Bonyolult helyzet

Akkoriban már jó ideje nem volt semmi gondja, szépen teltek a napok, rendjén eljött az este, a nyugalmas éj – Vinkler mindig reménykedett, hogy az elkövetkező hosszú nap sem hoz semmi meglepetést. Otthonával, hivatali előmenetelével elégedett volt. Megtanulta, hogyan vigyázzon mindarra, amit elért. De meg lehet-e tanulni ezt igazán?

Mert tessék! Egyik este… Hogy is volt? Igen. Vacsora után – már a lefekvéshez készülődtek – hirtelen belévillant, hogy nem zárta be a kertkaput. Vagy a kertkaput talán bezárta, de a garázs ajtaját nem. Ámbár lehet, hogy a garázsajtóra ráfordította a kulcsot, csak a kertkaput hagyta nyitva. Bosszantotta, hogy nem tudja felidézni a mozdulatot. Nézzük csak! A kulcs a kezében volt… de aztán? Valahogy kihullott az emlékezetéből az egész. Szólt a feleségének: – Kimegyek – mondta –, megnézem, bezártam-e mindent. – Vinklerné határozottan ellenezte a dolgot:

– Még mondtad is, hogy „kapu, garázs rendben!”

Az asszonynak igaza lehetett, mert Vinkler szájából minden este elhangzott ez a mondat. Csakhogy most nem emlékezett rá. Semmi esetre sem akart ilyen kétségekkel lefeküdni (meg is ette volna a fene az éjszakai nyugalmat!), magára kapta a kabátját – mert már jól benn jártak az őszben, hajnalra dér lepte a gyepet –, és kisietett a házból. Végig a betonutacskán, a lugas fonnyadó levelei alatt. A felesége jól tudta: a kaput valóban bezárta. Ez kicsit helyrebillentette lelki egyensúlyát. Aggasztotta ugyanis, hogy ilyen fontos dologról, mint a kapu bezárása, megfeledkezett volna. Ám a garázst még ellenőrizni kellett. Visszasietett a házhoz, de mielőtt lenyomhatta volna a vasajtó kilincsét, szokatlan neszt hallott. Kaparászást vagy mit. Dermedten fülelt, kutatta a sötétet. Szuszogás, tompa lábdobbanások – hátrahőkölt. Egy kutya, egy kis világos szőrű korcs eb ugrott ki a rózsabokor tövéből. Vinkler ijedtében azonnal ráüvöltött: – Mars! A fene egyen meg, hogy kerülsz ide? Mars, nem hallod?! – Mindjárt azt nézte, hol bújhatott be a kertjükbe ez a dög. Mert valahogyan bekeveredett ide, nekik ugyanis nem volt kutyájuk. A kutya sok gonddal jár, s ők igyekeztek a lehető legnagyobb mértékben csökkenteni gondjaikat. – Na, nem hallod? Takarodj! – toppantott Vinkler, mert az eb, ahelyett hogy eliszkolt volna, farkcsóválva közelített, riszálta magát, fejét lesunyta és boldogan vinnyogott. – Ej! – mondta Vinkler megzavarodva. – Hát mit akarsz? Ki kutyája vagy? Otthon keresnek, hallod-e? Menj szépen! – Nem tudni, a kutya mire vélte a szavakat, mert végül is két lábra állt és félretartott fejjel pitizett. – Mit akarsz tőlem? Hagyjál! – szólt gyanakodva Vinkler. Lopva a kerítést nézegette, s meglátott egy rést, amit már – az ördög vigye el! – vasárnap is mennyire be akart drótozni. Hiába, semmit sem szabad elodázni. – Na! – mondta ocsúdva az ebnek. – Elég a cirkuszból! Mars haza! Haza! Nem érted? – De amaz csak táncolt a két lábán, fejét hol erre, hol arra ejtette. – Szóval enni kérsz? Várj, hozok valamit, de aztán sipirc! – Besietett a konyhába, levágott egy szelet kenyeret. – Csak nem állsz neki újra vacsorázni? – kérdezte döbbenten a felesége. – Soha nem szoktál!… – Megnyugtatta, hogy eszébe sincs ilyen meggondolatlanságra vetemedni. Egy kutya van kinn, annak viszi. Sebtiben megmártotta a kenyeret az estéről maradt pörkölt levében, aztán Vinklerné „Jézusom, szétcsöpögteted a kövön!” sopánkodásától kísérve visszatért a kertbe. A kutya ágaskodva várta. – Hopp! – dobta oda neki Vinkler az étket, és türelmetlenül leste, hogy a kis mocskos pofájú csavargó végre befalja. – Most már tűnés! – szólt, amikor az eb feltekintett.

– Miféle kutya van itt? – kiáltott Vinklerné a konyha ajtajából. – Itt ne fogd nekem! – A kutya a fény felé iramodott. – Menj, menj, jaj, kergesd el innen!

– Gyere ide! – parancsolta Vinkler. Az eb hozzáiszkolt, majd elkezdett fergetegesen rohangálni a kertben.

– Kitapos mindent! – sápítozott Vinklerné. – Mit játszol vele?

– Dehogy játszom vele! – A kutya a nadrágja szárát rángatta incselkedően, szemtelenül morgott-vakkantott és hempergett a fűben.

– Azt sem tudod, honnan jött, miféle, s játszol vele! – méltatlankodott Vinklerné. – Zavard már el, és gyere be! Megfázol. Hideg van. Le kell feküdni. – Azzal becsukta az ajtót.

– A fene a dolgodat! – szidta a kutyát Vinkler. – Tűnj már el a balfenéken! Nem érted?! – Egy gyümölcsösrekeszt kapott fel a ház tövéből, azzal kergette. Beleizzadt a hajkurászásba, mégsem sikerült a résig csalni, hogy ügyesen kizárja. A kutya egy cseppet sem vette komolyan Vinkler haragját. – Hát hiába beszélek neked?! – harsogott Vinkler. Felmarkolt egy rögöt, feléje hajította. A kutya a rög után futott, megszaglászta, várta, hogy dobják a következőt. Vinkler dobta is, és mind hangosabban kiabált, hadonászott – de hirtelen elrestellte magát. Náluk hangos szó nem esett soha, erre ügyeltek. Nem szerették, ha a környezetük felfigyelt rájuk. Nincs abban köszönet. Ők sem voltak kíváncsiak az emberekre, mások se legyenek kíváncsiak rájuk.

Nem akarom húzni az időt, tény, hogy nehezen tudta kiverni a kutyát a résen. Amikor aztán sikerült, a rekeszt gyorsan a nyíláshoz támasztotta, valami dróttal oda is kötözte. Az eb az utcáról figyelte kíváncsian a szuszogó férfit.

Na! Vinkler kifújta magát; bement a házba. Megmosta a kezét, és készült lefeküdni.

Akkor jutott eszébe, hogy a vacak dögje miatt meg nem elfelejtette ellenőrizni a garázs ajtaját? Kénytelen volt ismét felöltözni, kimenni. A garázs zárva volt. Jól van. Hanem ahogy fordult, látta ám, hogy a kutya ott kapar az elbarikádozott résnél. Elöntötte a méreg. Dühében egy marék követ hajított hozzá. Az eb fájdalmasan felnyüszített és eliszkolt a sötétben.

Most már igazán kimerülten tért vissza a házba. A felesége már ágyban volt, a szokásos krémekkel kente arcát, kezét; felhúzta a vekkert, közben szemrehányóan azt mondta: – Már egy fél órája aludnunk kellene!

Vinkler levetkőzött. Amint résnyire elvonta a függönyt, nem állhatta meg, hogy a kerítés felé ne tekintsen. A kutya ott volt. Ült az utcán a drótháló tövében. Néha idegesen meg-megemelte a fenekét, a szőre borzolódott a hidegtől.

– Itt van – mondta rekedten Vinkler.

– Kicsoda?

– A kutya. Fázik…

– Na és?

– De éppen a mi kerítésünk előtt. Kellemetlen. Olyan erőszakos! Ha látnád, milyen tüntetően ül ott! Mint egy áldozat.

– Én elalszom – mondta Vinklerné. – Jóccakát!

Mi mást tehetett Vinkler is? Lefeküdt, elaludt. Ritka rossz éjszakája volt. Álmában a kutyával veszkődött: agyoncsapottan ébredt. Mindjárt az ablakhoz ment – s ott hátrahőkölt. A kutya elejtett végtagokkal hevert a fonnyadó pipitércsomók között.

– Megdöglött! – kiáltott fel kétségbeesetten.

– Ki? Mi? Hogyan? – ugrott fel erre a felesége.

– A kutya… Vége! Itt nyúlt ki előttünk az éjjel!

– Azóta ott állsz? – kérdezte döbbenten Vinklerné. – Le sem feküdtél?

– Jaj, ne értetlenkedj már! – idegeskedett Vinkler. – Nem érted, hogy itt van a kerítésünk előtt a teteme?

– Na és?

– El kell temetnünk – lett egyre izgatottabb Vinkler. – Vagy nem is tudom… Mit kell ilyenkor csinálni?

– Elkésünk – kelt fel Vinklerné. – Jobban tennéd, ha készülnél.

Vinkler egészen beleizzadt a dologba: – Ugyan kérlek, hát értsd meg, ez blama! A mi portánk előtt! Mit szólnak?

– Úristen! – sóhajtott Vinklerné. – Hát csinálj vele valamit, de közben nézd az órát is!

Vinkler gyorsan magára kapott egy köntöst; sietett, hogy legalább az emberek szeme elől eltüntesse a tetemet. A kertben félúton megállt, nem is tudta, hogy fogjon hozzá.

– Vigyél egy lapátot – kiabált utána a felesége az ablakból. – Még valami fertőzést kapsz…

Erre ugrott fel a kutya. Meghallotta a hangjukat, feltápászkodott, jólesően nyújtózott, megrázta magát, vidám farkcsóválással várta Vinklert. A férfi megtorpant. – Él! – kiáltotta vissza a feleségének. – Most mit csináljak?

– Amit akarsz! – Vinklerné dühösen csapta be az ablakot.

Amit akar! Vinkler papucsban didergett a dércsípte gyepen. S máris – Jó reggelt! – köszönt be néhány korán kelő szomszéd az utcáról. Füttyögtek az ugrándozó kutyának, ciccegtek, hogy milyen kedves jószág és bekiáltottak: – Nicsak, Vinkler úr! Nem is tudtuk, hogy kutyájuk van! De milyen aranyos!

A kutya csaholva lapult a kerítéshez.

– Ó, hogy védi a gazdija házát! – mondták elismerően. – Engedje már haza ezt a kis éjszakai csavargót…

– Persze, persze… – vigyorgott vörösödve Vinkler.

– Gyere, kutyuskám, gyere… – és beengedte a kapun.

– Beengedtem – szólt gyámoltalanul a feleségének a konyhában.

– Megőrültél?

– Muszáj volt. Az emberek is mondták… Most mi legyen?

– Az legyen, hogy igyekezz! Öltözz! Idd a teádat! Melegítsd be a kocsit! Ne állj itt…

– De a kutya… – Látta az asszony dühös pillantását, kétségbeesett: – Most ne fordulj el tőlem… ilyen nehéz helyzetben. – Hiába várt segítséget; Vinklerné tette a dolgát, erre ő is készült kapkodva, zavarodottan.

– Mit csinálsz? – rivallt rá a felesége. – Ne a pizsamakabátodra kösd fel a nyakkendődet!

– Megvan! – csillant fel azon nyomban Vinkler szeme. – Bevisszük kocsin a városig, ott szépen kitesszük, aztán nyomás! Meglógunk előle!

– Ez már férfias beszéd! – mondta Vinklerné.

Úgy is tettek. Már tudniillik, hogy a kutyát beültették a Volkswagenba. Meglehetősen tetszett az ügy a gazembernek, jókedvűen végigszaglászott mindent, s elterpeszkedett az ülésen. A város egyik utcájában megálltak. Vinkler kiszállt, a kutya egy fél szóra ugrott utána.

– Hová vigyem? – tehetetlenkedett Vinkler a kocsi mellett.

– Bánom is én, csak siess, mert elvacakoljuk az időt!

Vinkler elindult az utcán. A kutya a sarkában. Vinkler ügyesen átvágott a másik járdára, a kutya még ügyesebben kerülte ki az autókat, s farkcsóválva várta a férfit. Vinkler meggyorsította a lépteit, majd hirtelen lassított, csakhogy az ebbel nem lehetett kibabrálni. Az idő meg telt. Vinkler szitkozódott; váratlanul befordult egy kapun. Óriási! A kutya eltévesztette a házszámot. – Vinkler behúzott farral iszkolt a lépcsőház felé, felszaladt az emeletre. Csodálkozó arcok kísérték. Vigyorgott és nézte az ajtókat, mintha keresne valakit. Egy asszony rászólt, hogy mit akar? – Csak… – kezdte Vinkler, de torkán akadt a szó: a kutya ott lihegett mellette. Még jó, hogy valahogy kijutottak a házból. Az utcán megálltak. – Nézd csak! – mondta izzadva. – Mi van ott?

Mi lenne? – gondolhatta a kutya. És meg se moccant.

Ekkor Vinkler futásnak eredt. Ez már tetszett az ebnek. Löködték az embereket, loholtak. Egy saroknál Vinkler lestopolt. Ez az! A kutya nem figyelt, vágtatott előre. Vinkler a falhoz lapult. Már nem érdekelte, hogy mutogatnak rá az üzletajtókból. Reszketeg lábbal tipródott hátrafelé, majd megfordult és usgyi! Kifulladva ért a kocsihoz. Beugrott.

– Indíts!

A motor járt, csak kapcsolni kellett. Éppen kinyomta a kuplungot, amikor meglátta a kutya pofáját: a kilincsre támaszkodva böködte orrával a Volkswagen ablakát. Nem lehetett elindulni.

– Nem mégy, te gazember! – üvöltött fel Vinkler. Letekerte az ablakot, és sapkájával az eb felé csapott.

– Már mindegy – sóhajtott erőtlenül Vinklerné. – Elkésünk a hivatalból…

– Elgázolom! – lihegte Vinkler. De nem mert indítani. Csődület támadt, be kellett engedni a kutyát a kocsiba.

Mintha mi sem történt volna, elhelyezkedett az ülésen, feléjük szimatolt, aztán nézett ki mereven a szélvédőn. Várta, hogy induljanak.

– Fontos tárgyalásom van – törölgette Vinkler a verítékét. – És egy ilyen rohadt döggel gatyázok!

– Mert enni adtál neki.

– Micsoda?! Hiszen kérte!

– Na és? Mindenkinek adsz enni, aki kér?

– Hagyd most ezt! Inkább mondd, mit csináljak?

– Talán hogy én mit csináljak, nem? Kirúgnak a cégtől!

– És engem? Engem nem rúgnak ki?! Vagy talán vigyem be magammal az értekezletre?

– A te kutyád!

– Az enyém? – Vinkler hisztériásan felröhögött, vad gyűlölettel nézte a lihegő állatot. – Ki ez? – kérdezte üvöltve.

– Megbolondultál? Indíts már, nem állhatunk itt, elkésem!

– Ki ez?! Ki ez, hogy rám mászott?! Mit akar tőlem?!

– Hát ebből nekem elegem van! – csattant fel Vinklerné. Felrántotta az ajtót, kipattant az utcára. – Taxi! Taxiii! – hadonászott jobbra-balra. Csikorogva fékezett egy Zsiguli, Vinklerné beszállt, elhajtatott.

A kutya Vinklerre nézett, szipogott egyet, pislogott, aztán megint csak bámult előre, lihegve.

Mindez oly gyorsan történt, hogy Vinkler fel sem ocsúdott; csak amikor már a taxi kipufogójának kék füstje is elszállt, akkor döbbent rá, hogy magára maradt. Vagyis: magukra maradtak. Ő és a kutya. Ültek egymás mellett, mint két úriember. Az utcán csitult a forgalom: a hivatalokban elkezdődött a munka. Vinkler csodálkozva észlelte, hogy indulata és kétségbeesése lassan elillan. Oldalt nézett: a kutya türelmesen várt. Azt hitte, láttán majd ismét felháborodik, de egyszeriben elszállt a haragja is. Már csak feszélyezte a jelenléte, mint egy olyan személyé, akivel nem találunk közös tárgyat a társalgáshoz. Köhintett, odább húzódott. – Kérem… – mondta fennhangon. Zavarta, hogy hangosan beszél, de nem tudott parancsolni magának. – Hát igen… Jól van… Így van ez… – ilyeneket mondott. Aztán kapcsolt; elindultak. Egészen más útvonalra kanyarodott, mint amerre a hivatala volt. A kutya megunta a nézelődést, elvackolódott az ülésen és elszunyókált. Majd a kellő pillanatban felébred, gondolta Vinkler, most pedig alszik. Jól van. Megpróbálta követni az eseményeket. Aha! Végighajt a körúton, fel a Margit-hídra. A híd közepén jobbra: a Szigetre. Aha! Ez itt a Palatinus. Befordult a parkolóhelyre. Kiszállt. Megkerülte a kocsit, kinyitotta a másik ajtót – a kutya már felült, s most könnyedén kiugrott.

Vinkler – nos, hogy Vinkler bezárta-e a kocsit vagy sem? Ez talány. Nem közömbös talány, de semmi támpontot sem nyújthatunk. Csupán azt tudjuk, hogy szép, kényelmes sétával nekivágtak a pázsittal szegett utaknak. Gyönyörű őszi napsütésben álltak a sárga lombú fák. A levegő friss volt, jó szagú. Ember alig volt a Szigeten. Csak néhány parkőr, kertész. Vinkler leült egy padra. A kutya figyelte minden mozdulatát, amikor Vinkler hátradőlt, lábát keresztbe vetette, s félig hunyt szemmel megpihent, elporoszkált a bokrok közé. De olykor feltűnt, s egy-egy pillanatig merően bámult a pad felé. Pedig Vinklernek most már eszébe sem volt meglógni. Ült, kigombolta a kabátját, szuszogott. Tudatában felrémlett az értekezlet: a nagy terem, a fényes tárgyalóasztal, a kávéscsészék, a szerteszét kiteregetett iratok, az ásványvizes üvegek zöld címkéje. Nagy baj lesz, gondolta, de szembe kell nézni vele. Lám, milyen kiismerhetetlen az ember élete. Ha előző este nem kételkedik önmagában, ha nem vonja kétségbe, hogy bezárta-e a kaput, illetve a garázsajtót, ha nem megy ki az udvarra, most minden úgy volna, mint más napokon. Hideg veríték lepte el, ahogy így végiggondolta az eseményeket. Hiába, ha az ember kiteszi a lábát a házból!… Nem szabadna kimozdulni, az kétségtelen. De mit tegyünk? Muszáj. Akkor pedig ne csodálkozzunk, ha mindenféle kusza helyzetbe bonyolódunk.

De hiszen ez csak egy ostoba ügy ezzel a kutyával. És valahogy majd kimagyarázkodom a hivatalban…

Nem. Vinkler felpattant, annyira megriadt a gondolatra: – Ez most egy kutya. Igaz. De éppen így lehetett volna más is. Valaki. Egy ember. Emberek…

Az eb azonnal ott termett, viháncolt, játékosan két lábra állt, felugrott a férfira.

Mi lesz még? – gondolta Vinkler; s ahogy elnézett a pázsit fölött a gyönyörű délelőttbe, keze az állat fejére tévedt. – Ki vagy te? – kérdezte csendesen. – És mit akarsz tőlem?

Ekkor már simogatta, a térdéhez vonta – mondhatni: szeretettel.

Mert az kétségtelen, hogy szeretettel. Másként ilyet nem tesz az ember. Azt hiszem.