CédulákAhogy a rádióból hallja az ember: „…a legfrissebb jelentések szerint a… hazafiakat kivégezték…” – Miféle hazafiakat? – Hát… a hazafiakat. – De kiket? – Nem tudom. A hazafiakat általában kivégzik.
*
Öreg néni. Haja gyér s ősz. Csupa ránc arca kipirosítva. Nyakán zöld sál. Lila szövetruhája és fehér nyári cipője piszkos. Lába dagadt, sebek helye feketéll a bőrén. Ül mellettem a rácsos padon az orvosi várószobában. Tüdőszűrés. Szorongatjuk a behívó levelezőlapot meg a személyi igazolványt. A néni felpillant rám, aztán megszólal: – Kérdezik majd az adatokat is? – Kérdezik. Nyújtja az igazolványát. – Tessék már megnézni, mikor születtem? Nem látom szemüveg nélkül. A foszladozó könyvecskébe tekintek, s mondom: – 1889-ben. Bólint. – Köszönöm… – Ül csendben; arca moccanatlan. Kis idő múltán azt mondja halkan: – Elég régen…
*
Egy orvos mondja: – Elhiszem, hogy az élet szép. De én csak a betegeket látom. A betegségeket… Hát gondolhatják, miként vélekedem az egészről. – És amikor valaki meggyógyul? – kérdezik tőle. – Hát… – Nos? – Ó, ön is tudja, mi a vége!
*
Csapatnyi kövér, nagy csőrű varjú, s köztük egy szarka. Nyitom az ajtót – felreppennek. Menekül velük a szarka is, bár nem tartozik közéjük. Úgy vélheti: biztonságosabb a tömegben. A varjak észre sem veszik.
*
Karácsony előtt meglátogatom ügyvéd ismerősömet az irodájában. Sok a dolga: telefonál, leveleket diktál. De azért leültet, cigarettával kínál, örül a látogatásnak. – Csakugyan! – mondja váratlanul a titkárnőjének – még a börtönbe is be kell szaladnom. Végezzünk gyorsan a munkával. – A börtönbe? – kérdem viszolyogva. – Igen – mondja. – Az egyik ügyfelemhez. Kellemes ünnepeket kívánni… – Lefogja a karomat, a székre nyom. – Maradj csak, nem zavarsz… – És iratok között turkálva folytatja a levelet: – …továbbá kérem, hogy az orvosi látleletet mihamarabb elküldeni szíveskedjék, hogy a szükséges vádemelést… Ismét megáll. – A feleségemnek is kell valami ajándékot vennem. Ezek az ünnepek! – Sóhajt; az órájára pillant. – Hol is hagytuk abba? Igen!… A szükséges vádemelést…
*
Ahogy a macska kicsit görbedt háttal lépdel a szobában, majd leül, s a mozdulattal egy időben farkát lassan és finoman maga köré simítja: mintha egy kedves, puha járású, óvatos, idős hölgy ülne le kendőjébe burkolózva a pamlagra.
*
Csodálom a macskák bizalmát és bátorságát, ahogy köztünk – hozzájuk mérten óriások között – élnek. Ennyire jók vagyunk?
*
Lámpám alatt a fehér kéziratpapíron egy kis vézna légy feni a lábát. Előbb a mellsőket; ezeket „megnyaldossa”, aztán előrebillen, mint egy artista, s a középső kettőt is megfeni. Majd a leghátsókkal a szárnyát simítja, kenegeti. Felszáll. Egy próbakör után megállapodik a lámpa fényes buráján, s újrakezdi a műveletet. Ahogy a légtornászok beporozzák a tenyerüket. Ismét egy próbarepülés. Zümmögve száll a falra. Tekintetemmel követem. Visszatér a papírra pihenni. Vajon mi neki ez a nagy fehérség? Hómező? – Nem! Nem igaz, hogy ezen töprengek. Egyszerűen csak figyelem, hová röppen, merre zümmög. Idegesít. Mi több: utálom. De miért? Hiszen kecses, ügyes jószág. Sőt: tökéletes. És mennyit fárad, buzgólkodik! Becsülhetném. Az ellenszenvet a nagy plakát ültette el bennem, még az iskolában, évtizedekkel ezelőtt. A plakáton szemétdombot láthattam, s azon egy hatalmas, rusnya legyet. Valami felírást is, hogy a légy terjeszti a fertőzést. Azóta, ha legyet látok, máris bepiszkítva érzem magam. Máris valami szörnyű betegség lázát képzelgem. Ragályt. Pestist. Tüdővészt. Különösen, amikor zöld légy száll be a szobába – ez már a vég! Utána mindent meg kell mosni, fertőtleníteni… Nézem ezt itt, a papíron. Egészen kedves. Zümmögve száll a fejem körül. Miért csapdosok? Csak nem akarom agyonütni? Az a plakát! Az megtette a magáét!
*
Agyam úgy működik, mint egy tisztességes gyomor. Ami sok neki, amit már nem bír el, kihányja az álmokkal. Reggel kimerülten ébredek, a szüntelen álomrókázás után kissé gyengélkedem. S mindig érzem, hogy valamennyi még visszamaradt a mohóságomban bekebelezett képekből, szavakból, hírekből, pletykákból, megjegyzésekből. Diétáznom kellene.
*
D. bácsi a szomszéd faluban sírásó, de jó napszámért kertészkedést is vállal. Tavaszodván átmegyek hozzá, hogy jöhetne már a fákat metszeni. Szép napsütés van; a folyó partján piroslik a fűzfák friss hajtása. A falu zegzugos utcáin eltévedek, kérdezősködnöm kell, hol is lakik D. bácsi. – Tán halott van? – kérdi egy öregember; háza kapujának támaszkodik, sütteti magát a korai napban. – Nem, nincs – mondom sietve, riadtan. – Arra menjen, az a ház, ott, a sarkon túl. Alighanem otthon találja, ámbár a felesége említette, hogy jönnek majd az urak, aztán mennie kell metszeni. D. bácsi otthon van; a kis udvaron akácdorongokat fűrészel. – Hétfőn átmegyek – mondja a hívásomra. Aztán ciccent, a fejét vakarja, hümmög. – Vagyis hát… ketten nagyon rosszul vannak. Egy itt, az utca végiben, egy másik meg odalenn a bolt mellett. De talán kihúzzák még a hét közepéig… – Végre felderül az arca, kezet nyújt. – Megyek, megyek… Elélnek ezek még szerdáig. Tessék csak rám bízni! Ballagok le a meredek utcán. A kapunak támaszkodó öreg megszólít. – Na, megtalálta? – Megtaláltam – mondom, s megállok. Mintha valamit meg kellene beszélnem ezzel az öreggel. – Azt mondta, van két nagybeteg, de… – Van, van – bólogat sietve az öreg. – Az ám! Nagybetegek. Mit mondott? Megásta már a sírjukat? – Ugyan! Hiszen még élnek! Addig hogyan? Csak legyint az öreg. – Tudja ő azt. Nagy gyakorlata van már neki abban, mikor kell… – S hogy nem szólok semmit, nyugodtabb hangon azt kérdi: – Metszeni hívta? Kell is… – Az eget nézi hunyorogva. – Ha ilyen marad az idő, kipattannak a rügyek hamar. Szép idő. A tavalyi ősz is eltartott novemberig. Kíváncsi vagyok, az idén kitart-e addig. Köszönök, s megyek tovább. Erős a fény, a levegő tiszta, csak a folyónál lebeg pára elúszó, vékony vonalakban. Bizonytalanná válik tőle a táj ott, ahol a kopasz fák az égre merednek rügyekre, zöld hajtásokra várva.
*
Mindenkinek van egy meséje – és egy története. A meséjét elmondja. A történetét elhallgatja.
*
N. nagy vesszősöprűvel sepri a piros faleveleket a fasorban. Megáll, rátámaszkodik a söprűnyélre. Nyakán sál, fején kockás sapka. Cipőjére néhány nedves fűszál tapadt. N. a hegy felé néz. Süt a nap; a levelek áttetszőek. Sárga és piros színek. Kék ég. A fű még zöld. Az úton senki; a kavicsok fehéren világítanak. N. elindul. A suhogás; a vesszőnyaláb suhogása, a levelek zizzenése. A fű nyers illata megcsapja az orrát. N. megáll, lehajol. Szétterülő, pompás platánlevelet emel fel. Hosszan nézi; mennyire ismerős ez a levél! Igen, minden ősszel. Reátapos, sepri, összegereblyézi, elégeti. Hát innen. De nem. Sokára eszébe jut; gyerekkorában ilyen leveleket gyűjtöttek, papírlapra ragasztották, és bevitték az iskolába. Az iskolapad, a szálkás, felhasadt padló, a padlón a locsolás száradó, nagy nyolcasai, a porszag. Minden eleven. A kéz, a keze, ahogy tartja a papírlapot az ügyetlenül felragasztott levéllel. Száraz, megmerevedett levél, még a szára is zörög. Nagyon óvatosan tartja, nehogy megpattanjon a gyenge erezet. Harminc esztendeje. Talán több is. Azóta egyszer sem nézte meg ilyen közelről. Csikordul a kavics; valaki jön az úton. N. megmerevedik, nem tekint hátra. Ég az arca; ahogy közelednek a léptek, forróság önti el: restelli magát. A lépések egyre közelednek. N. végre elejti, el tudja ejteni a platánlevelet, megmarkolja a söprűt. Seper. Egy férfi ér melléje; fiatal férfi, felöltőben, kalaposan. N. felnéz rá, amaz egy pillanatra lassít; találkozik a tekintetük. N. torka ég, meg kell szólalnia: – Ezeket seprem itt – mondja az ismeretlennek. A fiatal férfi némán, csodálkozva, kissé idegenkedve nézi, aztán továbbsiet. Csikorog talpa alatt a kavics, egyre távolabb, egyre csendesebben. N. szíve vadul ver. – Ostobaság – mondja fennhangon. Egyre csak ezt ismételgeti: – Ostobaság!… Zavarodott; csak sokára nyugszik meg. Csak akkor, amikor a fasor végére érve már jól kifárasztotta magát.
*
– Hát azt meséltem-e már – kérdi Annus néni –, hogy amikor Vendi bácsi megsebesült, aztán a katonai kórházba került, hogyan volt? – Az első világháború idején? – Akkor hát! Tizenhétben. Meséltem? – Még nem. – Légnyomást kapott egy srapneltől, kórházba vitték. Nem volt nagy a baj, hála istennek, de az anyja jött hozzánk jajveszékelve, hogy írja a fia, s lám, mekkora veszedelemben lehet, hiszen még a lap pecsétjén is az áll, hogy keserveshospitálba vitték! Annus néni hangtalanul nevet, legyint csontos kezével: – Ezen mindig annyit nevettünk szegény Vendi bátyáddal, még isten tudja, mennyi idő múltán is, hogy: keserveshospitál! Mert a lapon rendesen az állt, hogy: Reservespital. K. u. k. Reservespital… Nevet, nevet most is, míg csak sírásba nem csap át a nevetése, csendes, szelíd sírásba. Hallgatunk. Annus néni egészen kicsiny, ahogy ott ül a konyhában a tűzhely előtt, feketében. Kockás fejkendőjét eligazítja az állán, szipog, bütykös csuklójával törli könnyeit. – Szegény – mondja halkan. – Szegényem… Huszonhat éve él már özvegyen.
*
Zelk Zoltánnal találtuk ki. A Kossuth klubban, valamilyen irodalmi matinén, amíg a sorunkra vártunk, eljátszottunk egy ötlettel. Itt a lehetőség, felmegyünk a színpadra, de nem verset, novellát fogunk felolvasni, hanem előadunk egy bohóctréfát. S mindjárt ki is dolgoztuk a számot. Zelk eminnen lép be a színre, én amonnan. Mintha sétálnánk az utcán, s véletlenül találkoznánk. Rég várt találkozás, örömmel, tárt karral indulunk egymás felé, de hirtelen, mindketten egyszerre, megtorpanunk. Kérdően nézünk, majd előbb egyikünk, aztán másikunk legyint lemondóan. S folyatatjuk utunkat az iménti tempóban. Ám mielőtt eltűnnénk, ugyancsak egyszerre, megállunk, szemünk felcsillan, már-már a középre sietünk, hogy szót váltsunk, de nem, arcunk szomorú lesz, lassan ismét sarkon fordulunk, és kimegyünk a színpadról. – Valamit mégiscsak mondhatnánk egymásnak – javasoltam. – De mit? – Jó, akkor csak egy hang, egy jel kéne, ami felér a közléssel. – Nem, nem – mondta Zelk. – Rögtön korszerűtlenné válna a jelenet.
*
Az asszony a tsz-melléküzemág szerszámraktárában dolgozik. Ötvenkét éves; sokat betegeskedik. Mégis talpon van; hajnalban kel, mielőtt munkába megy, ellátja a háztartást, a jószágot. Mire a raktárba ér, már fáradt. Ünnep előtti délután; a férfiak már felöntöttek kissé a garatra, nagy a jókedv. Az egyik lakatos, amolyan nagyhangú, vérmes, mindig röhögős, valamilyen szerszámot igényel az asszonytól. Amíg megkapja, viccel. – Eridj már – mondja kelletlen nevetéssel az asszony –, van is nekem kedvem bolondozni! – Hát mi bajod tenéked? – kérdi a lakatos, s játékból megmarkolja a polchoz lépő asszony mellét. Erre kap egy pofont. – Te italos vagy? – néz rá feldúlva a nő. Az meg csak elröhögi magát vörösödve: – Na, hát mit idegenkedsz tőlem? Gyerekkori pajtások voltunk, vagy nem? Vacsorakor az asszony elmondja az urának. Nem panaszolva, csak kikívánkozik belőle, mert furcsán érzi magát. A férje hallgat. Sokáig hallgat; aztán, mint aki nem érti: – Megfogta a melledet? S hogyan? – Így csak, ahogy elmentem mellette. Ide markolt… Utána mindjárt másról beszélnek. De lefekvéskor, már az ágyban, az urának eszébe jut: – Azt mondod, megfogta a melledet? De miért? – Nincs felháborodva, csak csodálkozik. Az asszony nem felel, már elnyomta az álom. Lámpát olt, s oldalára fordulva elalszik az ember is.
*
– Pálmát tessék! Pálmát! Tessék a pálma!… Alacsony, negyven év körüli nő, műszőrme kabátban, cserépbe ültetett zsenge pálmát kínálgat eladásra az utcán. Ami különös: nem egy helyben áll, nem jelölt ki magának önkényesen egy standot, hanem sétál a csatakos járdán a novemberi délelőttben, kezében az árva növény csomagolatlanul, mintha csak az imént hozta volna el otthonról. S miért is ne? Fogta magát, kabátjába bújt, felkapta a pálmát a virágtartóról, s kijött az utcára, hogy eladja. Nem virágkereskedő, csak alkalmi árus. Ugyanígy a karóráját vagy a fülbevalóját is árulgathatná. Bizonyára gyorsan pénzre van szüksége. De mit érhet egy ilyen kis növény? Mindössze három levele van, fél méter az egész. Ilyennel van tele minden virágüzlet kirakata. Milyen haszonra számít? – Pálmát tessék! Pálma!… – kínálgatja a szembejövőknek. Nem erőszakosan, még csak nem is siránkozva; jószerével mellesleg, sőt unottan. Mint aki reggeltől estig pálmát árul, s már belefáradt. A pénz tehát nem életbevágóan sürgős. Az emberek valahogyan meg is érzik, hogy nem éhes szájakat betömni kell a pálma ára. Lakbérre sem kell, gyógyszerre sem, feltehetőleg. A járókelők futó pillantást vetnek a növényre, kikerülik a nőt – de ki a csuda venne éppen az utcán pálmát? És ez az árus még csak azt sem mondja, hogy alkalmi vétel. Csupán szép csendesen: – Pálmát tessék! Itt a pálma!… Bőrkabátos, sűrű, fekete hajú férfi tűnik föl a sarkon; vastag sál mögül nyújtogatja a nyakát, meglátja a nőt, utána iramodik. – Te! – kapja el a karját. – Hát itt vagy? – Hagyjál! Menj haza, majd jövök. Pálma! Pálmát tessék!… – Már körbejártam itt az utcákat – mondja fojtott hangon, széttekintve a férfi. – Ne csináld ezt! – Mondtam, hogy eladom. Majd jövök… – Hogy akarsz eladni egy ilyen vacakot? És miért? – Mert utálod! Mert nem tőled kaptam! – De azért nem kell ezt csinálni! Add oda Kraiser néninek. – Hogyne! – Hát mit gondolsz, mit kapsz érte? – Hatvanért adom. – Hatvan forint! – kap a fejéhez a férfi. – Képes vagy azért a hatvan forintért! Itt az utcán!… Legalább menj ki a piacra. – Ott helypénzt kérnek. – Két forintot. – Két forint is pénz! – Úgy csinálsz, mintha számítana! Kraiser néni kérte. Elfogadná. Örülne neki. – Ingyen nem adom. Két forint is pénz és hatvan forint is pénz! Az már hatvankét forint. Itt a pálma! A pálma!…
|