Madaras történet

Júniusi reggel, szép, meleg idő. Kinyitom az emeleti szoba ablakát – s ekkor egy nagy testű madarat látok leszállni a terasz korlátjára. Hirtelenjében galambnak hiszem; de testesebb; aztán a pasztellkék tolláról felismerem, hogy kakukk. Nemigen szoktunk kakukkot látni a kertünkben, csak a hangját halljuk olykor a domboldali fák közül. Na, ez alighanem fészket keres, gondolom magamban. A kakukk máris a kerítésre száll, jobbra-balra tekinget, mintha azt nézné, jár-e az utcában valaki?

Lesem, hol akar itt fészekre lelni.

Tudja azt ő jobban, mint én, hogy a szemközti ház előtt a villanypózna tetejére, a porcelánok mögé valamilyen madár odafészkelt. Mert azt veszi célba egyenest.

Érdekel a dolog, soha nem voltam még tanúja a kakukk mesterkedésének. Csak a szokását ismerem, hogy más fajtabéli tojóval kelteti ki fiókáit. Figyelem.

Egyelőre csak megállapodott a pózna tetején. Kíváncsian szemléli a kis szállást. A fészek üres – már úgy értve, hogy a tulajdonos nincs sehol. Csend van, reggeli csend, de a kakukk körbe-körbepillog, nem siet, óvatosan akar eljárni. Helyezkedik. Felülről, oldalról veszi szemügyre az ismeretlen szárnyas lakását. Tákolmány? Megbízható építmény? Úgy látom, tetszik neki. Most már közelebbről vizsgálgatja; csőrével piszkálni kezdi, beletúr. Egyre bátrabb; belefeledkezik a dologba, pár perc múlva már otthonosan rendezkedik.

Hanem egyszeriben szárnysuhogást hall – visszaröppen a pózna hegyibe.

Megérkezett a tulajdonos. Egy feketerigó. Az a riadt, gyors repülés, ahogy a rigó a villanydrótra száll! A kakukk látványa egészen megbénítja; ring alatta a vezeték, görcsös ujjakkal kapaszkodik, nem mer a kék tollú madárra nézni, marad mozdulatlan, vagy félméternyire a fészektől.

Noha a rigó jól láthatta, miben sántikált, a kakukk most úgy tesz, mintha mi sem történt volna. Elfordul, nézelődik a világba, megjátssza, hogy véletlenül vetette erre útja, pihen egy cseppet.

A rigónak pillanatnyilag nincs jogalapja reklamálni.

Percekig ülnek így egymás közelében, két idegen, hallgatásba burkolózva. A kakukk álnok tettetéssel, a rigó úri tapintattal, éppen csak jelezve, hogy jelen van. Egészen kicsi – nemcsak a nagy testű madárhoz képest, hanem mert izgalmában összegörbed. – Kínos helyzet – gondolhatja magában. – Tettes, vagy nem tettes? Rajtacsíptem, vagy eszében sem volt betörni? A látszat ellene szól, de ki tudja?… Ne hamarkodjuk el az ítéletet. Különben is – a gyanakvás ronda dolog. – De az is meglehet, hogy pillanatnyi harciassága elmúlt, s most kissé gyáván gubbaszt; mit kezdjen az erősebbel?

Vár.

Vár a kakukk is. Egyrészt lehet benne annyi becsület, hogy ne térjen ki az esetleges felelősségrevonás elől, másrészt azt is latolgatja, hogy milyenek a további esélyei. Talán – gondolja – ez a rigó nem is a fészek tulajdonosa. Csak úgy erre szállt, s megült egy kicsit. Akkor pedig várni kéne türelmesen, amíg odébbáll.

De a rigó mozdulatlan.

Ha mozdulatlan, hát mozdulatlan – véli a kakukk –, nem pazarolhatom az időmet holmi ostoba várakozással.

Töprengéssel meg színjátszással sem tölti többé az idejét, újra érdeklődéssel nézegeti a fészket. Közelebb röppen, még közelebb – fél szeme a rigón, de az csak gubbaszt. Na, akkor lássunk munkához! És belehuppan a fészekbe, rendezgeti. Nem lesz itt semmi hiba.

A rigó előbb csak odasandít. Nem akar hinni a szemének. Bámulja a nagy madarat, bámulja; szinte várja, hogy a látvány a végsőkig felbőszítse, és az indulata legyőzze jó modorát; agyát elönti a vér – betelt a pohár. Verekedni kell! Megalázó helyzet. Kétségbeesik, de nincs más hátra, muszáj küzdeni. Nem, a kakukk nem hagyja abba, nem megy el – hát rajta!

A fészek peremén terem, s teljes erejéből csőrével belebokszol ellenfelébe.

A kakukk felkapja a fejét. – Na, nézzenek oda! – Valami efféle van a mozdulatában. Védekezik, visszavág. Furcsa módon ő érzi magát oktalanul inzultálva; ahelyett hogy kereket oldana, neki áll feljebb, meg akarja tartani a pozícióját. Szegény rigót ez végképp elkeseríti. Csőrével, szárnyával csapkod, morális igaza teljes tudatában rigófeletti harcot vív. Nehezen bír el a kakukkal, de akkora benne a kétségbeesésből fakadó düh, hogy a nagy madár végül is hátrálni kényszerül, ám még mindig nem látja be, hogy nincs igaza, a fészek körül verdesve küzd; ott püfölik egymást a levegőben. Parázs viadal. A kis rigó győzi, egyre messzebbre kergeti a betolakodót. Végül fölé száll, lecsap rá, elüldözi.

Üldözi, üldözi – mert a kakukk most már menekülne, de kap még egyet-kettőt. Légi harc. Cikázva elsuhannak a hegy felé.

Már nem látom, mi történik. De a kakukk nem jön vissza. Hanem egy idő múltán a feketerigó.

Megtépetten, kimerülten érkezik. Képtelen lecsillapodni, köröz a pózna körül. Talán leszállna, de indulatában még azt sem tudja pontosan, hol van. – Még ilyet! – Ez jár a fejében. – Még ilyet?!

Még néhány kör – aztán megállapodik a dróton. Piheg. Rettenetesen feldúlt; leginkább az bántja, hogy ennyire kihozták a sodrából.

Kifújja magát. A fészekre néz, aztán sebesen széttekint. – Hohó! Nem ülhetek itt nyugodtan! – És összeszorított csőrrel a fészek fölé röppen. Nem a fészekbe, hanem a szélére, teste megnyúlik, befedi egész otthonát.

A testével védi. Eltakarja. S így is marad.

Nézem egy óra múlva. Még mindig ott ül, abban a tartásban.

Délfelé újra kinézek. Még mindig. Meg se moccan, takarja nyújtott testtel a fészket. Ez már megrendítő.

Háborgó lélekkel ülhet ott. Hite alaposan megtépázva; már nem bízik a jogrendben. Elszállna, dolga volna, ezer tennivaló várja, de hogyan hagyhatná ott őrhelyét? Ha egy kakukk csak úgy kénye-kedve szerint otthonára törhetett, ha ilyesmi fényes nappal előfordulhat, akkor minden megtörténhet! Minden!

– Abszurdum! – motyogja harsány fütty helyett. – Abszurdum!

Kényszerűségből ráér töprengeni. Az is megfordul a fejében, hogy azért milyen bátor volt! Hogy helyén volt az esze. Megfutamította azt a nagy madarat, képes volt megvédeni a fészkét. De ha ez megnyugtatja is, mégsem büszke rá. Nem, büszkeséget nem érez, inkább szomorúságot. Nem füttyög, nem repdes.

Jobb lett volna, ha nem kell átélnie ezt a harcot. Akkor most gyanakvó sem lenne. Mert minduntalan, amikor már érzi, hogy rettenetesen fárasztó ez az őrködés, eszébe jut: hátha visszajön a kakukk! És megint verekedni kell. Elkeserítő.

Napnyugtáig már el sem hagyja a fészkét.