Vodka, biga, gramofon

Arra már nem emlékszem, hogy az Irodalmi Alap vagy az Írószövetség szervezte-e a társasutazást, a dátumot sem tudnám pontosan megmondani, de valamikor úgy a hatvanas évek közepén lehetett, hogy egy csapat író – voltunk vagy húszan – Moszkvába és Leningrádba utaztunk. Én már harmadszor jártam erre, de jó néhányan első ízben vágtak neki a harminchat órás vonatozásnak. Meg a végtelen orosz síkságnak. Ami valóban lenyűgöző. Gyurkovics Tibort például még éjszaka sem volt könnyű elcsalogatni az ablakból, nappal pedig egyenesen lehetetlen volt: bámulta a rengeteg vidéket, a nyírfákat, a faházakat, a hagymakupolás templomokat, az esőben ázó mezőket. – Napóleon! – mondta szinte belekáprázva a messzeségbe. – Napóleon! Belebukott! Mind belebuktak! Mi is, már másfél napja száguldunk, és még milyen messze van!… – Már tudniillik Moszkva. S ahogy álldogált ott a vonat folyosóján, és olykor utat engedett a szőke, bájos kocsikalauzunknak, a forró teát felszolgáló kislánynak, a kerekek csattogásában születhetett meg a vers, a Moszkva felé: …nyírfa, nyírfa, platina ég, / platina fog, platina haj, / tea-barna, hosszú tél, / sár, rét, fekete föld, / mély az út, öreg kerék, / cár, a cár, a cárevics, / szakonyi, gyurkovics…

Cárevicsnek neveztük az úton.

Csurka higgadtan ült a kupéban, és abban reménykedett, hogy Moszkvában is kijut a lóversenyre. Gáll Pista morcosan szivarozott, nehezen viselte el, hogy felborult megszokott életrendje: a kora esti lefekvés és a hajnali felkelés; füstbe burkolózva, kényszeredetten vodkázott – mert akkoriban még nem szeretett inni –, s csak akkor vidult fel, ha végre valami ürüggyel régi katonahistóriáit mesélhette. Vodkáztunk, teáztunk – aztán egyszer csak megérkeztünk Moszkvába.

Ott aztán rengeteg a látnivaló, ezt mindenki tudja. Le is jártuk a lábunkat: Kreml, múzeumok, templomok, cári kincstár, GUM – nem sorolom. De Csurkát mindennél jobban izgatta a kérdés: van-e, és ha van, hol található a lóversenypálya?

Volt egy kis pénzünk; akkoriban még az a módi járta, hogy a Szovjetunióban megjelent írásaikért a külföldiek csak ott vehették fel a honoráriumot; egyikünknek-másikunknak akadt némi rubelocskája; nekem is vagy százhúsz.

– Hippodrom! – érdeklődött Csurka mindenütt. – Hippodrom?

Nem értették. Vonogatták a vállukat a moszkvaiak. Hippodrom? Aztán valaki a második vagy harmadik napon biztatón karon ragadta Csurkát, és elcipelte a Vörös térre, cipelte végig a Kreml fala alatt a lovardáig. – Hippodrom! – mutatott az ajándékozók boldog mosolyával az arcán a hajdani lovardára, amiben most már, a mai világban képtár van. A jóember sehogy sem értette, miért vágott olyan csalódott képet Csurka Pista.

A lóversenytérről Marina sem tudott, a szőke kalauzlánynál is szőkébb és bájosabb tolmácsnő. Persze hogyan is tudhatott volna éppen ő olyan látványosságról, ami az Inturiszt programjaiban nem szerepel? Pista már-már letett róla, hogy néhány futam után rubelkötegekkel a zsebében vendégül lássa az egész társaságot, amikor egyik este az Arbaton két-három pityókás alakkal találkoztunk. Tüzet kértek. – Ezek az én embereim! – villant Pista agyába a felismerés öngyújtója lángjának fellobbanásával egyidőben. S kérdezte tőlük is a „hippodromot”. A fickók vették a fáradságot, hogy elgondolkodjanak a dolgon, s minthogy Csurka némi pantomimmozdulattal imitálta a hajtást, máris tudták, miről faggatódzik ez a derék termetű idegen. – Á, á, á! – derültek fel. – Bigá! Bigá!

– Hát persze! – csapott a homlokára Csurka Pista. – Biga! Hogy erre nem gondoltam! Értitek, nem? – fordult felénk. – A római hadiszekér. A kétkerekű! A biga! – És boldogan kezet rázott a bölcs férfiakkal. – A kifejezéssel volt a baj! Nem hippodrom, hanem biga! – morfondírozott fellelkesedve, amint otthagytuk informátorait. – Így már akármelyik taxis kivisz oda. Azok ne tudnák, hol a pálya?…

Sajnos nem sok szót érdemes vesztegetni rá, hogy Pista mint tért vissza másnap a versenyről. Se nem nyert, se nem vesztett. De taxival jött a szállóig, megadta a módját. – Szolidan megy… – ennyit mondott.

De legalább látta ezt is.

A Vörös Nyíllal utaztunk Leningrádba.

Gyurkovics rajongott a városért. Tél vége volt, március, párás, esős idő. A Néva partszegélyén még jegesek voltak a kövek, de a Péter-Pál erőd aranytornyait már tavaszias fény ragyogtatta. Olykor zápor permetezte a csatornák fekete vizét, sötéten csillogtak a kis hidak vaskorlátai. A Nyevszkijen áramlott a tömeg. Gyurkovics egyszerre és mohón be akarta járni az egész hatalmas várost. Menni kellett vele, hallgatni a lelkendezését. Ezek a paloták! Ezek a vizek! A hidak! Ez a nagy folyó! A terek! A kis utcák, a nagy utcák! Meg a nők! Bizonygatta – és el kellett hinnünk neki, hogy Leningrádban bűbájosabbak a nők, mint bárhol másutt a világon. A szőke hajuk. A kék szemük. A mosolyuk…

– Semmi rafinéria! – magyarázta felhevülve, az áruház eladónőjét, egy pincérlányt vagy csak egy mellettünk elsuhanó asszonyt figyelve. – A természetesség! Ahogy feléd intenek! Ahogy rád nevetnek! Ahogy szólnak! A nők máshol kacérak, felkínálkozók, kékharisnyák, mondénok, számítók. Itt meg? Nézd! Nézd csak! Mint egy anya, egy nővér, egy hamvas szűz, egy dosztojevszkiji Natasa… egy drága szerető! Látja rajtam mindegyik, hogy én itthon vagyok ebben a városban. Vics! Gyurkovics! Ezek a nők szeretnek engem!…

Erről aztán eszébe jutottak azok a nők is, akik otthon szerették és várták: nagyok és kicsik – már úgy értem, közöttük a lányai is. Mindenkinek ajándékot akart venni. Tudni kell, hogy ő nagy ajándékozó. Érti a módját. Ért ahhoz, hogy adjon. Hanem vele vásárolni – az már nem kis dolog! Türelem kell hozzá. Ezernyi tárgyat vesz kézbe, ezernyi apróságot, míg végre választ közülük egyet-kettőt. Egy brosst, egy medaliont, egy képecskét, szobrocskát… Aggodalmaskodott, hogy fogytán a pénze, mondtam, hogy van nálam, adhatok. Nem, nem, az kell vodkára meg a gramofonra. Persze, a gramofon! Már Moszkvában is kerestem, az a fajta, amit venni akartam, éppen kifogyott az áruházakból. Leningrádban talál – mondták. Majd Leningrádban… Velem jött, hogy segítsen. Megtaláltuk a boltot; afféle KERAVILL-üzlet volt – rádiók, villamossági gépek, egyebek. A pultok mögött néhány fiatal eladó, társalogtak, vevők nem háborgatták őket. Pedig az üzlet nem volt néptelen, de mintha vártak volna valamire, nem vásároltak, csak üldögéltek a fal mentén a furnírlapú székeken. Pihengettek, ücsörögtek csendesen: nők, férfiak, öregecskék, fiatalabbak; egy bekötött kezű, diákforma fiúra is emlékszem, simléderes sapkában bóbiskolt, hórihorgas volt, szőke, fáradt.

Jöttünk-mentünk ott a boltban egy darabig, de alighanem mindenki azt hitte, hogy csak melegedni tértünk be.

– Szólj már valakinek! – bökött oldalba Tibor.

– De mit mondjak?

– Hogy pazsaluszta.

– Az nem azt jelenti, hogy kérem!

– Mindegy, mit jelent, de nem állhatunk itt örökké! És köszörüld meg a torkod! Ha belegondolok, hogy színész akartál lenni ezzel a hanggal!?…

Valahogy elcsaltuk a gondtalan társaságból az egyik fiatalembert. A polcon ugyanis megláttam a keresett lemezjátszót. Egyetlen darab volt.

– Azt, legyen szíves! – mutattam fel a gramofonra. – Bitte! Akarom mondani, please! Vagyis… na, hogy is mondják?

Az ifjú alaposan megnézett minket, aztán szó nélkül levette a polcról és elénk tette a gépet. Mutogattam neki, hogy nyissa fel a fedelét. Megtette.

Aztán elment.

– Tovaris! – szóltam utána. De ő tapintatosan magunkra hagyott bennünket a masinával. Hadd ismerkedjünk vele. Nézegessük. Van idő.

A boltban ekkor mozgolódás támadt. A székeken üldögélők, a bóbiskoló diák kivételével lassan felocsúdtak. Felkelthettük érdeklődésüket; néhányan felálltak, kíváncsian közeledtek.

– Mi lesz? – nézett rám Tibor.

– Meg kellene hallgatni, hogyan működik. Nem gondolod?

– Kérj egy lemezt.

– Úgy gondolod, hogy meg tudom magyarázni?

Üggyel-bajjal megértettem az eladóval, miután érte mentem és ismét elcsalogattam, hogy szeretnénk, ha feltenne a gramofonra egy lemezt. – Lemez! – mondtam és mutattam ujjammal a lemez forgását.

– Muzik! – segített Tibor a távolból.

– Á! Plátnyi! – ocsúdott az ifjú. Lehajolt, keresgélt a pult alatt, segítségül hívta a kolléganőjét, a kutatásba bekapcsolódott a másik eladó is. Hiába. – Nyet. Plátnyi nyet!

Hát ezt sajnáltuk. Tanácstalanságunkat már az egész üzlet figyelte. Körülálltak, nézelődtek, meghányták-vetették az ügyet, hogy bizony kipróbálás nélkül nem lehet megvenni egy ilyen masinát. Már-már reménytelen volt a helyzet, amikor egy pisze orrú legénynek hirtelen felderült az arca, s miközben sebesen bontogatni kezdte a táskáját, lelkesen magyarázott valamit – olyasmit, hogy micsoda szerencsénk van! Mert egy albumot halászott elő a táska mélyéről, egy füzetet, amiben – perforált szélükön spirállal összefűzött – műanyag lapokra préselt hangfelvételek voltak. Készségesen felajánlotta a lemezkéket. – Na? Ugye milyen jó, hogy ő itt van?

Ez már tetszett mindenkinek. Amíg a fiú feltette az első lapot a korongra, körénk gyűltek mind, csak úgy szorongtunk a tumultusban. A bóbiskoló diák is felneszelt az első Strauss-keringőre. Mit mondjak? Vagy a műanyagra préselt felvétel volt tökéletlen, vagy a lemezjátszó volt hibás: a zene kissé nyekergőn szólt. – Megvegyem? – Vedd – mondta Tibor –, másik úgy sincs. – De jó ez a gép? – Harminc rubel. Mit akarsz? Meg aztán amennyi lemezt te hallgatsz! – Még sosem volt lemezjátszóm! – Akkor mit vacakolsz? Mondd, hogy csomagolják, és visszük! – Mondjam!? Jó ötleteid vannak! – De azért, izzadva és szuszogva, megpróbáltam megértetni az eladóval, hogy köszönöm, elég lesz, megveszem… Csakhogy az rám se hederített. Félig hunyt szemmel, derűs arccal élvezte a bécsi dallamot. Szerencsére kurta kis lemezke volt. Levette a korongról – én meg rátenyereltem a gramofonra, de a mi segítségünkre siető, pisze orrú barátunk a fejünk felett odaszólt valamit az ifjúnak, mire az bólintott, hogy ő is úgy gondolja, és felrakta a következő számot. Népmese volt, oroszul, nagyapósan. – Úristen, ezt is végig kell hallgatni? – nyögtem Tibornak a pulthoz szorulva. – Hagyd csak – nyögte ő is –, hiszen látod, jót akarnak! – De ez kifogyhatatlan paksaméta! – Nem ronthatod el az örömüket, látod, milyen boldogok! – Így hát moccanatlanul szorongtunk tovább a polkát, indulót, szavalatot, népi muzsikát, kabarétréfákat hallgató tömegben. Végül is elfogytak a lapok. A csalódás moraja hullámzott körülöttünk. Az eladó is szomorúan sóhajtott, átadta az albumot a piszének – majd becsukta a gramofont, hogy visszategye a polcra.

– Megveszem! – kiáltottam kétségbeesve. – Kérem! Jó lesz!

Ez mintha megint érdeklődést váltott volna ki az üzletben. Maga az eladó is hitetlenkedve nézett rám. – Tridcáty rubl! – mutatta figyelmeztetően, jóindulattal. – Kharasó! – mondtam én. Elővettem a pénzt. A társaság elkísért a kasszáig, onnan vissza a pulthoz; majd követtek minket egészen az ajtóig. Kedvesen, barátságosan búcsúzkodtak, némelyek még az utcára is utánunk integettek elismerően.

Hát ez megvolt! Nehéz, de masszív gépezetnek tűnt a zsákmány. – Eltart ez örökké! – mondta Tibor.

Örökké nem tartott – legalábbis nálam nem, mert az évek során elhagytam valahol, ki tudja, melyik költözködésnél. De már akkor, a vásárlást követő napon is majdnem rosszra ment.

Leningrádból Moszkvába utaztunk vissza. Gyurkovics nehezen vált meg a várostól; jó ok volt ez az ivásra. A szállóban vodkáztunk, vacsora után, mégpedig jócskán; kedvet kapott rá mindenki. Az éttermet már bezárták, de a halványkék köpenyes, szőke kontyú pincérnők nem bánták, hogy maradunk még. Felszelt fekete kenyeret, káposztát tettek elénk úgy éjféltájban. Másnapra a fejenként egy-egy palack Moszkovszkaja megtette a magáét. Homlokunkon vizes borogatásokkal hevertünk a hotelszobánkban. Délután mégis felcihelődtünk; Tibor még egyszer látni akarta a hidakat, a csatornákat, a széles Névát. A Nyevszkijen egy kapu alatt céllövöldére bukkantunk. Már csaknem elmentünk mellette, amikor Tibornak lövöldözésre támadt kedve. Így, másnaposan kidobott pénz minden kopejka – gondoltam, de hajthatatlan volt, ráhasalt a pultra és – uramfia! egyre-másra célba talált. Hát persze! Nyerni akart még valami kis ajándékot a lányainak. A céllövöldés ámuldozott.

– Hát még ha nem remegne a kezem! – vetette oda Gyurkovics. Emlékszem erre a pillanatra, később ez lett a Céllövölde című elbeszélésem magja…

Este indult vissza a vonat Moszkvába. Felmálházva szálltunk fel a pályaudvarra szállító autóbuszra. Csomagok, csomagok – meg az a dög nehéz lemezjátszó. Tibor ment elöl. – Megfognád egy pillanatra ezt a gramofont, nem férek el. Fogod? – Fogom, fogom, engedd csak! – mondta ő. Elengedtem. Éktelen robaj – a kofferom fülét ragadta meg, nem a gramofonét.

– Ennek vége! – néztünk a padlón heverő masinára. – Pedig mennyit küzdöttünk érte!

– Mindegy! Úgysem volt jó. Nyekergett…

A moszkvai szállóban azért csak kipróbáltam! Valaki adott egy lemezt. Feltettem.

Gyönyörűen szólt. Élesen, tisztán. A szerkezete az eséstől valahogy jól összerázódott.