Arcok a völgyből

Az asszony magasabb a férjénél, gyér, vöröses haja bodorítva, arcán szeplők és keserűség. Lapos mellén ráncot vet a vékony kötött kabát, sárga szoknyája eltakarja fél lábszárát; puha teniszcipőben kerülgeti az út gödreit. A férfi belekarol; nagyobbakat lép, mint a felesége, ezért minduntalan megáll, kis türelmes sóhajjal igazítja járását az asszonyéhoz. Ősz és kopaszodó; barna zakót, szürke nadrágot, fekete-fehér betétes cipőt visel. Rózsaszínű inge és piros nyakkendője kopott. Csomagoktól dagadó szatyrot cipel.

Jönnek a völgy felől a komphoz.

A kompra még nem lehet felszállni. A révészek a sodronykötelekkel bajlódnak, a Duna szintje naponta változik, fel kell tekerni a stégre a laza kötelet. Fiatal horgász ül a köveken, akadékban, odább küldik; a fiú a komp túloldalára cipeli kifogott halait, a hálót a folyóba ereszti; lesi a vízi embereket.

A házaspár leereszkedik a kocsilehajtóút megvásott kövein. Az asszony megáll a part közelében, kurta rántással figyelmezteti férjét, hogy ne tovább. Ott maradnak mozdulatlanul, várakozva.

– Na! – szólal meg sokára éles torokhangon. – Meddig vacakolnak ezek itt?!

– Kérlek – köhint a férje, s a révészekre pillant zavartan. – Még nincs itt az ideje. Azt hiszem.

– Mit hiszel?

– Talán még korán van.

Az asszony szája megrándul; de hallgat. Aztán egy hirtelen mozdulattal kiszabadítja magát.

– Jaj, ne karolj, melegem van!

– Igen. Talán gombold ki a…

– Micsoda?

– A szvettered… ha kigombolnád.

– Jó.

Ideges ujjakkal kigombolja a vékony kötött kabátot. Tépi, ráncigálja a gombokat. A férje kissé elhúzódva figyeli, de közben mindegyre a horgász fiúra meg a stégen hangoskodó emberekre tekinget. Senki sem törődik velük, mindnek megvan a maga dolga. Az asszony szétlebbenti a kabátkát, körülkémlel.

– Hova mégy?

– Kérlek – mondja a férfi. – Sehová. Itt állok.

– Jó.

– Most meg fázom. Hűvös van. Fúj a szél?

– A szél? – emeli fel a fejét a kopasz emberke.

– Feltámadt a szél? Na!

– Dehogy. Talán csak a vízről. Gombolkozz be.

– Csak így összefogom. Mindig ez a szél! Te nem érzed?

– Én most…

– Megfázol!

– Nem érzem… most egyáltalán…

– Azt nem érzi az ember! Nem indulunk még?

– Dolgoznak, kérlek.

– Akkor gyere ide! Feltámadt a szél.

A férfi visszaoldalog a feleségéhez; vállát húzza a tömött szatyor. Bámulja a révészeket, mint vonják, tekerik a vaskos sodronyköteleket, kiáltoznak, nyögnek, nevetnek.

– Nézd – szól finom, csendes hangon. – A hálóban meg halak vannak.

– Hol?

– Kérlek, ott, a hálóban – mutat a vízre. – Kérlek szépen, halak.

– Halak? Nem látom.

– Ott, kérlek.

– Nem valami vidámak – mondja kis csend után érdektelenül az asszony.

– Úgy látom magam is, kérlek, hogy nem vidámak. Sőt. Eléggé odavannak. Ha jól megfigyelem…

– A szatyor megvan?

– Természetesen – mutatja fel a férfi.

– Jó.

A révészek megfeszítették a köteleket, kiugrálnak a partra. Felmennek a pénztárhoz, még nincs itt az indulás ideje.

– Kérlek szépen – kezdi körülményesen a férfi, amint az emberek a közelükbe érnek. – Meg lehetünk elégedve a nyárutóval. Azt mondják, még az október is ilyen lesz. Napsütéses.

Az asszony a férjére kapja a tekintetét, szája megrándul, aztán újra némán elfordítja a fejét. Amaz kínlódva elmosolyodik – érzi, hogy a mellettük elballagó révészek végigmérik őket. Köhint, barátságosan megérinti a felesége karját.

– Hány óra? Kérlek…

– Háromnegyed négy.

– Nem késik?

– Jaj, istenem! – Az asszony most szembefordul vele. – Édes istenem! Nyolc éve van meg ez az órám, és azóta naponta néhányszor megkérdezed, hogy nem késik-e. És én mindig türelmesen megmagyarázom, hogy de igen, három percet késik! Nyolc éve! Mindennap, minden alkalommal! És te állandóan… mégis… mindig és mindig! Jóságos isten! Én meg türelmesen…

Dohogva elhallgat, felháborodottságában tesz néhány lépést, a víz közelében megtorpan, sóhajt. A férfi követi pillantásával, mintha fölbecsülné a kettejük közti távolságot, mielőtt utána indul. Köhint; lassan a felesége mellé sétál. Le akarja tenni valahová a tömött szatyrot, helyet keres, meggondolja magát, nem teszi le, felegyenesedik. Állnak egymás mellett, nézik a túlsó partot. Várnak.

Az utca az ősgesztenyés alatti völgyben kanyarog föl az erdőig. A szeptemberi eső áztatta agyagban keskeny csapást tiportak már az utcabeliek az árokparton; tisztul a délután, de a völgy felső végén még köd gomolyog. A szikkadtabb csapásról olykor leszorulva I. színésszel és feleségével, a festőnővel meg a kislányukkal kerülgetem a sarat; sétálunk fölfelé a párába vesző emelkedőn.

Kis házak, udvarok. Az egyik léckerítés előtt az utcán virágok nyílnak: dália, büdöske, őszirózsa, petúnia, zsálya, kenderpakóca meg még mi minden féktelen tenyészetben egész az útig. A kert is tele virággal. A ház falára aggatva cserépben muskátlik, futónövények. S beljebb fatönkökön kaktuszok, páfrányok; öreg almafák alatt sziklakert, a köveken színes, csorbult, pipázó törpék, kismalom, meseház.

Épp csak odapillantunk, de a buja kertből máris egy idős asszony szalad a kerítéshez, integet; értetlenül nézünk egymásra, hogy kinek az ismerőse.

– Csak nem a művész úr? – kérdi boldog izgalommal I.-t.

– De igen, ő az – mondom.

– Jaj, istenem, hamar kihívom az uramat. Annyira szeretjük!…

Fut be a házba, vissza-visszapillantva, lelkendezve.

Nevetve várakozunk; kínos percek.

– Menjünk – mondja ocsúdva I. felesége. De az aszszony törtet kifelé, már a tornácról magyarázza:

– Nem mer kijönni az uram, azt mondja, röstelli magát. A tévéből ismerjük a művész urat, nahát, igazán… – Térül-fordul, kosarakat, virágmagvas zacskókat hány szét. – Hová tettem a nyesőollómat? Hadd adjak virágot a kislánynak.

– Nem, nem, köszönjük!

– De, hát hogyne! Egy kis virágot emlékbe, legalább! Na, itt az olló! Vágok egy szép csokrot!

– Nem kell virág, menjünk – mondja a kislány. A néni, szerencsére, nem hallja.

– Csitt, csitt! – szól rá az anyja. – Most már el kell fogadni.

– Olyan izés…

– Csöndesen! – szól rá az apja is. Aztán a buzgólkodó, virágot metsző asszonyhoz. – Csak néhány szálat… legfeljebb…

– Ó, van itt rengeteg, tetszik látni, művész úr, annyi virágom van, nagyon szeretem a virágot, a kislány is szereti biztosan, aranyos kislány, ugye a művész úré?

– Igen.

– És a hölgy a művész úr felesége?

– Igen.

– Egészen odavagyunk a művész úrért, csak a nevét nem tudjuk, de mindig azt mondjuk, jaj, de szeretjük ezt a művész urat, mert olyan komikus… Szedek az utcáról is!

Kinyitja a kertkaput; fekete puli ront ki ugatva, ugrándozva; a kislány riadtan, visongva menekül előle a szülei mögé.

– Nem bánt a kutyus, aranyos kutyus, szereti a gyerekeket, nagyon játékos…

– Jaj, anyu, a kutya, jaj… Kergesd el!

– Ha lehetne a kutyát…

– Na, mars a helyedre! Helyedre, te bolondos!… – Végre sikerül a kerítés mögé tuszkolni, s rácsukni a kertkaput. De macskák is követik az asszonyt, átmásznak a kerítésen, kibújnak a réseken, puha léptekkel körüljárják gyámolítójukat; felgörbítik hátukat, nyávognak, dorombolnak.

– A cicáktól csak nem félsz?

– Nem, a cicákat szereti – mondja I.

– Csak piszkosak – mondja a kislány.

– Ezek?! Dehogy piszkosak! Jaj, a cicák, dehogy… Na, nézd csak, milyen sok szép virágot szed neked a néni! Tessék!…

– Na, fogadd el – biztatja az anyja.

A kislány átveszi a csokrot, lóbálja; a szülei titkon nógatják, mutassa legalább egy kicsit, hogy örül. Az asszony nem figyel rájuk, beszél:

– Nálam mindenütt virág van, itt az utcán is, tetszenek látni, az emberek megszólnak, hogy bolond vagyok, minek virág az utcára? Mert szép! Hogy minek kell az utcának szépnek lenni, azt kérdik… – Hirtelen közelebb lép, suttog: – Ilyeneket mondanak, mert nem tiszta a szívük… – Aztán nagy hangon: – Na, itt az uram, hát gyere, ki mertél bújni, itt a művész úr, gyere, köszönj a művész úrnak!

Kopasz, csontos ember a férj, a kerítés fölött a kezét nyújtja, bemutatkozik, aztán visszaballag a tornácra, onnan bólogat mosolyogva.

– Na, eredj be, ha nem akarsz itt lenni – inti a felesége.

– Majd bemegyek.

– Mert röstelli magát, hogy így kitudódott, mennyire szeretjük a művész urat.

– Nem röstellem én…

– Na, rendben van, csak menj, aztán majd megyek én is. Most már láttad a művész urat, jól van, tudom, hogy örülsz… Mert így igaz! Mi nagyon tiszteljük a művészetet. A reklámműsorokban is sokszor látjuk a művész urat, mindig mondjuk, ni, a művész úr! Igaz? Na jó, eredj be…

Vár, amíg az ura biccent s bemegy a házba. – Így, így. Nagyon rendes ember, szolid ember, áldja meg az isten. Mert ez nekem már a második uram. Nem akartam hozzámenni, féltem a csalódástól, mert az első uram gonosz ember volt, de nem halt meg, csak elváltam tőle… Lóversenyezett, mindent ellóversenyezett, alig tudtam talpra állni, pedig tetszik látni, milyen vagyok én, hogy óvom a házat, a kertet, nálunk minden szép odabenn is… Jaj, tessenek már bejönni egy kicsit!

– Most nem, talán…

– Majd máskor? Hát jó… Pedig vannak benn szép képek, a kislánynak megmutatnám, gyönyörű képek…

– Milyen képek?

– Tudod, amit a néni meg a bácsi kivág az újságokból.

– Jaaa?

– Színes képek. Városok meg szép emberek meg állatok meg erdő meg minden. Tenger. Sziklák. Az én uram, ez a bácsi, akit láttál, nagyon szereti a szép, színes képeket, teleragasztunk mindent. Na, nem nézed meg?

– Nem!

– Majd egyszer, jó? Tessenek jönni, mindig adok virágot. Az uram is nagyon boldog lesz. Becsületes ember. Nem szerettem, á, de aztán lassan megkedveltem, most már szeretem is. Ez nem megy sehová. Élünk kettesben, nincs gyerekünk, pedig ötször felvágták a hasamat…

– Miért vágták fel a néni hasát?

– Mert fájt neki. Játssz a macskákkal!

– Úgy, úgy, a cicákkal! Ez az anyjuk… ezek az ő kölykei. Öt kölyke volt, de hármat vízbe fojtottam…

– Juj, azt nem szabad!

– De szabad, hát hogyne, így szokás, meg ezeknek aztán több tej jutott, jól szoptak, most már hozok nekik csirkeaprólékot, beosztom egész hétre. Gyönyörűségeim!… Meg ottan, ni, lakik egy erdész, az mindig hoz húst. Őzhúst, vaddisznót. Veszek tőle. Harminc forint egy kiló. Máma őzhúsból főztem gulyást, de nem árultam el az uramnak, hogy őzhús, azt füllentettem, hogy sertés. Nem akartam, hogy megundorodjon. Nagyon jó ember. Szeretem. Amikor újra férjhez mentem, úgy féltem a csalódástól, a másik uramtól annyit szenvedtem, de emez most kárpótol mindenért, nagyon boldogok vagyunk, ami kell, megvan, összepászolunk… Meg ezek a kis állatok – a kutyus, a macskák… aztán a virágok… rettenetesen féltem a csalódástól, de hálát kell adnom, érzékeny, finom lélek az uram, a kertben is mindent ő épített, a kis malmot, a házikót… A törpéim megvoltak régről, de a szemétből kellett előkotornom, mert az első uram mind kihajigálta őket… emez pedig szépen összeragasztotta, azt a nagyot, ni, amelyik csorba. Azt lesi, mivel szerezhet nekem örömöt… – Megint közelebb hajol, suttog: – Az emberek itt, az utcában irigyek. Néha eltiporják a virágaimat is. Hogy minek az útra ilyesmi. De nem veszekszem. Az uram se veszekedős. Öregek vagyunk már, de nagyon boldogok. És tudják, minek köszönhető ez? Annak a sok szépségnek, amivel körülvesszük magunkat. Nagyon boldogok vagyunk, uramisten! De az emberek itt, ebben az utcában, ezt nem értik. Gonoszok. Gonoszok…