addig még vagyok itt. Megvárom.

– De kedves Hoffmann úr – mondtam –, most éppen egy színházi bemutató előtt állok…

– Igen, mondták itt nekem, hogy csinált egy playt. Ki a girl?

– A görl? De hiszen azt sem tudja, miről szól a darabom…

– Én azt honnan tudnám? De girl kell bele. Anélkül nem megy. Mondok én magának valamit, kedves Szoken úr. Nem üzlet magának a színház. Maga fiatalember. Mit hoz a színház? Most mondja, megy a darabja ötszázszor? Hatszázszor? Maguknál többet nem mehet. A Broadwayn elmegy húsz évig is. De itt? Eh, dolgoztam színház, nem szeretem. Tudja, mit mondok? Betettem egy jó nő a szerepbe, jött a premier, ült ott az első sorban egy milliomos, felcsípte a jó nő, elvitte magának feleség. Nézhettem az egész produkció. De a filmnél pár hétig megtartom a jó nő, aztán beteszem dobozba az egész munka, akkor már vihetik a nő, na nem? Ez a különbség. Well… Nekem attól még írhat egy originál story, mert van magának az a play. Nézze, én nem árulom el zsákban a macska. Van itt nálam ez a filmújság, látja? Tavaly elindítottam ezt a fiatalember, nem volt senki, mint maga, érti? Nyolcszázezer dollár jön már neki, ha csinál egy story! Magának az nem kell?

– De kell, Hoffmann úr, csak…

– Maga most nekem ne adjon válasz. Ír negyven, ötven flekk. Egy jó story. Magának azt nem kell mondani. Látta maga az én filmem? Ment itt maguknál. Na. Ma már nem lehet írni milliomosokról meg hercegekről. Kell írni, akik a gyárban dolgoznak. Meg a kis nőkről. Ha én elkezdek egy film, az első pikcser: egy overallos férfi mosdik a műhelyben, mert vége a munka, a másik pikcser: a szőke girl várakozik az utcán, nézi az óra, nézi a gyár – na és a közönség már tudja, hogy lesz itt valami jó mai történet. Nem kell azt magának mondani! Ez a mi üzletünk. Én adom magának a lehetőség, maga adja nekem a story. Nem jár rosszul. Mi nem kiforgatjuk az író, mint maguknál. Nem vesszük meg a jogot, érti? A jog marad a magáé. Akkor, ahol megy moziban a film, abból jár magának percent. Minden ország. És maga még csinálhatja is vissza a story könyvbe. Azt is kiadjuk annyi nyelv, ahány országban megy a film. Az a pénz is a magáé. Görögország, Amerika, India, Északi-sark, mindenhol. Érti maga? Üzlet. Kell az magának, nem?

– Igen, de kedves Hoffmann úr, én…

– Ne adjon most nekem válasz! Mondja csak, hogy érdekli, én nem sürgetem. Idő van. Sürgetni nem szabad. Kell azt a maga agyában forgatni. Csinál ötven flekk. Viszem haza, és ha all right, akkor kijön hozzánk. Itt majd felteszik a gépre, Londonban várjuk. Közel vagyunk az airport. Látni fogja. Nagy hangárok, nagy műtermek. Majd összehozom a fiúkkal.

– Kikkel?

– Osborn, Sillitoe… meg ezekkel. Jó az magának, nem?

– Természetesen, Hoffmann úr, de…

– Na. Ott lesz egy hétig, jönnek, mennek, beszélgetnek. Mindent aláírunk, s ha all right, küldöm magát haza egy titkárnővel, aki perfekt angol–magyar, meg egy technikussal.

– Technikussal?

– Hát egy emberrel, aki tud írni film! Maga nem tud írni film, maga író. Annak meg minden van a kisujjában. Maga diktálja magyarul a story, a kisasszony fordítja, diktálja a technikusnak, a technikus mindjárt diktálja vissza a kisasszonynak a forgatókönyv. Menni kell annak, mint a csapáskarika! Utána van magának ideje szépen, nyugodtan az egészből visszacsinálni a story egy zsebbook. Amit kinyomnak. Van rá két hete is. Nem fog ráfizetni. Bízhat bennem, én vigyázok, hogy legyen jó üzlet, szeretem a saját pénzem! Nem lutri! Hozok sztárokat Hollywood, Róma, Párizs. Az már semmi. Kell sok olyan sztár, akikkel befut a film. Meg maga. Mert maga aztán kell már nekem csinálni új story. Fogunk mi dolgozni együtt. Olvastam a maga könyve, tetszik nekem. Maga tudja mitől megdöglik a légy. Lesz ez egy jó biznisz. All right? Most csak annyit mondja, all right?

– Hát… all right, de… tudja, én nagyon lassan dolgozom… és…

– Kedves Soken úr, dolgozik, ahogy szok! Én nem beleavatkozom senkibe. Ha nem lesz kész tíz nap, küldi nekem a story Londonba. Két hét, három hét… van idő! Ne csináljon színház! Ráér csinálni, ha lesz pénze. Lehet, hogy maga tele van forint, de abból mindig kell. Nem igaz? Én már vagyok szakmában negyven év. Kezdtem cowboy-film. Most kell szocsialiszt story. Akarom magának magyarázni, hogy legyen kedve…

Sajnos, az üzlet miszter Hoffman-nal elmaradt. Az én hibámból. Napokon át töprengtem, mit is írhatnék, de nem jutott eszembe semmi. Pechem volt. Miszter Hoffmann elutazott, meghagyta a címét, hogy küldjem utána az originál storyt. Teltek a hetek, a hónapok, de még mindig nem jutott eszembe semmi.

Közben a Hunniától is kerestek, hogy írjak nekik filmet. A magyar filmgyár is várta a válaszom, Hoffmann úr is mindegyre írt, sürgetett. Két tűz között voltam. Döntenem kellett. De egyetlen épkézláb filmötletem sem akadt. Így hát a Hunniával kötöttem szerződést.

Sordi és az olaszok

Szeretem Alberto Sordit, kitűnő színész, megnézem a filmjeit. A múltkoriban a felbomlott olasz hadsereg főhadnagyaként láttam a vásznon. Mindenki haza. 1943. Az olaszok be akarják fejezni a háborút. Elég volt. A katonák boldogok. De német tankok vonulnak fel ellenük. Az olasz katonák meghalnak, vagy civil ruhát kerítenek és hazaszöknek. Némelyik partizánnak áll. A németek és Mussolini feketeingesei ellen folyik a harc, előlük menekül a lakosság.

A főhadnagy Sordi maroknyi kis csapatával téblábol a zűrzavarban. Alagút sötétjéből bukkan elő éppen; szitkozódik, veszekszik a katonáival, akik megunták az engedelmességet, és fellázadtak a kormos alagútban. Most majd megregulázza őket!… Aztán hirtelen elhallgat. Csak egy szerencsétlen maródi katona biceg ki a fényre. A többiek meglógtak.

Sordi lesújtva áll, de máris menekülni kell a vasút menti bozótba. Szerelvény közeledik a néma falusi állomásról. Mozdonyán német katonák, sisakban, géppisztollyal. Marhavagonokat húz a lokomotív. Lassít, zöttyen. Kétségbeesett hangok a zárt vagonokból: – „Vizet!… Megfulladunk! Adjatok vizet!…” – És kezek, férfi és női kezek, csupasz karok nyúlnak ki a szegesdróttal behálózott ablaknyílásokból.

A szerelvény megcsörren, tovapöfög.

Egy kislány terem a síneknél, cédulákat kapdos fel a talpfák közül. Az országszerte rabságba vetett olasz férfiak és nők riadtan, kuszán írt üzeneteit…

 

*

 

Huszonhárom éve. Nem tudom, milyen hónap. Meleg volt, nyár.

A katonák megengedték, hogy odamenjünk a vagonokhoz. Zsávolyruhát viseltek a németek, géppisztoly csüngött nyakukban. Le-fel sétáltak a vaspálya mentén. A tisztek bementek az állomásfőnökhöz, hangosan beszéltek.

A marhavagonok ajtaját félrevonták. Borotválatlan, izzadt, poros férfiak, ijedt tekintetű nők tódultak az ajtónyílásokba. Hirtelen nyomultak a réshez, aztán megmerevedtek. Csak pillantásuk járt körbe. Nézték a tájat, az állomás piros téglás épületét, a sárguló kukoricást a vasút menti földeken. A völgyben a házakat. Az eget.

Nem tudták, merre járnak.

Egy ember a falunkból a soproni személyre várt aznap. Ő látta őket először. „Alighanem olaszok – mesélte –, a szerelvények Bécs felé mennek.”

Miért? Senki sem tudta.

„És milyenek?”

„Csak néznek.”

„De milyenek?”

Szemper az olasz hadszíntéren volt az első háborúban. Beszélt a taljánokról. Ott ültünk a kovácsműhely hűsében, délután, a bejárat téglalépcsőin. Szemper – a kovács – azt mondta: „Makarónit esznek, karattyolnak és hadonásznak. Mindegyik tud énekelni. Szép hangjuk van. Tisztelik a Szűzanyát… hiszen náluk lakik a pápa. De amúgy nagy komédiások…”

Látni akartuk őket.

Leginkább mi, gyerekek meg néhány asszony. Aztán másnap már egy-két férfi is jött; felkapaszkodtunk a dombra, a Déli állomás dombjára, leültünk a szederfa árnyékába. Néztük a messzi vékony síneket, ahol a különös vonatok felbukkanhatnak.

Némelyik csak átrobogott az állomáson. Kapkodtuk a fejünket, nem sokat láttunk. Néhány arcot, néhány géppisztolyos katonát.

Vártunk.

Egy-egy szerelvény megállt. Személyvonat került eléje, vagy vizet vett a mozdony.

Meleg volt. Port kavart a forró szél. A mozdony halkan pöfékelt, német szavak reccsentek a csendbe. Az olasz férfiak és nők ott szorongtak moccanatlan a vagonajtóban, mi meg a peron sárga kavicsain. Bámultuk egymást.

Aztán összesúgtunk. Aztán beszéltünk. Néztük őket, ujjal mutogattunk rájuk. „Nézd csak, rövidnadrágban van… – Az meg katona lehetett. – Tiszt? – Nem tudom. – Szép nők. – Kócosak. – Az olasz nők szépek, azt mondta Szemper. – Az meg ott integet. – Melyik? – Az a barna nő. – Na nézd csak, mit akar? – Hát menj oda. – Éhes. Azt mutatja, hogy éhes… – Éhesek…”

Mondogattuk egymásnak: „Éhesek.”

A falubeli asszonyok szóltak a férfiaknak: „Alighanem éhesek.”

A férfiak nem válaszoltak, cigarettáztak, kicsit hátrább húzódtak az árnyékba.

Az olasz nő, aki intett, lekapta a cipőjét, s feltartotta. Figyelte, hogy a német őr elsétált-e már a vagon előtt. Aztán rámutatott a cipőre és intett.

„Odaadná a cipőjét. – Szegény!… – Ne bomolj már, hiszen cserélni akar! – Cserélni akarnak, halljátok? – Van nálad valami, Róza? – Egy kis kenyér. A mezőről jöttem. – Add oda neki. Jó cipő…”

Az asszony lassan kibontotta a kendőből a kenyeret. Vaskos szelet volt, barna parasztkenyér. Égett héján fehér lisztfoltok. Felmutatta.

A vagonajtóban megmozdultak a nők. Gyors szavakat váltottak, az egyik kitekintett, az őrt figyelte. Már lökdösték egymást. A cipő tulajdonosa előrefurakodott, arca eltorzult, ahogy könyökével utat tört az ajtóhoz. Egy másik nő lekapta magáról selyemblúzát, s meglobogtatta.

„Na, Róza!…”

„Baj lesz – ijedt meg az asszony. – Pedig a cipő jó lenne a lányomnak.”

„Most menj! Nem látja a német!”

Róza zavarodottan felnevetett, aztán hirtelen meglódult. Az olasz nők áthajoltak a vagonajtó vas keresztrúdján, cipőt, blúzt, kötött ujjast kínáltak. Az őrök észrevették, odafutottak, de Róza már felnyújtotta a kenyeret, s ami a keze ügyébe akadt – a blúzt – magához rántotta.

Visszafutott közénk.

A vagonokban kavarogtak a nők, sikoltoztak. A németek maguk elé kapták fegyverüket, és ordítottak. Odabenn elült a lárma. Kicsit vártak a katonák, aztán megfordultak. De nem szóltak ránk. Róza besurrant a homályos váróterembe, mi, többiek, utána. „Mutasd a blúzt! – Egészen jó… – Koszos. – Ki lehet mosni. – A németek nem szóltak semmit. – Akkor lehet? – Hazaszaladok, hozok kenyeret!… – Szalonnát! – Gyümölcsért adnak? – Adnak ezek mindenért…”

Odakinn sípolt a mozdony, a katonák felugráltak a fékezőfülkékbe. A gőz beborította a szerelvényt. Kifutottunk a peronra, bámultunk utánuk.

Valaki jött, egy legényforma. Lelkendezett: „Ma még érkezik egy vonat… azt mondta Varga úr…”

Siettünk le a dombról. A faluban szétszéledtünk, magyaráztuk mindenkinek: „Cserélnek. Inget adnak, cipőt… Persze, az olaszok! Hát éppen most is, az imént, Róza!… Nézzék, milyen jó blúz!”

Vittük az élelmet délután, kosárban, zsomborban: cserélni akartunk. Vásárt akartunk. Jó vásárt. Hiszen lehetett. Mi az a kis kenyér? Mi az a kis gyümölcs? Érdemes.

A németek nem törődtek velünk. Odaengedtek a vagonokhoz. Kibontottuk a csomagokat, kínáltuk. Mutattuk, hogy mit akarunk. Mutogattunk a ruhájukra. A cipőjükre. Alkudoztunk. Lestük a másikat, jobb üzletet köt-e? Ügyesebb-e?

…Az olasz a vagonajtóban ült, lábát lelógatta. Mezítláb volt, olajfoltos nadrágja szárát felgyűrte kissé, mintha vízbe gázolna. Trikó lötyögött testén, arcát fekete szakáll borította.

Kinyújtotta a kezét.

Nem akartam megállni. Láttam egy sárga bakancsot meg egy derékszíjat. De a mezítlábas kinyújtotta a kezét. Megráztam a fejem. Felemelte a lábát, utamat szegte.

Tíz-tizenkét cigaretta volt a markában.

Mögötte állt egy másik olasz, egy fiatalabb. Néztek.

Remegő ujjakkal kibontottam a zsombor tetején a kendőt. Kivettem egy marék szilvát, meg két körtét.

Az olasz becsukta a tenyerét.

A mozdony gőzt eresztett.

A sárga bakancs eltűnt a lábak nyüzsgésében. De a szíjat még láttam, fekete szíj volt egy öregember derekán.

Sípolt a mozdony. „Csak ennyit” – mondtam gyorsan az olasznak, s nyújtottam a gyümölcsöt.

A németek megmozdultak. „Achtung! Achtung!…”

Meglöktek, magamhoz szorítottam a csomagokat. Akkor az olasz hirtelen előrehajolt, zsebembe gyűrte a cigarettákat, s kikapta a zsomborból a kenyeret s a gyümölcsöt mind. Felugrott ültéből, eltűnt a vagon sötétjébe.

A mozdony sípolt, a németek végigfutottak a vagonok során, eltaszigáltak minket. Belökték az ajtókat, csapdosták a reteszeket.

Tizenkét cigarettám volt, az olasz a zsebéből markolta elő, egyik-másik megrepedt, kihullott belőle a dohány.

A mieink ott hangoskodtak a kavicsos peronon. „Nézd ezt az inget. Még vasárnapra is jó lesz! – De jó ám!… – Maga meg csizmát cserélt? Oda nézzenek, csizmát! – Kolbászért. – Csakugyan? – De csak ekkora volt, ni! – Ügyes ember…”

„Hát te?”

El akartam szökni, de megkérdezték: „Hát te, gyerek?”

„Cigarettát…”

„Adj egyet!”

A vonat már nem látszott, a bereteszelt vagonok eltűntek az akácok mögött, Kópháza felé.

Restelltem magam. Csak nyavalyás tizenkét cigaretta. S egyet már el is kértek. Kevés volt.

 

*

 

Huszonhárom éve. Itt ülök a moziban, látom őket a filmen. Erre nem számítottam. Alberto Sordit akartam látni, Sordi játékát, művészetét.

Magyar dráma – magyar színház

Elég sokat vitatkozunk a magyar dráma helyzetéről, a gyakori értekezletek azt mutatják, hogy a kérdés megoldásra vár, s az ember azt gondolná, a viták majd el is vezetnek a célhoz, a drámaírók és a színházi szakemberek közötti viszony jobbításához. De a jelenlegi helyzetre a legutóbbi viták szerint most mégis az a jellemző, hogy a két tábor – áldatlanul – mindinkább két táborra válik, mintha bizony különféle érdekek vezérelnék a színháziakat és az írókat, nem pedig a közös gond ültetné le őket – nem is szemben egymással, hanem egymás mellé – lelkiismeretes, felelősségteljes beszélgetésre. A viták elég meddőek, mert ki-ki a saját álláspontját védelmezi, mégpedig elég általánosan. A színigazgatók azt hangoztatják, hogy várják a magyar darabokat, de az írókkal nem lehet megegyezni, az írók azt mondják, írnának, de a színigazgatók nem fogadják őket elég lelkesen.

Jó lenne, ha a júniusi füredi színházi vitán felkészültebben tárgyalnánk a gondokról. Ha az értekezlet nem fulladna az általánosságok hangoztatásába.

A valóságos gondok közül első helyre állíthatnánk azt a kívánságot, hogy az élő magyar drámairodalom szükségessége minden eddiginél világosabban kiderüljön. Erről ne csak a vitákon és az időnkénti cikkekben essék szó, mutatkozzék meg ez az igény a gyakorlatban is.

Elgondolkodtam azon, hogy filmgyártásunkat mennyit szidalmazzuk, de megfeledkezünk arról az érdeméről, hogy a Hunniában csakis magyar szerzők műveit forgatják! Ez persze nem is igen lehetne másként. Ha tehát a példát színházaink okulására akarnám alkalmazni, nem lennék fair. Más a magyar filmgyártás és más a magyar színház feladata. De mégsem véletlenül említem a Hunniát. Hazai szerzőkkel dolgozik, sok bukás, sikertelenség lett már osztályrésze, de a – jó, mondjuk: kényszerű – vállalkozás mégiscsak megteremte már a sikert is, nem egy filmünk vált világhíressé. Kockázatok nélkül, hogy ne mondjam: pazarlás nélkül nem tartana itt.

Vajha színházaink is – akár csak fele annyira, mint filmgyártásunk – magyar szerzőkre lennének utalva! Bizonyára megszülettek volna már azok a darabok, amelyeket ismerhetne az egész világ.

Miért elképzelhetetlen az, hogy színházaink műsorgerincét hazai darabok alkossák? Mert nincs elég jó magyar darab? De hát volt már kellő vállalkozási gesztus kipróbálni ezt? (A legutóbbi drámapályázatot ne vegyük alapul, az más kérdés, azon hivatásos írók alig vettek részt, de még így is öt bemutatót lehetett tartani hamarjában.) Ha mindig arra gondolunk, hogy első a kasszasiker – mert, uram bocsá, legtöbb esetben erről van szó! –, hogy a világ drámaterméséből könnyebb válogatni jól megírt vagy igazán művészi darabokat, egyszóval, ha soha nem kezdik el színházaink a nagyobb mérvű vállalkozást, az esetleges botlásokat is beleszámítva szezonjaikba, akkor nem erősödhet meg a magyar dráma.

Szükség lenne bő, szabad vérkeringésre.

Valljuk be: az importdarabok között nagyon sok az olyan, amelyik egyáltalán nem az eszmei-művészi erőssége, fontossága miatt kerül közönségünk elé. Ezek a darabok nemcsak közönségünk ízlésnevelését akadályozzák, de a magyar dráma fejlődését is, hiszen mindegyik egy-egy magyar bemutató elől veszi el a helyet.

Azt várjuk, hogy színházaink nagyobb kedvvel, nagyobb felelősségvállalással segítsék megszólaltatni a hazai szerzőket. Régen mondjuk, s így igaz: csak a nemzeti drámairodalom képes nemzeti színházat teremteni, s az is kétségtelen: ez a nemzeti színjátszás érdekli a világot is. Félreértés ne essék, szükséges és elengedhetetlen az idegenben született remekművek vagy igaz értékű darabok bemutatása, hiszen benn kell lennünk a világszínház vérkeringésében. De ez csak a második vonal, ha szabad osztályozni. Az első vonalban a magyar dráma ügyének kell állnia.

Színházaink nem helyezkedhetnek arra az álláspontra, hogy majd véletlenül nyakon csípnek egy szerzőt az évi magyar bemutatójukra, és arra sem szabad számítani, hogy majd csak hoz valaki valamit. Hiszen az írók jönnek, kopogtatnak, azt akarják, hogy játsszák a darabjukat. Ilyen módszerekkel soha nem javulhat igazán a hazai drámairodalom helyzete. Évtizedekig vitatkozhatunk arról, hogy ki a hibás: író, rendező vagy színigazgató; nem jutunk semmire.

A színigazgatók azt mondják: jöjjenek az írók a mondanivalójukkal, várjuk őket. De hát ez így nemigen vezet eredményre. A magyar dráma nem lehet szegény rokon, nem lehet eleve sikertelennek vélt hősvállalkozás. (Mint ahogy nem is az, ha komolyan veszik. Van is rá példa. Ha egy rendező elhatározza, hogy ő pedig magyar szerzőkkel tör a sikerre, s meg is teszi, nem fizet rá. Lásd a Thália Színház munkáját.)

Az lenne a természetes, ha a színigazgatók a következő szezont elsősorban magyar szerzők darabjaival képzelnék el, s ezt a műsortervet tűzdelnék meg a külföldi drámák közül a legjobbakkal. Vagy olyanokkal, amelyek éppen beleillenek az egész évi műsoruk profiljába.

Mert az is nagyon kellene, hogy színházaink kialakítsák sajátságos arculatukat. Nem intézményesen. Lassan, egy maguk választotta művészi-eszmei koncepció szerint. Igenis: a színigazgatónak legalább annyira kell tudnia, hogy mit akar játszani, mint az írónak, hogy mit akar elmondani a színpadról. A mondanivalónak itt is, ott is meg kell lennie. Azután e kétfelől induló azonos elképzelésnek kell találkoznia a munkában. Közös munkában. A színház egységes, vállalt koncepciója vonzaná az azonos koncepciójú szerzőt (szerzőket) – melyik színház melyiket –, kialakulna egy műhely, s olyan szellemi légkör, amelyben aztán születhetnének jó darabok; a most csak tétován kerengő energiák egyesülnének végre. Differenciálódhatnának a színházaink, s akkor mindegyik köré gyűlhetne egy-egy szerzőcsoport. S már nemcsak az író lenne a színházra utalva, de a színház is az íróira.

Ez az eszmei-művészi társulás végre talán több bátorságra biztatna színházi szakembert és írót egyaránt. (Hiszen az is egyik fogyatékossága a magyar drámának, hogy álkonfliktusokra épülnek a művek.)

Igen sok drámánknál megfigyelhettük, hogy a valóságos, a drámát igazán életre kelteni tudó konfliktus helyébe nevetséges kis konfliktus kerül. Ez már olykor az író agyában működő – rossz, vélt vagy valóságos bizonytalanságok kialakította – túlzott önkontroll, máskor éppen a színházi vezetők óvatosságra intő szavainak a hatására történik. Pedig az író agyában, a fogamzás pillanatában még valóságos konfliktus és az erre felépülő cselekménybonyolítás terem meg, de a dolog kockázatosnak látszik („ezt úgysem fogják bemutatni, ezt úgysem vállalja egyik színház sem” – stb.), és kifundál, vagy, mondom, kifundáltatnak vele egy szelídebb alaphelyzetet. Az effajta drámákról aztán nem nehéz kideríteni, hogy rosszak, kár volt bemutatni őket, még dolgozni kellett volna rajtuk, érlelődni hagyni stb. Majd: lám, nincsenek magyar drámaírói tehetségek, következésképpen igazolódik: külföldi színműveket kell bemutatni. (S mivel a külföldi író esetleg merte vállalni társadalmának igazi konfliktusait, izgalmas is a darabja.)

Az, hogy nincs közös koncepcióvállalás színházi emberek és drámaírók között, okozza az aszinkronitást, de gyakorta a gyanakvást is: hátha valamelyik fél a másik érdekeit (kultúrpolitikai vagy művészi meggondolásait) akarja veszélyeztetni. A közös koncepcióvállalás bátrabb kérdésfeltevéseket, társadalmunk gondjainak valóságos feltérképezését is jelentené. Hiszen tudnák, hogy mit akarnak. Tudnák, hogy miért. Hogy milyen a színházuk, mit akarnak adni a nézőnek, mire irányulnak a kimondott szavak.

Az eddigi vitáinkon szokásos szemrehányások, két táborra szakadások helyett jöjjön létre végre egy olyan egység, amiben világosan és végérvényesen vállalt és kitűzött cél a magyar dráma ügye, a magyar dráma elsődleges szükségessége! Ne féljünk az időnkénti sikertelenségektől, de még az esetleges bukásoktól sem!

A rendező

Azt tartom valódi műnek, ami úgy marad meg bennem – s az idő múltával egyre jobban –, mint életem egy része, valami velem megtörtént esemény; drámáról szólva: azok a figurák tökéletesek, akikről később nem tudom már pontosan, a színpadon láttam-e őket, vagy rokonaim, ismerőseim között lelem mindahányat. Szeretem elfelejteni, hogy színházban vagyok, azt kívánom, hogy éljem a darabot: megmeneküljek, vagy ott pusztuljak én is – ahogy az élet adja.

Író, rendező, színész és közönség egy képzeletbeli ellipszis különböző pontján helyezkedik el; a tökéletességhez az szükséges, hogy mindenki a helyén legyen. Miként a csillagok rendszerében.

Kétszer láttam az Agóniá-t. Az első estén mindjárt bevont atmoszférájába, átjárta bőrömet, vérköreimet; kiszakíthatatlanul részemmé vált. Másodszor is elmentem a Madách Kamarába – már féltve az élményt, hogy el ne veszítsem, de egyben a kísértéstől is hajtva, hogy próbát tegyek: a második estén is megmarad-e nekem? Boldog lehettem: remekművet láttam.

S vajon csak azért-e, mert az író tehetségének jóvoltából kitűnő a dráma? Vagy csupán azért-e, mert nagy tehetségű színészek játszották?

Éppen arról szeretnék szólni, hogy nem csak azért.

Az Agóniá-t kevés szereplővel írta meg Krleža. Mindenik alakítás kitűnő a Kamaraszínház előadásában. A cselédlány epizódfigurája is éppoly gonddal van megformálva, mint mondjuk a Tolnay Klári Laurája. De nem magyarázhatom ezt csupán azzal, hogy Rákosi Mária tehetséges. Mást is láttam, tapasztaltam azon a két estén; a színészeken kívül volt még egy szereplője a darabnak: a rendező. Pontosabban: a rendező szelleme.

Ott volt a színpadon, nem tolakodón, nem hivalkodón, csak mint egy isten, egy koncepciózus lény, akinek az a tulajdonsága, hogy jelen van teremtményeiben – élőben és élettelenben –, egyenként mindenikben, s egyben az egész komplexusban is, amit kormányozni hivatott. Az Agónia előadásán megerősödött hitem annak a rendezőnek a fontosságában, aki a mű színpadra állításakor méltó helytartója az írónak.

Aprólékos tanulmányt érdemelne Boján Stupica alkotó tevékenysége, munkájának az előadáson lemérhető sikere. Noha nem ismerem Stupica módszereit, nem láttam a próbákat, nem olvastam az előadás előtt a darabot – vagyis a kész művet láttam csupán a nézőtérről, mégis éreztem, láttam Stupica keze nyomát. Örültem, hogy láttam, hogy érezhető volt. Azt hiszem, ez rendkívül fontos.

Elképzelem, hogy Stupica helyett egy másik, nem oly felkészült rendező kezébe kerül az Agónia – mi történik? Lesz belőle előadás, hiszen a darabot játszó jeles tehetségű színészek önmaguktól is egyfajta jó produkciót adhatnának; ám ha nincs egy – a részleteket összhatásukban érzékelő – éles látású szem, egy újraalkotni tudó szellem, akkor minden bizonnyal míves voltát a darab nem nyeri el. Mert a legjobb dráma és a legnagyszerűbb színészegyüttes is méltó „karmestert” kíván. A főhőstől a gyufásdobozig, a színpadon mindenkinek és mindennek igen fontos léte van, egyik a másik tökéletessége nélkül csorbát szenved.

Alkotni – nem annyit tesz, mint feladatot végrehajtani. Noha e fogalomból jelentős százaléknyi megtalálható az előbbiben, mégis a feladat lehet esetleges, de az alkotás mindig: elkerülhetetlen. Ez Stupica rendezői eredményeinek is a lényege. Az előadás megteremtéséből kiderül: neki is éppoly elkerülhetetlenül fontos volt beszélnie Lenbachról és Lauráról, Krizsovic ügyvédről és a többiekről – de a divatszalonról is, meg a pisztolyról, a vázákról, az unicumosüvegről, a függöny gyűrődéseiről és mindenről, ami a színpadon az előadás alatt látható, hallható – vagy éppen láthatatlan és hallhatatlan –, mint Krležának, az írónak. És volt is annyi mondandója, mint a szerzőnek. Ezért azt mondanám: Stupica ezt a darabot nem rendezte, hanem megélte; nem produkcióinak a számát növelte, inkább szellemét kísérelte továbbsegíteni a végtelenbe.

Nagy Attila

Ahogy bejött arra a kis színpadra, az már remek volt. Lógó váll, ingó járás, roggyantott térd… Ott ültünk körben, egészen közel a játéktérhez. Kissé zavart is ez a közelség. Szemérmetlennek tetszett. Bejött a szürke függöny mögül a csendes színpadra. Csaknem érintett a szélső széken. De néhány lépéssel odább már messzire került, megállt; fekete nadrág, fekete trikó, ütött-kopott keménykalap, fehér arc, nagy, rajzolt szemöldök a tompa reflektorfényben, kicsit lebiggyent ajak, aztán egy bárgyú mosoly – Estragon ott állt az országúton. Téblábolása, félszegsége, küzdelme a nagy, otromba sárga bakanccsal, pislogása, nyögdécselése, nyüszítése: „Nem tudom, Didi!… Nem figyeltem, Didi…” – olyan érzelmi állapotba kergetett, amit magam sem értettem: hol sírás égette a torkomat, hol pedig nevetés – de nem is! inkább röhögés – rázkódtatott; hideg futkosott a hátamon; mulattam és megrendültem. Esetlen mozgása, kissé ferde fejtartása, gyermeteg pislogása feledhetetlen volt.

A Beckett-darab előadása után találkoztunk. Személyesen akkor először. Én már ismertem, néhány alakítását láttam, de igazán csak egyre emlékeztem: Németh László Nagy család című drámájában játszott egy epizódfigurát. Akkor még a veszprémi színháznál volt. A darabot néhány este Budapesten is előadták, a kritikák dícsérték Nagy Attila játékát. Sikerült alakítás volt, egy cseppet groteszkre színezte a figurát, de nem bántóan; most a Godot-ra várva Estragonjában felfedeztem ama szerepéből néhány kis motívumot, alig-alig felvillanó hangot-mozdulatot, melyek megsejtették, hogy Nagy Attilában mindig is volt hajlandóság a különös, egyéni groteszkség megteremtésére.

Egy-két filmben is láttam, de elegáns szerepei alig hagytak nyomot emlékezetemben. A Beckett-darab idején már a Thália művésze volt (Miskolcon, Pécsett, Veszprémben játszott a főiskola után), Kazimíréknál főszerepeket kapott; alkata, hangja, színészi tehetsége máról holnapra az élgárdába juttatta. Szerettem volna megismerni.

Ezért találkoztunk a Godot-ra várva előadása után.

Érezte, tudta, hogy ebben a darabban rendkívülit alkotott. Estragon figurája tökéletes volt. (A drámát láttam Prágában is, Jan Libicek igazán jó színész, de Nagy Attila játéka nekem jobban közvetítette a becketti figurát.) Örült a szerepnek, örült az eredménynek. A színpadi clown helyett most egy sötét ruhába öltözött, kurta hajú, komoly fiatalember ült velem szemben. Igen: szembetűnően komoly volt. Ahogy munkájáról, terveiről, színészi elképzeléseiről beszélt, inkább egy disszertációjára készülő fiatal diplomás benyomását keltette, mintsem színészét, komédiásét. Érdekli az irodalom, a költészet, a filozófia – mondta. Valamikor verseket is írt. Évek óta egy tanulmányon dolgozik, java már készen van, ebben megkísérli felvázolni a ma színházának feladatát, mind a színészek, mind pedig a rendezők felelősségét. Szívesen és kitárulkozva beszélt önmagáról, a mögötte levő esztendőkről, amelyek próbára tették erejét is, művészi képességeit is. De egész lényéből nyugalom és derű áradt. Bizakodás. Nem önhittség, de a felesleges szerénységnek is híján volt – éppen ezért őszintének tetszett. Már első beszélgetésünk után megrajzolhattam volna portréját – legelső impresszióm maradt hiteles mindmáig: Nagy Attila azok közé tartozik, akik a művészi alázat mércéjét jól ismerik; eddigi eredményeit is ennek köszönheti.

A színészet is hosszútávfutás, ember- és önismeret kell hozzá. Az emberismeretet megadja a sors, az önismerethez nem árt némi segítség. Erről az önismeretről szeretnék szólni.

Nagy Attilát az elmúlt évadban néhány kritikában elmarasztalták, egy-két alakítását kifogásolták. Főként hősszerepeivel elégedetlenkedtek. (Például Darvas Zrínyi című drámájának címszerepében – írták – felesleges volt a pátosz, színészi eszköztárát félretolva, idegen gesztusokat használt stb.) Máskor színtelennek mondtak egy-egy megoldást. Sokat töprengtem, mi lehet a baj? A kritika ítél rosszul, vagy a színész marad el képességei mögött? Szerettem volna okát lelni mindennek. Végül is a Godot-ra várva Estragonjából indultam el. De nemcsak ez adott tápot sejtésemnek. Láttam őt a Bűbájos éj című Mrożek-darabban, láttam Örkény Tóték-jában. Az egyikben egy idiótaforma tisztviselőt alakított sziporkázó humorral, a másikban egy mafla tűzoltóparancsnokot, megrendítően, keserű gúnnyal. Az ilyenfajta szerepekben csodálatosan jól játszik. Tehát a groteszk – gondoltam. És azt hiszem, igazam van. Legalábbis a példák igazolnak: Nagy Attila egészen egyénit, rendkívülit tud nyújtani azokban a szerepekben, amelyeket az első pillanatban nem is osztanának rá. Azért nem, mert jó megjelenésű, magas, szép hangú színész. Éppen az ilyennek találták ki a hősszerepeket – véljük. (Amiket persze sokszor már jól meg is oldott, gondoljunk csak Sartre Az ördög és a Jóisten című drámájának főszerepére, vagy A Helytartó-ban Riccardo alakjára!) Mégis, ha rajtam állna, Nagy Attilát csupa olyan feladattal bíznám meg, amelyben a groteszk vonások érvényesülhetnének.

Azt hiszem, ő sem gondolta át még egészen eme lehetőségét. (Persze ezt csak úgy privátim mondom, hiszen a színész ki van szolgáltatva a színház programjának, nem ő keresi a szerepeket; igazi képességeire inkább a rendezők figyelhetnének fel!) Attól is tartok, hogy maga Nagy Attila sem mer „áthangolódni” a groteszkre, nálunk ugyanis könnyen összetévesztik ezt a műfajt a varieték, kabarék játékstílusával. A konvenciók alapján tehát félhet is, hogy ha nem játszik hőst, nem lehet igazán „elismert színész”.

Nemcsak a színházi világban, de egész művészeti életünkben fellelhető valami megmagyarázhatatlan félelem – vagy inkább tartózkodás? – a groteszk, a világot fonákjáról ábrázoló művészi módszer ellen. Pedig óriási tévedés, hogy komoly dolgokról csak iskolás komolysággal lehet beszélni. Sőt! Nem egy mű igazolja – a világirodalomban, a drámatörténetben –, hogy nem így van! Nos, Nagy Attila is bátrabban kereshetné és vállalhatná azokat a feladatokat, amelyekben olyan nagyszerűen ki tudja fejteni tehetségét, mint például Estragon szerepében, vagy Örkény István Tóték-jában. S ha a filmrendezőink is rájönnének, hogy Nagy Attila groteszk humora azért becsülendő, mert éppen hogy egy kellemes, hibátlan küllemű ember sajátja (tehát nem testalkatának valamiféle komikuma lenne a megragadó, hanem Tatihoz, Sordihoz vagy Gassmanhoz hasonlóan az intellektussal megteremtett groteszk), akkor kiszámíthatatlanul nagy lehetőséget biztosítanának mind a színésznek, mind pedig rendezői ambíciójuknak. A Büdösvíz című filmben már történt erre kísérlet, de csak nagyon szolidan. Jobb lenne, ha nem már megírt, hanem kimondottan neki írt szerepeket kaphatna.

Az író, festő vagy zenész számtalan lehetőséget talál arra – munkamódszere is lehetővé teszi –, hogy kikísérletezze a maga útját. De a színész másokra van bízva. Feladat következik feladat után, el kell látnia, hiszen szerződés köti. Alig-alig választhat, kísérletezhet. Csak írók, rendezők, filmesek segíthetik őt ebben. De természetesen neki is fel kell lelnie azokat az alkalmakat, amelyek egyénisége kibontakozását szolgálhatják.

A művészet nem nagyüzemi termék, a művészet kézmívesség. Türelem kell hozzá. Tudom, Nagy Attila a türelemnek sincs híján.

A szerep hitele

A Várszínházban Dayka Margit a Pokoli disznótor Öregasszonyát játssza. Remenyik Zsigmond ebben a különös, groteszk egyfelvonásosában valóban infernális képet fest a fukarságról, a kapzsiságról, a megveszekedett haszonlesésről. Dayka Öregasszonya a Gazda anyósa, akit veje és lánya egyaránt csak mint mihasznát kerülget; a kezükre adott portáján éppúgy ebsorsa van, mint a cselédnek, vagy mint a tori lakoma illatára a házhoz sereglő kérincselő szegényeknek. A Gazdáéktól nyájasságot csak az remélhet, akinek hatalma, hivatala van; így hát a „semmirekellőknek” csak szitok jut, ám jegyzőt, bírót, kántort terített asztal vár, étel-ital a hoci-nesze reményében. E számítón ügyeskedő életben csak nyűg az Öregasszony, jóllehet ő még váltig a javukra szeretne tenni: gondjukból részt vállalni, munkában segítségük lenni. De ha szól, ha cselekszik, a sarokba parancsolják; lánya istenkedik ellene, veje a pusztulását kívánja. És amikor ott, helyben el is éri a halál, még akkor sem a részvét, csak a csúfolódás, majd a szidalom a jussa, hisz a vendégek már a kapuban, veszélyben a tor.

Mindez azonban csak a szerep váza, amire Dayka Margit nemcsak az alak színbéli jellemét építi rá gazdagon, nemcsak a helyzetnek megfelelő figurát formál, de zseniális emberábrázoló tehetségével sokkal többet. Most is, mint annyi más szerepében, egy teljes sorsot sugall játékával. Azt is tehát, ami nincs leírva a szerepben, amire még csak utalás sincs sok esetben, vagyis amit csak Dayka tud arról az emberről, akit megelevenít. Azt hiszem, a megírt szerepnél is jobban érdekli mindig az, ami nincs a darabban; nincs úgy, hogy az író beleírta volna, ám jelen van az élet diktálta igazságként. Ezeket az igazságokat, hiteles motívumokat keresi Dayka Margit az alakok megformálása közben. S ezért lesznek olyan súlyosak a figurái, mert nemcsak talentuma jóvoltából eljátssza, hanem a valóságból megteremti őket. Érdekli embere múltja, a darabon kívüli és túli élete is.

A Pokoli disznótor előjátéka végén megjelennek a játszó színészek, a vásári kikiáltó bemutatja őket. Dayka úgy áll ott ebben az első percben fekete rékliben, fekete szoknyában, fekete kendővel keretezett sápadt arcával, mint egy fotográfus előtt; mintha ebben az interregnumban, ebben a családjától háborítatlan pillanatban még büszkén meg akarná mutatni, meg akarná örökíteni, ki és mi volt ő valamikor: gazdasszony, akit tisztelet övezett a faluban, aki ért annyit, mint más, aki maga rendelkezett az életével, míg a fiatalok kenyerére nem szorult. Egy pillanat ez, mert azután a kezdődő játékban már hallgass a neve; egyszeriben riadt anyóka lesz; révedő, megtört tekintetében az elsuhant évek, a mostani megalázottság. Egy-egy szárnyszegett mozdulatával még érezteti, hogy nem hiheti a rá mért kiszolgáltatottságot, de már szűkölve hátrál a durva parancsokra; megbántottságában alázatos, panaszait félelme szorítja vissza, s lám, könyörgés is alig van a szemében, amikor lánya gyűlölködve pöröl vele. Az említett kezdeti képtől idáig Dayka egy hangszínnel, egy ajakrándulással, egy kézmozdulattal vagy egy fojtott jajongással elénk tár egy egész emberéletet; az Öregasszony sorsának mélyébe világít. S mindehhez igen rövid játékidő, s mindössze talán tizenöt-húsz mondat áll rendelkezésére. Mégis megdöbbentően sokat tud elmondani. S tetőzi ezt még a halál előtti pillanatok átélésével, ahogy Öregasszonya segítségért esdeklőn, de a magárahagyatottságot szinte elfogadón verdes utolsó erejével az életért. A reménytelenség feneketlen kútját nem is annyira a halálfélelem, mint inkább az immár teljesen bizonyossá vált szeretetlenségérzés fantasztikus színészi megmutatása teszi rettenetessé. És még azután is – ami már csoda – a kiterített tetem mivolt is alkalom a színésznőnek, hogy a sorsívet befejezze: élettelenné ernyedten fekszik, ám összekulcsolt keze oly méltósággal merevíti karjait melle fölé, hogy megértjük: a test megszabadult a gyötrelmek poklából. Ezzel mintegy a folyamatosságot is biztosítja a darab befejezéséig, amikor is viszontlátjuk már fehérbe öltözötten, a halál utáni átváltozásban, és megtudjuk, hogy boszorkánnyá lett, de amolyan tündérboszorkává, akitől csak a vele gonoszul bánóknak van félnivalójuk, de sem a más megalázottaknak, sem a jóravaló népeknek nincsen. Boszorkasága bájjal és humorral ruházza fel; arca kedvessé szépül, pajkos örömmel fogadja jótét lélekké változását; mintha kislánykorába repítette volna vissza az idő, a mesék igazságteremtő világába.

Gyönyörű asszonyok

Ülnek hárman a szalonban. Minden régi – a bútorok, a terítők, a csészék, az emlékek. És a barátság. Meg a szeretet. A régi barátnék kávéznak, habos süteményekbe harapnak, a hangulatuk tüneményes. Csendes csevegés, csendes derű. Idézgetik a múltat, ahogy fel-felbukkan az emlékezetből. A férfiakat mesélik, a férjeiket.

Milyenek is voltak azok, milyen szeretők, becsületesek, hűségesek.

A háziasszony egyszerű, kedves. Komlós Juci játssza. Csak éppen odafigyel, mert serényen tálal, kínál; otthonos. Derűsen hallgatja a varázsos arcvonású, vonzó tekintetű, dallamos hangú asszonyt – Makay Margit alakítja –, aki mesél, beszél átszellemülten az egykori napokról. A harmadik csak lesi őket. Sötét, szűk derekú ruhában ül köztük, fekete, fátyolos kalapban. Elegánsan és kihívóan, mint egy cukrászdában, Dayka Margit. Akárha pajzán történeteket hallana, pikáns históriákat, úgy kuncog, felkönyökölve a száját fedi, huncut nevetését takarja játékos ujjaival. És hogy csillog a szeme! Buja kis tüzek gyúlnak a fénylő szembogarában. – Mondjátok csak! – ez van a féktelenkedő kedvében. Az elszabaduló kis gúnyban, amint az ajkát mozdítja.

Hát igen. Ő tudja. Nem volt minden olyan idilli. Olyan makulátlan.

– Az uram belebolondult a szőke kontyodba! – veti oda álságos szelíden, túláradóan adakozó mosollyal. Itt van, örülj, ni, örvendj a régi titoknak, barátném!

A háziasszony megdöbben. Megriad, meglepődik… eszébe jut… Hát ez volt annak a különös gyengédségnek, azoknak az epekedő pillantásoknak a magyarázata! Belepirul. Fiatalasszonyosan, szinte lányosan. Ég az arca. Nem palástolhatja, hogy jólesik hallani ezt a réges-régi titkot. Arcára kiül az emlék ragyogása. Az a kis reszketeg boldogság így lelepleződött?

Átélhető mindenkinek, aki látja őt, hogy mily hevesen dobog most a szíve, mekkora hálát érez a férfi iránt, aki egykor…

A huncut kis fekete kalapos barátné még hagy egy parányi időt, aztán lecsap; előbb csak kínzón, kéjesen meséli, hogyan hódította vissza az urát, micsoda macskahízelgéssel, kacérkodással. És ahogy Dayka a hangjával is játszik, ahogy egy ajkbiggyesztéssel, szemhunyorítással felidézi a kéjes izgalmat, senki sem kétli, hogy könnyűszerrel vissza is hódította. S mikor mindezzel eldicsekedett, a döfés következik a szőke, csábos kontyért: – Az uradnak nője volt!

Nem, ez nem lehet! Ez nem igaz! Az ő urának?! A háziasszony segélykérőn fordul a másik vendéghez. Ki lett volna az?!

– Én! – Dayka most megfeszíti derekát; a tekintete kemény. A vékonyra összeszorított szájával kegyetlen és elszánt. A kétségbeesett kiáltásra, hogy – Hazudsz! – dacosan visszavág. Nem. Nem hazudik. Így igaz.

Na, ha már ezt kimondta, ha ezek ketten olyan nagy szerelmet dédelgetnek magukban, hát tudják meg! Tudja meg a másik barátné is, hogy az ő férjével éppen úgy volt dolga!… Azzal is! Bizony!

És feláll. Ez a pompás, fekete kosztümös, kalapos hölgy, ez a tüzes tekintetű, huncut mosolyú olyan büszkén, édes bűne terhével olyan gőggel vonul ki, mint ahogy hajdanán hagyta ott az elcsábított – vagy a csábító – férfiakat. Pikáns állát felvetve, nevetnivalóan, mégis démonikusan méri végig a meghökkent nőket; nem esik meg rajtuk a szíve, nem; gonosz kis győzelmeit mindörökké őrizni akarja. Azok a forró, mámorító percek jelentik az ifjúságát. Az ő asszonyiságát.

Elmegy, emelt fejjel, lassú vonulással.

Csend marad az asztal körül. A döbbenet csendje. A férjeik! A drága férfiak! Hát ezzel?!…

De a háziasszony egyszer csak azt gondolja – látni a szépülő, derűssé simuló arcán, hogy azt gondolja: azért ennek a csalárdnak az ura bizony belém habarodott! Milyen sóváran bámult mindig! Mulatságos volt a zavarával, az udvarlásával! Szóval a kontyom!…

És a másik barátné? Aki ugyancsak hallhatta, hogy a mindig bolondul szerelmes férje is belekóstolt ebbe a kis kacérba? Azért volt hát akkoriban olyan hálás az az ember, olyan bűntudatos, és éppen emiatt annyira heves, féktelen! Micsoda éjszakák, gondolja a fájdalom lassú elültével, micsoda vidám hajnalok!…

Akármi történt is – a szerelem az szerelem volt; az az övék volt. Szédítették egymást, de éltető szédület volt! A szemük ragyogásában, a szájuk puha ívén, a csendes sóhajukban ott van ma is a szédület szépsége és boldogsága. Ott él bennük a szerelem, a fájó is meg az önfeledt is; a szerelem, amivel meghódították – és visszahódították – a férfiakat; és amivel meghódítanák őket most is, hiába szálltak el az évek.

A hamu alatt című, Török Gyula-írásból készült tévédramolettben ők hárman – Dayka Margit, Komlós Juci és Makay Margit – ifjúságról és szerelemről vallottak lenyűgöző játékukkal. Szerepeikhez művészi tehetségük mellett a maguk varázsos bájosságát adták, múlhatatlan szépségüket. Vonzerejükkel tündököltek. A férfiak, akik még nem szégyellik a rajongást, lelkesen mondhatják rájuk: igen, ó, igen, asszonyok, színésznők, gyönyörűek!

Dvihallyné: Máthé Erzsi

Átélés. Azt mondjuk, remek volt az alakítás, a színész tökéletesen átélte a szerepét.

Igen, de sokszor még ilyenkor is látom-érzem, hogy a figura mögött X. vagy Y. színész áll, felfedezhetően tudom, hogy ő az, hogy az ő kitűnő művészi képességeinek köszönhetjük a hibátlanul megformált alakot.

Talán ennél nagyobb élmény is lehetséges? Ritkán. Amikor elfelejtem, hogy színházban vagyok, hogy televíziót nézek, amikor elfelejtem, hogy színészi alakítást látok, mert úgy tűnik föl, hogy a milliók közül egy eddig ismeretlen emberrel ismerkedem, egy közvetítések nélküli sorssal.

Mint a múltkor este a Móricz-regényből készült tévéjátékban, a Bovári úr-ban egy asszonnyal. Máthé Erzsi jóvoltából. Egy epizódban.

Védtelenül lepleződött le előttem ennek a Dvihallynénak az élete, mintha illetéktelenül kihallgattam, meglestem volna a bajban.

Nagyon szép volt Dvihallyné azon az estén: sudár, elegáns. Szőke haját lazán fésülte, feltűzte, arcát bepúderozta, derekán a szoknyát a csípőjére simította. Szép akart lenni – nem kacérságból, hanem emberi hiúságból – amikor Veres tanítóékhoz készült. Hiszen ott az az asszony, az ura legjobb barátjának a felesége: a háziasszony Veresné, a város férfinépének bálványa. Hadd lássa az az aranyfogú szépség, hogy azért ő sem utolsó…

Vereséknél családi perpatvar az ebédnél a kicsapás előtt álló rokon fiú miatt. Az asztalfőn a házigazda szűnni nem akaró, újra és újra felcsapó dühét már-már a sebtiben összegyűlt vendégsereg is sokallja. És akkor, a nagy jövés-menés közepette még kopogtat is valaki az ajtón. Ez már sok Veres tanítónak. – Ki az?! – reccsen idegesen.

Még engem, a nézőt is sért ez a vaktában odavetett, ingerült „Ki az?!” Hát még azt, aki meghallhatta az ideges felhangot odakinn.

S belép a komoly Dvihallyné. Belép Máthé Erzsi Dvihallyné képében. Előkelő; tartózkodóan bólint; s ebben a tartásban ott a gyanú: talán tudták, hogy ő kopogtat, s a személyének szólt a cseppet sem invitáló tónus?

De Veres Pál már restelkedve nyájas: hogy micsoda öröm, lám, a komámasszony is kimozdul hazulról!

Dvihallyné egyenes derékkal áll az ebédlőasztal körül buzgólkodó férfiak fölött; ám a válla mintha kissé görnyedne valami láthatatlan tehertől; tekintetével a férjét, az urát keresi. De éppen csak észreveszi. Hanem az van a szeme villanásában, hogy: áhá, áhá, igen, itt vagy, itt!…

Borral kínálja a komája: Veres tanító. – Ó, én bizony már csak nem iszom! – Az elutasítás szerény, de éle van: nem az a fajta vagyok, aki borozik, mulat.

– Az nem iszik. Még ha az orvos rendeli, akkor se… – valahogy így löki oda a szavakat a férje, ültében hátravetve magát a széken; könnyedén, tapintatlanul felpanaszolva, sértve.

– Most ezt miért kellett mondani, mi szükség volt erre?! – Az asszony egész lényéből árad a feszültség. A hangja is fojtott, inkább színtelen, mint felcsattanó. Ez a fehér terítős asztal mellől odavágott nyílt panaszlás, nyilvános bántás végigcsapott rajta. Unalmas asszony?! Ezt jelenti a férje megjegyzése? Hogy ő nem enged fel soha, nem lesz könnyed soha? Erről kell most beszélni, itt, az albíró, a káplán, az öreg pap – no meg az aranyfogú menyecske előtt?! De fegyelmezi arcvonásait, még el akarja tussolni ennek az embernek, az urának a durvaságát; csakhogy a szeme körül, szája finom íve körül azért megrándulnak az idegek.

Veresné mentő gesztusa: a szalonba tessékeli-hívja, bonbonnal kínálja, asszonyos együttérzéssel veszi körül. De csak mímeli a szolidaritást, az esze az érte egymással rivalizáló férfiakon jár, s rakoncátlan jókedvét is csak alig tudja palástolni. Pedig a vendég hölgyből árad a panasz. – Képzeld, képzeld… – sorolja a bajokat, miközben gépiesen szemeli a bonbont; a cselédlányt szapulja: az az ostoba, önfejű lány, képzeld, most meg a vekkert szedte szét a konyhában, kicsavarta a srófjait, leszerelte a hátlapját, az ördög tudja, mit nem babrált vele, tönkretette azt a jó órát!… – S már sír; indokolatlannak tetsző ez a nagy felzaklatottság, a cselédlány elleni haragja, indulata. – Most aztán csak úgy jár az az óra, ha féloldalra állítják, szörnyűség, mennyi baj, nem takarít, nem mosogat, a pelenkákat sem mossa ki, hogy mit képzel az a lány?! a szőnyegeket is tönkreteszi, mindnek felkunkorodik a sarka, elnyűvi, pocsékká teszi a szőnyegeket…

Nem tud uralkodni magán, szemét elöntik a könnyek, a szép konty alatt ráncokba fut a homloka; összeránduló szemöldöke, a szipogva visszafogott sírás egy pillanat alatt megcsúnyítja a gonddal púderozott arcát. Szavai kapkodva törnek fel, de a szóvégek nyújtottak, az éles hangokat a sírás tompítja. – Nem bírom már!…

Pillanatnyi csend. – Miért nem kergeted el?

Miért nem? Hiszen nem a cselédlányt – az életét panaszolja. Az urát. A házasságukat, a kiszolgáltatottságát, az elveszett boldogságát, a megalázott szerelmét-szeretetét, a szörnyű gyanút, hogy az ura is Veresné körül legyeskedik. De nem mer támadni; meg aztán büszke is ahhoz, hogy a szemébe vágja a komaasszonynak: bolondítod az uramat!

Minden keserűsége, fájdalma a cselédlány elleni tirádába van sűrítve. Szeme alatt mély árkok, a keserves évek jegyei.

Megadóan sóhajt, árván, tanácstalanul: – Hát mit csináljak, ha nem kapok helyette mást? Hogyan küldhetném el?

A lányra mondja, de másra érti. Az urára. Az életére. Belefáradt már mindenbe. Ül a kanapén. A haja gondosan fésült, a telt, asszonyos testére simán feszül a ruha. Szép, komoly, de esendő. Hangja fátyolos: – Jó neked… csak magad vagy. De az én öt gyerekemmel hova legyek? A férfiak olyan kíméletlenek…

Csak egy kicsit oldódik fel, percekre, amikor már az urak átszállingóztak hozzájuk az ebédlőből. Mintha őt is elkapná a könnyed hangulat, de inkább gyermeki csodálkozással figyeli a furcsa diskurzust. Veresné kacérkodását a férfiakkal: a csipkelődést, a szemérmetlen kacagást. És megriad. Nem, ez a parázna hangulat sérti, ez veszejti el a férjét is. Lám, ez az ember itt mindenkivel milyen kedves tud lenni, kiváltképp a háziasszonnyal; itt milyen jól érzi magát, otthon meg nyers, szótlan, türelmetlen. Ez a Veresné: veszedelem. S ha most azonnal nem mennek el innen, bemocskolódik tőle. Elég a megaláztatásokból, nem süllyedhet mélyebbre. Indul menekülve, s menekítené a férjét is, de azt csak bosszantja a hirtelen sietség, nem is érti; vagyis hát érti, ez a legrosszabb, hogy nagyon is tudja, miért állt fel a felesége, csakhogy ő nem akarja itt hagyni a szórakozást. Pedig mi jut neki Veresnéből? Semmi. Csak ülhet a közelében a többi urak között, talán egy kis kamaszlányos kacagásra bírhatja, megcsókolhatja a kezét, belenézhet a szemébe, beszívhatja az illatát. Ennyi. Több soha, semmiképpen. Megalázó ez a diákos rajongás, ez az üres vágyakozás!

Dvihallyné parancsol, tüntetőn, sértőn, büszkén, de undortól, félelemtől remegve. Akárha oroszlánnal szállna szembe puszta kézzel; mintha az életét: maradék hiúságát védelmezi. A hangja most kemény.

– Hát eredj a patvarba! Ki híjt ide?! – fröcsköli arcába gyűlöletét a férje. Most már ellenségként állnak szemben. Dvihallyné teste megfeszül, állát leszegi, sziszegve tör fel belőle a düh, a megvetés, vagdalódzik jobbra-balra. Hangja kemény és mély és keserű.

Kiront a szobából, mintha örökre végzett volna a férjével. Az persze megy utána tehetetlenkedve, átkozódva. A baj nem rendkívüli, a baj mindennapos. Együtt élnek, együtt fognak élni továbbra is. Ők is éppen úgy, ahogy a többiek.

Azt mondhatnám, Máthé Erzsi ebben a szerepben remekelt, de nem ezt, s nem így akarom mondani. Egy asszonyt láttam a képernyőn; néhány perc alatt megismerhettem az egész életét. Felzaklatott ez a sors, annyira pőrén tárult fel, nyersen, valódian. Elfelejtettem, hogy darabot látok, hogy színész játszik. Megrendítő volt a Máthé Erzsi bőrébe bújt Dvihallyné.

Krizsánné – Kovács Mária

Volt-e modellje Tersánszkynak A havasi selyemfiú Krizsánnéjához vagy sem – nem tudom. De ha volt, akkor az csak olyan lehetett, mint amilyennek Kovács Mária formálta meg a történet televíziós változatában. Ahogy felbukkan a képernyőn a vásári sokadalomban, haját hátrakötött kendőbe fogva, kurta pipából bodor füstöt eregetve, szakasztott mása a Tersánszky megírta alaknak. Sőt mi több, mintha bizony erről a teremtésről mintázta volna az író a bércaljai asszonyt. Magabiztos, rátarti, turidanis hetykeségű; csakugyan férfiszámba kell venni. „Mintha asszonyöltözete csak álruhája volna.” Nézem, s ámulva gondolom: jól van, jól írja róla Tersánszky: „Pillantása kemény és firtató, vállai mint a zsákhordóé.” Róla írja?! – kapok észbe hirtelen. De alighanem a szerző is meglepődne és örvendezne; s talán bámulna is, mennyire valóságos ez az ő Krizsánnéja.

Az övé?

Az övé is – meg Kovács Máriáé is. Mert amit a színésznő véghez visz, az nemcsak játék és átélés, az nemcsak instrukciók – íróiak, rendezőiek – felhasználása, nemcsak egy szerep pompás felépítése. Több annál. Talán azt mondhatnám: teremtés. Kovács Mária társszerzője az írónak.

A színésznőnek elég egy tört mozdulat, egy felvillanó vagy elboruló tekintet, egy hangszín, egy türelmetlen legyintés, hogy olyanokat meséljen el, amiről szó sem esik. Ott vagyunk – ott lehetünk – ennek az asszonynak a közelében; értjük, érezzük az életét. Messzi múltakat idéznek fel a szobájában függő fényképek, de lénye is éppígy sejteti a múltat, a megalkuvások nélküli küzdelmeket, a hajdani elszántságot, amivel szénégető apja kunyhójából nagyravágyón kilépett a világba, a szerencsés házassággal szerzett vagyont és tekintélyt, az özvegyi sorsot, a magányt. Igen, a magányt lánya, fiai, cselédei között. A keserítőt, de ugyanakkor erőt adót. Amit úgy visel már, olyan megszokottan, mint fejkendőjét.

Bátor és büszke ez a Krizsánné. Ember, jószág kezes lesz a közelében. És hogy ül ez az asszony a bakon! Hogy feszít még akár a szekér deszkáján is! Meg amikor betér a kocsmába! Erős tenyerével csak úgy cimborásan mellbe taszítja a férfiembereket. Rendel. Asztalhoz telepszik. Nem pohárból, flaskóból iszik, s a lőrét úgy köpi a padlóra, mint egy kivagyi duhaj.

Aztán ez a dúvados tempójú nő beleszeret egy gyerekemberbe.

„Pakulárlegény volt, rögtön látszott. Nagyon szép feje volt. És valami méla, nemes nyugalom rajta, akár valami fiatal erdei istenén…”

Beleszeret. Pipásan, hátracsapott kendővel a fején, lompos szoknyában, öregecskén, csúnyácskán.

A történet is fontos, de szívszorítóbb a vágyódó tekintet, a féltékeny szemvillanás; a szájszeglet, az orrcimpa finom rezdülése, a szemérmesen szemérmetlen epekedés. Ahogy a fiút – a férfit, az elvesztett fiatalságot – sóvárogja. Egyszerre a kéjt és a szeretetet, a fellángolást és a jó szót, a gyengédséget és a szenvedélyt. Melyikhez van joga? Melyiket kaphatja meg? Minden kéne, azt szokta meg, hogy mindent megkap; eleinte talán csak szeszélyből köti – kötné – magához a pakulárt, de később már önnön csapdájában vergődik. Mert csapda: ő szerelemre lobbant, ám a fiú tartózkodó.

Nincs ebben semmi nevetséges. Kovács Mária Krizsánnéja nem hóbortos vénasszony. Inkább csaknem királynői jelenség. Egy nomád királynő. Aki most nem tudja, jó tartással, kényeztetéssel, paranccsal, ha kell – mivel szerezze meg, amit a legkeservesebb megszerezni: a másik odaadó engedékenységét.

Nézi a hallgatag fiút. Kendőtlen, ha vele van. Áll a kamrában; a legény a málészemes zsákokat kötözi. Szólítaná bizalmasan, de fél. Ha visszautasítják? Ha a szemébe vágják: te vénasszony!

Mégis – már ott van a fiúnál. Test a test mellett. A legény megdermed. Krizsánnénak bátorságra van szüksége, hogy e dermesztő tartózkodás ellenére, ajkán lányos, remegő mosollyal, könyörgőn, izgalmát-zavarát titkolva feltekintsen reá. – Álmos vagy? Igyál egy korty pálinkát, és beszélgessünk…

Az erős férfimellre hajtja a fejét. A legény nem ellenkezik, sőt a lámpát is lecsavarja.

Semmit sem változik külsőre Krizsánné, öltözetén, szokásain nem módosít, mégis: szépül, s mintha ifjodna is, ha a pakulár közelében lehet. Ragyogna is a teljes boldogságtól, ha társa nem csak kötelességszerű engedelemmel szeretkezne vele. Pedig hogy fut eléje az ösvényeken! Hogy fogja két tenyerébe azt a szép, szerelmetes arcot! Hogy csókolja! És hogy mondja szomorú, türelmetlen sóhajtással: – A szemed tüzét is akarom, nemcsak a testedét…

A pakulár szeme tüze másé.

Krizsánné az egyre reménytelenebb kapaszkodásban már a hiúságára sem kényes. – Állj ide!… Gyere ide!… Légy itt, mellettem!

Hiába.

A vesztés pillanata… A fiúnak kedvese, piciny gyermeke van! – Amikor megtudja ezt! Veszélyes emberi pillanatok, de még veszélyesebb színészi pillanatok ezek. Kevés az ábrázolás – át kell fűlni a valóság hevétől. Kovács Mária győzi. Riadalom, harag, észveszejtő indulat hulláma csap egymásra Krizsánné lelkében, ahogy a lovak közé vág, hogy szekerén beérje a friss csókoktól ujjongó menyecskét. Még gyilkolni fog – kapom el szorongva a színésznő tekintetét, hogy aztán csodáljam: indulata, fájdalma – a Krizsánnéé persze – mint roskad egyszeriben gyengédségbe; majd a szeretet, a szerelem, a szeretés ott, az út menti jelenetben, a pakulár kicsinyének dédelgetése közben miként alakul ősi anyai ösztönné; aztán mindez hogyan vész ki hirtelen, hamvába holtan Krizsánné szívéből.

Mikor sírt utoljára ez az asszony? Még fiai hálátlansága sem fakasztotta őt könnyekre. De ez a vesztés az élet elvesztése is. Akarhatatlant akart, belebukott. Sirathatja. Noha védelmezné magát az összeomlástól: ha valaha férfiasan bírta a terheket, most még jobban dacolna. Szívja a pipáját megint; hajtja a lovakat; kocsmázik, pofa pálinkával köpi szemközt a csúfolódókat.

Könyörtelen történetet mondott el nekünk Kovács Mária ezzel a Krizsánnéval. Igazul – és ezért feledhetetlenül.

Hős és clown

Becsületes, nyílt tekintet, férfias arcél, szelíden erőszakos áll, melyet azonban a kamaszos bájú mosoly enyhít barátságossá; jó orgánum; izmos, fess termet – mi másra való az ilyen színész, ha nem arra, hogy pozitív hősöket játsszon? A hétköznapokban is ez az a típus, akire azt mondod: ám legyen csak nála az életmentő itallal teli kulacs a sivatagi vagy északi-sarki expedíción, tudom, a végveszélyben számíthatnak rá a társai, az utolsó kortyot nem magának tartogatja. Ha huszonöt évvel ezelőtt kerül színpadra, biztosan vele játszatnak el minden bátor katonát, tüzes kemencék előtt helyt álló olvasztárt, bányaomláskor a társait segítő vájárt, a jövő útját világosan felismerő parasztot. De lehetne keleti herceg, ifjú népvezér vagy a mesék szűzies tisztaságú, győzedelmeskedő hőse.

Mint ahogy volt is: Csongor. 1973-ban, amikor Miskolcra került.

Blaskó Péter a diploma után csupán néhány évadot töltött a fővárosban. Tanárai tehetségesnek tartották; harmadéves korában Törőcsik Mari és Kállai Ferenc partnere lett Vészi Endre Üvegcsapda című drámájában. Szerződtette is a Nemzeti Színház; akkoriban filmekben, tévéjátékokban is sokat szerepelt. De akik csak a pesti éveire emlékeznek, akik csak akkor látták játszani, noha aligha lehet okuk kételkedni szavaimban, mégis kissé hitetlenkedve kérdik: – Azt mondod, jó színész? Persze, lehet, lehet, de nem túlságosan egysíkú? Olyan görcsös volt, tudod… rokonszenves, rendes fiú, de…

Próbálom nekik bizonygatni, hogy Blaskó már régen nem olyan, mint amilyennek főiskolai évei után megismerték. Persze nem személyisége változott, hanem a Miskolci Nemzeti Színházban bőséggel kapott feladatok igazi színésszé érlelték. Jó, sőt kitűnő színésszé.

A Csongor-alakítása talán még nem volt több, mint önmaga természetes jellemének és fizikai voltának magától értetődő találkozása a szereppel. Itt csupán énjét kellett adnia. Csongor költőien szép alak, de hálátlan feladat a színésznek; s az alakításnál csaknem többet jelent a szereplő külleme, ragyogó tekintete, kamaszos rajongást sugárzó arca.

A színház azonban tudta, hogy Blaskó másra is képes, ha kimozdítják a hősszerepkörből; s bár okvetlenül visszatérhet oda, hiszen éppen az ilyen adottságokkal rendelkező férfi színészekből van a legkevesebb, de közben módot kell adni neki, hogy a legkülönbözőbb drámai jellemek során gazdagíthassa művészetét.

Amikor elszegődött Pestről, számolnia kellett azzal, hogy sokkal szűkebb körben fogják ismerni, mert mind a nagyközönség, mind a színházi szakma elsősorban a fővárosi művészekre figyel. De bizonyára jól tudta, hogy ha nem kapcsolódik egy olyan társulathoz, mint amilyen a miskolci is, színészi fejlődésének vethet gátat. 1973 óta mondhatnám minden este színpadon van, s méghozzá jelentős szerepekben, olyan szerzők darabjaiban, mint például Csehov, Lorca, Schiller, Illyés, Ruzante, Visnyevszkij, Osztrovszkij és így tovább.

Ez az állandó színházi foglalkoztatottság csaknem lehetetlenné teszi, hogy film-, tévé- vagy rádiószereplést vállaljon; ennek megvan a hátránya is, nem utolsósorban anyagi téren, de ugyanakkor az előnye is, nevezetesen, hogy egy fiatal művész szinte felfokozott tempóban – és módszeresen – tudja fejleszteni szakmai ismereteit. Gyanakodhatnánk, hogy ez esetleg rutinossághoz is vezethet; de nem Blaskó Péter esetében, ő ugyanis soha nem ügyeskedésekkel oldja meg szerepeit. Mindegyiket alaposan és tudatosan megmunkálja, mindegyikben mást és mást nyújt, nem ismételgeti önmagát.

Amikor Ruzante komédiájában, ebben a vérbő, a tizenhatodik századból reánk maradt commedia dell’arte-hangulatot támasztó játékban „bebődül” a parányi, ácsolt színpadra, a miskolci stúdióelőadás nézői aligha ismerhetnek rá a tiszta lelkű Csongort, az Optimista tragédia gunyoros-vagány Alekszejét, vagy a Schiller-drámában, a Haramiák-ban a sötét lelkű Ferencet alakító színészre. Fején most ócska, foszladozó kertészkalap van; arca pirospozsgás és zsírosan pufók; hordóhasa alól előgörbedő két pipaszár lába ormótlan cipőkben; egész megjelenésében valami obszcén testiség, palástolatlan érzékiség a naiv lelkendezéssel párosulva. Ez Menato, a városba pottyant parasztlegény, aki gerjedelmes szerelemre gyúlt egykori – s immár ostoba férjet szerzett – kedvese iránt. Blaskó clownos elrajzoltsággal, de ugyanakkor a bohócságot realista játékba is ágyazva teremtette meg ezt a mulatságos, esetlen, szeretnivaló, balkezes figurát. Állatias bődülései mélyről feltörő emberi érzelmekkel keveredtek (a páduai tájszólást palóccal helyettesítette), pillanatonként változott: most magabiztos hím, majd a vágyaiban megcsúfolt férfi; másszor kárörvendő, aztán hirtelen megfélemlített kisember. Minden hangszálával, egész testével játszott, de ebben a sok szélsőségre csábító szerepben mégis hihetetlen jó ízléssel, művészi fegyelemmel.

Aztán ott volt Andrej, Csehov Három nővér-ében. Elpocakosodott, sápadt, alvatlanságtól püffedt arcú Andrejének ugyan némi férfias külsőt kölcsönzött a sors és a felette elszállt évek, de ahogy csontos keze kicsüngött a kabátja ujjából, ahogy karját tétován lógatta a maga számára is idegennek érzett, alattomosan hízásnak indult teste mellett, ahogy húgai előtt a megszokhatatlan férfiszerepet játszotta – ez az Andrej egy szánalmas kisfiú volt, akit erőszakkal rángatott ki az élet a gyermeki korból, most tehát zavartan tekint a világra: „miért van az, hogy alig kezdünk el élni… máris szerencsétlenek leszünk?”

Hittel, művészi gonddal megformált szerepek egymás után. Az idén az Osztrovszkij-drámában Borisz alakja (Zivatar), a Monna Vanná-ban Prinzivalle. A kritikák dicsérik; tehetsége évadról évadra növeli hívei táborát.

Nem kételkedem abban, hogy az egész ország ismerni fogja.

A két bűbájos

Hát legyen színház!

Ez itten a nézőtér – e nagyobbik rész; és ez a parányi sarok a színpad. A kőlépcső finom íveléssel az emeletre visz. Onnan lesz járása a színésznek.

Hányan fognak itt elférni? A publikum? Vagy százan. A színészek? Ketten talán.

Csak el kell képzelni, csak ki kell jelölni a tereket: színpad és nézőtér? S máris színház teremtődik?

A szent áldozathoz, hogy érvényes legyen – a miséhez – ereklye kell. Bár egy darabka csupán, de beépítve az oltárkőbe.

A színházhoz is ereklye kell: az ezer évekről fennmaradt hit a játék elfogadtatására és elfogadására. Ha ez megvan, minden lehetséges. Minden. Akkor elég bármily kis zug. Egy szöglet. Annyi hely, ahol a színész a talpát megveti.

Ülünk itt a késő estében a szentendrei Nosztalgia kávéház zsúfolásig megtelt kis udvarán. Vendégváró asztalok helyett most széksorok állnak, szemben az ország – de talán a világ – legkisebb színpadával.

Körül hófehéren világító házfal és a futókkal, virágokkal díszes, terméskő pillérek; színes fények a kis reflektorokból. Ülünk itt az udvar mélyén, mint valami csodakútban. Fecske cikáz az emberfők felett; fényes neki ez az éjszaka; meglepetten száll egy villanydrótcsonkra az erkély alatt. Marad is ott moccanatlan.

Maga is dísz a csodaudvaron.

A színpad gyönyörű. Mi fér el két tenyéren? Néhány antik bútordarab, néhány tárgy, néhány kelme. És két színész. Valóban csak kettő. Így is szinte már az első sor ölében. De nem, eltűnik ez a valóságos – és kissé feszengő érzést keltő – közelség; ez itt máris a Szigetország; ez itt a századelő; aztán a harmincas évek; egy színházi öltöző; egy párizsi lakás… S azok ketten ott, a nő meg egy férfi hol egy szobában, hol egy próbateremben, hol pedig távol egymástól több száz kilométernyire… Elhiszünk mindent. Mert két bűbájos elbájol és elbűvöl minket. Az ereklye a színpadon: bennük van; művészetükben és varázsos tehetségükben; a játék hite, a játék gyönyörűsége, a játék fontossága.

Tolnay Klári és Mensáros László.

Mint Mrs. P. Campbell és mint Mr. G. B. Shaw.

A Kedves hazug-ot látjuk, Jerome Kilty játékát, Huszti Péter szellemességet s játékszeretetet tükröző rendezésében, a Miniatűr Színpad előadásában.

Szentendrén, ahol számos múzeum van, hogy a kiállításokat és egyéb nevezetességeket ne is említsem, ezen a nyáron a Teátrum – az évtizednél is több ideje működő szabadtéri színpad – mellett megszületett egy kis kamaraszínház. Ebben a kicsi városban. A hely atmoszférájának, lelkes törekvéseknek, a Nosztalgia kávéház tulajdonosnőjének és sokak buzgalmának köszönhetően.

E díszes kis udvaron ez a Kilty-darab a második bemutató; Karinthy Ferenc Dunakanyar-ját Ruttkai Éva és Sztankay István játszotta itt nemrég, ugyanolyan sikerrel, mint Tolnay és Mensáros e mostani premiert.

Mr. Shaw és Mrs. Campbell hosszú-hosszú évtizedeken át tartó különös, rajongó, csipkelődő, visszafogottan vagy éppen kitörően szenvedélyes, sok veszekedés ellenére is szeretettel teli kapcsolatát e két remek művész maszk és más külsőségek segítsége nélkül, legfeljebb egy sál, egy kis kalap, egy selyemkendő bravúros használatával, pusztán az alakok belső ábrázolására törekedve, a jellemek finom, átlényegülten közvetített rajzával tárja elénk. Hol megmosolyogtatóan, hol mulatságosan, hol megrendítően. Ők ketten – Tolnay és Mensáros – régi-régi partnerek; kétszemélyes darabokban is sokszor felléptek már együtt; eljátsszák tehát a másik két ember, a másik két színházrajongó, színháznak élő ember: Stella és – ahogy Shaw-t, a korosodó férfit szerelme, a rapszodikus természetű színésznő kajánkodva nevezte – Jancsi bohóc történetében a maguk vallomását is a színházról? Az életről? A reményekről, sikerekről – a belefáradásról? De hiszen belefáradásról szó sincs az ő esetükben! Meglehet, privát életükben vannak csüggeteg perceik, de szerencsére mi, nézők csak a művészi arcukat ismerjük; azon pedig még mindig fáradhatatlanság, rajongás, hit és öröm ragyog.

És kedvük is örökös a bűbájolásra.

Amit itt, a Nosztalgia szép udvarán nosztalgiával figyelünk ebben a mai színházi életben.

Gogol köpenyegében

1976 kora tavaszán telefonon keresett a Madách Színház igazgatósága. Sürgős munkával szeretnének megbízni, mondták, mégpedig olyannal, amihez bizonyára kedvem lesz: Gogol regényét, a Holt lelkek-et kellene színpadra alkalmazni. A kérés meglepett. Egyrészt soha nem foglalkoztam adaptálással, másrészt jól tudtam, hogy a művet már dramatizálták – s nem is kevesen. A legismertebb a moszkvai Művész Színház műsorán évtizedek óta szereplő Bulgakov-féle feldolgozás, meg a Planchon rendezte Adamov-féle változat. De számos egyébről is tudhatunk. Megjegyzem, a regény színpadi változatait csak hírből ismertem, egyiket sem láttam vagy olvastam; sajnos a Művész Színház budapesti vendégjátékát sem volt szerencsém megnézni. De azzal tisztában voltam, hogy éppen ez az előadás mekkora sikerre tett szert. Mi indokolja tehát, hogy én is dramatizáljam a Holt lelkek-et?

Ádám Ottóval, a színház igazgatójával, Lengyel György rendezővel – akinek már régi álma volt a mű színpadra állítása – és Springer Márta dramaturggal hosszan beszélgettünk a dologról. Megkaptam a lefordított szövegkönyveket: Bulgakovét és Adamovét. Láttam, hogy ők mindketten inkább csak vázlatos képekbe szerkesztették a regény legismertebb epizódjait. Bulgakov – mint tudjuk – eredetileg másra törekedett; Elbert János is írja egyik tanulmányában, hogy az író „leveleinek tanúsága szerint igazi, kötetlenül szabad gogoli drámát akart alkotni… a Holt lelkek parafrázisát” – de aztán a színházának engedve csupán a regény alakjainak arcképcsarnokát hozta létre.

A Madách Színháznak az volt a kérése, hogy a regény világát a lehető leggazdagabban tükröző darabot írjak. A munka érdekelt, de még nem tudtam, képes leszek-e a magamévá tenni a feladatot. Gogol mindig is nagy hatással volt rám, de azt keveselltem volna, hogy e klasszikus remekművének csupán a színpadi bemutatását adjam. Aztán ahogy jegyzetelgetve újra és újra elolvastam a Holt lelkek-et, elfogott az izgalom; na nézzük csak – mondtam –, hiszen e nagyszerű szatíra révén mai életünk fonákságaira lehet rávilágítani. Sok minden változott a gogoli idők óta, az emberiség nagy erőfeszítéseket tett, hogy javítson életkörülményein, de a gyarlóságaitól, úgy látszik, nem sikerül megszabadulnia. Itt van ez a történet a múlt század derekáról – s bizony sok tekintetben érvényes a mára is. Virul a hízelgés, a korrupció, az üzletelés, a csalás, a szélhámoskodás, a közérdeket háttérbe szorító önzés és így tovább.

Feltámadt bennem a munkához szükséges indulat – s máris nekifogtam az írásnak.

Nagyon nehéz rekonstruálni a munka folyamatát. Természetesen az volt a szándékom, hogy hűséges maradjak Gogolhoz. Akkor már – egyéb műveit is újra elővéve – annyira a világában éltem, hogy ez nem volt nehéz; ha szabad ezt mondanom: átvettem Gogol látás- és gondolkodásmódját. Ez az azonosulás rendkívüli élmény volt, annál is inkább, mert közben állandóan a jelenre is rezonálva éltem át a történetet. Gogol vezette a kezemet, de engedte, hogy jelenkori élményeim szerint s nem kevésbé a mai publikum társadalmi tapasztalatait figyelembe véve közvetítsem Csicsikov históriáját. Azonban nem bonyolódtam anakronizmusokba. Minden a maga helyén és a maga idején – vagyis a múlt században – játszódik. De hiszen egy remekmű éppen azért remekmű, mert tanulságai nem rekednek meg az időben.

Igyekeztem minél többet kibontani az elbeszélő részekből; megelevenítettem a regényben nem cselekményes szakaszokat, alakká gyúrtam éppen csak említett figurákat. Gogol más írásaiból is átvettem motívumokat; gondolatokat, hangulati elemeket, sőt alakokat is. Például az írnokok jelenetében – amelyben Csicsikov a megvásárolt lelkekről szóló szerződéseit akarja a hivatalban láttamoztatni – Akakij Akakijevicset, A köpönyeg hősét szerepeltettem, de a jelenet légkörét is lényegében ez az elbeszélés inspirálta. Irodalomtörténeti tény, hogy Gogolnak ez a műve éppen a Holt lelkek első kötetének írása közben született. A regényben ugyancsak olvashatunk a testet-lelket megnyomorító hivatalnoki munkáról. Máskor, amikor személyeket akartam megnevezni, megint csak Gogoltól vettem kölcsön neveket. De bizonyos értelemben A közönség szétoszlása egy új komédia bemutatója után című jelenet is a segítségemre volt. Mindemellett meg kell mondanom, hogy az elkészült darabban az eredeti gogoli szöveg mindössze talán csak egyharmadnyi rész, a többi az ő szellemében fogant dialógus.

A drámaiság érdekében persze a színpadi cselekmény itt-ott eltér a regényben követhető cselekménytől, mint ahogy egyes figurák is a komédiában jobban előtérbe kerültek. Hogy csak az ügyészt említsem: szerepe fontosabbá vált. Talán éppen az ügyész szerepe révén találtam rá arra a szálra, amelyik a darabot legerősebben köthette a mához. Ennek az embernek a jellemét Gogol sugallta: Antyipator Zaharjevics félénk, megtört lélek, amikor a titokzatos Csicsikovról megtudja a felzaklató híreket, a szívéhez kap és meghal. Ebből bontottam ki a sorsát. Zaharjevics a komédiában közel kerül Csicsikovhoz, mintegy hozzá, a tisztességesnek vélt idegenhez menekül a korrupt városi urak elől, feltárja bánatát, elpanaszolja, hogy gyávának, megalkuvónak tartja magát, egyre nagyobb bűntudattal követi el a vétkeket, de képtelen változtatni a magatartásán. Csicsikov természetesen a háta mögött kineveti: „Hja, aki finnyás, ne vállaljon hivatalt!…” Amikor aztán a darab vége felé a városi urakra zúdul a baj, az ügyész összeroppan, kérve kéri társait, tartsanak bűnbánatot, és térjenek a jó útra. Az urak megvetik, sőt, megfenyegetik, hogy hagyjon fel az efféle lázító beszéddel. „Ezt nem élem túl” – mondja ő, s ezek a szavak a többieket különös gondolatokra késztetik. Antyipator Zaharjevics meghal – elhunyta körülményeit homály fedi.

Csicsikovot, mert túljárt az eszükön, az urak börtönbe vetik, de akkor már kész a tervük: minden gazságot, még a holt lelkek vásárlásának bűnét is az immár halott ügyész nyakába varrják, így aztán foglyukat is szabadon ereszthetik – persze harmincezerért –, és ők is, élükön a kormányzóval „emelt fővel nézhetnek az emberek szemébe” – vagyis megússzák tetteik következményeit.

A darab húsz hosszabb-rövidebb képből áll. Első nekifutásra kétszáznál is több oldalt írtam; ezt a terjedelmes szöveget aztán lerövidítettem, de a konstrukción már nem kellett változtatnom. Fájó szívvel hagytam el például a Kopejkin kapitány története című, a regényben oly remek kis epizódot, amit ott a postamester mond el a városi urak társaságában, midőn Csicsikov kilétét találgatják. A jeleneteket emitt-amott kurtítani voltam kénytelen, hiszen egy színházi este manapság nem tarthat éjfélig.

Úgy tetszhet, hogy a számos kép hosszadalmas jelenetváltásokra ítéli a színházat. Azonban a forgószínpad használatával a képek közti áttűnés nem tart hosszú ideig, s már csak azért sem, mert eleve úgy szerkesztettem a darabot, hogy a játék folyamatos lehessen. Csupán a legszükségesebb bútorok kerülnek a színre, s csaknem valamennyit a cselekménybe kombinálva lehet bevinni. De a lényegesebb az, hogy afféle shakespeare-i színpadot képzeltem el, ahol a játék környezetére utaló információkat a színészek a dialógusokban közlik. Lengyel György rendező mindvégig nyomon követte a munkámat, majd a darab díszlettervezője, Fehér Miklós is részt vett a megbeszéléseken, s ő aztán nagyon egyszerű, de mégis igen hatásos és szép színpadképet komponált. Moszkvából Lengyel György megszerzett néhány Gogol korabeli illusztrációt, s amíg írtam, szobám falán egy cséza képe függött; a csézáé, amelyik olyan nagy szerepet játszik ebben a történetben.

Tavasztól őszig dolgoztam a komédián. Izgalmas, érdekes munka volt. Még soha nem hoztam létre ilyen sok szereplős színművet; sok hasznos tapasztalatot szereztem.

1976. december 17-én volt a bemutató. A fekete körfüggönyös színpadon Gogol arcképe fogadta a közönséget. Aztán a sötétben az arckép eltűnt, s felhangzott a lovak trappja meg egy fogat kerékzörgése. Éles reflektorfényben – útiköpenyben, útiládikájával a kezében, gunyoros, ravasz tekintettel – feltűnt Csicsikov. Csicsikov, aki aztán a szélhámosság komédiájának utolsó perceiben, kissé ugyan megkopasztva és megtépázva, de még mindig magabiztos hideg mosollyal ugyanígy állt előttünk, miközben szolgáinak azt mondta: „A kocsihoz! Mit bámultok? Ezután is úgy lesz minden, mint eddig volt! Semmi sem változott! Na, szaporán, szaporán, utazunk tovább!”

Haumann arcai

Alkotóművész-e a színész? A kérdés akadémikus, és csupán önprovokáció a bizonyításra. Hogyne lenne az? Mert nem valamely tárgyat hoz létre, vagy a személye elmúltával is élvezhető művet? Az illékonyság hiedelme kishitűségre vall. Jobbik esetben túlzó szerénységre. Természetesen akkor, ha kitűnő színészről van szó.

Mindez Haumann Péterről jut eszembe. Azóta, hogy a 25. Színház deszkáiról mint Szókratészt megismertem, s elbűvölt mind alakítása, mind remek beszédművészete, mely nem csupán úgy erénye, hogy bravúrosan birtokolja mestersége e nélkülözhetetlen eszközét, hanem úgy is, hogy többdimenzióssá formálja a szavakat, így tehát plasztikussá teszi a hallhatót – nos, amióta e szerepben művészi szuggesztivitása magával ragadott, sok remek alakítást láttam tőle. S ezek cseppet sem kevésbé hatásos élményeim egy-egy könyvnél, festménynél, zeneműnél. Mindig az ember arcát mutatta meg felfedező erővel.

Amikor a Holt lelkek színpadi változatát készítettem, már tudtam, hogy Haumann fogja játszani Csicsikovot. Írás közben hallottam hangját, láttam gesztusait. Persze korántsem lehet lekottázni mindazt, ami majd a színpadon játékká lesz. Számomra éppen az a szép ebben a műfajban, hogy a jó színész majd gazdagítja a figurát.

Haumann próbáit élvezettel figyeltem.

A próbákon látszik igazán, hogy mennyire alkotás a színművészet, hogyan formálódik a színész anyaga: a teste, a hangja azzá, amivé majd lennie kell. A vázlat már sejtette az elkészülendőt: Haumann, amint az első próbákon, még farmerben, könyékig gyűrt ujjú dzsekiben megjelent az üres színpadon, s derekát groteszkül kifeszítette – hogy ily módon gerince illedelmes, gyors meghajlásokra vagy esetleg büszke testtartásra legyen használhatóvá –, állát kissé feltartotta, kezét alázatos vagy fennhéjázó mozdulatokra készítette, egyszeriben visszapergette az időt a tizenkilencedik századi Oroszországba, a csinovnyikok világába; körülötte máris sáros, gödrös utcák, delizsánszok, bricskák, templomok hagymakupolái, egérszagú irodák, frakkos urak tűntek fel. Pavel Ivanovics máris ott volt N. városkában. S a vázra mind több és több anyag került fel: gesztusok, hangszínek, nevetések, sírások, kitörések, elfojtott suttogások – ez elhagyva, ez megtartva: ahogy a belső átlényegülés követelte, ahogy napról napra mindjobban birtokba vette a figurát, míg végül is megalkotta, vagyis befogadta, azonosult vele, s így életre támasztotta.

Haumann Csicsikovja a körülmények folytán szélhámosságra késztetett kisember. Nem nagyvonalú bűnöző – azok hivatalokat viselnek, pozíciókban vannak körötte. Az ő Pavel Ivanovicsa, ha nem is valami nagy szellem, de jobb sorsra, legalább tisztességes sorsra érdemes lény, aki izgatottan, a leleplezéstől állandóan rettegve, idegromboló feszültségben intézi kétes ügyeit: hízeleg, udvarol, hazudik, igyekszik mindenkin felülkerekedni; keserves óráit csak néha szakítja meg némi megnyugtató érzés – amikor látja, hogy bedőltek neki. De mindaddig, sőt rögtön azután is, hiszen tovább kell haladnia, a gyakorlatlan, ám igyekvő kötéltáncos kínjait éli át. Izzad a tenyere, izzad a homloka, veszélyesebb pillanatokban még a hátán is csorog a verejték: csak sikerüljön a szélhámosság mutatványa, hogy e társadalom felszínén megkapaszkodhassam… A színpadon állandó kelléke a hol a markában szorongatott, hol leplezett idegességgel zsebre gyűrt csipkés zsebkendő. Halántékát, ajkát törölgeti vele; a piszkos kis hivatalokban is így szárítgatta fel gyöngyöző homlokát, miközben kétrét görnyedve hallgatta főnöke szitkait. Gyűlöli ezt a kisembert, akitől minden igyekezete ellenére is alig tud szabadulni, s aki szélhámos útja során olykor csaknem elárulja csinovnyikságát. Haumann nagy beleélő képességgel tudja ábrázolni ezt a belső rettegést. Arcán állandó szolgálatkész mosoly. Pedig Pavel Ivanovicsa már megtanulta, mikor kell fölényesnek lenni, mikor gálánsnak; az alantasabbakkal szembeni durvasága meg azt jelzi: alkalmas lesz a gazdag úr szerepre.

Tökéletesen pontos jellemrajzot ad Csicsikovról. Megfigyelhetjük, hogy amikor Korobocskához ér, noha az első pillanatban még a szokott hízelgő modorban mutatkozik be, már a mondat közepén hangot vált, mert jobban körülnézve látja, ez a Nasztaszja Petrovna bizony nem előkelő asszonyság, hasznára mással nem lesz, csak az éjjeli szállással. Bosszankodhatnék is a veszendő órákért, ám most inkább enged a hirtelen fáradtságnak: a játék felfüggesztve, a hajdani kishivatalnok módján ül asztalhoz, modortalanul eszik, szürcsöli a teát, töltöget kedvére a büdös gyümölcspálinkából. Csicsikov „privát” arcát mutatja most meg, aki levetette szerepe nyűgét. Hogy aztán megint élesen válthasson, amikor Korobocskánál is üzletet szimatol.

Fel nem sorolhatom, hogy mennyit tud erről az alakról! Csicsikov – bár nemtelen, de felvállalt – lét-harcának minden eszközét ismeri s megmutatja. A hajbókolásokat, ilyen-olyan meghajlásokat, egy jól irányzott fenyegető szót, riadt tekintetet, meghunyászkodást, amely, ha a félelem feleslegesnek bizonyult, máris pökhendiségbe csap át; egy mozdulatot, ahogy karosszékbe, kanapékra ül, mindig másként, vendéglátói kívánsága szerint; ahogy eltűri az unalmas emberek társaságát üressé vált tekintettel, ásítását elfojtva… Nincs hely itt arra, hogy alakítása minden mozzanatáról beszéljek. Pedig játéka szinte arra sarkall, hogy a megírt figura után az eljátszott alakot is megrajzoljam Haumann-Csicsikov színpadra lépése pillanatától a darab utolsó percéig. Annyira eleven, valóságos élmény.

Domján Edit

A kedvessége. Legelébb a kedvessége ragadott meg.

Egy filmre emlékszem, pontosabban egy film néhány kockájára (a címe nem is jut eszembe, még kevésbé a története). Ifjú asszonykát játszott benne, egy kis tudóskát; fekete keretű szemüveget viselt, nagy-bő frottírköpenyt – ez a jelenet él bennem –, csodálkozva nézett, csodálkozva nevetett, csodálkozó hangon kérdezősködött, szeleburdi volt és intelligens, gyermeki és felnőtt egyszerre. Azt hiszem, mi, közönség, akkor fedeztük fel. Már legalábbis itt, Pesten. Ki ez a színésznő? – kérdeztük, de nemcsak puszta érdeklődésből, valóban tudni akartunk róla, többet, mint amennyit eme filmbeli szerepéből megtudhattunk. Egyszeriben beszélni kezdtünk róla, látni kívántuk más filmekben is, színpadon is.

Ilyesmiket mondtak: Szeged, meg hogy most kerül (került?) fel Szegedről, meg: végre egy természetes modorú színésznő. Kellemes hang, vonzó nőiesség, légkört teremtő erő. Üde játék, kedvesség.

Kedvesség.

Maria Schellre gondolok így, hogy kedves. Meg Giulietta Masinára. Ez a kedvesség egyfajta színésznői tehetség – emberi tehetség is, de sokat érő művészi adottság is. Ajándék az élettől mind a színésznek, mind a közönségnek. Nagyon nagy szükségünk van az effajta kedvességre: élni tudunk a jóvoltából. Mint egy nyugtató sugár, mint egy fényforrás, ami magához vezetget a riadalmakból: amikor azt hisszük, már nem adhat feloldást semmi, ki vagyunk taszítva, magunkra vagyunk hagyatva – lám, váratlanul felvillan egy fárosz, jelzőtűz, vagy csak egy csillag, miként Saint-Exupéry pilóta hősének. Fellélegzünk: meg vagyunk mentve. Félelmünk – homlokunkról a hideg nyirkosság – elmúlik.

Ilyennek képzelem a kedvességet: tűzmelegnek, megszabadítónak. Ülsz a nézőtéren – színházban, moziban –, és nézed az embert, a másikat, a színészt, akit mindjárt szeretni tudsz, mert tehetsége van rá, hogy szeretet teremtődjön a közelében. Keveseknek adatik meg ez a tehetség.

Domján Editnek megadatott.

Ami emóciót kelt, sohasem erőszakolt; csakis a legtermészetesebb dolgok válthatnak ki belőlünk felindulást. Minden művészet lényege az egyszerűség. Az eszköztelenség. A láthatatlan szerkezet, a magától teremtődés. Színészetben: úgy játszani, hogy ne lehessen felfedezni a játék elemeit. Olyannak lenni, amilyenné nem az akarás tesz, hanem az a többlet, amiről már nem tehet a talentum birtokosa. Áteresztőnek lenni, vállalni a szűrő mivoltot, s nem beleakaratoskodni a teremtődésbe. Így egy kicsit háttérben marad a személyiség, de éppen ezáltal nyeri el jutalmát: végül is a révén hozzánk érkezett alkotások őt dicsérik.

Mindig ezt éreztem, érzem Domján Edit művészetében: az önfeláldozást. Személyisége feláldozását egy-egy figura megteremtése érdekében. A színészet neki nem önmutogatás, csak önátengedés. Engedi, hogy egy alak, egy emberi sors kölcsönkapja hangját, gesztusait, érzelmeit. Egész lényét.

A magam tapasztalatából tudom: a drámaíró mennyire hiú és féltékeny leírt szavaira, papírra vetett figuráira, mennyire fél, hogy elképzelése csak kompromisszumok árán valósulhat meg a színpadon. Nos, sokszor így is van. Megeshet, hogy az előadás nem ér annyit, mint a megírt darab. De megeshet másként is: egy-egy színésztehetség remekbe formálhatja a sablont, művészetté magasíthatja a közhelyet.

Ki ne emlékezne az Üvegcipő kültelki kislányára? Annak idején a Petőfi Színház adta elő a színmű musicalváltozatát. Úgy tetszik fel bennem az akkori Domján-alakítás, mint ahogy a zenére emlékszik az ember: harmóniába foglalt teméntelen hangra, hangzatra, felidézhetőre, és mégis – gazdagsága miatt – felidézhetetlenre. Csodálatos kompozíció volt. Fel-felcseng néhány akkordja, mely sejteti a többit, az egész muzsikát. Fel-felhangzik a főmotívum, ami megrendített: a kedvesség, az emberszeretet a mélységek mélyéből felmerítve. Bizonyára a szerző, Molnár Ferenc is boldog lett volna, ha látja, mivé lett megírt alakja egyszer csak, évtizedek múlva (a darab 1925-ben keletkezett) egy ifjú színésznő tehetsége révén. El kellett volna ismernie, hogy Domján teremtő ereje ragadta ki a veszendőségből a figurát.

Ez az alakítás az első pesti sikerek egyike. De akkor is már, s azóta is: számtalan szép feladat várta. Domján Edit Szegeden kezdte a pályát – mindent játszottam, mondja az akkori évekre emlékezve. Shakespeare és Csehov nőalakjai segítették művészi érlelődését (Lear király, Cseresznyéskert). Remek alakításokra emlékezhet a szegedi közönség. Budapesten a Petőfi Színház várta. Aztán a Nemzeti, a Madách. Kész, kiforrott művészként érkezett Pestre. Film, színház, televízió, rádió – új keletű és klasszikus darabok szerepeinek sora fűződik nevéhez. Népszerűsége, művészi rangja korán meghozta a sikert. Kiváló beleélési képességének köszönheti: alig van szerepkör, ami idegen lenne tőle – a jelen idők asszonyát, bolondos lányt, parasztnőt, mesealakot, királynőt egyaránt életre tud kelteni. Mindig nagy gonddal választ a szerepek közül. Nem az új, ismeretlen feladatoktól félőn, hanem igénnyel. Ami nem egyezik emberi, művészi hitével, képtelen magára erőszakolni.

„Aki kápráztatni kíván, megelégszik a ragyogással, de aki a lélekbe hatolni akar, annak a tökéletes a mérték” – írja Li Taj-po. Soha nem tapasztaltam, hogy Domján Editet megérintette volna a sikeresség felborzoló, céltól elbillentő szele. A sikert ki kell bírni – ez is a tehetség dolga. A hivatás alázatos munkását ismertem meg benne, amikor együtt dolgoztunk. Komolyan veszi, amit vállal, fegyelmezettsége a művészi ökonómia fegyelme. Lelkiismeretesen próbál, délelőtt tíztől kettőig is éppen olyannak tekinti a színpadot, mint este, az előadáson: térnek, ahol megszűnik a magánélet, ahol csak a feladatteljesítésre szabad figyelni. Pontosan tudja a szöveget, gonddal élesztgeti a megformálandó alakot. Nem kapkod, nem türelmetlenkedik. A színésznősablon egyáltalán nem illik rá, a közhit színésznőmodellje távol áll tőle. Nem szereti a feltűnést, nem ügyeskedik, nem sztárkodik. De szereti a csendet, a szerepben való elmélyülés lehetőségeit. Próbák idején megfigyeltem, hogyan dolgozik, zokszó nélkül, engedelmesen ismétli újra és újra a jeleneteket, kerüli a rutinos megoldásokat, minden szerepére úgy készül, mintha azzal lépne először színpadra. Rokonszenveztem ezzel a felfogással, magatartással. Magam is úgy hiszem, veszélyes dolog a rutin. Az ügyesség a művészet veszte. Jóllehet minden művészetben szükséges, hogy néhány alapvető dolgot tudjunk, alkalmazzunk. De mégis: alkotás közben jobb felednünk bevált patronjainkat. Annak kell örülni, hogy gyötrődni, kínlódni tudunk még. S nem annak, hogy könnyedén varázsolunk.

Domján Edit a művészetet egy másik életnek tekinti, amibe naponta be kell zárkóznia, feledve minden mást, feledve az utcát, az embereket, a tárgyakat, önmagát, és feledni azt a bezárkózást is. Ily módon nem keveri össze a valóságot az álmokkal, s egyiket is, másikat is önnön értékében láthatja.

Emlékszem, egyszer előadás szünetében újságoltam neki: X. Y. ott ül a nézőtéren… Mosolygott. Nem bántón, nem fölényesen, csak egészen őszintén mondta: – Ó, én magamnak játszom.

Elhittem. Elhiszem. De éppen azért tud mindannyiunknak játszani.

Domján Edit színpadon, filmvásznon, képernyőn, hangszalagon játszik. Így mondják a színészre: játszik. De nem játékról van szó mégsem, hanem feladatteljesítésről. Arról van szó, hogy Domján Editnek is dolga adatott: kinyitni, kibontani valamit, valamennyit az emberi titkokból – tehetsége eszközeivel.

A játék hevében

1970. május 23-án nagyon boldogok voltunk. Ott ültünk a Pesti Színház erkélyén, a lépcsőkön, s feszülten figyeltünk a színpadra és a nézőtérre. Az előadás remekül gördült, s remekül reagált a publikum. Várkonyi Zoltán időnként megszorította a karomat: – Jó, jó… – mondta palástolatlan izgalommal; biztos volt a dolgában, ám most mégis örült, hogy nem tévedett. Egész lénye nyugtalanul vibrált, mint mindig is, de úgy emlékszem, mégsem hagyta el a termet, hogy odakinn gyorsan, kapkodva elszívjon egy Philip Morrist – látni, hallani akarta a sikert. Mintegy karmesterként még ott, ültében is sugalló erejével szinte vezényelte az előadást. A dialógusokat arcjátékkal kísérte; hol elkomolyodott, hol mosolyra derült, s közben csillogó szemmel nézte a közönséget.

Az Adáshiba premierje zajlott.

– Na, jól van! – ugrott fel az utolsó szavak után kitörő tapsnál. – Gyere! – S vitt fel a színpadra. – Hát ez sikerült! – lelkendezett, amint átsiettünk a néptelen előcsarnokon, ahová kihallatszott a taps. Futott a színészekhez, alig tudtam utolérni.

Hitt a darabban; talán jobban hitt a sikerében, mint én. Januárban készültem el a munkámmal; újév után két hétre Nagymarosra utaztam, végre teljesíteni akartam a Vígszínháznak tett ígéretemet, szerződésben vállalt kötelezettségemet. Igazán nem is voltam tisztában azzal, hogy mit írtam. Tető alá hoztam egy színdarabot, mert sehogy sem lett volna módomban visszafizetni az előleget. Aztán a kéziratot átadtam a színháznak.

Sokan és sokszor emlegették már, hogy Várkonyi Zoltán szerette vállalni a kockázatot. Hogy jóformán ez volt éltető eleme. Most is ilyesmiről volt szó: az Adáshibá-t senki sem akarta rendezni. Ő vállalta. És májusra ki is tűzte a bemutatót.

Első találkozásunkra a Vígszínház főrendezői szobájában került sor, s a beszélgetésünk alig tarthatott tovább fél óránál. Közölte, hogy tetszik neki a komédiám, ő viszi színpadra; kért néhány javítást, és természetesen a cím megváltoztatását is. Akkoriban még hosszú és körülményes címe volt a munkámnak, amit magam sem tartottam jónak.

Néhány hét alatt végre kellett hajtanom a javításokat. Tíz-húsz percekre ültünk össze. Egy ilyen alkalommal ötlött fel benne az új cím – az Adáshiba.

Ezek a tíz-húsz percek elevenen élnek bennem abból az időből, de egyáltalán nem a kapkodásra, hanem az ő felfokozott munkatempójára jellemző emlékekként. Soha nem felejtem el, egyszer még az olvasópróba előtt megkérdezte tőlem, hogy miként magyarázom Vanda viselkedését, mit tartok az alakról. Körülményes fejtegetésbe kezdtem, próbáltam megfogalmazni, amit inkább csak ösztönösen éreztem a figuráról. Várkonyi néhány percig figyelt, aztán hirtelen félbeszakított: – Na, akkor csak bízd rám!

Félszavak, félmondatok… liftben, loholás közben a folyosón, sietősen az utcán, két-három cigarettaszippantás közt… De akkor is gyakorlati kérdésekről: itt ezt kellene, ott azt. Nem szeretett elméletekről fecsegni. Átérezte, átélte a darabot; jó színházat akart csinálni, s ehhez minden erőt a próbákra tartogatott. Ott aztán sziporkázott, ontotta magából az ötleteket. Intenzív órákat töltöttünk el vele valamennyien. Vigyázott a hangulatra, a munkakedvre. Senkit sem fárasztott felesleges elemzésekkel, a játék hevében született meg az előadás. Hangoztatta, hogy nem állhatja a „nagy koncepciókról” tett nyilatkozatokat. A rendezőnek ne koncepciója legyen – mondogatta ironizálva –, hanem rendezzen. Az eredményből majd kiderül a „koncepció”.

Az Adáshibá-t Várkonyi indította el az útjára, ezt soha nem felejthetem el. Amikor elsőnek a veszprémi színház kérte utánjátszásra a darabot, Várkonyi azt mondta: – Fél évig megtilthatnám, de nem teszem. Hadd menjen… – Örült a vidéki bemutatóknak, a külföldi premiereknek. Bécsben együtt ültünk a Volkstheater páholyában. De azt is meg kell mondanom, s egyáltalán nem rosszallóan, hanem megértően, hogy féltékeny is volt az Adáshiba minden más előadására. Titkolta, de érződött. Annyira a magáénak tartotta, hogy ez nem is lehetett másként. Aztán valami egészen más – de ezzel mégis összefüggő – okból felszínre tört ez a féltékenység. Új darabot írtam – a Hongkongi paróká-t –; nem tetszett neki, elutasította. Más színháznak adtam: Miskolcon volt a bemutató. Ezt még nem bánta. Hanem amikor Pesten is műsorra került – a Nemzeti Színházban –, hallottam, hogy mélyen megbántódott. Felkerestem. Hűtlenséggel vádolt, ami természetesen képtelenség volt, de megértettem. Valami mély kapcsolat megsértését érezte, s olyannyira, hogy amikor a Petőfi Sándor utcában megtörtént a bemutatóm, levette műsorról az Adáshibá-t. Később aztán újra játszatta. Ott találkoztunk a felújítási próbán, de az a délelőtt már nem olyan volt, mint a régiek 1970-ben.

Az Adáshibá-t kérésemre megrendezte a rádióban. A feladat ismét jókedvre hangolta. A stúdióban elemében volt; a színpadon elért hatást akarta megvalósítani a mikrofon előtt is. Meg is valósította. Élvezet volt figyelni rendezés közben, látni rajta a munka örömét.

Megrendezte volna a televízióban is. Élete utolsó heteiben erről beszéltünk. Amikor az operációja után hazatért a kórházból, elküldtem neki a forgatókönyvet. Nem akartam terhelni, de azt mondta a telefonba: – Már jól vagyok, még van egy kis hőemelkedésem, de félórákat sétálok… – Bizakodón csengett a hangja. – Küldd el ide a könyvet a Nagyajtaiba, ráérek, átnézem, s majd megbeszéljük, hogyan lehet képernyőre vinni…

Erre már nem kerülhetett sor.

Kilenc éven át csaknem minden beszélgetésünk valamiképpen az Adáshiba körül forgott.

Közben rendezett tőlem mást is: az Ítéletnapig című egyfelvonásosomat elkészítette a televízióban, színpadra vitte a főiskolásaival is.

De igazán az Adáshiba fűzött össze minket.

Egy kedves, kedves ember

Akik közel álltak hozzá, Bilnek becézték. Bil. Bil bácsi. Becéztük, mert szerettük Bilicsi Tivadart.

Nem hiszem, hogy van az országban ember, aki legalább névről ne ismerné. Aki a hangját ne hallotta volna. Aki legalább egyszer ne látta volna filmen, televízióban, színházban. Lemezborítón. Újságok képein.

Nem hiszem, hogy akadna valaki, aki ne szerette volna.

A publikum azt mondta: – Ó, a Bilicsi játszik benne? Akkor az csak jó lehet! – A Bilicsi? Az mindig remek!… – Mulattatott, kacagtatott, elbűvölt, szórakoztatott, lenyűgözött. Bájjal, tehetséggel, fanyar humorral, bölcs derűvel.

Éveken át. Hosszú évtizedeken át. Ő mindig volt – és azt hittük, örökké köztünk marad. De igazán: olyan nyugodt, vidám, kedves, kellemes volt állandóan. Bizakodó – és biztató.

Nyolcvan évet élt.

A nekrológok már megjelentek. Ez nem az. Nem is a színészt, a kitűnő művészt, a karaktereket bravúrosan megteremtő mestert akarom most búcsúztatni. Nem; most az embert siratom. Ezt a kedves, kedves embert!

Régen, réges-régen, az Odeonban láttam először, ott, a hetedik kerületi kis moziban, a Jósika térrel szemközti Odeon filmszínházban. Leginkább a fél négyes előadáson. A fél négyesre jártunk; minden héten új filmet vetítettek. Bilicsi is megjelent a vásznon. Fiatalon, sudáran, jóképűen, mosolygósan, komikusan. Ott hallottam először a kissé nyújtott é hangzóit. A hangjában nevetés bujkált mindig; talán a természetes derű nyújtotta olyan nyíltra, kerekre azokat az éket… „Kééérlek széépen…”

És a mosolya meg a csillogó tekintete!

Még a drámai tónusú szerepeit is átszőtte a derű. Valamiféle belső, mély humor. Emberiesség. Nem tudott rideg lenni, kegyetlen lenni, taszító lenni. Nem tudott ellenszenves lenni soha. Nem volt intrikus. Nem, ilyen szerepe nem lehetett. Még a Dürrenmatt-darabban, Az öreg hölgy-ben alakított Illt, az erkölcsileg elmarasztalt Illt is megértéssel formálta meg. Feddőn, ítélkezőn – de felmentőn, ha szabad így mondanom.

Nemcsak az indulatban van erő. A megbocsátó szeretetben is.

Akár akarta, akár nem: minden cselekedetén, minden gesztusán – és minden alakításán! – átsugárzott a jóság.

Nem törte meg az élet? Kedvét, kedélyét, bizodalmát nem rombolták szét keserves évek? Azt hiszem, annyi jóság lakozott benne, hogy bírta erővel. Megbotránkozott, elítélt; de azzal a tiszta, ártatlan rácsodálkozással, ami az erőszaktól, a gonoszságtól idegen alkatúak sajátja. – Kééérlek széépen, meg vagyok lepve… meg vagyok döbbenve… – Aztán mindig felfedezhette, hogy neki több erő adatott, mint másnak. Több tartás. Több harmónia. És hogy ezt az emberek megsegítésére kell felhasználnia. Művészetének ez volt a lényege: a szeretet, a jóság, a hit osztogatása.

Vagyis: a derű.

Ez az, amit el akartam mondani. Művészi pályája fennen ívelt; általános elismerésnek örvendhetett mindenképpen. Szerepei emlékezetesek maradnak. A régiek, az újak – a legutóbbiak is. De ami talán még fontosabb és még emlékezetesebb: ezt az utolsó percekig – a publikum előtt töltött idő utolsó pillanatáig – tartó derűt csakis egy csorbulatlanul megőrzött emberiesség biztosíthatja.

Nagy győzelem, amit elért; s bizony ritka dolog ez manapság. Ritka dolog ez ebben az évszázadban.

Boldog életet élt. Munkálkodott a végső időkig; fáradtan, ereje fogytán is. Teste már megtört volt, de szelleme nem; s udvarias, kedves, szerető viselkedéssel leplezte, hogy mi vár reá nemsokára. Nem hősködve – csak tapintatosan.

Elment.

Lénye hiányzik; derűje, kedvessége, jósága, biztatása nagyon hiányzik majd ebből a világból.

Kosztolányi a színpadon

Mostanában némely estén a Radnóti Miklós Színpadon fénynyaláb hull egy arcra, egy kellemesen lágy vonású férfiportréra; aztán kitágul a fény, s a derengésből előtűnik egy szoba; puha, mély színű bársonyfüggönyök ölelésében egy költő, egy író dolgozószobája. A meggyfa íróasztal mögött egy alak ül ingben, mellényben is elegánsan, csokornyakkendősen – akár a portrén. Szivarkára gyújt; s a mozdulattal, a halvány, könnyű, kék füsttel a vén állóóra, a fémvillás telefon, a zöld ernyős lámpa és az olvasásban megkopott könyvek látomásosan felrajzolt világába máris élet lobban.

Kosztolányi Dezső írószobája. Egyszerűen, kedvesen, ízléssel. Portréja a könyvespolc peremén. Az ifjúkori, a derűs. A fényképet aztán később másik kép fedi, majd megint egy újabb: ahogy halad, ahogy zökken az idő. S ahogy az idő nyomot hagyott az író arcán… az utolsó évekig.

Közben Kosztolányi szól a színpadról. Bálint András hangján és alakjában. A színész szolidan, finom érzékkel idézi az alakot – és nagyszerűen, avatottan, szívből, mély azonosulással és hitvallással a költőt. Vagy írót. Nem tudom, van-e a magyar irodalomban még valaki, akiben költészet és epika ennyire egybeolvadna, helyesebben: egyformán törne felszínre, csaknem megkülönböztethetetlenül. Lírája és prózája annyira azonos, hogy a prózaírót költőnek mondhatjuk és a költőt prózaírónak, mégsem lágyítjuk ezzel egyiket, vagy tesszük szikárrá a másikat. Kosztolányinál a szív hangjai mindig elsődlegesek, de ezek nála az értelem hangjai is. Nem a haragvó, hanem a megértő írók fajtájából való. Nem megváltást ígér, csak segítséget; a gyűlölködésnél többre tartja a szeretetet. De sem az apróbb, sem a jelentékenyebb dolgokban nem tűr megalkuvást. Ettől már csak nagyfokú esztétikai érzéke, emberi hiúsága és a tisztátalansággal szembeni mérhetetlen megvetése is megóvja. Bölcsessége kétkedővé, megbocsátóvá, latolgatóvá és magányossá teszi, de egyben bátorrá is: bátorrá az igaz, a humánus, a szép és értelmes élet védelmére.

Bálint András kitűnő érzékkel választotta ki – Réz Pál segítségével – azokat a verseket, novellákat, regényrészleteket, karcolatokat, jegyzeteket, amelyek tükröztetik az egész életművet, és felmutatják Kosztolányi derűjét, iróniáját, szomorúságát; filozófiáját, emberiességét és világlátását. Ez az én Kosztolányim – mondja mintegy a színész; ez a mi Kosztolányink – mondjuk az estet hallgatva. Bálint András mindig nagyon jó a pódiumon; most pedig egészen kiváló; nemcsak előadó, de színész is a Radnóti kis színpadán; a Hajnali részegség elmondása például, vagy egyik-másik prózai mű – mint a bolgár kalauzzal megesett história – előadása valóságos színészi remeklés is. És az is az átlényegülést sugallja, ahogy az egyes szakaszokban újabb és újabb Kosztolányi-portrét állítva a polcra, nosztalgikusan, csepp keserűséggel időz a képek előtt – a költő áll ott a földi lét elmúlásán búsongva. Aztán, amikor Seneca haláláról beszél a Néró-részletben, a későbbi, a sebétől és a némaságtól szenvedő Kosztolányiként mondja: „…Rossz, nagyon rossz. Ne haljatok meg. Élni kell mindenkinek, sokáig .”

Kosztolányi él; és szól is most némely estén a színpadról. Bálint András tisztelettel és nagy alázattal maga elé engedi a költőt; a színész itt most médium: közvetít, megszólaltat; hangját, agyát, szívét engedi át annak az embernek, akit hallgatni újra és megint – és így, ilyen szép előadásban – nemcsak öröm, de igazán fontos is ebben a neki-nekivaduló világban.

Min nevetünk?

Ifjúkoromban volt egy vicctípus, az úgynevezett favicc. Akkoriban még hírét sem hallottuk az abszurd komédiának, jóllehet „kitalálták” már, de a kategorizálás még nem történt meg. Máig úgy vélem, hogy a faviccek – amelyeket a fanyar angol humorhoz hasonlítottak annak idején – az abszurd vagy abszurdoid komédiák előhírnökei voltak.

Én nagyon szerettem a favicceket.

Hadd idézzek fel egyet az emlékezetemből:

Két idegen férfi ül egymással szemben a robogó vonaton. Az egyik egyszer csak feláll, a poggyászhálóból leveszi s maga mellé helyezi a csomagját, majd nagy kényelmesen elővesz abból egy marék szilvát, gondosan kimagozza, aztán valamennyit kidobja a vonat ablakán. A másik ezt csodálkozva nézi, de még jobban megdöbben, amikor látja, hogy útitársa most egy almát vesz elő, aprólékos műgonddal meghámozza, felvagdossa, a magháztól is megtisztítja, majd a hulladékot a gerezdekkel együtt ugyancsak kihajítja az ablakon. Az alma után körtét, a körte után narancsot, a narancs után mandarint tisztogat, gerezdel s dob ki a vonatból.

Nem bírja tovább, türelmetlen kíváncsisággal megkérdi:

– De uram! Mit csinál?!

– Mit csinálnék? – feleli a megszólított a legnagyobb nyugalommal. – Nem látja? Gyümölcssalátát.

– Aha… – bólint erre megrökönyödve. Útitársa nem zavartatja magát, szőlőt szemel egy fürtről; kidobja. Banánt bont ki a héjából, karikákra vágja; kidobja. Kajszit magoz; kidobja.

– Már megbocsásson, uram! De ha gyümölcssalátát csinál, miért dobja ki az ablakon?!…

– Micsoda kérdés! Mert ki nem állhatom a gyümölcssalátát.

 

*

 

Ha ezt elmondtad egy társaságban, utána majdnem megvertek. „Mi volt ez?! Vicc?! Ugyan, menj a fenébe! Szörnyűség!”

Csak kevesen élvezték.

Akik a brutális tréfák, az egyszeri jelentésen túl semmit sem hordozó, az öncélúan röhögtető, durva – nem drasztikus, csak szellemtelen vagy másként: humortalan – vicceket kedvelték az emberi természet fonákságait felvillantó, hogy ne mondjam filozofikus ihletettségű mély humor helyett, azok felháborodtak.

A favicceket rezzenéstelen arccal, fapofával illett előadni, mintha nem is viccet meséltél volna, hanem komoly történetet.

Hisz voltaképpen a favicc az volt: véresen komoly értelmű történet.

A nem favicc és a favicc között – véleményem szerint – az volt a különbség, hogy az előbbin nem kellett gondolkodni, azt jelentette, amit jelentett; még el sem hangzott a csattanó, máris „halálra röhöghette” magát az ember, hiszen minden mondata direkt hatású volt, nagyon is egyértelmű, vihogtató. Az utóbbin azonban csak akkor lehetett derülni, ha jelentésén kicsit elgondolkodtunk, s megértettük. Akkor aztán igazán mélyről feltörő, bölcs nevetéssel, vagy éppen a derűt hirtelen megakasztó keserűséggel bólogathattunk, hogy hát, igen, igen…

Hát igen, igen, így vagyunk ezzel vagy azzal a dologgal az életben.

Az imént szóban forgó favicc hallatán például eszünkbe juthatott a gépiessé vált, érdek és érzelem nélküli cselekvés; a beidegződések kényszerhatása; a kelletlenül végzett kötelesség; a céltalanná vált tevékenység; a megszokásokból való kitörés gyatra és szánalmas próbálkozása; a sunyi lázadás; a konvenciókat felrúgni vágyó egyéniség tragikomikus próbálkozása; a hiábavalóságokba való belefásultság stb. Emberi drámák töredékei.

 

*

 

A favicc – persze az igazán jó, a sikerült – filozófiát tartalmazott, életbölcsességet, s ezt meg kellett érteni-fejteni, bizonyos fokú intellektuális erőfeszítést jelentett, az agy némi igénybevételét, ám erre mindig többen restek, mint a könnyed, öncélú szórakozásra. Elmesélőjére is hálátlan szerepet szabott; előadása nem hozott olyan sikert, mint teszem azt, az a vicc, amelyben János bácsi feljön Pestre, és összetéveszti az utcai vécét a villamossal.

(A faviccek elmúltak, azaz megváltozott az elnevezésük, ma már abszurd vicceknek mondjuk őket. Lényegében ugyanolyanok, mint elődeik, ám híveik tábora népesebb, sőt azt is mondhatnám, hogy térhódításukkal csaknem teljesen kiszorították a másmilyeneket, az öncélúakat.)

 

*

 

Borzasztóan restelleném, ha valaki megszólna, mert szentségtörésnek vélné, hogy e tárgyban egy Bajza József írta esszéből vett idézettel példálódzom, de mégis kockáztatok. 1833-ban jelentette ki írásában: „Azon elbeszélés, melynek semmi más célja nincs, mint az olvasóknak időtöltést szerezni, méltán kárhoztatik, mert benne az eszköz céllá van fordítva.”

Tessék. Szerintem ez a megállapítás a viccekre is vonatkozik. Hát még más egyébre! Hát még a színpadi művekre! Megírásukra és eljátszásukra egyaránt.

Ugyanis mindaz, amit eddig elmondtam, a mai színpadi játékok: a vígjátékok, komédiák, szatírák, groteszk-abszurd drámák kapcsán jutott eszembe.

A színházban olyat is lássunk, amin nevethetünk – kéri a közönség. Olyat is játsszunk, amivel nevettethetünk – kérik a színészek.

Sokszor azonban – tisztelet a hála istennek nem is kevés kivételnek – mindegyik tábor olyan szórakoztatásra gondol, amelyben „az eszköz céllá van fordítva”.

 

*

 

Igazán nem akkor van baj, ha a darabválasztás már eleve a könnyű szórakozás „igényét” szolgálja. A vállalkozás ilyenkor egyértelmű, s mint ilyen elfogadható vagy elutasítható. (Természetesen inkább az elutasítást választom, de ez most más kérdés.) Az előadás könnyed, olcsó jellege ilyen esetben a darab jellegéből adódik. De ha a darab nem az olcsó nevettetők fajtájából való, ha „favicc”, és nem „öncélú vicc”, ám úgy tálaljuk, mintha ez utóbbi volna, mégpedig csakis azért, hogy mint színház ne maradjunk – esetleg!! – a közönség hálája nélkül, nos, alighanem ekkor beszélhetünk bajról; arról a bajról, amiről vitákban – tanácskozásokon és írásokban – oly sok szó esett a drámai műfajok mindegyikére vonatkoztatva, hogy tudniillik a hazai színjátszásunk el-elmarad a mai (magyar) drámák korszerűségétől. Vagyis hogy játékstílusban, hangvételben nem mindig keresi és találja meg a kellő kifejezést. S áll ez a szatírákra, a modern vígjátékokra, a groteszk-abszurdoid komédiákra is.

Hát persze, régi nóta, amióta a színház színház, mindig is az volt a színész, a rendező dolga, hogy megtalálja a színpadra vitt játék stílusát. Nem az egyetlenegy lehetőt, hanem a lehetségest. Ez zsenialitás, tehetség, okosság, arányérzék stb. kérdése. Vagyis csupán a talentumon múlik az egész? Ha így volna, kár lenne szót vesztegetni rá. Én most a tehetséges emberek melléfogásaira gondolok; abszolút tehetséges rendezők, abszolút tehetséges színészek is sokszor mellékvágányra futtatnak egy-egy szatírát, komédiát, mert félnek a „faviccmesélők” sorsától: nem lesz elég harsány a szórakozás, kicsi lesz a siker.

Ez a baj oka: rettegés az ideig-óráig tartó sikertelenségtől. Ami azonban nem is volna igazán sikertelenség, csak legfeljebb nem azonnali és harsány hatás.

Mert abban nem hiszek, hogy színjátszásunk elmaradna a kor követelményeitől. Számtalan példa – egyéni és csoportos – bizonyítja, hogy ez nem igaz.

A színházi emberek ismerik a közönséget. És különösen a színész! A legközvetlenebb – és legkiszolgáltatottabb – kapcsolatban áll vele. Ő kapja kegyeit a tetszést kiváltó játékért: az együttélést az alakítás óráiban, perceiben, s a tapsokat. De ő érzi legfájóbban az elutasító, dermesztő csendek, a székzörgésekben megnyilvánuló unalmak kegyetlen késdöféseit is.

Kedvében akar járni tehát. De sokszor rosszul értelmezi a feladatát. Mert pánikba esik, s kapkodva azok kegyeit keresi, akik csak lazán, felületes szórakozást keresve, időtöltésből ültek be a színházba.

Gyors, teljes siker – ez soha nem vezet jóra.

Ebben a sikerhajhászásban sokszor társa a rendező is, már a próbákon, amikor a produkció színpadra állításakor a stílus eleve erre a kiszolgálásra törekszik, a mindenároni hatáskeltésre, amely mögött aztán valódi képét veszíti az írott mű. De ha nem társa, hanem éppenséggel ellenzője olcsó szándékainak, akkor a premier után, elengedve rendezője a kezét, maga fordít a játékon, mit sem törődve a darab hangvételével-modorával.

Láttam már ízig-vérig korszerűen játszott szatírát, groteszk komédiát a főpróbán vagy a bemutatón, s láttam ugyanazt a darabot húsz-harminc előadás után: már kezdett társalgási vígjátékká átalakulni; majd egy fél év múlva burleszkként játszották, s azután már nem is tudom, mivé – olcsó kabarétréfák sorává silányultak a jelenetei.

Miért? Nem volt eléggé határozott a rendezői elképzelés? Nem volt eléggé megalapozott a stílus? Dehogynem. De a közönség – mint mondani szoktuk – „elvitte a darabot”.

 

*

 

Képzeljük el, hogy a gyümölcssalátás faviccet mesélőnek azt mondják egy társaságban: „Szóval, teszerinted ez egy vicc?! Ez humor?! Na, ne gyere már ezzel!” – Ő megpróbálja magyarázgatni, hogy ez egy mély értelmű humor… Leintik. Más társaságban újra előrukkol vele. Egy-egy hallgatója érti, neveti, de a többiek unott arccal elfordulnak. Harmadízben is efféle tapasztalata van. Hát ő nem akar unalmas társasági figura maradni. Elkezdi így mesélni a viccet:

– Két fura hapsi utazik a vonaton, az egyik kövér, bibircsókos, fogatlan, ütött-kopott alak, zsírpecsétes ruhában, az ingujja is rojtos, de hurkaujjain aranygyűrűk, brill, mifene, szóval egy gazdag, de smucig alak; a másik meg egy szerencsétlen kis emberke, talpig jól öltözött, de egy olyan kis senki. Hát ez a jólöltözött egyszer csak leveszi a pakkját, kihalász belőle egy ménkű nagy zacskó szilvát, de valami óriási, soha nem látott szilvákat, s elkezdi ezeket kimagozni, minden csupa ragacs, szilvalé lesz, majd felugrik, tüsszent, pardon, mondja, meghajol, szóval idétlenkedik, miközben lerángatja az ablakot, az ablak persze beakad, a szilvák szétgurulnak, pardon, mondja megint, a másik csak néz kikerekedett szemmel, de mint egy víziló, egy zsírpecsétes, aranygyűrűs víziló, szóval bámul, és látszik rajta, hogy mintha a sajátjai lennének, úgy sajnálja a szétgurult szilvákat, persze, mert smucig disznó; a kisember meg összekapkodja a gyümölcsöt, mindegyiket egy szemig, még az ülés alá is bemászik, csupa maszat lesz, elkezdi tisztogatni magát, erre a szilvák ismét szétszóródnak, végre összekaparja valamennyit, és kihajítja az ablakon… – És így tovább. A vége az lesz, hogy a smucig alak bezabálja a kisember gyümölcseit, mert nem bírja nézni a pazarlást. Vagy ilyesmi.

Erre aztán kitör a nevetés. Már az első percben. A hallgatóság gurul, híreszteli, hogy lám, ez micsoda jó pofa, fantasztikusan tud viccet mesélni, s milyen jót! – Milyen jót? – Hát… már nem is emlékszem, de halálra röhögtük magunkat.

A közönség elvitte a darabot.

 

*

 

A közönség a darabbal a filozófiai mondandót is elviszi. Nem haza, hanem valahová a ködbe.

És a színész, hogy a közönség kedvére tegyen, hagyja. Ha valaki figyelmesen végigkísér egy-egy előadást, lépésről lépésre követheti ezt a folyamatot. A nézőtérről egy aprócska jel, egy alig hallható „hehe” is elég már ahhoz, hogy a színész tudja, mit vár a publikum. Jóllehet éppen félreértették a jelenetet, s nem a szituáció lényegén nevettek, csupán egy mellékes mozzanaton. Na, erre holnap „ráteszünk egy lapáttal!”. Aztán legközelebb még eggyel. Más esetben a színpadi helyzet vagy a szöveg – nem azért, mert rossz, hanem mert valami megmagyarázhatatlan okból aznap este „nem ment át a rivaldán” – nem hozza meg a színész várta hatást: gyorsan egy nota bene vagy egy komikus (komikusnak vélt!!) mozdulat, s kitör a kacaj. Jól van, itt ezentúl így megy a játék.

Sorolhatnám.

A szerző, a rendező kéri: gyerekek, térjünk vissza az eredeti elképzeléshez. – Persze, persze, de ez ma este olyan jól jött ki. Te is nevettél rajta, nem? – Hát igen – mondja a rendező, vagy az író –, mert aranyos pofák vagytok, de azért…

Szóval: családiasan megbeszélik. S mint általában a családi megbeszélések után, itt sem változik semmi.

Ha pedig nem változik, akkor a közönségnek az a része, amelyik a többiek, a jó ízlésűek bosszúságára „elviszi a darabot”, mint az elkapatott gyerek, megszokja ezt a rossz pedagógiára valló kényeztetést. És ha legközelebb nem kapja majd meg, amit ki szokott követelni magának, durcásan elfordul.

 

*

 

Gogol azt írta: „A nevetés sokkal jelentősebb és mélyebb, mint gondolják. Nem az a nevetés, amelyet ideig-óráig tartó ingerültség, vagy a betegesen epés hajlam, jellem szül; nem is az a könnyű nevetés, amely az emberek üres szórakoztatására, mulattatására szolgál – hanem az a nevetés, amely az ember derűs természetéből fakad. A lélek mélyén ott buzog a nevetés örök forrása, mely elmélyíti a tárgyat, élesen kidomborítja azt, amin csak úgy tovasiklanánk, és aminek átható ereje nélkül nem rémítené úgy meg az embert az élet kicsinyessége és üressége…”

Nem mindegy, hogyan és mivel nevettetünk. És nem mindegy, hogy min nevetünk.

Társulati ülés

Esznek a színpadon

Esznek és isznak a színpadon. Rendben van, tudjuk, hogy nem mindig azt, amiről szó esik. Leves helyett például vizet kanalaznak. A pálinkát is a víz helyettesíti. A bort, más italt a tea. De van, ami mégis azonos önmagával. Az, ami. A habzó sör, az – habzó sör, nem pedig tea vagy színes víz. A szalonna sem lehet más, mint szalonna. Miért is lenne más? Csak azért, mert a színpad festett világ?

Igaz, olykor csak üres poharat emelnek ivásra, üres tányérból imitálják az evést. Vagy pohár sincs, tányér sincs, csak az illúzió. A színész megfogja a semmit, koccint a semmivel, felhajtja a semmit. Eszi, rágja a semmit.

Az én darabjaimban esznek. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a más darabjában nem esznek. Azt sem, hogy amelyik darabban nem esznek, az nem darab. Eszembe sincs. Csak mondom, hogy az én darabjaimban esznek. A nyugati darabokban – általában – isznak. A magam példáján okulva azt gondolom, hogy azok az írók, akik csak itatják a szereplőiket, maguk is inkább csak inni szeretnek. Jómagam enni és inni szeretek. Pontosabban: evés közben inni, illetve ivás közben enni.

Hogy a színpadon mit esznek vagy mit isznak, annak – bizonyára – a figurákat és a figurák társadalmi szituációját még árnyaltabban jellemző funkciója van. De nemcsak erről van szó.

Az Életem, Zsóka című darabomban például leginkább vodkát ittak. Lengyel vodkát. Miért? Mert akkoriban magam is lengyel vodkát iszogattam. A gyorsan ható szeszek közül az volt a legolcsóbb. A dráma korszerűsége szempontjából helyénvaló volt a vodka. De aligha törődtem volna ezzel, ha valamilyen oknál fogva rászoktam volna – mondjuk – a Hubertusra. Ez esetben – ahogy magamat ismerem – Hubertust kortyolgattak volna.

Aztán ott van az Ördöghegy. Legutóbb Łódzban láttam a darab egyik előadását. Kaján örömmel töltött el, hogy a Colonelt játszó színész (Tadeusz Schmidt) írói zsarnokságom következtében kénytelen bekapni egy jókora darab szalonnát. Mert szeretem a szalonnát? Igen, de alkotáslélektanilag ez sokkal bonyolultabb. Ugyanis…

Az előadás után összeültünk az igazgatói irodában egy kis ünneplésre, beszélgetésre. Többek között azt mondja Schmidt úr: – Minden este meg kell ennem a szalonnát, pedig fogyókúrázom…

Akkor aztán elmeséltem neki, hogy ezt minek köszönheti. Ugyanis… amikor a darabot írtam, éppen az epémmel kínlódtam. Nem ehettem semmi rendes emberi étket, diétáznom kellett, már a víztől is begörcsöltem. Dühömben – kompenzálásból – beírtam a szalonnaevést a darabba. A figurámmal kéjelegve etettem a nekem leginkább tiltott falatokat. Arra már nem emlékszem, hogy ettől is begörcsöltem-e. De egyszer végre jóllaktam.

Kérdezték még ezen az estén a lengyel színészek, hogy híven tükrözi-e az előadás a magyar légkört. Azt feleltem, hogy igen, csak egy dolog képesztett el. Micsoda?

Messzebbről kell nekifutnom. Külföldi utaimon mindig gondot okoz nekem a kenyér. Szeretem a kenyeret, volt egy időszak (az ötvenes évek eleje), amikor jóformán csak kenyéren éltem. Zsíros kenyeret vittem a munkába, fájront után meg beugrottam egy péküzletbe, vettem negyed kiló friss serclit, és befaltam az utcán. Estig megvoltam vele; vacsorára pirított hagymát ettem kenyérrel. Azóta jobban megy a sorom, de még ma is megeszem a magam negyed kilóját. Ha nem többet. Tudom, hogy ez nem helyes, nem a kimondottan kulturált táplálkozás ismérve. De – úgy látszik – megszoktam. A külföldi vendéglőkben, előkelő éttermekben viszont állandóan könyörögni kell kenyérért. Nem teszik az asztalra, s ha kérsz, körülményesen hozzák. Lengyelországban is a Hotel Europejski pincére, amikor kenyeret kértem a bigoshoz (székelykáposztaféle), megvetően elhúzta a száját. Máskor kaptam ugyan kenyeret, de csak egy falásra valót. És Łódzban, az előadáson is mit látok? Az egyik jelenetben Eszter, a női szereplő egy tányér levest meg egy karéj kenyeret ad a kunyeráló Prédikátornak. De micsoda karéj kenyeret!? Olyan vékonykát, amilyet itthon még a legnagyobb ínségben sem metszettünk, s amitől sokkal vastagabbra azt szokta volt mérgesen mondani nagybátyám, hogy: „Na, ezen átlátni Bécsig!” Hát ezt mondtam ott nekik a kérdésükre, hogy nálunk még a koldusnak sem lehet ilyen papírvékonykát adni. Felháborodna.

Azt hiszem, nem értették meg.

Más: nagynéném finom puncstortákkal vendégelt gyermekkoromban. Kedvencem volt ez a rumízű, alkörmössel festett, mázos édesség. Mi következik ebből? Hogy az Adáshibá-ban Pesten és vidéken, Helsinkiben és Prágában, Kassán és Ostravában és mindenütt, ahol előadták és előadják, szegény színészek – ha tetszik, ha nem – kénytelenek puncstortát enni. A rántott hal és a krumplisaláta anyám specialitása. Ünnepi alkalmakkor mindig ezt tálalja az asztalra. Következményét ugyancsak az Adáshiba szereplői sínylik meg; a hal kivételével (ami tudtommal csak valami zsemlemorzsában kisütött tésztaféle) minden valódi, és becsülettel el is fogyasztatik. Bevallom, olykor restellem, hogy mikre kényszerítem a színészeket.

A múltkor láttam a Szindbád-ot. Latinovitsnak szerencséje van. Gyöngyöző, bőségesen zöldségelt húsleves daragaluskával, velős csont, sült szárnyas, főtt marhahús pikáns mustárokkal… Krúdy sokkal ízletesebb, gazdagabb ételekkel szolgál.

Félek magamtól, hogy egyszer még a sárgaborsó-főzelék is belekerül valamelyik darabomba. De nem kell a színészeknek rettegniök: azt a darabot úgysem adnák elő. Túlságosan keserű, pesszimista darab lenne…

Éjféli táviratok

A táviratok Lengyelországból érkeztek. Esténként, amint hazatértemben kinyitottam az ajtót, mindig ott hevert egy-egy a padlón. Varsói barátom, Jan Zimierski küldözgette őket, mert akkoriban éppen az Ördöghegy című darabom fordításán dolgozott, s ha a szövegben valami gondot okozott neki, azonnal feladott egy telegramot a gyors válasz reményében.

„aki eszik az ne kárhoztassa azt aki nem eszik és aki nem eszik ne kárhoztassa azt aki eszik stop szent pál hol található stop sürgős választ stop”

Így szólt az első távirat. Azonnal tudtam, miről van szó, az egyik idézet eredetét keresi. Feltárcsáztam a nullakettőt. Az éjszakai szolgálatos kisasszony álmosan vette fel a válaszomat:

„levél a rómaiakhoz stop szakonyi”

Néhány nap múlva újabb távirat Varsóból. „ejtőernyősnek legyen-e szakálla stop a padláslépcső kinn van vagy benn stop választ”

Megint éjszaka volt. Tárcsáztam. A hangjáról ítélve megint ugyanaz a kisasszony volt szolgálatban, aki a múltkor is. Kedves, de álmos hang. Mindegy – a távírdával az ember nem privatizál. Jól tagoltan mondtam a szöveget:

„ejtőernyősnek legyen szakálla stop a padláslépcső a házból vezet fel de az ajtó takarja rejtekhelynek alkalmas stop”

Le akartam tenni a kagylót, de a kisasszony váratlanul beleszólt: – Jól értettem? Varsóba megy a távirat?

– Igen – mondtam. – Miért?

– Csak ellenőriztem – felelte kurtán, de már kissé éberebben. Mégsem volt folytatása, a vonal éles kattanással megszakadt.

Három nap múlva újabb távirat. Este. „az egyszeri bolond szerzetes te vagy stop vagy élő személy stop sürgős választ stop”

Telefon. Nullakettő. Kicseng, felveszik. – Távírda! Tessék!

Nocsak, mondom magamban, mintha megint ahhoz a kisasszonyhoz volna szerencsém! De nem sokat törődtem vele, fáradt voltam, éjfél elmúlt.

– Mondhatom?

– Tessék!

És mondtam: „az egyszeri bolond szerzetes talán én vagyok talán nem stop de inkább képzelt személy stop”

A távírdában kis csend.

– Halló! Megvan? – kérdeztem, s belefújtam a kagylóba.

Végre a kisasszony bátortalanul:

– Szegény!…

– Hogyan?! Mit mondott?!

– Nézze, megismerem a hangjáról. Maga majdnem minden éjjel felad egy ilyen táviratot… – A hang kissé izgatott volt. – Pedig még fiatal lehet, és… Ez szörnyű!

Hirtelen nem fogtam fel, miről beszél, de aztán belém hasított a felismerés, elöntött a veríték, sietve kiáltottam a kagylóba: – Kérem! Kérem, ne értsen félre, egy drámáról van szó, ez egy dráma!…

A vonal végén kis sóhaj: – Egy dráma! Hát igen… – Aztán gyors, hivatalos hangon: – Ötvenhárom-negyvenhat a távirat száma! – Kattanás. Letette. Tehát ahogy gondoltam. Nem vitatkozik. Inkább intézkedni fog. Jönnek, majd magyarázkodom, talán sután el is röhögöm magam, belebonyolódunk… Rettegve töltöttem az éjszakát, a következő napot. Vártam.

Harmadnap vagy negyednap – már nem is tudom – újabb távirat érkezett a barátomtól:

„pontos választ bolond vagy őrült stop”

Nem válaszoltam. Nem mertem.

Játék gongütésre

Hát nem leginkább itt helyénvaló a játék? A színi játék? A nézőtéren gyerekek nyüzsögnek, csapdossák a székeket, viháncolnak; vékony hangocskák keverednek a felnőttek csitító, rendreutasító dörmögésével. A lurkók nem rosszak, csak hevültek, kíváncsiak: Csukás István mesejátékát, az Ágacská-t látni jöttek ide, a körúti Játékszínbe. Lesz majd móka és izgalom! Látható a nyitott színpad: padlásszoba, színes ablakokkal – hát persze, egy festő műterme ez; festőállvány és létra is van, meg mindenféle színes holmi – de sok érdekes fog itt történni! Szülők, nagynénik jóságos, elnéző türelemmel magyarázzák: igen, az egy jancsikályha… Nem tudod, mi az? Ja, ma már csak a mesékben… De az meg teáskanna, úgy van, és egy lámpaernyő… hogy mire kell? Várjuk ki a végét. Semmi sincs csak úgy véletlenül a színen; majd ha sötét lesz, majd ha jó leszel és rendesen ülsz itt nekem, ahogy színházban illik, akkor a színész bácsik és színész nénik szépen elkezdik! A gyerek megszeppen, de egy perc múlva csacsog, izeg-mozog újra. Jaj, csak kezdődne már!

Milyen vidám egy színház, ha gyerekek töltik meg a nézőteret, mennyivel pezsgőbb, természetesebb a hangulat! Hiszen játékra készülődnek! Mi, felnőttek, fontoskodva, aggodalmasan, tudálékosan szoktunk feszengeni a zsöllyékben meg a páholyokban, illedelmesen; s idegesen, hogy mi lesz, ha nem tetszik a darab, ellenben kiváló ismerősünknek igen, hát majd mekkorát kell hazudnunk; vagy tetszik nekünk, de ennek meg ennek alapos kifogásai lesznek ellene, hogyan szívjuk vissza az elhamarkodott dicséretet?

Igaza van Csukásnak, hogy gyerekeknek ír színdarabot.

Szerethet – s szerethetik.

Ez a publikum nem alakoskodik. Vagy megnyeri tetszését a szerző és a színész, vagy sem. Csukás István már annyi remek meséjével és mesealakjával lopta be magát a szívükbe, hogy a Játékszín nézőterén a várakozás boldog izgalma indokolt.

Csak szólna már a gong!

Gong? Mikor is hallottam utoljára az előadások kezdetét valaha elmaradhatatlanul jelző gongütést? De most is felbong, ha nem is az ügyelőé, ám a játékban egy csudajátékra szólító. A bolondos, hórihorgas festő varázsgongja. A piktornak – Koltai János játssza – van négy színész barátja, őket szokta mókázásba vinni s e varázsgonggal elbájolni. Persze magamagát is; és mivel a színek mestere, pompázatos mulatságot intonál. Mert játszani kell. Játszani a móka kedvéért meg azért, hogy a lényeg közelébe juthassunk. Hogy az élet rejtőzködő szépségeit fellelhessük.

Hipp-hopp! – fergeteges, káprázatos történet kezdődik nagyszerű zenével. A Darvas Ferenc komponálta muzsika dallamos és szellemes. Néhol a hollywoodi musicalek (rajzfilmmusicalek) fináléit parodizálja, s ezzel a színészeknek tálcán nyújtja az egészen kiváló énekpersziflázsokra módot adó számokat.

Ágacska históriája a komédiázástól a költészetig ível. Ki vagyok én? – kérdi a Peremartoni Krisztina alakította Ágacska. Gomba? Virág? Kacsa? Béka? Egér? Ember? Virág? Ki vagyok? – Ezt megtudni indul kalandos útra erdőn, mezőn, vizeken át; s bár a rétek és a tavak lakói, békák és kacsák szüntelen csetepatéznak, a veszélyek közepette hű barátokra is talál: a háborúskodásban megcsömörlött, mindig mindenen röhögő Berci békára (Tímár Béla), a suta, kancsal Dani kacsára (Márton András), majd később a rettenthetetlen Pösze egérre (Hűvösvölgyi Ildikó). Noha nincs jó véleményük az Emberről, hiszen valamennyiüket bántotta már, felbuzdulásukban mégis elkísérik Ágacskát a nagy kétlábúhoz, hadd derüljön rá fény, kicsoda is e naiv, ártatlan lény? Az ember aztán meg is fejti a titkot: Ezeréves tölgynek friss hajtása ő. Ott a helye a lombban, hogy növekedve, erősödve tovább segítse a vén törzs életét. Az élet letéteményese. Mindazé, ami körülveszi morcos gombákkal, suta kis kancsal kacsákkal, felvágós egerekkel, pukkancs békákkal és gonoszkodó emberekkel. Ám mindezek mégis szeretnivalóak, hiszen csak sebeik, sérüléseik miatt keserűek vagy bántók. Lám, az ember is: bajt okoz, de gyógyítani is képes a bajt; s éppoly esendő: motyogós, pösze, vaksi, mint bármely más teremtmény, de szívében őrzi a költészetet is.

Csukás nem mesemondó bácsi, hanem a gyerekekkel együtt játszó társ, szinte ott és akkor születik a móka: szó szót követve, ötlet ötletre épülve, grimasz grimaszra vágva. Meséi nem hagyományos elemekből épülnek, nem klasszikus motívumokból variálódnak. A gyertek-játsszunk-bolondozzunk helyzetből támadnak, akár a legjobb versek, amelyekben a figurázás közben egyszer csak megcsillan a szeretet és komolyság rubincseppje.

Mindezt a természetes játékosságot és líraiságot színre vinni jeles színészek szövetkeztek. Ők ugyanolyan tiszta szívvel állnak a gyerekek elé, mint a szerző. Jeles társulás ez. Tímár Béla rendezte a darabot, s minthogy szerepel is benne, a játék gyönyörűségét társaival együtt érzi, s annak pontosságára így jól vigyáz. Bár semmi gondja ezzel: valamennyi művész ügyel a színvonalra. És ámulatraméltó, ahogy szerepből szerepbe bújnak – Hűvösvölgyi Ildikó előbb lepke, aztán kacsa, békakirályné, majd egér; Tímár virágból Rezső kacsává változik, majd Berci békává; Márton András mulatságos gomba és még mulatságosabb, felejthetetlenül mafla Dani kacsa; Koltai pedig útjelző tábla, vonat, béka, asztalos, fogorvos, szemész. Mimikus képességeikről külön kis esszéket lehetne írni. Persze feltétlenül meg kell említeni a jelmezeket: Borsi Zsuzsa olyan kosztümöket tervezett, amelyek – ritka eset – dramaturgiai funkciót töltenek be, és a színészi alakításokat mérhetetlenül segítik. A díszlet Götz Béla munkája; a nehéz feladat őt mindig serkenti; ahogy ezt a kis játékteret kialakította, azzal a rendezőként voltaképpen most debütáló Tímár Bélának bizonyára sok szcenikai ötletet adott. S ha már debütálásról van szó: Traub Pál, a rendező munkatársa első ízben látott el játékmesteri feladatot. Mindannyian nagy kedvvel munkálkodtak, s hadd írjam le elismeréssel: az előadás a gyermekpublikum messzemenő megbecsülését tükrözi.

Szerzők, dramaturgok