Hol áll meg a vonat?– Azt mondták, visszajönnek. – De kik voltak? – kérdezte a drámaíró. A felesége azonban csak annyit tudott, hogy egy idős házaspár. Egy kedves, idős pár. A férfi kopaszodó, pirospozsgás; pólóingben, világos gyapjúnadrágban és vászoncipőben. A hölgy könnyű angolkosztümben, szalmakalappal. És szemüveges. – Aranykeretes szemüveget visel. Még így sem ismerős? De várjál csak, mondták a nevüket is. Beregi. Valami Beregi. És doktor. Fogalmad sincs, kik lehetnek? Nem rokonok? Annyi rokonunk van… – Sosem hallottam a nevüket. Biztos, hogy engem kerestek? – Biztos. Udvariasak voltak, sajnálkoztak. De visszajönnek. Vissza is jöttek. Megnyomták a kertkapunál a csengőt, s mint régi barátok integettek a teraszra a kerítés dróthálója fölött. A drámaíró éppen ebédelt népes családja körében. A váratlan látogatók általában délben toppantak be – „csak erre jártunk, nem akarunk zavarni, olyan jó idő van, egy kis kirándulás, miért egye a fene az embert abban a büdös városban” – valahogy így. A vasárnapi vendégek. – Á, á, á! Hát itthon tetszik lenni! – tárta szét karját a pirospozsgás férfi. S kicsit meghajolt. Az angolkosztümös hölgy meg mintha pukedlizett volna. – Gondoltuk is, hogy most már szerencsével járunk. Ó, éppen ebéd?… Bocsánat, addig a kertben várakozunk! – Dehogy! Nem, nem, már befejeztük. Kávézzanak velünk. – Ön nem ismer minket – mosolygott nyájasan a pirospozsgás férfi. – Lám, pedig töprengtem, hogy honnan is… – Nem, ön nem ismerhet minket – mondta kislányos bájjal a hölgy is. De megszeppenve a férjére tekintett. – Jaj, biztosan te akarod, drágám. Bocsáss meg… – Mondhatod te is, drágám – készségeskedett a férje. – Köszönöm. – A hölgy megigazította orrnyergén aranykeretes szemüvegét. – De mi ismerjük önt. Ez, ugyebár, természetes. És a színházban megadták a címét. – Áhá, áhá! – nevetett alig titkolt büszkeséggel a drámaíró. – Tehát úgy értsem, hogy önök egyszerűen… mint a műveim ismerői… hogy is mondjam… A gyerekek zsivajogtak az asztalnál. – Papa, ki ez a piros arcú bácsi? Mama, mért van a nénin kalap? – Az anyjuk csitította őket, miközben hellyel kínálta a vendégeket. – Bizonyára meglepi önöket a látogatásunk – foglalt helyet a férfi a napernyő alatt. – Távol áll tőlünk az erőszakoskodás, de fel kellett önt keresnünk, uram… – Mondhatom, drágám? – kérdezte finomkodva a hölgy. Vékony derekát kifeszítve, egyenes tartással ült le az egyik színes kerti szék szélére, az ura közelében. – Mondhatod, drágám. – Nos, talán különösnek tetsző, de számunkra egyáltalán nem szokatlan sugallat hatására vagyunk itt. Mi hiszünk az ilyen sugallatokban, és… – Majd én! – rekesztette belé a szót a férje. – Jó – bólintott a hölgy, s derekát még merevebbre feszítette. – Ugyanis nem szeretnénk önöket sokáig zavarni. A család vasárnapi békéjét. – Az asztal körül ugrándozó gyerekekre tekintett, türelmetlenségét bűbájos, de kurta mosollyal leplezve. – Bizonyára szeretnének egy kicsit pihenni vagy ezekkel az aranyos kis lurkókkal foglalkozni. Ugyebár… Vagy kívánod mégis inkább te, drágám? – Nem, nem, te olyan szépen tudod – simogatta meg a férje kezét szelíden a hölgy. – De tessenek előbb egy kis kávét! – biztatta őket a drámaíró felesége. – Köszönjük! – A pirospozsgás férfi két csészét vett le a tálcáról, mindkettőt teledobálta cukorral, s ez a művelet, majd a kávék kavargatása teljesen elfoglalta. A hölgy moccanatlanul várt. Végül a férje az egyik csészét a kezébe nyomta. – Cukor nélkül szerettem volna – mondta csendesen az asszony. – Ó, hát tessék egy másikat – kínálta a drámaíró felesége. – Nem! – mondta a pirospozsgás. – Cukorral issza! Nos, tehát… – nézett a házigazdára; de a gyerekek megostromolták az apjukat: – Én is kérek cukrot! Én is! Én is! – És felmásztak az ölébe. – Nincs cukor! – szólt rájuk atyai szigorral. – Mind megette a bácsi! A cukrot mind megette a bácsi! – kezdtek sírásba. – Nem ette meg, de nem kaptok! Ott a sütemény!… Bocsánat! – pillantott elnézést kérően a vendégekre. A pirospozsgás kortyolt. – Felszáll az ember a vonatra – mondta sokat sejtetően a kávéja fölött. – Örülök, hogy mint nézők vagy mint olvasók megtiszteltek a… Gyerekek! Ne ugráljatok a nyakamba, beszélgetni szeretnék a bácsival meg a nénivel… Kicsit nehéz így!… – szabadkozott nevetgélve, amikor a felesége elvitte az öléből a lurkókat. – De csak tessék! – Ugyebár sok vonat áll a pályaudvaron… – Az állomáson – bólintott a drámaíró. – HÉV-vel jöttek? – Tessék? Ja, HÉV-vel. De én a vonatok… – Ne így kezdd! – figyelmeztette az urát szelíden a hölgy. – Inkább az emberiséggel. – Nem, drágám – fogta le a felesége kezét a vendég. – Még nem az emberiség. Előbb a vonatok. Igen! – emelte fel a mutatóujját. – A vonatok, a sínek sokasága! A döntés! A helyes döntés, hogy melyik vonatra szálljunk! – Nem egészen értem – bizonytalanodott el a házigazda. – Drágám, így nem is érthető, hányszor mondtam már neked? – aggodalmaskodott a szalmakalapos hölgy. – Vagy az emberiséggel kezdd, vagy a sugallatot mondd! – Szóval inkább te akarod?! – A pirospozsgás már kissé bosszús volt, de változatlanul mosolygott. – Helyes, inkább én! – Csillogó szemüvege mögül elszántan nézett a drámaíróra. – Az emberiség tévelyeg! – Úgy általában? – Igen, az emberiség! – húzta ki magát ültében a hölgy. – Csak nem értettem jól a gyerekektől – magyarázta a drámaíró. – Zűrzavar, kapkodás… – Hát, itt nálunk legtöbbször, bizony! – szólt közbe az asztal mellől a háziasszony. – De mi azt tartjuk, addig jó, amíg a gyerekek ilyen elevenek. – Nem úgy értem… – Ó, csak semmi udvariaskodás! Nagyon jól tudjuk, hogy nálunk a feje tetején áll minden. Már megszoktuk. – A világban! – mondta éles hangon a hölgy. – Tessék körülnézni! Kapkodás, fejetlenség, zűrzavar. És miért? – Ja, úgy, igen. A világban. Hát, hogy miért? – Megmondom. – Az urára nézett. – Vagy inkább te, drágám? A férfi fel sem pillantott, kanalával a csésze aljáról kapirgálta a cukrot, úgy mondta: – A Végítélet idejét éljük! – Ó, az ember bizony sokszor már azt gondolná… – Nem, uram! – nézett a házigazdára a pirospozsgás. – A Végítélet: bizonyosság! Itt az Idő! Írva vagyon, csak olvasni kell tudni! Vége! Beteljesedik!… Szabad ebből a süteményből? – Csak tessék. – Ümmm. Finom. Kóstold meg te is! – biztatta a feleségét. – Na, vegyél, megkínáltak!… Bizony, kérem, a Végítélet! Ezért kell választani a vonatok közül! – A vonatok közül? – Vonatok állnak az állomáson. Mindannyian felszállunk egy-egy vonatra. Mert utazunk. Az Élet: Utazás! Minden vonat utasokat visz valahová. De hová? Nem mindegy! Nem mindegy, hol áll meg az a vonat! – Hol áll meg a vonat, hol áll meg a vonat – kántálta a nagyobbik fiúcska. – Csend! – szólt rá az apja. A házaspárra nézett kínlódva: – Az óvodában mondókákat tanulnak… – Igen – mondta szórakozottan a pirospozsgás. Süteményt vett a tálról, jóízűen falatozott. – Már nincs sok hátra, választaniuk kell, melyik vonatra szállnak. Mi jó vonaton ülünk. Igaz, drágám? – A hölgy komolyan bólintott. – De ön? Önök? Felkészültek a Nagy Számadásra? Még nincs késő!… Drágám, most ne akard a süteményt, hanem légy szíves!… Hol a táskád? – Itt van, drágám! – A hölgy élénk mozdulattal egy nagy, fekete könyvet vett elő a táskájából. – Melyik részt? – Hét per kettő! – utasította tele szájjal a férje. A hölgy villámgyorsan fellapozta a fejezetet. Emelt hangon, de nagyon finoman olvasni kezdte: „És láték más angyalt felszállni napkeletről, kinél Isten pecsétje volt, és nagy szóval kiáltá a négy angyalnak, akiknek megadatott, hogy ártsanak a földnek és a tengernek, mondván: Ne ártsatok a földnek és a tengernek, sem az élőfának, míg meg nem jelöljük homlokukon istenünknek szolgáit…” – Ennyi! – tette rá vaskos ujjait a Bibliára a férfi. A házigazdára mosolygott. – Sugallat ért minket… – a feleségéhez fordult. – Most térek rá, drágám, látod, kár volt nyugtalankodnod. – Aztán ismét a drámaírónak mondta: – Sugallatot kaptunk, hogy mindezt feltárjuk önöknek. Kérem, ne szóljon semmit, mi soha nem erőszakoskodunk senkivel, különben is ebédnél zavartuk meg önöket, elnézést… vasárnap van, a pihenés napja, a családi együttlét ünnepe… Tessék! – ügyes mozdulattal a farzsebéből névjegykártyát vett elő. – Hol áll meg a vonat. Nem mindegy. A végállomás!… Tessék, a cím. – A… úgy érti, hogy a… vonat? – A címünk. Ez itt a telefonszámunk. Jóformán állandóan otthon találhat… – Jehova tanúi vagyunk. De azért javarészt otthon tartózkodunk, igazán nagyon örülnénk, ha felhívna. A Végítélet elkerülhetetlen, de talán mi segíthetnénk, hogy a jó vonatot válasszák. – Azt hiszem, mehetnénk, drágám – állt fel a hölgy. – Máris visszaéltünk vendéglátóink kedvességével – mondta a férfi, de még ülve maradt. – Ugyebár? Ó, nagyon kellemes ez a vidék. Pompás. Egy ilyen kert nagyon egészséges. Egy kis ásás, kaszálás… igaz? A hosszú élet titka. Mi a harmadik emeleten lakunk, és legtöbbször rossz a lift. Na és az a pesti levegő!… – Drágám! – Igen, mennünk kell. – Végre felállt. – Van ilyenkor busz Pestre? – Csak… – a házigazda zavartan köhintett. – Csak vonat. A Batthyány térig. Húszpercenként. – Szinte bocsánatkérően tette hozzá: – Nem lehet eltéveszteni, mindegyik oda megy. – Elmennek a vendégek, elmennek a vendégek! – kiabálták kórusban a gyerekek. – Milyen aranyosak – bókolt a hölgy. – Nőjetek nagyra! – Hát igen – mondta az anyjuk. – Köszönjetek szépen – szólt rájuk az apjuk. – Na, hadd halljam! – Majd máskor – nevetett a gyerekek húzódozásán a pirospozsgás. – Nem, nem! – tiltakozott ijedten a házigazda. – Most! Most, és nem máskor! Úgy értem… – tette hozzá zavartan –, úgy értem, hogy esetleg már ilyesmire nem lesz idő… A férfi meg sem hallotta, udvariasan hajlongott, a felesége megint mintha pukedlizett volna. A drámaíró kikísérte őket a kapuig. Az utcán a pirospozsgás megállt. – Nem tud itt valahol egy eladó telket? – Telket? Hát akad, akad. Tudok egyet a… Ezer forint négyszögöle. Csak nem érdekelné?! – Miért ne? Igaz, drágám? – A felesége érdeklődve bólintott. – Van egy kis megtakarított pénzünk, valamibe befektetnénk. Idővel faházat húznánk fel rá. Öregkorunkra szeretnénk kijönni a városból. Jövőre leszek hatvanhárom éves. Jó húsz évet még saccolok magamnak, hehe… Különben befektetésnek se rossz egy ilyen telek, igaz? Évről évre megy fel az ára. Na, majd meggondolom. – Drágám! – Persze, drágám, már megyünk. És hol az a telek? – Lenn a folyónál. Virág utca. Ott megmondják. – Ma még két helyre kell mennünk, drágám – türelmetlenkedett az asszony. – Hogyne, tudom. Csak előbb elugrunk, és megnézzük azt a telket. |