Interjú

É.      

(Én) Kedves N. N. úr, talán legelőször is a munkájáról. Kellemesek a munkában töltött órák?

N. N.

Igen, nagyon.

É.

Tudna valamit mondani a munka folyamatáról? Mikor dolgozik? Szigorú munkarendje van?

N. N.

Meglehetősen rapszodikus lélek vagyok, ezért nem kedvelem az egyhangú ritmust. Már kora ifjúságom idején kialakítottam egy sajátságos életformát, nevezetesen, hogy csakis kedvem szerint cselekedjem. Azt hiszem, sikerült. Az időben még csak iskolába jártam, de az ember nem kezdheti elég korán egyéniségének formálását. Ezért – megérti talán, nem dicsekvésből mondom – forradalmár, de ha úgy tetszik, egyelőre csupán anarchista hajlamom arra késztetett, hogy fittyet hányjak a konvencióknak, az ostoba szabályoknak, a kényszerű időbeosztásnak. Fél nyolckor keltem, háromnegyed nyolcig mosdottam, reggeliztem, fésülködtem, hónom alá csaptam a táskámat, és futottam az iskolába. Nyolc óra előtt pár perccel értem be. Tizenkét éven át – kivéve a nyári hónapokat – minden reggel ezt tettem. Ön is volt ifjú, megértheti, gyűlöletes lett volna, ha arra kényszerülök, hogy tizenkét éven át – nem számítva a nyári hónapokat – minden reggel fél nyolckor keljek, háromnegyed nyolcig készülődjem, és nyolc előtt néhány perccel beérjek az iskolába.

É.

Kétségtelen, ehhez egyéniség kell.

N. N.

Pontosan.

É.

Feltételezem, hogy iskolái elvégzése után, jobban mondva, az ifjúságra oly jellemző forrófejűség elmúltával is megőrizte egyéniségének jelentős vonásait.

N. N.

Igyekeztem. Korán megértettem, hogy nincs szánalmasabb, mint életünk alkonyán azon keseregni, hogy ifjúkori illúzióink elszálltak, semmivé foszlottak. Ezért következetesen ügyeltem, hogy ne engedjek a negyvennyolcból.

É.

Ahogy én ismerem önt, kedves N. N. úr, nem is engedett soha a negyvennyolcból. S ezek szerint első kérdésemre válaszolt is: ma sem engedi megkötni magát.

N. N.

A világért sem! Szeretem a függetlenséget, a szabadságot. Különösen erős belső kényszer vezet abban, hogy magam határozzam meg cselekedeteimet. Az emberiség nagy hányada azért oly megkeseredett, mert nem azt teszi, amit akar, amit szeretne. A létfenntartás arra szorítja őket, hogy beálljanak a taposómalomba. Azt hiszem, megegyezhetünk abban, hogy nincs ennél szörnyűbb. Ezzel szemben én mit csinálok? Immár harminc esztendeje hajnali hatkor kelek, mosdom, borotválkozom, megiszom a csésze teámat, hónom alá kapom az aktatáskámat, és rohanok a hivatalba. Fél nyolc előtt néhány perccel beérek. Képtelen lennék a gépies hajszára.

É.

N. N. úr, mindenki úgy tudja, hogy ön most a könyvelésben dolgozik. Igaz ez?

N. N.

Meglepő, hogy az emberek mindent milyen jól tudnak.

É.

Ön az imént azt mondta, kellemesnek találja a munkáját.

N. N.

Így is van.

É.

Mondana erről valamit bővebben?

N. N.

A könyvelésben rubrikák vannak, és számok. A számokat el kell helyezni a rubrikákban, megfelelő arányban, s úgy, hogy a rubrikák alján kijöjjön az eredmény. Amikor dolgozom, környezetem elveszti jelentőségét. Reggel, munkakezdéskor megnézem az előző napi számokat, s mivel az ember mindig akkor áll meg, amikor még tudja, mi következik, onnan folytathatja tovább. Ha figyelembe vesszük, hogy mindennap ugyanaz következik, a dolog máris nem olyan boszorkányos. Délután fél ötig a számok világában élek, s amikor felkelek az íróasztalomtól, valami ürességet érzek. A számok világa nagyon biztos világ, s kilépni belőle, zúgó fejjel, elég kockázatos. De ki kell bírni másnapig.

É.

Megenged egy kérdést: ezek szerint tehát magáért a munkáért dolgozik, nem pedig – hogy is fogalmazzam – az anyagi függetlenségért?

N. N.

Az ember gyarló, s bevallom, megfordult már a fejemben az anyagi függetlenség gondolata. De idejében észre tértem.

É.

Ön szerint az anyagi függetlenség káros?

N. N.

Feltétlenül. Az emberekből gyanakvást vált ki, irigyeink támadhatnak, s egyáltalán, magunkra vonhatjuk a társadalom figyelmét. Ettől pedig nem árt óvakodni. Felesleges efféle izgalmaknak kitenni magunkat.

É.

Ezek szerint csak a munka fontos.

N. N.

Pontosan fogalmaz. Az anyagi függetlenség gondokat okoz, s a gondok tönkreteszik a tehetséget.

É.

Vissza tud emlékezni arra a pillanatra, amikor könyvelő lett?

N. N.

Nem. Mindig könyvelő akartam lenni.

É.

Azt tartják, ön szenvedélyesen szeret utazni. Nem túloznak?

N. N.

Nézze, itt a bizonyíték – a kombinált bérletem. Havonta száztíz forintba kerül, és korlátlan utazási lehetőségeket biztosít. Igen kedvelem a hatos villamos útvonalát, de szívesen utazom a tizenkettes autóbuszon is. Ha időm engedi, felszállok a külső járatokra, a negyvenkilencessel már nemegyszer utaztam Kelenföldre.

É.

Mi az, ami leginkább lenyűgözi utazás közben?

N. N.

Az emberek jelenléte. Mindig nagy megnyugvással tölt el, ha megszámlálhatatlanul sok embert látok magam körül. Valamikor ez a meghitt közelség elképzelhetetlen volt. Feljegyzésekből ismerem a régi korokat. Hogy mást ne mondjak, a férfi–nő társasági viszony merőben különbözött a maitól. Merev, rideg szabályok korlátozták. Már egy kézfogás is felettébb kitüntetőnek bizonyult. Hála isten, ezek a korlátok ledőltek – a férfiak és nők szorosan, egymáshoz préselődve utaznak, a legnagyobb egyetértésben. Senki nem botránkozik meg ezen. De azt is megfigyelhetjük, hogy a hangnem is közvetlenebb. A felesleges, időpocsékoló udvariasság helyett nyíltan, szabatosan, lényegretörően beszélünk. A szánalommal könnyen összetéveszthető kíméletesség is kiment a divatból. Emlékszem, a mi gyermekkorunkban még mennyit szenvedtünk az udvariasság miatt.

É.

Engedjen meg egy tapintatlan kérdést. Ön ugyebár nős, családos?

N. N.

Három gyermekem van.

É.

Nos, szereti ön a feleségét?

N. N.

Micsoda kérdés! A feleségem és én nagyon jól megvagyunk. Esténként találkozunk, megbeszéljük, kivel-kivel mi történt aznap a munkahelyén. Ez feltétlenül szükséges, hogy végérvényesen ne feledkezzünk meg egymásról. Figyelmeztetem önt is, kedves fiatal barátom, hogy ez milyen fontos! Előfordult például, hogy merő szórakozottságból egy álló hétig nem kérdeztük ki egymást. A következmény megrázó volt: a hetedik napon véletlenül összefutottunk az utcán, csodálkozva meredtünk egymásra, mindkettőnk ismerősnek vélte a másikat – mintha már találkoztunk volna valahol! De nem mertünk köszönni, hiszen tudja, hányszor csalja meg az embert az arcmemóriája. Alig tudtuk tisztázni az ügyet.

É.

És a gyerekek?

N. N.

Miféle gyerekek?

É.

A gyermekeik.

N. N.

Ja, persze! Két lányom van, és egy fiam. Pardon, nem. Két fiam, és egy lányom. A fiú az idősebb, utána született a két kislány. Azazhogy, ha jól meggondolom, a lányom az elsőszülött, és a két fiú iker.

É.

Jól tanulnak?

N. N.

Ezt mindig csak az év végén tudom meg. Ahogy magam is függetlenségre vágyom, őket sem szeretném megfosztani a szabadság érzésétől.

É.

Mi a helyzet a pihenőnapokkal?

N. N.

A tétlenség rendkívülien káros, e tekintetben felvilágosítottam a családomat is. Feleségem a munkaszüneti napokat nagymosással tölti, én a lakást takarítom. Ezzel nagyjából vége is a napnak. Öt órakor bekapcsoljuk a televíziót, és a sötét lakásban négy-öt órán át mozdulatlanul ülünk. A gyerekek a földön, mi ezekben a fotelokban. Ha véletlenül vendég érkezik, neki is szorítunk helyet. A televízió nagy előnye, hogy megszabadította a családokat a gondok fölötti diskurzustól, valamint a vendégekkel való formális fecsegésektől. Mire a műsoridő véget ér, mindenki álmos, a vendég is elköszön. A tévé nagy kényelmet biztosít.

É.

Engedje meg, hogy azokról a tulajdonságairól is beszéljünk, amikről még nem ejtettünk szót.

N. N.

Rajta, kérdezzen!

É.

Egy önről írott könyv megjegyzi, hogy ön felettébb szubjektív alkat, nemkülönben erősen impresszionista.

N. N.

A könyv nem tévedett. Magam is gratuláltam a szerzőjének, derék fickó, igyekezett hitelesen írni rólam. Nos, szubjektivitásom sok gondot okoz környezetemnek. Nehezen viselik el erős akaratomat, nyíltságomat, jogaimért folytatott harcaimat, szertelenségeimet. Hogy csak egy példát mondjak: az esős, hideg, ködös idő beálltával, november táján, influenzás leszek. Ezt soha nem mulasztom el. De szerényebb szokásaimat is említhetem, melyektől nem téríthetnek el. Naponta háromszor étkezem, hideg időben télikabátot viselek, nyáron viszont kigombolom ingem felső gombját. Ide sorolhatom még az éjszakai alvást, a nappali fentlétet, és – ami azt hiszem, igen nagy eredmény, állhatatosságom jeles példája – immáron csaknem ötven éve két, usque három másodpercnyi időközökben lélegzem. No, és valóban impresszionista vagyok. Teszem azt: rendkívülien meghatározza hangulatomat, életkedvemet a környezet. Éppen ezért képtelen lennék egy adott hely rabja lenni. Legyen az hivatal vagy lakás! Szükségem van a hangulatom szerinti gyakori helyváltoztatásra. Ezért megértheti, hogy az elmúlt harminc év alatt egyszer már ott hagytam a munkahelyemet, nevezetesen 1945-ben. Azóta egy másik hivatalban dolgozom. Ugyanígy vagyok a lakással is.

É.

Tervei?

N. N.

Hát igen, a tervek! Tervek nélkül nem élet az élet! Most május van, hat vagy mondjuk hat és fél hónap múlva megveszem a következő évi naptárt, hogy pontosan tudjam, melyik nap hányadikára esik.

É.

Más?

N. N.

Az ember csak annyit vállaljon, amennyit meg is tud tenni.

É.

Bölcs dolog. Nemhiába mondják, hogy önre a bölcsesség is jellemző.

N. N.

Nem szeretem, ha beskatulyáznak. Az ilyesmi csak teher. Gyűlölöm a megkötöttséget, a gépies kategorizálást. Jelszavam: élvezni az életet, a maga sokszínűségében!