Balfogások

 

Bonyolult helyzet

Akkoriban már jó ideje nem volt semmi gondja, szépen teltek a napok, rendjén eljött az este, a nyugalmas éj – Vinkler mindig reménykedett, hogy az elkövetkező hosszú nap sem hoz semmi meglepetést. Otthonával, hivatali előmenetelével elégedett volt. Megtanulta, hogyan vigyázzon mindarra, amit elért. De meg lehet-e tanulni ezt igazán?

Mert tessék! Egyik este… Hogy is volt? Igen. Vacsora után – már a lefekvéshez készülődtek – hirtelen belévillant, hogy nem zárta be a kertkaput. Vagy a kertkaput talán bezárta, de a garázs ajtaját nem. Ámbár lehet, hogy a garázsajtóra ráfordította a kulcsot, csak a kertkaput hagyta nyitva. Bosszantotta, hogy nem tudja felidézni a mozdulatot. Nézzük csak! A kulcs a kezében volt… de aztán? Valahogy kihullott az emlékezetéből az egész. Szólt a feleségének: – Kimegyek – mondta –, megnézem, bezártam-e mindent. – Vinklerné határozottan ellenezte a dolgot:

– Még mondtad is, hogy „kapu, garázs rendben!”

Az asszonynak igaza lehetett, mert Vinkler szájából minden este elhangzott ez a mondat. Csakhogy most nem emlékezett rá. Semmi esetre sem akart ilyen kétségekkel lefeküdni (meg is ette volna a fene az éjszakai nyugalmat!), magára kapta a kabátját – mert már jól benn jártak az őszben, hajnalra dér lepte a gyepet –, és kisietett a házból. Végig a betonutacskán, a lugas fonnyadó levelei alatt. A felesége jól tudta: a kaput valóban bezárta. Ez kicsit helyrebillentette lelki egyensúlyát. Aggasztotta ugyanis, hogy ilyen fontos dologról, mint a kapu bezárása, megfeledkezett volna. Ám a garázst még ellenőrizni kellett. Visszasietett a házhoz, de mielőtt lenyomhatta volna a vasajtó kilincsét, szokatlan neszt hallott. Kaparászást vagy mit. Dermedten fülelt, kutatta a sötétet. Szuszogás, tompa lábdobbanások – hátrahőkölt. Egy kutya, egy kis világos szőrű korcs eb ugrott ki a rózsabokor tövéből. Vinkler ijedtében azonnal ráüvöltött: – Mars! A fene egyen meg, hogy kerülsz ide? Mars, nem hallod?! – Mindjárt azt nézte, hol bújhatott be a kertjükbe ez a dög. Mert valahogyan bekeveredett ide, nekik ugyanis nem volt kutyájuk. A kutya sok gonddal jár, s ők igyekeztek a lehető legnagyobb mértékben csökkenteni gondjaikat. – Na, nem hallod? Takarodj! – toppantott Vinkler, mert az eb, ahelyett hogy eliszkolt volna, farkcsóválva közelített, riszálta magát, fejét lesunyta és boldogan vinnyogott. – Ej! – mondta Vinkler megzavarodva. – Hát mit akarsz? Ki kutyája vagy? Otthon keresnek, hallod-e? Menj szépen! – Nem tudni, a kutya mire vélte a szavakat, mert végül is két lábra állt és félretartott fejjel pitizett. – Mit akarsz tőlem? Hagyjál! – szólt gyanakodva Vinkler. Lopva a kerítést nézegette, s meglátott egy rést, amit már – az ördög vigye el! – vasárnap is mennyire be akart drótozni. Hiába, semmit sem szabad elodázni. – Na! – mondta ocsúdva az ebnek. – Elég a cirkuszból! Mars haza! Haza! Nem érted? – De amaz csak táncolt a két lábán, fejét hol erre, hol arra ejtette. – Szóval enni kérsz? Várj, hozok valamit, de aztán sipirc! – Besietett a konyhába, levágott egy szelet kenyeret. – Csak nem állsz neki újra vacsorázni? – kérdezte döbbenten a felesége. – Soha nem szoktál!… – Megnyugtatta, hogy eszébe sincs ilyen meggondolatlanságra vetemedni. Egy kutya van kinn, annak viszi. Sebtiben megmártotta a kenyeret az estéről maradt pörkölt levében, aztán Vinklerné „Jézusom, szétcsöpögteted a kövön!” sopánkodásától kísérve visszatért a kertbe. A kutya ágaskodva várta. – Hopp! – dobta oda neki Vinkler az étket, és türelmetlenül leste, hogy a kis mocskos pofájú csavargó végre befalja. – Most már tűnés! – szólt, amikor az eb feltekintett.

– Miféle kutya van itt? – kiáltott Vinklerné a konyha ajtajából. – Itt ne fogd nekem! – A kutya a fény felé iramodott. – Menj, menj, jaj, kergesd el innen!

– Gyere ide! – parancsolta Vinkler. Az eb hozzáiszkolt, majd elkezdett fergetegesen rohangálni a kertben.

– Kitapos mindent! – sápítozott Vinklerné. – Mit játszol vele?

– Dehogy játszom vele! – A kutya a nadrágja szárát rángatta incselkedően, szemtelenül morgott-vakkantott és hempergett a fűben.

– Azt sem tudod, honnan jött, miféle, s játszol vele! – méltatlankodott Vinklerné. – Zavard már el, és gyere be! Megfázol. Hideg van. Le kell feküdni. – Azzal becsukta az ajtót.

– A fene a dolgodat! – szidta a kutyát Vinkler. – Tűnj már el a balfenéken! Nem érted?! – Egy gyümölcsösrekeszt kapott fel a ház tövéből, azzal kergette. Beleizzadt a hajkurászásba, mégsem sikerült a résig csalni, hogy ügyesen kizárja. A kutya egy cseppet sem vette komolyan Vinkler haragját. – Hát hiába beszélek neked?! – harsogott Vinkler. Felmarkolt egy rögöt, feléje hajította. A kutya a rög után futott, megszaglászta, várta, hogy dobják a következőt. Vinkler dobta is, és mind hangosabban kiabált, hadonászott – de hirtelen elrestellte magát. Náluk hangos szó nem esett soha, erre ügyeltek. Nem szerették, ha a környezetük felfigyelt rájuk. Nincs abban köszönet. Ők sem voltak kíváncsiak az emberekre, mások se legyenek kíváncsiak rájuk.

Nem akarom húzni az időt, tény, hogy nehezen tudta kiverni a kutyát a résen. Amikor aztán sikerült, a rekeszt gyorsan a nyíláshoz támasztotta, valami dróttal oda is kötözte. Az eb az utcáról figyelte kíváncsian a szuszogó férfit.

Na! Vinkler kifújta magát; bement a házba. Megmosta a kezét, és készült lefeküdni.

Akkor jutott eszébe, hogy a vacak dögje miatt meg nem elfelejtette ellenőrizni a garázs ajtaját? Kénytelen volt ismét felöltözni, kimenni. A garázs zárva volt. Jól van. Hanem ahogy fordult, látta ám, hogy a kutya ott kapar az elbarikádozott résnél. Elöntötte a méreg. Dühében egy marék követ hajított hozzá. Az eb fájdalmasan felnyüszített és eliszkolt a sötétben.

Most már igazán kimerülten tért vissza a házba. A felesége már ágyban volt, a szokásos krémekkel kente arcát, kezét; felhúzta a vekkert, közben szemrehányóan azt mondta: – Már egy fél órája aludnunk kellene!

Vinkler levetkőzött. Amint résnyire elvonta a függönyt, nem állhatta meg, hogy a kerítés felé ne tekintsen. A kutya ott volt. Ült az utcán a drótháló tövében. Néha idegesen meg-megemelte a fenekét, a szőre borzolódott a hidegtől.

– Itt van – mondta rekedten Vinkler.

– Kicsoda?

– A kutya. Fázik…

– Na és?

– De éppen a mi kerítésünk előtt. Kellemetlen. Olyan erőszakos! Ha látnád, milyen tüntetően ül ott! Mint egy áldozat.

– Én elalszom – mondta Vinklerné. – Jóccakát!

Mi mást tehetett Vinkler is? Lefeküdt, elaludt. Ritka rossz éjszakája volt. Álmában a kutyával veszkődött: agyoncsapottan ébredt. Mindjárt az ablakhoz ment – s ott hátrahőkölt. A kutya elejtett végtagokkal hevert a fonnyadó pipitércsomók között.

– Megdöglött! – kiáltott fel kétségbeesetten.

– Ki? Mi? Hogyan? – ugrott fel erre a felesége.

– A kutya… Vége! Itt nyúlt ki előttünk az éjjel!

– Azóta ott állsz? – kérdezte döbbenten Vinklerné. – Le sem feküdtél?

– Jaj, ne értetlenkedj már! – idegeskedett Vinkler. – Nem érted, hogy itt van a kerítésünk előtt a teteme?

– Na és?

– El kell temetnünk – lett egyre izgatottabb Vinkler. – Vagy nem is tudom… Mit kell ilyenkor csinálni?

– Elkésünk – kelt fel Vinklerné. – Jobban tennéd, ha készülnél.

Vinkler egészen beleizzadt a dologba: – Ugyan kérlek, hát értsd meg, ez blama! A mi portánk előtt! Mit szólnak?

– Úristen! – sóhajtott Vinklerné. – Hát csinálj vele valamit, de közben nézd az órát is!

Vinkler gyorsan magára kapott egy köntöst; sietett, hogy legalább az emberek szeme elől eltüntesse a tetemet. A kertben félúton megállt, nem is tudta, hogy fogjon hozzá.

– Vigyél egy lapátot – kiabált utána a felesége az ablakból. – Még valami fertőzést kapsz…

Erre ugrott fel a kutya. Meghallotta a hangjukat, feltápászkodott, jólesően nyújtózott, megrázta magát, vidám farkcsóválással várta Vinklert. A férfi megtorpant. – Él! – kiáltotta vissza a feleségének. – Most mit csináljak?

– Amit akarsz! – Vinklerné dühösen csapta be az ablakot.

Amit akar! Vinkler papucsban didergett a dércsípte gyepen. S máris – Jó reggelt! – köszönt be néhány korán kelő szomszéd az utcáról. Füttyögtek az ugrándozó kutyának, ciccegtek, hogy milyen kedves jószág és bekiáltottak: – Nicsak, Vinkler úr! Nem is tudtuk, hogy kutyájuk van! De milyen aranyos!

A kutya csaholva lapult a kerítéshez.

– Ó, hogy védi a gazdija házát! – mondták elismerően. – Engedje már haza ezt a kis éjszakai csavargót…

– Persze, persze… – vigyorgott vörösödve Vinkler.

– Gyere, kutyuskám, gyere… – és beengedte a kapun.

– Beengedtem – szólt gyámoltalanul a feleségének a konyhában.

– Megőrültél?

– Muszáj volt. Az emberek is mondták… Most mi legyen?

– Az legyen, hogy igyekezz! Öltözz! Idd a teádat! Melegítsd be a kocsit! Ne állj itt…

– De a kutya… – Látta az asszony dühös pillantását, kétségbeesett: – Most ne fordulj el tőlem… ilyen nehéz helyzetben. – Hiába várt segítséget; Vinklerné tette a dolgát, erre ő is készült kapkodva, zavarodottan.

– Mit csinálsz? – rivallt rá a felesége. – Ne a pizsamakabátodra kösd fel a nyakkendődet!

– Megvan! – csillant fel azon nyomban Vinkler szeme. – Bevisszük kocsin a városig, ott szépen kitesszük, aztán nyomás! Meglógunk előle!

– Ez már férfias beszéd! – mondta Vinklerné.

Úgy is tettek. Már tudniillik, hogy a kutyát beültették a Volkswagenba. Meglehetősen tetszett az ügy a gazembernek, jókedvűen végigszaglászott mindent, s elterpeszkedett az ülésen. A város egyik utcájában megálltak. Vinkler kiszállt, a kutya egy fél szóra ugrott utána.

– Hová vigyem? – tehetetlenkedett Vinkler a kocsi mellett.

– Bánom is én, csak siess, mert elvacakoljuk az időt!

Vinkler elindult az utcán. A kutya a sarkában. Vinkler ügyesen átvágott a másik járdára, a kutya még ügyesebben kerülte ki az autókat, s farkcsóválva várta a férfit. Vinkler meggyorsította a lépteit, majd hirtelen lassított, csakhogy az ebbel nem lehetett kibabrálni. Az idő meg telt. Vinkler szitkozódott; váratlanul befordult egy kapun. Óriási! A kutya eltévesztette a házszámot. – Vinkler behúzott farral iszkolt a lépcsőház felé, felszaladt az emeletre. Csodálkozó arcok kísérték. Vigyorgott és nézte az ajtókat, mintha keresne valakit. Egy asszony rászólt, hogy mit akar? – Csak… – kezdte Vinkler, de torkán akadt a szó: a kutya ott lihegett mellette. Még jó, hogy valahogy kijutottak a házból. Az utcán megálltak. – Nézd csak! – mondta izzadva. – Mi van ott?

Mi lenne? – gondolhatta a kutya. És meg se moccant.

Ekkor Vinkler futásnak eredt. Ez már tetszett az ebnek. Löködték az embereket, loholtak. Egy saroknál Vinkler lestopolt. Ez az! A kutya nem figyelt, vágtatott előre. Vinkler a falhoz lapult. Már nem érdekelte, hogy mutogatnak rá az üzletajtókból. Reszketeg lábbal tipródott hátrafelé, majd megfordult és usgyi! Kifulladva ért a kocsihoz. Beugrott.

– Indíts!

A motor járt, csak kapcsolni kellett. Éppen kinyomta a kuplungot, amikor meglátta a kutya pofáját: a kilincsre támaszkodva böködte orrával a Volkswagen ablakát. Nem lehetett elindulni.

– Nem mégy, te gazember! – üvöltött fel Vinkler. Letekerte az ablakot, és sapkájával az eb felé csapott.

– Már mindegy – sóhajtott erőtlenül Vinklerné. – Elkésünk a hivatalból…

– Elgázolom! – lihegte Vinkler. De nem mert indítani. Csődület támadt, be kellett engedni a kutyát a kocsiba.

Mintha mi sem történt volna, elhelyezkedett az ülésen, feléjük szimatolt, aztán nézett ki mereven a szélvédőn. Várta, hogy induljanak.

– Fontos tárgyalásom van – törölgette Vinkler a verítékét. – És egy ilyen rohadt döggel gatyázok!

– Mert enni adtál neki.

– Micsoda?! Hiszen kérte!

– Na és? Mindenkinek adsz enni, aki kér?

– Hagyd most ezt! Inkább mondd, mit csináljak?

– Talán hogy én mit csináljak, nem? Kirúgnak a cégtől!

– És engem? Engem nem rúgnak ki?! Vagy talán vigyem be magammal az értekezletre?

– A te kutyád!

– Az enyém? – Vinkler hisztériásan felröhögött, vad gyűlölettel nézte a lihegő állatot. – Ki ez? – kérdezte üvöltve.

– Megbolondultál? Indíts már, nem állhatunk itt, elkésem!

– Ki ez?! Ki ez, hogy rám mászott?! Mit akar tőlem?!

– Hát ebből nekem elegem van! – csattant fel Vinklerné. Felrántotta az ajtót, kipattant az utcára. – Taxi! Taxiii! – hadonászott jobbra-balra. Csikorogva fékezett egy Zsiguli, Vinklerné beszállt, elhajtatott.

A kutya Vinklerre nézett, szipogott egyet, pislogott, aztán megint csak bámult előre, lihegve.

Mindez oly gyorsan történt, hogy Vinkler fel sem ocsúdott; csak amikor már a taxi kipufogójának kék füstje is elszállt, akkor döbbent rá, hogy magára maradt. Vagyis: magukra maradtak. Ő és a kutya. Ültek egymás mellett, mint két úriember. Az utcán csitult a forgalom: a hivatalokban elkezdődött a munka. Vinkler csodálkozva észlelte, hogy indulata és kétségbeesése lassan elillan. Oldalt nézett: a kutya türelmesen várt. Azt hitte, láttán majd ismét felháborodik, de egyszeriben elszállt a haragja is. Már csak feszélyezte a jelenléte, mint egy olyan személyé, akivel nem találunk közös tárgyat a társalgáshoz. Köhintett, odább húzódott. – Kérem… – mondta fennhangon. Zavarta, hogy hangosan beszél, de nem tudott parancsolni magának. – Hát igen… Jól van… Így van ez… – ilyeneket mondott. Aztán kapcsolt; elindultak. Egészen más útvonalra kanyarodott, mint amerre a hivatala volt. A kutya megunta a nézelődést, elvackolódott az ülésen és elszunyókált. Majd a kellő pillanatban felébred, gondolta Vinkler, most pedig alszik. Jól van. Megpróbálta követni az eseményeket. Aha! Végighajt a körúton, fel a Margit-hídra. A híd közepén jobbra: a Szigetre. Aha! Ez itt a Palatinus. Befordult a parkolóhelyre. Kiszállt. Megkerülte a kocsit, kinyitotta a másik ajtót – a kutya már felült, s most könnyedén kiugrott.

Vinkler – nos, hogy Vinkler bezárta-e a kocsit vagy sem? Ez talány. Nem közömbös talány, de semmi támpontot sem nyújthatunk. Csupán azt tudjuk, hogy szép, kényelmes sétával nekivágtak a pázsittal szegett utaknak. Gyönyörű őszi napsütésben álltak a sárga lombú fák. A levegő friss volt, jó szagú. Ember alig volt a Szigeten. Csak néhány parkőr, kertész. Vinkler leült egy padra. A kutya figyelte minden mozdulatát, amikor Vinkler hátradőlt, lábát keresztbe vetette, s félig hunyt szemmel megpihent, elporoszkált a bokrok közé. De olykor feltűnt, s egy-egy pillanatig merően bámult a pad felé. Pedig Vinklernek most már eszébe sem volt meglógni. Ült, kigombolta a kabátját, szuszogott. Tudatában felrémlett az értekezlet: a nagy terem, a fényes tárgyalóasztal, a kávéscsészék, a szerteszét kiteregetett iratok, az ásványvizes üvegek zöld címkéje. Nagy baj lesz, gondolta, de szembe kell nézni vele. Lám, milyen kiismerhetetlen az ember élete. Ha előző este nem kételkedik önmagában, ha nem vonja kétségbe, hogy bezárta-e a kaput, illetve a garázsajtót, ha nem megy ki az udvarra, most minden úgy volna, mint más napokon. Hideg veríték lepte el, ahogy így végiggondolta az eseményeket. Hiába, ha az ember kiteszi a lábát a házból!… Nem szabadna kimozdulni, az kétségtelen. De mit tegyünk? Muszáj. Akkor pedig ne csodálkozzunk, ha mindenféle kusza helyzetbe bonyolódunk.

De hiszen ez csak egy ostoba ügy ezzel a kutyával. És valahogy majd kimagyarázkodom a hivatalban…

Nem. Vinkler felpattant, annyira megriadt a gondolatra: – Ez most egy kutya. Igaz. De éppen így lehetett volna más is. Valaki. Egy ember. Emberek…

Az eb azonnal ott termett, viháncolt, játékosan két lábra állt, felugrott a férfira.

Mi lesz még? – gondolta Vinkler; s ahogy elnézett a pázsit fölött a gyönyörű délelőttbe, keze az állat fejére tévedt. – Ki vagy te? – kérdezte csendesen. – És mit akarsz tőlem?

Ekkor már simogatta, a térdéhez vonta – mondhatni: szeretettel.

Mert az kétségtelen, hogy szeretettel. Másként ilyet nem tesz az ember. Azt hiszem.

Interjú

Azt hiszem, N. N.-t nem szükséges különösebben bemutatnom a közönségnek. Mondhatnám világszerte ismerik; hasznos és nélkülözhetetlen ember, tevékenysége céltudatos – fenn akarja tartani magát. Életpályája változatos, gazdag: volt gyermek, majd felnőtt, nőtlen, nős, később családos. Utazott villamoson, autóbuszon, vonaton, egy ízben folyami hajón is. Érdeklődési köre kiterjedt: elolvassa a délutáni lapot, a főnökség körleveleit, a karácsonyi üdvözlőkártyákat. Ha ideje engedi, szívesen szóba elegyedik munkatársaival. N. N. Budapesten él családjával, egy kis mellékutcában, a Nagykörút közelében. Itt rendezkedett be, itt fogja eltölteni életét. Lakása ablakából egy megrendítően monumentális tűzfalra látni. Az utcáról felhallatszik az autóbuszok dübörgő hangja, a villamosok csörömpölése – sajnálatos, hogy csak a magnószalag őrizheti ezt a hangkulisszát, annál is inkább, mert e városi zajok hozzátartoznak N. N. életéhez. A beszélgetés fölvétele közben tekintetem végigsiklik a pazar bútorzaton – szekrények, székek, ágyak, díványok tömege lepi a szobát; valóságos múzeum.

A beszélgetés 1968 tavaszán folyt le.

Madaras történet

Júniusi reggel, szép, meleg idő. Kinyitom az emeleti szoba ablakát – s ekkor egy nagy testű madarat látok leszállni a terasz korlátjára. Hirtelenjében galambnak hiszem; de testesebb; aztán a pasztellkék tolláról felismerem, hogy kakukk. Nemigen szoktunk kakukkot látni a kertünkben, csak a hangját halljuk olykor a domboldali fák közül. Na, ez alighanem fészket keres, gondolom magamban. A kakukk máris a kerítésre száll, jobbra-balra tekinget, mintha azt nézné, jár-e az utcában valaki?

Lesem, hol akar itt fészekre lelni.

Tudja azt ő jobban, mint én, hogy a szemközti ház előtt a villanypózna tetejére, a porcelánok mögé valamilyen madár odafészkelt. Mert azt veszi célba egyenest.

Érdekel a dolog, soha nem voltam még tanúja a kakukk mesterkedésének. Csak a szokását ismerem, hogy más fajtabéli tojóval kelteti ki fiókáit. Figyelem.

Egyelőre csak megállapodott a pózna tetején. Kíváncsian szemléli a kis szállást. A fészek üres – már úgy értve, hogy a tulajdonos nincs sehol. Csend van, reggeli csend, de a kakukk körbe-körbepillog, nem siet, óvatosan akar eljárni. Helyezkedik. Felülről, oldalról veszi szemügyre az ismeretlen szárnyas lakását. Tákolmány? Megbízható építmény? Úgy látom, tetszik neki. Most már közelebbről vizsgálgatja; csőrével piszkálni kezdi, beletúr. Egyre bátrabb; belefeledkezik a dologba, pár perc múlva már otthonosan rendezkedik.

Hanem egyszeriben szárnysuhogást hall – visszaröppen a pózna hegyibe.

Megérkezett a tulajdonos. Egy feketerigó. Az a riadt, gyors repülés, ahogy a rigó a villanydrótra száll! A kakukk látványa egészen megbénítja; ring alatta a vezeték, görcsös ujjakkal kapaszkodik, nem mer a kék tollú madárra nézni, marad mozdulatlan, vagy félméternyire a fészektől.

Noha a rigó jól láthatta, miben sántikált, a kakukk most úgy tesz, mintha mi sem történt volna. Elfordul, nézelődik a világba, megjátssza, hogy véletlenül vetette erre útja, pihen egy cseppet.

A rigónak pillanatnyilag nincs jogalapja reklamálni.

Percekig ülnek így egymás közelében, két idegen, hallgatásba burkolózva. A kakukk álnok tettetéssel, a rigó úri tapintattal, éppen csak jelezve, hogy jelen van. Egészen kicsi – nemcsak a nagy testű madárhoz képest, hanem mert izgalmában összegörbed. – Kínos helyzet – gondolhatja magában. – Tettes, vagy nem tettes? Rajtacsíptem, vagy eszében sem volt betörni? A látszat ellene szól, de ki tudja?… Ne hamarkodjuk el az ítéletet. Különben is – a gyanakvás ronda dolog. – De az is meglehet, hogy pillanatnyi harciassága elmúlt, s most kissé gyáván gubbaszt; mit kezdjen az erősebbel?

Vár.

Vár a kakukk is. Egyrészt lehet benne annyi becsület, hogy ne térjen ki az esetleges felelősségrevonás elől, másrészt azt is latolgatja, hogy milyenek a további esélyei. Talán – gondolja – ez a rigó nem is a fészek tulajdonosa. Csak úgy erre szállt, s megült egy kicsit. Akkor pedig várni kéne türelmesen, amíg odébbáll.

De a rigó mozdulatlan.

Ha mozdulatlan, hát mozdulatlan – véli a kakukk –, nem pazarolhatom az időmet holmi ostoba várakozással.

Töprengéssel meg színjátszással sem tölti többé az idejét, újra érdeklődéssel nézegeti a fészket. Közelebb röppen, még közelebb – fél szeme a rigón, de az csak gubbaszt. Na, akkor lássunk munkához! És belehuppan a fészekbe, rendezgeti. Nem lesz itt semmi hiba.

A rigó előbb csak odasandít. Nem akar hinni a szemének. Bámulja a nagy madarat, bámulja; szinte várja, hogy a látvány a végsőkig felbőszítse, és az indulata legyőzze jó modorát; agyát elönti a vér – betelt a pohár. Verekedni kell! Megalázó helyzet. Kétségbeesik, de nincs más hátra, muszáj küzdeni. Nem, a kakukk nem hagyja abba, nem megy el – hát rajta!

A fészek peremén terem, s teljes erejéből csőrével belebokszol ellenfelébe.

A kakukk felkapja a fejét. – Na, nézzenek oda! – Valami efféle van a mozdulatában. Védekezik, visszavág. Furcsa módon ő érzi magát oktalanul inzultálva; ahelyett hogy kereket oldana, neki áll feljebb, meg akarja tartani a pozícióját. Szegény rigót ez végképp elkeseríti. Csőrével, szárnyával csapkod, morális igaza teljes tudatában rigófeletti harcot vív. Nehezen bír el a kakukkal, de akkora benne a kétségbeesésből fakadó düh, hogy a nagy madár végül is hátrálni kényszerül, ám még mindig nem látja be, hogy nincs igaza, a fészek körül verdesve küzd; ott püfölik egymást a levegőben. Parázs viadal. A kis rigó győzi, egyre messzebbre kergeti a betolakodót. Végül fölé száll, lecsap rá, elüldözi.

Üldözi, üldözi – mert a kakukk most már menekülne, de kap még egyet-kettőt. Légi harc. Cikázva elsuhannak a hegy felé.

Már nem látom, mi történik. De a kakukk nem jön vissza. Hanem egy idő múltán a feketerigó.

Megtépetten, kimerülten érkezik. Képtelen lecsillapodni, köröz a pózna körül. Talán leszállna, de indulatában még azt sem tudja pontosan, hol van. – Még ilyet! – Ez jár a fejében. – Még ilyet?!

Még néhány kör – aztán megállapodik a dróton. Piheg. Rettenetesen feldúlt; leginkább az bántja, hogy ennyire kihozták a sodrából.

Kifújja magát. A fészekre néz, aztán sebesen széttekint. – Hohó! Nem ülhetek itt nyugodtan! – És összeszorított csőrrel a fészek fölé röppen. Nem a fészekbe, hanem a szélére, teste megnyúlik, befedi egész otthonát.

A testével védi. Eltakarja. S így is marad.

Nézem egy óra múlva. Még mindig ott ül, abban a tartásban.

Délfelé újra kinézek. Még mindig. Meg se moccan, takarja nyújtott testtel a fészket. Ez már megrendítő.

Háborgó lélekkel ülhet ott. Hite alaposan megtépázva; már nem bízik a jogrendben. Elszállna, dolga volna, ezer tennivaló várja, de hogyan hagyhatná ott őrhelyét? Ha egy kakukk csak úgy kénye-kedve szerint otthonára törhetett, ha ilyesmi fényes nappal előfordulhat, akkor minden megtörténhet! Minden!

– Abszurdum! – motyogja harsány fütty helyett. – Abszurdum!

Kényszerűségből ráér töprengeni. Az is megfordul a fejében, hogy azért milyen bátor volt! Hogy helyén volt az esze. Megfutamította azt a nagy madarat, képes volt megvédeni a fészkét. De ha ez megnyugtatja is, mégsem büszke rá. Nem, büszkeséget nem érez, inkább szomorúságot. Nem füttyög, nem repdes.

Jobb lett volna, ha nem kell átélnie ezt a harcot. Akkor most gyanakvó sem lenne. Mert minduntalan, amikor már érzi, hogy rettenetesen fárasztó ez az őrködés, eszébe jut: hátha visszajön a kakukk! És megint verekedni kell. Elkeserítő.

Napnyugtáig már el sem hagyja a fészkét.

Arcok a völgyből

Hol áll meg a vonat?

– Azt mondták, visszajönnek.

– De kik voltak? – kérdezte a drámaíró. A felesége azonban csak annyit tudott, hogy egy idős házaspár. Egy kedves, idős pár. A férfi kopaszodó, pirospozsgás; pólóingben, világos gyapjúnadrágban és vászoncipőben. A hölgy könnyű angolkosztümben, szalmakalappal. És szemüveges.

– Aranykeretes szemüveget visel. Még így sem ismerős? De várjál csak, mondták a nevüket is. Beregi. Valami Beregi. És doktor. Fogalmad sincs, kik lehetnek? Nem rokonok? Annyi rokonunk van…

– Sosem hallottam a nevüket. Biztos, hogy engem kerestek?

– Biztos. Udvariasak voltak, sajnálkoztak. De visszajönnek.

Vissza is jöttek. Megnyomták a kertkapunál a csengőt, s mint régi barátok integettek a teraszra a kerítés dróthálója fölött. A drámaíró éppen ebédelt népes családja körében. A váratlan látogatók általában délben toppantak be – „csak erre jártunk, nem akarunk zavarni, olyan jó idő van, egy kis kirándulás, miért egye a fene az embert abban a büdös városban” – valahogy így. A vasárnapi vendégek.

– Á, á, á! Hát itthon tetszik lenni! – tárta szét karját a pirospozsgás férfi. S kicsit meghajolt. Az angolkosztümös hölgy meg mintha pukedlizett volna. – Gondoltuk is, hogy most már szerencsével járunk. Ó, éppen ebéd?… Bocsánat, addig a kertben várakozunk!

– Dehogy! Nem, nem, már befejeztük. Kávézzanak velünk.

– Ön nem ismer minket – mosolygott nyájasan a pirospozsgás férfi.

– Lám, pedig töprengtem, hogy honnan is…

– Nem, ön nem ismerhet minket – mondta kislányos bájjal a hölgy is. De megszeppenve a férjére tekintett. – Jaj, biztosan te akarod, drágám. Bocsáss meg…

– Mondhatod te is, drágám – készségeskedett a férje.

– Köszönöm. – A hölgy megigazította orrnyergén aranykeretes szemüvegét. – De mi ismerjük önt. Ez, ugyebár, természetes. És a színházban megadták a címét.

– Áhá, áhá! – nevetett alig titkolt büszkeséggel a drámaíró. – Tehát úgy értsem, hogy önök egyszerűen… mint a műveim ismerői… hogy is mondjam…

A gyerekek zsivajogtak az asztalnál. – Papa, ki ez a piros arcú bácsi? Mama, mért van a nénin kalap? – Az anyjuk csitította őket, miközben hellyel kínálta a vendégeket.

– Bizonyára meglepi önöket a látogatásunk – foglalt helyet a férfi a napernyő alatt. – Távol áll tőlünk az erőszakoskodás, de fel kellett önt keresnünk, uram…

– Mondhatom, drágám? – kérdezte finomkodva a hölgy. Vékony derekát kifeszítve, egyenes tartással ült le az egyik színes kerti szék szélére, az ura közelében.

– Mondhatod, drágám.

– Nos, talán különösnek tetsző, de számunkra egyáltalán nem szokatlan sugallat hatására vagyunk itt. Mi hiszünk az ilyen sugallatokban, és…

– Majd én! – rekesztette belé a szót a férje.

– Jó – bólintott a hölgy, s derekát még merevebbre feszítette.

– Ugyanis nem szeretnénk önöket sokáig zavarni. A család vasárnapi békéjét. – Az asztal körül ugrándozó gyerekekre tekintett, türelmetlenségét bűbájos, de kurta mosollyal leplezve. – Bizonyára szeretnének egy kicsit pihenni vagy ezekkel az aranyos kis lurkókkal foglalkozni. Ugyebár… Vagy kívánod mégis inkább te, drágám?

– Nem, nem, te olyan szépen tudod – simogatta meg a férje kezét szelíden a hölgy.

– De tessenek előbb egy kis kávét! – biztatta őket a drámaíró felesége.

– Köszönjük! – A pirospozsgás férfi két csészét vett le a tálcáról, mindkettőt teledobálta cukorral, s ez a művelet, majd a kávék kavargatása teljesen elfoglalta. A hölgy moccanatlanul várt. Végül a férje az egyik csészét a kezébe nyomta.

– Cukor nélkül szerettem volna – mondta csendesen az asszony.

– Ó, hát tessék egy másikat – kínálta a drámaíró felesége.

– Nem! – mondta a pirospozsgás. – Cukorral issza! Nos, tehát… – nézett a házigazdára; de a gyerekek megostromolták az apjukat:

– Én is kérek cukrot! Én is! Én is! – És felmásztak az ölébe.

– Nincs cukor! – szólt rájuk atyai szigorral.

– Mind megette a bácsi! A cukrot mind megette a bácsi! – kezdtek sírásba.

– Nem ette meg, de nem kaptok! Ott a sütemény!… Bocsánat! – pillantott elnézést kérően a vendégekre.

A pirospozsgás kortyolt. – Felszáll az ember a vonatra – mondta sokat sejtetően a kávéja fölött.

– Örülök, hogy mint nézők vagy mint olvasók megtiszteltek a… Gyerekek! Ne ugráljatok a nyakamba, beszélgetni szeretnék a bácsival meg a nénivel… Kicsit nehéz így!… – szabadkozott nevetgélve, amikor a felesége elvitte az öléből a lurkókat. – De csak tessék!

– Ugyebár sok vonat áll a pályaudvaron…

– Az állomáson – bólintott a drámaíró. – HÉV-vel jöttek?

– Tessék? Ja, HÉV-vel. De én a vonatok…

– Ne így kezdd! – figyelmeztette az urát szelíden a hölgy. – Inkább az emberiséggel.

– Nem, drágám – fogta le a felesége kezét a vendég. – Még nem az emberiség. Előbb a vonatok. Igen! – emelte fel a mutatóujját. – A vonatok, a sínek sokasága! A döntés! A helyes döntés, hogy melyik vonatra szálljunk!

– Nem egészen értem – bizonytalanodott el a házigazda.

– Drágám, így nem is érthető, hányszor mondtam már neked? – aggodalmaskodott a szalmakalapos hölgy. – Vagy az emberiséggel kezdd, vagy a sugallatot mondd!

– Szóval inkább te akarod?! – A pirospozsgás már kissé bosszús volt, de változatlanul mosolygott.

– Helyes, inkább én! – Csillogó szemüvege mögül elszántan nézett a drámaíróra. – Az emberiség tévelyeg!

– Úgy általában?

– Igen, az emberiség! – húzta ki magát ültében a hölgy.

– Csak nem értettem jól a gyerekektől – magyarázta a drámaíró.

– Zűrzavar, kapkodás…

– Hát, itt nálunk legtöbbször, bizony! – szólt közbe az asztal mellől a háziasszony. – De mi azt tartjuk, addig jó, amíg a gyerekek ilyen elevenek.

– Nem úgy értem…

– Ó, csak semmi udvariaskodás! Nagyon jól tudjuk, hogy nálunk a feje tetején áll minden. Már megszoktuk.

– A világban! – mondta éles hangon a hölgy. – Tessék körülnézni! Kapkodás, fejetlenség, zűrzavar. És miért?

– Ja, úgy, igen. A világban. Hát, hogy miért?

– Megmondom. – Az urára nézett. – Vagy inkább te, drágám?

A férfi fel sem pillantott, kanalával a csésze aljáról kapirgálta a cukrot, úgy mondta: – A Végítélet idejét éljük!

– Ó, az ember bizony sokszor már azt gondolná…

– Nem, uram! – nézett a házigazdára a pirospozsgás. – A Végítélet: bizonyosság! Itt az Idő! Írva vagyon, csak olvasni kell tudni! Vége! Beteljesedik!… Szabad ebből a süteményből?

– Csak tessék.

– Ümmm. Finom. Kóstold meg te is! – biztatta a feleségét. – Na, vegyél, megkínáltak!… Bizony, kérem, a Végítélet! Ezért kell választani a vonatok közül!

– A vonatok közül?

– Vonatok állnak az állomáson. Mindannyian felszállunk egy-egy vonatra. Mert utazunk. Az Élet: Utazás! Minden vonat utasokat visz valahová. De hová? Nem mindegy! Nem mindegy, hol áll meg az a vonat!

– Hol áll meg a vonat, hol áll meg a vonat – kántálta a nagyobbik fiúcska.

– Csend! – szólt rá az apja. A házaspárra nézett kínlódva: – Az óvodában mondókákat tanulnak…

– Igen – mondta szórakozottan a pirospozsgás. Süteményt vett a tálról, jóízűen falatozott. – Már nincs sok hátra, választaniuk kell, melyik vonatra szállnak. Mi jó vonaton ülünk. Igaz, drágám? – A hölgy komolyan bólintott. – De ön? Önök? Felkészültek a Nagy Számadásra? Még nincs késő!… Drágám, most ne akard a süteményt, hanem légy szíves!… Hol a táskád?

– Itt van, drágám! – A hölgy élénk mozdulattal egy nagy, fekete könyvet vett elő a táskájából. – Melyik részt?

– Hét per kettő! – utasította tele szájjal a férje.

A hölgy villámgyorsan fellapozta a fejezetet. Emelt hangon, de nagyon finoman olvasni kezdte: „És láték más angyalt felszállni napkeletről, kinél Isten pecsétje volt, és nagy szóval kiáltá a négy angyalnak, akiknek megadatott, hogy ártsanak a földnek és a tengernek, mondván: Ne ártsatok a földnek és a tengernek, sem az élőfának, míg meg nem jelöljük homlokukon istenünknek szolgáit…”

– Ennyi! – tette rá vaskos ujjait a Bibliára a férfi. A házigazdára mosolygott. – Sugallat ért minket… – a feleségéhez fordult. – Most térek rá, drágám, látod, kár volt nyugtalankodnod. – Aztán ismét a drámaírónak mondta: – Sugallatot kaptunk, hogy mindezt feltárjuk önöknek. Kérem, ne szóljon semmit, mi soha nem erőszakoskodunk senkivel, különben is ebédnél zavartuk meg önöket, elnézést… vasárnap van, a pihenés napja, a családi együttlét ünnepe… Tessék! – ügyes mozdulattal a farzsebéből névjegykártyát vett elő. – Hol áll meg a vonat. Nem mindegy. A végállomás!… Tessék, a cím.

– A… úgy érti, hogy a… vonat?

– A címünk. Ez itt a telefonszámunk. Jóformán állandóan otthon találhat…

– Jehova tanúi vagyunk. De azért javarészt otthon tartózkodunk, igazán nagyon örülnénk, ha felhívna. A Végítélet elkerülhetetlen, de talán mi segíthetnénk, hogy a jó vonatot válasszák.

– Azt hiszem, mehetnénk, drágám – állt fel a hölgy.

– Máris visszaéltünk vendéglátóink kedvességével – mondta a férfi, de még ülve maradt. – Ugyebár? Ó, nagyon kellemes ez a vidék. Pompás. Egy ilyen kert nagyon egészséges. Egy kis ásás, kaszálás… igaz? A hosszú élet titka. Mi a harmadik emeleten lakunk, és legtöbbször rossz a lift. Na és az a pesti levegő!…

– Drágám!

– Igen, mennünk kell. – Végre felállt. – Van ilyenkor busz Pestre?

– Csak… – a házigazda zavartan köhintett. – Csak vonat. A Batthyány térig. Húszpercenként. – Szinte bocsánatkérően tette hozzá: – Nem lehet eltéveszteni, mindegyik oda megy.

– Elmennek a vendégek, elmennek a vendégek! – kiabálták kórusban a gyerekek.

– Milyen aranyosak – bókolt a hölgy. – Nőjetek nagyra!

– Hát igen – mondta az anyjuk.

– Köszönjetek szépen – szólt rájuk az apjuk. – Na, hadd halljam!

– Majd máskor – nevetett a gyerekek húzódozásán a pirospozsgás.

– Nem, nem! – tiltakozott ijedten a házigazda. – Most! Most, és nem máskor! Úgy értem… – tette hozzá zavartan –, úgy értem, hogy esetleg már ilyesmire nem lesz idő…

A férfi meg sem hallotta, udvariasan hajlongott, a felesége megint mintha pukedlizett volna. A drámaíró kikísérte őket a kapuig. Az utcán a pirospozsgás megállt. – Nem tud itt valahol egy eladó telket?

– Telket? Hát akad, akad. Tudok egyet a… Ezer forint négyszögöle. Csak nem érdekelné?!

– Miért ne? Igaz, drágám? – A felesége érdeklődve bólintott. – Van egy kis megtakarított pénzünk, valamibe befektetnénk. Idővel faházat húznánk fel rá. Öregkorunkra szeretnénk kijönni a városból. Jövőre leszek hatvanhárom éves. Jó húsz évet még saccolok magamnak, hehe… Különben befektetésnek se rossz egy ilyen telek, igaz? Évről évre megy fel az ára. Na, majd meggondolom.

– Drágám!

– Persze, drágám, már megyünk. És hol az a telek?

– Lenn a folyónál. Virág utca. Ott megmondják.

– Ma még két helyre kell mennünk, drágám – türelmetlenkedett az asszony.

– Hogyne, tudom. Csak előbb elugrunk, és megnézzük azt a telket.

Cédulák

Ahogy a rádióból hallja az ember:

„…a legfrissebb jelentések szerint a… hazafiakat kivégezték…”

– Miféle hazafiakat?

– Hát… a hazafiakat.

– De kiket?

– Nem tudom. A hazafiakat általában kivégzik.

 

*

 

Öreg néni. Haja gyér s ősz. Csupa ránc arca kipirosítva. Nyakán zöld sál. Lila szövetruhája és fehér nyári cipője piszkos. Lába dagadt, sebek helye feketéll a bőrén. Ül mellettem a rácsos padon az orvosi várószobában. Tüdőszűrés. Szorongatjuk a behívó levelezőlapot meg a személyi igazolványt.

A néni felpillant rám, aztán megszólal: – Kérdezik majd az adatokat is?

– Kérdezik.

Nyújtja az igazolványát. – Tessék már megnézni, mikor születtem? Nem látom szemüveg nélkül.

A foszladozó könyvecskébe tekintek, s mondom: – 1889-ben.

Bólint. – Köszönöm… – Ül csendben; arca moccanatlan. Kis idő múltán azt mondja halkan:

– Elég régen…

 

*

 

Egy orvos mondja:

– Elhiszem, hogy az élet szép. De én csak a betegeket látom. A betegségeket… Hát gondolhatják, miként vélekedem az egészről.

– És amikor valaki meggyógyul? – kérdezik tőle.

– Hát…

– Nos?

– Ó, ön is tudja, mi a vége!

 

*

 

Csapatnyi kövér, nagy csőrű varjú, s köztük egy szarka. Nyitom az ajtót – felreppennek.

Menekül velük a szarka is, bár nem tartozik közéjük. Úgy vélheti: biztonságosabb a tömegben.

A varjak észre sem veszik.

 

*

 

Karácsony előtt meglátogatom ügyvéd ismerősömet az irodájában. Sok a dolga: telefonál, leveleket diktál. De azért leültet, cigarettával kínál, örül a látogatásnak.

– Csakugyan! – mondja váratlanul a titkárnőjének – még a börtönbe is be kell szaladnom. Végezzünk gyorsan a munkával.

– A börtönbe? – kérdem viszolyogva.

– Igen – mondja. – Az egyik ügyfelemhez. Kellemes ünnepeket kívánni… – Lefogja a karomat, a székre nyom. – Maradj csak, nem zavarsz… – És iratok között turkálva folytatja a levelet: – …továbbá kérem, hogy az orvosi látleletet mihamarabb elküldeni szíveskedjék, hogy a szükséges vádemelést…

Ismét megáll. – A feleségemnek is kell valami ajándékot vennem. Ezek az ünnepek! – Sóhajt; az órájára pillant. – Hol is hagytuk abba? Igen!… A szükséges vádemelést…

 

*

 

Ahogy a macska kicsit görbedt háttal lépdel a szobában, majd leül, s a mozdulattal egy időben farkát lassan és finoman maga köré simítja: mintha egy kedves, puha járású, óvatos, idős hölgy ülne le kendőjébe burkolózva a pamlagra.

 

*

 

Csodálom a macskák bizalmát és bátorságát, ahogy köztünk – hozzájuk mérten óriások között – élnek.

Ennyire jók vagyunk?

 

*

 

Lámpám alatt a fehér kéziratpapíron egy kis vézna légy feni a lábát. Előbb a mellsőket; ezeket „megnyaldossa”, aztán előrebillen, mint egy artista, s a középső kettőt is megfeni. Majd a leghátsókkal a szárnyát simítja, kenegeti. Felszáll. Egy próbakör után megállapodik a lámpa fényes buráján, s újrakezdi a műveletet. Ahogy a légtornászok beporozzák a tenyerüket. Ismét egy próbarepülés. Zümmögve száll a falra. Tekintetemmel követem. Visszatér a papírra pihenni. Vajon mi neki ez a nagy fehérség? Hómező? – Nem! Nem igaz, hogy ezen töprengek. Egyszerűen csak figyelem, hová röppen, merre zümmög. Idegesít. Mi több: utálom. De miért? Hiszen kecses, ügyes jószág. Sőt: tökéletes. És mennyit fárad, buzgólkodik! Becsülhetném.

Az ellenszenvet a nagy plakát ültette el bennem, még az iskolában, évtizedekkel ezelőtt. A plakáton szemétdombot láthattam, s azon egy hatalmas, rusnya legyet. Valami felírást is, hogy a légy terjeszti a fertőzést. Azóta, ha legyet látok, máris bepiszkítva érzem magam. Máris valami szörnyű betegség lázát képzelgem. Ragályt. Pestist. Tüdővészt. Különösen, amikor zöld légy száll be a szobába – ez már a vég! Utána mindent meg kell mosni, fertőtleníteni…

Nézem ezt itt, a papíron. Egészen kedves. Zümmögve száll a fejem körül.

Miért csapdosok? Csak nem akarom agyonütni?

Az a plakát! Az megtette a magáét!

 

*

 

Agyam úgy működik, mint egy tisztességes gyomor. Ami sok neki, amit már nem bír el, kihányja az álmokkal. Reggel kimerülten ébredek, a szüntelen álomrókázás után kissé gyengélkedem.

S mindig érzem, hogy valamennyi még visszamaradt a mohóságomban bekebelezett képekből, szavakból, hírekből, pletykákból, megjegyzésekből.

Diétáznom kellene.

 

*

 

D. bácsi a szomszéd faluban sírásó, de jó napszámért kertészkedést is vállal. Tavaszodván átmegyek hozzá, hogy jöhetne már a fákat metszeni. Szép napsütés van; a folyó partján piroslik a fűzfák friss hajtása. A falu zegzugos utcáin eltévedek, kérdezősködnöm kell, hol is lakik D. bácsi.

– Tán halott van? – kérdi egy öregember; háza kapujának támaszkodik, sütteti magát a korai napban.

– Nem, nincs – mondom sietve, riadtan.

– Arra menjen, az a ház, ott, a sarkon túl. Alighanem otthon találja, ámbár a felesége említette, hogy jönnek majd az urak, aztán mennie kell metszeni.

D. bácsi otthon van; a kis udvaron akácdorongokat fűrészel.

– Hétfőn átmegyek – mondja a hívásomra. Aztán ciccent, a fejét vakarja, hümmög. – Vagyis hát… ketten nagyon rosszul vannak. Egy itt, az utca végiben, egy másik meg odalenn a bolt mellett. De talán kihúzzák még a hét közepéig… – Végre felderül az arca, kezet nyújt. – Megyek, megyek… Elélnek ezek még szerdáig. Tessék csak rám bízni!

Ballagok le a meredek utcán. A kapunak támaszkodó öreg megszólít.

– Na, megtalálta?

– Megtaláltam – mondom, s megállok. Mintha valamit meg kellene beszélnem ezzel az öreggel. – Azt mondta, van két nagybeteg, de…

– Van, van – bólogat sietve az öreg. – Az ám! Nagybetegek. Mit mondott? Megásta már a sírjukat?

– Ugyan! Hiszen még élnek! Addig hogyan?

Csak legyint az öreg. – Tudja ő azt. Nagy gyakorlata van már neki abban, mikor kell… – S hogy nem szólok semmit, nyugodtabb hangon azt kérdi: – Metszeni hívta? Kell is… – Az eget nézi hunyorogva. – Ha ilyen marad az idő, kipattannak a rügyek hamar. Szép idő. A tavalyi ősz is eltartott novemberig. Kíváncsi vagyok, az idén kitart-e addig.

Köszönök, s megyek tovább. Erős a fény, a levegő tiszta, csak a folyónál lebeg pára elúszó, vékony vonalakban. Bizonytalanná válik tőle a táj ott, ahol a kopasz fák az égre merednek rügyekre, zöld hajtásokra várva.

 

*

 

Mindenkinek van egy meséje – és egy története.

A meséjét elmondja. A történetét elhallgatja.

 

*

 

N. nagy vesszősöprűvel sepri a piros faleveleket a fasorban.

Megáll, rátámaszkodik a söprűnyélre. Nyakán sál, fején kockás sapka. Cipőjére néhány nedves fűszál tapadt. N. a hegy felé néz. Süt a nap; a levelek áttetszőek. Sárga és piros színek. Kék ég.

A fű még zöld.

Az úton senki; a kavicsok fehéren világítanak.

N. elindul. A suhogás; a vesszőnyaláb suhogása, a levelek zizzenése.

A fű nyers illata megcsapja az orrát.

N. megáll, lehajol. Szétterülő, pompás platánlevelet emel fel. Hosszan nézi; mennyire ismerős ez a levél! Igen, minden ősszel. Reátapos, sepri, összegereblyézi, elégeti. Hát innen. De nem. Sokára eszébe jut; gyerekkorában ilyen leveleket gyűjtöttek, papírlapra ragasztották, és bevitték az iskolába.

Az iskolapad, a szálkás, felhasadt padló, a padlón a locsolás száradó, nagy nyolcasai, a porszag. Minden eleven. A kéz, a keze, ahogy tartja a papírlapot az ügyetlenül felragasztott levéllel. Száraz, megmerevedett levél, még a szára is zörög. Nagyon óvatosan tartja, nehogy megpattanjon a gyenge erezet. Harminc esztendeje. Talán több is. Azóta egyszer sem nézte meg ilyen közelről.

Csikordul a kavics; valaki jön az úton. N. megmerevedik, nem tekint hátra. Ég az arca; ahogy közelednek a léptek, forróság önti el: restelli magát.

A lépések egyre közelednek. N. végre elejti, el tudja ejteni a platánlevelet, megmarkolja a söprűt. Seper.

Egy férfi ér melléje; fiatal férfi, felöltőben, kalaposan. N. felnéz rá, amaz egy pillanatra lassít; találkozik a tekintetük. N. torka ég, meg kell szólalnia:

– Ezeket seprem itt – mondja az ismeretlennek.

A fiatal férfi némán, csodálkozva, kissé idegenkedve nézi, aztán továbbsiet. Csikorog talpa alatt a kavics, egyre távolabb, egyre csendesebben.

N. szíve vadul ver. – Ostobaság – mondja fennhangon. Egyre csak ezt ismételgeti: – Ostobaság!…

Zavarodott; csak sokára nyugszik meg. Csak akkor, amikor a fasor végére érve már jól kifárasztotta magát.

 

*

 

– Hát azt meséltem-e már – kérdi Annus néni –, hogy amikor Vendi bácsi megsebesült, aztán a katonai kórházba került, hogyan volt?

– Az első világháború idején?

– Akkor hát! Tizenhétben. Meséltem?

– Még nem.

– Légnyomást kapott egy srapneltől, kórházba vitték. Nem volt nagy a baj, hála istennek, de az anyja jött hozzánk jajveszékelve, hogy írja a fia, s lám, mekkora veszedelemben lehet, hiszen még a lap pecsétjén is az áll, hogy keserveshospitálba vitték!

Annus néni hangtalanul nevet, legyint csontos kezével: – Ezen mindig annyit nevettünk szegény Vendi bátyáddal, még isten tudja, mennyi idő múltán is, hogy: keserveshospitál! Mert a lapon rendesen az állt, hogy: Reservespital. K. u. k. Reservespital…

Nevet, nevet most is, míg csak sírásba nem csap át a nevetése, csendes, szelíd sírásba. Hallgatunk. Annus néni egészen kicsiny, ahogy ott ül a konyhában a tűzhely előtt, feketében. Kockás fejkendőjét eligazítja az állán, szipog, bütykös csuklójával törli könnyeit.

– Szegény – mondja halkan. – Szegényem…

Huszonhat éve él már özvegyen.

 

*

 

Zelk Zoltánnal találtuk ki. A Kossuth klubban, valamilyen irodalmi matinén, amíg a sorunkra vártunk, eljátszottunk egy ötlettel. Itt a lehetőség, felmegyünk a színpadra, de nem verset, novellát fogunk felolvasni, hanem előadunk egy bohóctréfát. S mindjárt ki is dolgoztuk a számot. Zelk eminnen lép be a színre, én amonnan. Mintha sétálnánk az utcán, s véletlenül találkoznánk. Rég várt találkozás, örömmel, tárt karral indulunk egymás felé, de hirtelen, mindketten egyszerre, megtorpanunk. Kérdően nézünk, majd előbb egyikünk, aztán másikunk legyint lemondóan. S folyatatjuk utunkat az iménti tempóban. Ám mielőtt eltűnnénk, ugyancsak egyszerre, megállunk, szemünk felcsillan, már-már a középre sietünk, hogy szót váltsunk, de nem, arcunk szomorú lesz, lassan ismét sarkon fordulunk, és kimegyünk a színpadról.

– Valamit mégiscsak mondhatnánk egymásnak – javasoltam.

– De mit?

– Jó, akkor csak egy hang, egy jel kéne, ami felér a közléssel.

– Nem, nem – mondta Zelk. – Rögtön korszerűtlenné válna a jelenet.

 

*

 

Az asszony a tsz-melléküzemág szerszámraktárában dolgozik. Ötvenkét éves; sokat betegeskedik. Mégis talpon van; hajnalban kel, mielőtt munkába megy, ellátja a háztartást, a jószágot. Mire a raktárba ér, már fáradt.

Ünnep előtti délután; a férfiak már felöntöttek kissé a garatra, nagy a jókedv. Az egyik lakatos, amolyan nagyhangú, vérmes, mindig röhögős, valamilyen szerszámot igényel az asszonytól. Amíg megkapja, viccel.

– Eridj már – mondja kelletlen nevetéssel az asszony –, van is nekem kedvem bolondozni!

– Hát mi bajod tenéked? – kérdi a lakatos, s játékból megmarkolja a polchoz lépő asszony mellét. Erre kap egy pofont.

– Te italos vagy? – néz rá feldúlva a nő.

Az meg csak elröhögi magát vörösödve: – Na, hát mit idegenkedsz tőlem? Gyerekkori pajtások voltunk, vagy nem?

Vacsorakor az asszony elmondja az urának. Nem panaszolva, csak kikívánkozik belőle, mert furcsán érzi magát. A férje hallgat. Sokáig hallgat; aztán, mint aki nem érti:

– Megfogta a melledet? S hogyan?

– Így csak, ahogy elmentem mellette. Ide markolt…

Utána mindjárt másról beszélnek. De lefekvéskor, már az ágyban, az urának eszébe jut: – Azt mondod, megfogta a melledet? De miért? – Nincs felháborodva, csak csodálkozik.

Az asszony nem felel, már elnyomta az álom. Lámpát olt, s oldalára fordulva elalszik az ember is.

 

*

 

– Pálmát tessék! Pálmát! Tessék a pálma!…

Alacsony, negyven év körüli nő, műszőrme kabátban, cserépbe ültetett zsenge pálmát kínálgat eladásra az utcán. Ami különös: nem egy helyben áll, nem jelölt ki magának önkényesen egy standot, hanem sétál a csatakos járdán a novemberi délelőttben, kezében az árva növény csomagolatlanul, mintha csak az imént hozta volna el otthonról. S miért is ne? Fogta magát, kabátjába bújt, felkapta a pálmát a virágtartóról, s kijött az utcára, hogy eladja. Nem virágkereskedő, csak alkalmi árus. Ugyanígy a karóráját vagy a fülbevalóját is árulgathatná. Bizonyára gyorsan pénzre van szüksége. De mit érhet egy ilyen kis növény? Mindössze három levele van, fél méter az egész. Ilyennel van tele minden virágüzlet kirakata. Milyen haszonra számít?

– Pálmát tessék! Pálma!… – kínálgatja a szembejövőknek. Nem erőszakosan, még csak nem is siránkozva; jószerével mellesleg, sőt unottan. Mint aki reggeltől estig pálmát árul, s már belefáradt. A pénz tehát nem életbevágóan sürgős. Az emberek valahogyan meg is érzik, hogy nem éhes szájakat betömni kell a pálma ára. Lakbérre sem kell, gyógyszerre sem, feltehetőleg. A járókelők futó pillantást vetnek a növényre, kikerülik a nőt – de ki a csuda venne éppen az utcán pálmát?

És ez az árus még csak azt sem mondja, hogy alkalmi vétel. Csupán szép csendesen: – Pálmát tessék! Itt a pálma!…

Bőrkabátos, sűrű, fekete hajú férfi tűnik föl a sarkon; vastag sál mögül nyújtogatja a nyakát, meglátja a nőt, utána iramodik.

– Te! – kapja el a karját. – Hát itt vagy?

– Hagyjál! Menj haza, majd jövök. Pálma! Pálmát tessék!…

– Már körbejártam itt az utcákat – mondja fojtott hangon, széttekintve a férfi. – Ne csináld ezt!

– Mondtam, hogy eladom. Majd jövök…

– Hogy akarsz eladni egy ilyen vacakot? És miért?

– Mert utálod! Mert nem tőled kaptam!

– De azért nem kell ezt csinálni! Add oda Kraiser néninek.

– Hogyne!

– Hát mit gondolsz, mit kapsz érte?

– Hatvanért adom.

– Hatvan forint! – kap a fejéhez a férfi. – Képes vagy azért a hatvan forintért! Itt az utcán!… Legalább menj ki a piacra.

– Ott helypénzt kérnek.

– Két forintot.

– Két forint is pénz!

– Úgy csinálsz, mintha számítana! Kraiser néni kérte. Elfogadná. Örülne neki.

– Ingyen nem adom. Két forint is pénz és hatvan forint is pénz! Az már hatvankét forint. Itt a pálma! A pálma!…

 

Három groteszk

Balfogások

Vodka, biga, gramofon

Arra már nem emlékszem, hogy az Irodalmi Alap vagy az Írószövetség szervezte-e a társasutazást, a dátumot sem tudnám pontosan megmondani, de valamikor úgy a hatvanas évek közepén lehetett, hogy egy csapat író – voltunk vagy húszan – Moszkvába és Leningrádba utaztunk. Én már harmadszor jártam erre, de jó néhányan első ízben vágtak neki a harminchat órás vonatozásnak. Meg a végtelen orosz síkságnak. Ami valóban lenyűgöző. Gyurkovics Tibort például még éjszaka sem volt könnyű elcsalogatni az ablakból, nappal pedig egyenesen lehetetlen volt: bámulta a rengeteg vidéket, a nyírfákat, a faházakat, a hagymakupolás templomokat, az esőben ázó mezőket. – Napóleon! – mondta szinte belekáprázva a messzeségbe. – Napóleon! Belebukott! Mind belebuktak! Mi is, már másfél napja száguldunk, és még milyen messze van!… – Már tudniillik Moszkva. S ahogy álldogált ott a vonat folyosóján, és olykor utat engedett a szőke, bájos kocsikalauzunknak, a forró teát felszolgáló kislánynak, a kerekek csattogásában születhetett meg a vers, a Moszkva felé: …nyírfa, nyírfa, platina ég, / platina fog, platina haj, / tea-barna, hosszú tél, / sár, rét, fekete föld, / mély az út, öreg kerék, / cár, a cár, a cárevics, / szakonyi, gyurkovics…

Cárevicsnek neveztük az úton.

Csurka higgadtan ült a kupéban, és abban reménykedett, hogy Moszkvában is kijut a lóversenyre. Gáll Pista morcosan szivarozott, nehezen viselte el, hogy felborult megszokott életrendje: a kora esti lefekvés és a hajnali felkelés; füstbe burkolózva, kényszeredetten vodkázott – mert akkoriban még nem szeretett inni –, s csak akkor vidult fel, ha végre valami ürüggyel régi katonahistóriáit mesélhette. Vodkáztunk, teáztunk – aztán egyszer csak megérkeztünk Moszkvába.

Ott aztán rengeteg a látnivaló, ezt mindenki tudja. Le is jártuk a lábunkat: Kreml, múzeumok, templomok, cári kincstár, GUM – nem sorolom. De Csurkát mindennél jobban izgatta a kérdés: van-e, és ha van, hol található a lóversenypálya?

Volt egy kis pénzünk; akkoriban még az a módi járta, hogy a Szovjetunióban megjelent írásaikért a külföldiek csak ott vehették fel a honoráriumot; egyikünknek-másikunknak akadt némi rubelocskája; nekem is vagy százhúsz.

– Hippodrom! – érdeklődött Csurka mindenütt. – Hippodrom?

Nem értették. Vonogatták a vállukat a moszkvaiak. Hippodrom? Aztán valaki a második vagy harmadik napon biztatón karon ragadta Csurkát, és elcipelte a Vörös térre, cipelte végig a Kreml fala alatt a lovardáig. – Hippodrom! – mutatott az ajándékozók boldog mosolyával az arcán a hajdani lovardára, amiben most már, a mai világban képtár van. A jóember sehogy sem értette, miért vágott olyan csalódott képet Csurka Pista.

A lóversenytérről Marina sem tudott, a szőke kalauzlánynál is szőkébb és bájosabb tolmácsnő. Persze hogyan is tudhatott volna éppen ő olyan látványosságról, ami az Inturiszt programjaiban nem szerepel? Pista már-már letett róla, hogy néhány futam után rubelkötegekkel a zsebében vendégül lássa az egész társaságot, amikor egyik este az Arbaton két-három pityókás alakkal találkoztunk. Tüzet kértek. – Ezek az én embereim! – villant Pista agyába a felismerés öngyújtója lángjának fellobbanásával egyidőben. S kérdezte tőlük is a „hippodromot”. A fickók vették a fáradságot, hogy elgondolkodjanak a dolgon, s minthogy Csurka némi pantomimmozdulattal imitálta a hajtást, máris tudták, miről faggatódzik ez a derék termetű idegen. – Á, á, á! – derültek fel. – Bigá! Bigá!

– Hát persze! – csapott a homlokára Csurka Pista. – Biga! Hogy erre nem gondoltam! Értitek, nem? – fordult felénk. – A római hadiszekér. A kétkerekű! A biga! – És boldogan kezet rázott a bölcs férfiakkal. – A kifejezéssel volt a baj! Nem hippodrom, hanem biga! – morfondírozott fellelkesedve, amint otthagytuk informátorait. – Így már akármelyik taxis kivisz oda. Azok ne tudnák, hol a pálya?…

Sajnos nem sok szót érdemes vesztegetni rá, hogy Pista mint tért vissza másnap a versenyről. Se nem nyert, se nem vesztett. De taxival jött a szállóig, megadta a módját. – Szolidan megy… – ennyit mondott.

De legalább látta ezt is.

A Vörös Nyíllal utaztunk Leningrádba.

Gyurkovics rajongott a városért. Tél vége volt, március, párás, esős idő. A Néva partszegélyén még jegesek voltak a kövek, de a Péter-Pál erőd aranytornyait már tavaszias fény ragyogtatta. Olykor zápor permetezte a csatornák fekete vizét, sötéten csillogtak a kis hidak vaskorlátai. A Nyevszkijen áramlott a tömeg. Gyurkovics egyszerre és mohón be akarta járni az egész hatalmas várost. Menni kellett vele, hallgatni a lelkendezését. Ezek a paloták! Ezek a vizek! A hidak! Ez a nagy folyó! A terek! A kis utcák, a nagy utcák! Meg a nők! Bizonygatta – és el kellett hinnünk neki, hogy Leningrádban bűbájosabbak a nők, mint bárhol másutt a világon. A szőke hajuk. A kék szemük. A mosolyuk…

– Semmi rafinéria! – magyarázta felhevülve, az áruház eladónőjét, egy pincérlányt vagy csak egy mellettünk elsuhanó asszonyt figyelve. – A természetesség! Ahogy feléd intenek! Ahogy rád nevetnek! Ahogy szólnak! A nők máshol kacérak, felkínálkozók, kékharisnyák, mondénok, számítók. Itt meg? Nézd! Nézd csak! Mint egy anya, egy nővér, egy hamvas szűz, egy dosztojevszkiji Natasa… egy drága szerető! Látja rajtam mindegyik, hogy én itthon vagyok ebben a városban. Vics! Gyurkovics! Ezek a nők szeretnek engem!…

Erről aztán eszébe jutottak azok a nők is, akik otthon szerették és várták: nagyok és kicsik – már úgy értem, közöttük a lányai is. Mindenkinek ajándékot akart venni. Tudni kell, hogy ő nagy ajándékozó. Érti a módját. Ért ahhoz, hogy adjon. Hanem vele vásárolni – az már nem kis dolog! Türelem kell hozzá. Ezernyi tárgyat vesz kézbe, ezernyi apróságot, míg végre választ közülük egyet-kettőt. Egy brosst, egy medaliont, egy képecskét, szobrocskát… Aggodalmaskodott, hogy fogytán a pénze, mondtam, hogy van nálam, adhatok. Nem, nem, az kell vodkára meg a gramofonra. Persze, a gramofon! Már Moszkvában is kerestem, az a fajta, amit venni akartam, éppen kifogyott az áruházakból. Leningrádban talál – mondták. Majd Leningrádban… Velem jött, hogy segítsen. Megtaláltuk a boltot; afféle KERAVILL-üzlet volt – rádiók, villamossági gépek, egyebek. A pultok mögött néhány fiatal eladó, társalogtak, vevők nem háborgatták őket. Pedig az üzlet nem volt néptelen, de mintha vártak volna valamire, nem vásároltak, csak üldögéltek a fal mentén a furnírlapú székeken. Pihengettek, ücsörögtek csendesen: nők, férfiak, öregecskék, fiatalabbak; egy bekötött kezű, diákforma fiúra is emlékszem, simléderes sapkában bóbiskolt, hórihorgas volt, szőke, fáradt.

Jöttünk-mentünk ott a boltban egy darabig, de alighanem mindenki azt hitte, hogy csak melegedni tértünk be.

– Szólj már valakinek! – bökött oldalba Tibor.

– De mit mondjak?

– Hogy pazsaluszta.

– Az nem azt jelenti, hogy kérem!

– Mindegy, mit jelent, de nem állhatunk itt örökké! És köszörüld meg a torkod! Ha belegondolok, hogy színész akartál lenni ezzel a hanggal!?…

Valahogy elcsaltuk a gondtalan társaságból az egyik fiatalembert. A polcon ugyanis megláttam a keresett lemezjátszót. Egyetlen darab volt.

– Azt, legyen szíves! – mutattam fel a gramofonra. – Bitte! Akarom mondani, please! Vagyis… na, hogy is mondják?

Az ifjú alaposan megnézett minket, aztán szó nélkül levette a polcról és elénk tette a gépet. Mutogattam neki, hogy nyissa fel a fedelét. Megtette.

Aztán elment.

– Tovaris! – szóltam utána. De ő tapintatosan magunkra hagyott bennünket a masinával. Hadd ismerkedjünk vele. Nézegessük. Van idő.

A boltban ekkor mozgolódás támadt. A székeken üldögélők, a bóbiskoló diák kivételével lassan felocsúdtak. Felkelthettük érdeklődésüket; néhányan felálltak, kíváncsian közeledtek.

– Mi lesz? – nézett rám Tibor.

– Meg kellene hallgatni, hogyan működik. Nem gondolod?

– Kérj egy lemezt.

– Úgy gondolod, hogy meg tudom magyarázni?

Üggyel-bajjal megértettem az eladóval, miután érte mentem és ismét elcsalogattam, hogy szeretnénk, ha feltenne a gramofonra egy lemezt. – Lemez! – mondtam és mutattam ujjammal a lemez forgását.

– Muzik! – segített Tibor a távolból.

– Á! Plátnyi! – ocsúdott az ifjú. Lehajolt, keresgélt a pult alatt, segítségül hívta a kolléganőjét, a kutatásba bekapcsolódott a másik eladó is. Hiába. – Nyet. Plátnyi nyet!

Hát ezt sajnáltuk. Tanácstalanságunkat már az egész üzlet figyelte. Körülálltak, nézelődtek, meghányták-vetették az ügyet, hogy bizony kipróbálás nélkül nem lehet megvenni egy ilyen masinát. Már-már reménytelen volt a helyzet, amikor egy pisze orrú legénynek hirtelen felderült az arca, s miközben sebesen bontogatni kezdte a táskáját, lelkesen magyarázott valamit – olyasmit, hogy micsoda szerencsénk van! Mert egy albumot halászott elő a táska mélyéről, egy füzetet, amiben – perforált szélükön spirállal összefűzött – műanyag lapokra préselt hangfelvételek voltak. Készségesen felajánlotta a lemezkéket. – Na? Ugye milyen jó, hogy ő itt van?

Ez már tetszett mindenkinek. Amíg a fiú feltette az első lapot a korongra, körénk gyűltek mind, csak úgy szorongtunk a tumultusban. A bóbiskoló diák is felneszelt az első Strauss-keringőre. Mit mondjak? Vagy a műanyagra préselt felvétel volt tökéletlen, vagy a lemezjátszó volt hibás: a zene kissé nyekergőn szólt. – Megvegyem? – Vedd – mondta Tibor –, másik úgy sincs. – De jó ez a gép? – Harminc rubel. Mit akarsz? Meg aztán amennyi lemezt te hallgatsz! – Még sosem volt lemezjátszóm! – Akkor mit vacakolsz? Mondd, hogy csomagolják, és visszük! – Mondjam!? Jó ötleteid vannak! – De azért, izzadva és szuszogva, megpróbáltam megértetni az eladóval, hogy köszönöm, elég lesz, megveszem… Csakhogy az rám se hederített. Félig hunyt szemmel, derűs arccal élvezte a bécsi dallamot. Szerencsére kurta kis lemezke volt. Levette a korongról – én meg rátenyereltem a gramofonra, de a mi segítségünkre siető, pisze orrú barátunk a fejünk felett odaszólt valamit az ifjúnak, mire az bólintott, hogy ő is úgy gondolja, és felrakta a következő számot. Népmese volt, oroszul, nagyapósan. – Úristen, ezt is végig kell hallgatni? – nyögtem Tibornak a pulthoz szorulva. – Hagyd csak – nyögte ő is –, hiszen látod, jót akarnak! – De ez kifogyhatatlan paksaméta! – Nem ronthatod el az örömüket, látod, milyen boldogok! – Így hát moccanatlanul szorongtunk tovább a polkát, indulót, szavalatot, népi muzsikát, kabarétréfákat hallgató tömegben. Végül is elfogytak a lapok. A csalódás moraja hullámzott körülöttünk. Az eladó is szomorúan sóhajtott, átadta az albumot a piszének – majd becsukta a gramofont, hogy visszategye a polcra.

– Megveszem! – kiáltottam kétségbeesve. – Kérem! Jó lesz!

Ez mintha megint érdeklődést váltott volna ki az üzletben. Maga az eladó is hitetlenkedve nézett rám. – Tridcáty rubl! – mutatta figyelmeztetően, jóindulattal. – Kharasó! – mondtam én. Elővettem a pénzt. A társaság elkísért a kasszáig, onnan vissza a pulthoz; majd követtek minket egészen az ajtóig. Kedvesen, barátságosan búcsúzkodtak, némelyek még az utcára is utánunk integettek elismerően.

Hát ez megvolt! Nehéz, de masszív gépezetnek tűnt a zsákmány. – Eltart ez örökké! – mondta Tibor.

Örökké nem tartott – legalábbis nálam nem, mert az évek során elhagytam valahol, ki tudja, melyik költözködésnél. De már akkor, a vásárlást követő napon is majdnem rosszra ment.

Leningrádból Moszkvába utaztunk vissza. Gyurkovics nehezen vált meg a várostól; jó ok volt ez az ivásra. A szállóban vodkáztunk, vacsora után, mégpedig jócskán; kedvet kapott rá mindenki. Az éttermet már bezárták, de a halványkék köpenyes, szőke kontyú pincérnők nem bánták, hogy maradunk még. Felszelt fekete kenyeret, káposztát tettek elénk úgy éjféltájban. Másnapra a fejenként egy-egy palack Moszkovszkaja megtette a magáét. Homlokunkon vizes borogatásokkal hevertünk a hotelszobánkban. Délután mégis felcihelődtünk; Tibor még egyszer látni akarta a hidakat, a csatornákat, a széles Névát. A Nyevszkijen egy kapu alatt céllövöldére bukkantunk. Már csaknem elmentünk mellette, amikor Tibornak lövöldözésre támadt kedve. Így, másnaposan kidobott pénz minden kopejka – gondoltam, de hajthatatlan volt, ráhasalt a pultra és – uramfia! egyre-másra célba talált. Hát persze! Nyerni akart még valami kis ajándékot a lányainak. A céllövöldés ámuldozott.

– Hát még ha nem remegne a kezem! – vetette oda Gyurkovics. Emlékszem erre a pillanatra, később ez lett a Céllövölde című elbeszélésem magja…

Este indult vissza a vonat Moszkvába. Felmálházva szálltunk fel a pályaudvarra szállító autóbuszra. Csomagok, csomagok – meg az a dög nehéz lemezjátszó. Tibor ment elöl. – Megfognád egy pillanatra ezt a gramofont, nem férek el. Fogod? – Fogom, fogom, engedd csak! – mondta ő. Elengedtem. Éktelen robaj – a kofferom fülét ragadta meg, nem a gramofonét.

– Ennek vége! – néztünk a padlón heverő masinára. – Pedig mennyit küzdöttünk érte!

– Mindegy! Úgysem volt jó. Nyekergett…

A moszkvai szállóban azért csak kipróbáltam! Valaki adott egy lemezt. Feltettem.

Gyönyörűen szólt. Élesen, tisztán. A szerkezete az eséstől valahogy jól összerázódott.