Három groteszk

A felügyelő – természetesen civilben – benyitott a vendéglőbe. Barátságos helyiség volt, bolthajtásos, kicsiny, meghitt. A falát sárgára marta a nikotin, a rézfogasokon nádkeretbe csippentett újságok laffogtak, itt-ott egy-egy vidám sörplakát; az asztalokon kockás abroszok, söralátétek, réz hamutartók.

– Parancsol, uram? – kérdezte a vendéglős mély meghajlással a csillogó pult mögött. A pohárállvány hátsó fala tükörből volt, a felügyelő megnézte magát benne a poharak között. Kicsit igazított a kalapján, aztán intett, hogy nem kér semmit. Csak egy parányi fejbiccentés volt, egy szemvillanás, de a vendéglős megértette, hogy nem kell kérdezősködni. Nem kell, vagy nem lehet – valahogy így. Rákönyökölt a pultra, és türelmesen nézte, hogy a felügyelő végigjárja a falak mentét, benéz a sarkokba, a köpőcsészékbe, a biliárdasztal alá, felhajtogatja az abroszok szélét, bekukkant a konyhába, a telefonfülkébe, a jégszekrénybe. Egyetlen vendég sem volt a helyiségben, délelőtt tíz óra felé járt – holt idő. A felügyelő megállt a terem közepén, s miközben a zsebében kutatott cigaretta után, fejét hátravetette, s a mennyezetet is megvizsgálta alaposan. Felsőtestét ringatva, ciccegve rágyújtott. A vendéglős nem adott tüzet, tudta, hogy az illetlenség, a felügyelő félreértheti a mozdulatot.

– Történt valami mostanában? – kérdezte a vendéglős.

A felügyelő ránézett, aztán megingatta a fejét, de mindjárt – lustán – el is fordult (fél keze a zsebben, talán a revolverén!), és sandán bepillantott a söntéspult mögé.

– Hát igen… – mondta a vendéglős. Kinézett az utcára, a napfénybe, a járdaszegélyre, a sarokra, hátha felbukkan egy vendég. A sör jegelve, a pult fényesre szidolozva, a padló szépen felseperve. Csak vendég nincs sehol.

– Hmm-ümmm-hümm – dünnyögte a felügyelő. A cigaretta hamuját gondosan az egyik réz hamutartóba szórta. Ebben a pillanatban valami átütötte az ablak üvegét, dörrenés hallatszott; a felügyelő felkapta a fejét. Csodálkozva megfordult, bámulta a szilánkosra zúzódott ablaküveget, majd a mellkasára tekintett; állát egészen leszorította, hogy jól lássa a mellét. Nem hitt a szemének, a szíve tájékára nyúlt, aztán tenyerét hirtelen a bordái fölé szorította. Kezét el sem vette többé, hogy megnézze, véresek-e az ujjai, tudta, hogy bizony, véresek. Ehelyett a vendéglősre lesett és restelkedve elmosolyodott.

– Csak a biztonságot ellenőriztem – mondta. Tenyerét egyre a mellére szorítva a pulthoz lépett, a kendővel borított kosárkából kivett egy szépen pirult sóskiflit, kicsit feltartotta, aztán kedélyesen leharapta a csücskét. A vendéglős is úgy tett (vagyis: helyeslően bólintott), mintha nem történt volna semmi.

Volt egyszer egy fiatalember. Nagyon el volt keseredve, kiment a Városligetbe, kiválasztott egy jó erős faágat, elővett egy jókora kötelet és éppen fel akarta akasztani magát, amikor arra ment egy öregember, meglátta, s így szólt:

– Fiatalember! Én is voltam fiatalember, én is nagyon el voltam keseredve, én is kijöttem a Városligetbe, kiválasztottam egy jó erős faágat, elővettem egy jókora kötelet, és éppen fel akartam magam akasztani, amikor arra jött egy öregember, meglátott és azt mondta:

– Fiatalember! Én is voltam fiatalember, én is nagyon el voltam keseredve, én is kijöttem a Városligetbe, kiválasztottam egy jó erős faágat, elővettem egy jókora kötelet, és éppen fel akartam magam akasztani, amikor arra jött egy öregember, meglátott és azt mondta:

– Fiatalember! Én is voltam fiatalember, én is nagyon el voltam keseredve, én is kijöttem a Városligetbe, kiválasztottam egy jó erős faágat, elővettem egy jókora kötelet, és éppen fel akartam magam akasztani, amikor arra jött egy öregember, meglátott és…

– Ide figyeljen, öregem – mondta vészjóslóan a fiatalember. – Hagyjuk ezt a dumát, jó? Hová akar ezzel kilyukadni?

– Várja meg, amíg befejezem – mondta sértődötten az öregember.

– Befejezi? – kérdezte röhögve a fiatalember. – Soha nem fogja befejezni. Ez a mese olyan, hogy nem lehet befejezni.

– Gondolja? – kérdezte megszeppenve az öregember. – Hát akkor…

– Hát akkor – mondta a fiatalember – menjen szépen a dolgára és örüljön neki, hogy megúszta. – Azzal felmászott a padra, nyakát szépen a kötélbe dugta, és elrúgta magát. Meg se nyekkent. Az öregember meg továbbsétált fejcsóválva és töprengve, és azt hitte, hogy ő csakugyan megúszta.

Lihegve ért fel a tölgyfa lépcsőn. Éppen egy szöget vertem be a falba, véletlenül hátranéztem, akkor láttam meg. Most is éppen olyan volt, mint régen: kicsike, egyszerű, sima felöltőben, fején Eden-kalap, szájában kis szivar, kezében sétabot. Mindez éles fekete kontúrokkal, semmi szín, a kontúrokon belül és kívül a papír fehérsége. Így hát csaknem teljesen beleolvadt a meszelt falba.

– A mindenét! – kiáltottam fel. – Hát ön az, Adamson úr?!

– Megismer? – kérdezte cseppet megilletődve.

– Hát hogy a csudába ne?!

– Jól megnőtt – mondta kicsit bosszúsan.

– De ön éppen akkora, mint hajdanán.

Legyintett, csak úgy mellékesen, aztán körülnézett. A szivarja egészen kis csonk volt csupán, de emlékeztem rá, hogy mindig ilyet láttam a szájában. – Szóval itt lakik? – mondta bólogatva. – Szegel?

– Egy képet akarok feltenni…

Ott álltam, kezemben a kalapács; nagyon jólesett, hogy láthatom Adamson urat. Meg is mondtam ezt neki azzal az ünnepélyességgel, amivel a híres emberek közelében hajbókolunk, kissé jobban is, mint ahogy kellene.

– Hát csak úgy erre jártam – mondta leereszkedően.

– Tetszik járkálni úgy erre, arra?

– Néha.

– És a kalandok?

– Hm… Most már nemigen…

– Tetszik tudni, mikre gondolok? Azokra a heti kalandokra.

– Az újságok összevissza írtak mindent.

– Csak nem azt tetszik mondani, hogy nem volt igaz?!

Feltekintett rám, elmosolyodott, sietve bólogatott. – De, de, hogyne…

– Adamson úr és a rendőr… Adamson úr és a csatornázók… Adamson úr és a hó… Adamson úr és a víkend… Adamson úr és a nők…

– Mondja csak – kérdezte hirtelen –, nem voltam én egy kicsit maflának beállítva?

– Maflának? Ellenkezőleg! Nagyon is rokonszenvesnek.

– A kettő nem zárja ki egymást – mondta unottan Adamson úr.

Szerettem volna pontosabban fogalmazni. – Tudja Adamson úr, amikor önt meglátta az ember, azonnal felderült…

– Szóval kinevettek? – vágott közbe.

– Dehogy, dehogy! Csak éppen felderült az ember, mint amikor egy kedves ismerősét látja. És tudtuk, hogy valami történni fog Adamson úrral, valami kellemetlenség…

– Az! Kellemetlenség!…

– Na igen, de Adamson úr a végén kivágja magát…

Felsóhajtott. Elhallgattam, láttam, hogy valami bántja.

– Az az igazság, hogy híres ember akartam lenni.

– Hát persze! Adamson úr híres ember lett, ezt mindenki tudja!

– Senki. Menjen ki az utcára, kérdezze meg, ki az az Adamson úr. Senki sem fogja tudni.

– Én is tudom – mondtam.

– Maga, maga!… – aztán látta, hogy ezzel megsértett, gyorsan hozzátette. – Talán maga az egyetlen. Na, mindegy. Örülök, hogy találkoztunk. Viszlát!

– Ha erre jár… – kiáltottam utána, de már eltűnt. Egy pillanatra még láttam az ablakból: a kapu felé ballagott, kissé öregesen, de kemény tartással. – Adamson úr! – kiáltottam utána. És ez volt a baj. Hátrakapta a fejét, de közben még lépett előre, és puff! – bele a vízaknába. Tudniillik a vízakna éppen nyitva volt, mert előzőleg locsoltam a kertet, és kinyitottam a főcsapot. – Rettenetes! – szisszentem fel, de abban a pillanatban Adamson úr máris feltűnt újra, arcán egykedvű mosoly, szájában a szivarcsonk, karján a sétabot, kezében egy széttárt újság – és háborítatlanul folytatta útját a kapuhoz. – Adamson úr! – kiáltottam utána szívdobogva, de a kis öreg már nem nézett hátra. Nem azért, mert nem akart, vagy mert restellte magát. Nem. Csak úgy viselkedett, mint régen. Hiszen nem először esett bele sétálás közben a vízaknába.